83. fejezet
"Nehéz látnom, mennyire összetörtél. Fáj a gyengeséged,
melyet hiába titkolnál, tudok mindent, és együtt fájok veled.
Gondban csupán arra lehet számítani, ki valamiért fontosnak tart,
kérlek, próbáld meg elfogadni a bajban önzetlenül feléd nyúló kart."
(Kristen)
Földbe gyökerezett lábbal álltam meg a hálószoba ajtajában. Rob az ágyon feküdt – vagy aludt, vagy kiütötte magát –, a felsőteste meztelen volt, a hasa jobb oldalát egy átvérzett kötés díszítette, emellett a bal kézfején is volt néhány rétegnyi pólya. Elképzelésem sem volt, mi történhetett vele, de közelebb lépve még jobban elsápadtam. A mellkasán és a vállain is sötétlő zúzódások húzódtak végig. Az arcán ugyancsak.
Leültem mellé az ágyra és leheletfinoman megérintettem a száját. Talán az volt az egyetlen, amin nem láttam sebet. Tévedtem, mert az ujjaim máris tapintottak egyet. És őt is sikerült felébresztenem.
- Szia – motyogta, majd felült és magához ölelt. Zihálni kezdett közben, nyilvánvalóan minden porcikája fájt. Visszaöleltem volna, de nem tudtam, hol érinthetem meg anélkül, hogy további fájdalmakat okoznék neki. – Hiányoztál – súgta a nyakamba, majd csókokkal hintette a bőrömet.
- Te is nekem – feleltem halkan, és nem is hazudtam; a testem azonnal reagált az érintésére és a csókjaira, de pillanatnyilag fontosabbnak tartottam megtudni, hogyan sikerült így összeveretnie magát.
Az információ váratott magára, mivel ő mást vélt elsőbbségesnek. Alighogy a szája végigsimított az ajkaimon, padlóra került az önuralmam és forrón visszacsókoltam. Azt is megoldotta, hogy ölelhetném át: maga mellé húzott az ágyra és félig fölém hajolt. Épp keze rögtön kalandozni kezdett a testemen, de lefogtam. Válaszokat akartam előbb a kérdéseimre.
- Rob – sóhajtottam, mikor levegő után kapva szabadon engedte a számat.
- Úgy hiányoztál – mormolta megint, a nyakamat és a kulcscsontom környékét becézgetve. A pólómat közben felgyűrte, és máris a mellbimbóim körül éreztem a simogatását.
- Mi történt veled? – kérdeztem, amint összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak. Rob egy másodpercre megállt, de aztán folytatta a testem lángokba borítását.
- Nem fontos – nézett hirtelen a szemembe, majd ismét csókolni akart, én azonban inkább kitértem előle, mire az arcom és a fülem környékét lepték el gyengéd puszijai.
- Nekem fontos – nyögtem. – Ki tette ezt? – Újra sikerült megakasztanom. Ezúttal tartósabban. Szerelmem halkan, ám annál tartalmasabban káromkodni kezdett, majd felemelkedett rólam és az ágy szélére ült. A hátát is véraláfutások tarkították. Ettől már én is méregbe gurultam.
- Az a rohadt kurva testőröket fogadott. – Csak úgy sütött a düh a szavaiból. Én viszont megdöbbentem.
- Testőröket? – kérdeztem vissza. – És ők vertek meg? – Alig kaptam levegőt. – Ugye tettél feljelentést? – Rob nem válaszolt, csak egy elfojtott nyögéssel felállt és kiment a hálóból. Utána mentem, és többször a nevén kellett szólítanom, mire végre rám nézett. Megismételtem a kérdést.
- Nem – felelte kelletlenül, aztán kivett egy üveg whiskyt a bárszekrényből. Habozás nélkül kivettem a kezéből, mielőtt a szájához emelhette volna.
- Miért nem? – értetlenkedtem. Erre közelebb lépett hozzám, és visszavette tőlem az üveget, miközben rosszkedvűen méregetett.
- Mert a gyerekem anyja – mondta alig hallhatóan. Nem kötöttem bele ebbe a ténybe, pedig lett volna mondanivalóm.
Hagytam, hogy igyon. Azt is, hogy ellökje a kezem, amikor vizsgálgatni kezdem a sérüléseit. Akkor viszont már én is mérges lettem, amikor az oldalán levő kötés kicserélését szerettem volna végrehajtani, ő pedig igen határozottan tiltakozott ezellen.
- Hiába nem akarod, így nem maradhat! – vitáztam vele. – Lefogadom, hogy orvos sem látott. – Beletrafáltam. Sötét pillantásokat vetett rám, miközben ellentmondást nem tűrően matatni kezdtem a kötés szélénél, hogy lehetőleg óvatosan fejtsem le róla. Kedvesem persze most sem a türelme végtelenségéről tett tanúbizonyságot, mert félresöpörte a kezem és ő maga tépte le a gézt. Vártam, hogy felkiáltson, de csak egy fojtott sziszegést hallatott.
- Nem kell játszanod a macsót – közöltem vele, mire felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Pedig nyilvánvalóan megalázónak érezte, hogy ilyen állapotban látom.
A letépés nem tett jót a sebének, mert a géz beleragadt a már gyógyulásnak indult részbe, és most felszakítva újból vérezni kezdett. Rákérdeztem, ki kötözte be, de félrefordította a fejét, és kibámult az ablakon. Nekem sem kellett több. A seb ugyan viszonylag szép volt, mégis akármikor elfertőződhetett. Egy cseppnyi jódot sem találtam a fürdőben, pedig úgy emlékeztem, hagytam itt ahhoz hasonló kellékeket akármilyen kisebb baleset esetére, de sehol nem volt az elsősegélydoboz. Mikor Robtól is megérdeklődtem, ő használta-e, higgadtan közölte, hogy kidobta, mert elhasználta, amit tudott belőle.
Nem tetszett ez az önkéntes majd-én-meggyógyítom-magam hozzáállása. Elnyúlt a kanapén, és a bekötött kezéről tekergette épp le a pólyát, én viszont döntöttem. Ezúttal a megkérdezése nélkül, de most az érdekelt a legkevésbé, hogy ő mit szeretne. Elszántan léptem ki a mobilommal az erkélyre, ahol a világ legmakacsabb pasija nem hallhatta, kivel és mit beszélek, majd felhívtam Alexet.
- Szia, ide tudnál jönni? – Elmondtam neki, hova várom. – Volna itt egy kis gond… Nem baj, ha hozod az orvosi táskádat. – Ez mindig vele utazott, hogy bármi történik, el tudja látni magát. az orvosi tanulmányai során magára szedett tapasztalata meg megvolt ahhoz, amihez Robnak most szüksége volt rá.
- Neked esett bajod? – aggódott rögtön. Közöltem, hogy nem, majd röviden összefoglaltam neki, milyen állapotban találtam rá Robra.
- Máris indulok – ígérte meg egy percnyi töprengés után.
- Ki hívtál ide? – jött a kérdés az erkélyajtó felől. Ijedten pördültem meg, és szembetaláltam magam szerelmemmel. Vállat vontam, és közelebb léptem hozzá. Óvatosan megfogtam a sérült kezét, melyen szinte minden ujja bedagadt, de főleg kettő sötétlilás színezetet öltött. Majdnem rosszul lettem, de vissza tudtam fogni magam, nehogy elájuljak. – Tudom, hogy ronda, máris bekötöm valami mással – motyogta ő, majd visszalépett a nappaliba. És igen egyszerű megoldást választott: a használt pólyát egyszerűen megfordította, és elkezdte magára visszatekerni.
- Azt már nem – kaptam ki a kezéből. – Mindjárt itt lesz… az orvos, és majd ő ellát. – Nem mertem kimondani, kit hívtam ide, tartottam tőle, hogy újabb vitára kerülne sor, ha megtudná. Nyilvánvalóan megsértődne a büszkesége, legalábbis így gondoltam.
Tévedtem. Fáradtan hátradőlt a kanapén, majd lehunyta a szemeit, és kérlelően megszólalt:
- Amíg ide nem ér a férjed, egy kicsit átölelhetnél…
Az ölébe nem mertem ülni, mert egyre jobban vérzett az oldala, és féltem, hogy fájdalmat okozok, de mellé lerogytam, és a „szimplán” csak foltos oldalához simultam. Beteg kezével ölelt át, de máris nyugodtabbnak éreztem magam, mint eddig. Eltöprengtem, hogy vajon hogy szerezte azt a sebet… Elég mélynek tűnt, mintha késsel vagy más hasonlóan éles dologgal mentek volna neki.
- Miért támadtak rád a testőrei? – kérdeztem halkan, mialatt a mellkasát cirógattam – igyekezve kikerülni a zúzódásokat.
- Mert odamentem – vallotta be. Nem kérdeztem meg, mit keresett ott, végtére is a felesége. – Beszélni akartam Carrie-vel, csak neki éppen más dolga volt… a nappaliban, a kanapén. Martin Boyde-dal. – Őt én is ismertem, többször dolgozott együtt Alexszel. De még mindig nem értettem az összefüggést. Carrie nyilván nem sakkozott azon a kanapén a producerrel, de ettől még nem mentek volna csak úgy Robnak a testőrei… Megkaptam a választ, még mielőtt a kérdést kimondtam volna: – Egy kicsit dühbe gurultam. Nem féltékenységből – tette hozzá, mielőtt félreérteném, bár ez eszembe sem jutott. Ismertem Rob Carrie-vel kapcsolatos érzéseit. – Széttörtem ezt-azt… Akkor jelentek meg a testőrök. És kedvesen kitessékeltek a házamból.
- Fel kellett volna jelentened, ha nem is őt, akkor azokat, akik ezt tették veled – tartottam ki a korábbi véleményem mellett.
Rob viszont nem így gondolta. Keserűen felnevetett, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Nem ilyen egyszerű. Be van kamerázva a ház… És elvesztettem a fejem. Egy bíróság sem ítélné oda a gyereket egy dühöngő apának… – Ezt olyan szomorúan mondta, hogy komolyan megsajnáltam. Mert igaza volt. Az a kisbaba nem tehet róla, hogy az anyja milyen…
Továbbra is rosszul esett, hogy Rob képes volt lefeküdni vele akkor, és ez lett a következménye, de nem álltam neki szomorkodni ezen, már úgyis felesleges lett volna.
Mielőtt válaszolhattam volna neki, meghallottam egy autót a feljáróra gördülni. Ez Alex lesz – gondoltam. Kibontakoztam Rob karjaiból, hogy menjek ajtót nyitni. Tényleg ő volt, és egyből azt kereste a tekintetével, aki miatt idehívtam. Hűvös, és kimért udvariassággal köszöntek egymásnak. Rob végig Alexet figyelte, míg az szó nélkül ellátta a sebeit. A kezét is megvizsgálta, és közölte, hogy két ujja kiugrott a helyéről, de mivel gipszelni képtelenség volna, miután helyre rántotta, egy egyszerű sínbe rakta.
Robnak irdatlan fájdalmai lehettek, de egyetlen pisszenés nélkül állta a sarat. Megint a hülye büszkeségét félti – gondoltam. Alex ezután látott neki az oldalán levő sebnek.
- Ez össze kell varrnom – mondta halkan, majd rám pillantott. Jól ismert: ez volt az, amit soha nem bírtam volna végignézni. El is sápadtam rögtön.
- Ne, ha nem muszáj – szólt közbe Rob, észrevéve a néma közjátékunkat, és egyre ingerültebben méregette Alexet. Féltem, hogy nincs elég önuralma a fájdalmak elviselése miatt ahhoz, hogy visszafogja az indulatait, ezért döntöttem.
- Maradok – közöltem mindkettejükkel, aztán leültem Rob mellé, és megfogtam a karját. Ő egy értetlenkedő pillantást vetett rám, míg Alex döbbentet. De aztán munkához látott. Lefertőtlenítette és kitisztította a sebet és a környékét, majd elővett egy injekciós tűt.
- Kösz, abból nem kérek – sziszegte egyre ellenségesebben Rob. Éreztem, hogy tényleg a türelme végén járhat, ezért közelebb bújtam hozzá, és szerettem volna elterelni a figyelmét, de ez nem ment könnyen. Mintha nem is lettem volna ott.
- Csak érzéstelenítő van benne – mondta Alex.
- Engem nem fogsz elkábítani – ragaszkodott Rob az elhatározásához. – Vagy összefoltozol anélkül, vagy így hagyod. – Alex ekkor rám pillantott, mire egy lemondó sóhaj kíséretében bólintottam. Ő pedig elkezdte varrni a sebet.
Nyolc öltés múlva Rob megkönnyebbülten engedte el a karomat, amelyet addig szorított. Biztos voltam benne, hogy látszani fognak rajtam az ujjai, de nem foglalkoztam vele. Legalább a sebe most már rendben lesz – nyugodtam meg. Alex bekötözte, majd adott neki egy doboz gyógyszert fájdalomcsillapító címszóval.
Szerelmem egy pillanatig csak nézegette a dobozt, majd egy jól irányzott célzással a nappali túlsó végén elhelyezkedő konyha kukájába hajította.
- Őt is ezzel tömted? – nézett kihívóan Alexre. Most jöttem rá, mi a célja. Vitát akar provokálni. Szerettem volna ezt megakadályozni, de nem volt rá szükség. A férjem sokkal higgadtabb volt annál, minthogy ebbe belemenjen.
- Nem, ő valamivel gyengébbeket kapott – felelte holti nyugalommal, miközben elpakolta az orvosi cuccait. Rob teste megfeszült mellettem, mire az arcára tettem a kezem, és magam felé fordítottam. Mintha egy márványtömböt akartam volna odébb pöccinteni.
- Nyugi. Segített. Köszönd meg – kértem tőle halkan. Egy teljes percig bámult fájdalmasan a szemeimbe, majd elfordult, felállt, és az erkély irányába lépdelt.
- Kösz – vetette hátra a válla felett, majd odakint rágyújtott, és tettetően az erkély korlátjának támaszkodott.
- Ne haragudj… – kértem bocsánatot a nevében Alextől. De ő csak elmosolyodott.
- Jogos a haragja. De ez is azt bizonyítja, hogy szeret téged – nézett rám jókedvűen. Meglepett, hogy őt mennyire nem viselte meg ez a találkozás, nem úgy, mint Robot. – Annak viszont nem örülök, hogy itt maradsz vele – mondta aztán féltő hangon.
- Nem lesz bajom – nyugtattam meg. – Köszönöm, hogy eljöttél – öleltem át a bejárat előtt. Viszonozta, de aztán eltolt magától.
- Én örülök, hogy nekem szóltál – felelte gyengéden. – Elmondtad már neki? – kérdezte aztán. Tudtam, hogy a közös kiruccanásunkra céloz, amit két hét múlvára tervezünk.
- Még nem – ráztam meg a fejem. – Majd egy alkalmasabb pillanatban.
- Rendben. Szólj, ha kellek – puszilta aztán meg az arcom. – Holnap pedig nyugodtan maradj, ha úgy érzed, csak egy hívást eressz meg, hogy tudjam, még éltek.
- Nem fogom bántani – hallottam Rob hangját ekkor szinte a közvetlen közelemből. És megijedtem. Alex rám és a gyermekemre célzott. Megfordultam. Rob nem is állt olyan közel, hanem kicsit messzebb, úgy kétméternyire. És csak remélhettem, hogy saját magára értette a többes számot.
- Persze, hogy nem – mérte végig immár Alex is kihívóan őt, de végül ismét felém fordult, és adott még egy puszit. Ezúttal a számra. Majd elment.
Behajtottam mögötte az ajtót, de váratlanul egy kéz tapadt a fára a vállam mellett, és teljes erejéből bevágta.
- Tényleg csak őt bírtad riasztani? – dühöngött a fülem mellett Rob, miközben a keze az előző ingerültséghez képest gyengéden simult a derekamra, onnan pedig a hasamra. Elakadt a lélegzetem, de ő nyilván azt hitte, félek tőle, mert rögtön visszább vett az indulataiból. – Ne haragudj. Köszönöm – sóhajtotta. Érezhetően nehezére esett ezt így kimondani.
Megfordultam. Ő még mindig az ajtóra támaszkodott, amelynek én is nekisimultam.
- Csak szerettem volna, ha teljesen rendben vagy – mondtam, és az arcára simítottam a tenyerem. Kissé melegnek tűnt a bőre. – Remélem, nem leszel lázas… – motyogtam. – Talán nem ártana mégis bevenned egyet a…
- Felejtsd el – fintorodott el, mielőtt végigmondhattam volna, majd ellökte magát az ajtótól és a korábban műtőasztalként funkcionáló kanapé felé vette az irányt. De aztán megállt előtte. Utána léptem, és a hátához simultam olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki az érintésemmel.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is szeretlek – jött a halk felelet.
(Rob)
Bár tudtam, hogy Kris kit fog idehívni, mégis kellemetlenül érintett a tudat, hogy a férje lássa el a sebeimet. Ahhoz képest, mint amit vártam, teljesen normálisan viselkedett, de én nem bírtam fékezni magam. Illetve csak alig. Először azt hittem, nekem sem lesz vele bajom, ha idejön – inkább ő lásson el, mint valami "külsős" doki –, de amikor megláttam... Fellobbant bennem az iránta érzett ellenszenv. Kris lehet, hogy könnyedén túltette magát azon, amit vele tett Alex, nekem azonban ez nem ment ilyen egyszerűen.
Két napja vártam, hogy hazatérjen Kristen, csak abban nem voltam biztos, akarom-e, hogy így lásson. Ő. Nemhogy más… Főként nem a férje. Még Bradet is sikerült távol tartanom a háztól, holott ő tudta azt is, mi törtét Carrie-nél. Még most is rám tört a düh, ha visszagondoltam arra a napra. Három testőrrel szemben viszont semmi esélyem nem volt egyedül. Az egyikük ráadásul a szemem láttára ütötte meg Carrie-t. Ekkor a ribanc közölte velem, hogy ha bármi hülyeséget terveznék, beadja mindenkinek, hogy én bántottam, és ő csak segítséget kért a testőreitől. Azok meg azért látták el a bajom, mert a terhes feleségemnek mentem neki.
Elképedtem, mit ki nem képes találni. Ekkor viszont már nem volt jelen a producer, ő eliszkolt, amint én odaértem. Azt hitte, szimpla családi viszály van kialakulóban. Még bocsánatot is kért tőlem, amiért megkefélte a nejemet. Őt hagytam elmenni, Carrie-t viszont alaposan ki akartam osztani – bár csak verbálisan –, hogy jobban teszi, ha meggondolja, kivel vagy inkább kikkel fekszik össze, amíg házasok vagyunk.
Ekkor hívta be a dobermannjait. Hárommal pedig felesleges volt minden próbálkozásom. A filmről, amit készített minderről, azt vághatott le utólag, amit csak akart. Például a részletet, amikor a testőr üti meg, nem pedig én.
Elegem lett az emlékekből, inkább Kris felé fordultam, és magamhoz öleltem. Örültem neki, hogy végre itt van velem. Borzalmas volt nélküle ez a két nap. Nem mertem, sőt, inkább nem is akartam megkérdezni, mi történt, amíg együtt volt a férjével, mert tartottam tőle, hogy olyasmit hallanék, ami nem nyerné el a tetszésemet. Az ölelést simogatással fűszereztem, melyet szerelmem kissé félve viszonzott. A friss öltéseimmel és az egyéb bajaimmal mit sem törődve a karjaimba vettem, és a tiltakozása – meg a fájdalmaim – ellenére a hálószobába vittem.
Miután lefektettem az ágyra, lassan lehúztam róla a ruháit, csókokkal borítva minden bőrfelületet – főleg azt a részt, ahol a saját ujjaim nyomát véltem felfedezni a karján a varrás közben szorításom miatt –, amely felforrósodott a nyelvem és az ujjaim alatt. Kristen eleinte tiltakozott, és azzal érvelt, hogy pihennem kéne, de az elmúlt napok kényszerű böjtje után egyetlen dolgot szerettem volna azon kívül persze, hogy őt magam mellett tudjam: el akartam felejteni mindent, ami a külvilág. Az ölelésében kaphattam csak meg ezt, így nem haboztam eleget tenni a testem és a lelkem azonos kívánságának.
Kissé korlátoltnak éreztem magam a fél kezem nélkül, de egyéb szerveim tökéletesen működtek ahhoz, hogy kedvesem őrületig izgatása után a combjai közé helyezkedjek, és a könyökömre támaszkodva boruljak fölé. Lágyan, nedvesen és forrón fogadott magába. Megint eszembe jutott, hogy vajon együtt volt-e így is a férjével, de ahogy a szemeibe pillantottam, megtudtam a választ a kérdésemre. Kizárt, hogy ilyen őszintén élvezné, amit csinálunk, ha vele is lefeküdt volna.
Ennek diadalában hevesebb mozgásommal igyekeztem mindkettőnknek a legeszményibb gyönyört nyújtani, hogy aztán csókba fojtva kiáltásainkat együtt lépjünk a mennyországba. Normális esetben ezután nem hagytam volna őt pihenni – és valószínűleg ő sem engem –, de ez nem volt a legnormálisabb eset. Nem tudtam befolyásolni a testem zúzott mivoltát, így a szívverésem lecsillapodása után szerelmem mellé feküdtem, őt pedig a horzsolásaimmal nem foglakozva magamhoz, vagyis félig a mellkasomra húztam.
- Örülök, hogy itt vagy végre – suttogtam, mire felemelte a fejét, és rám nézett. Kissé elborzadt az arcom láttán – én napok óta nem néztem tükörbe, most nem is bántam –, de aztán végigsimított a számon.
- Én is örülök – mondta kicsit búsan. Mielőtt rákérdezhettem volna, miért szomorodott el, folytatta. – Jobb szerettem volna, ha nem keres meg téged a baj, amíg odavagyok… – fintorodott el.
- Legközelebb ki sem teszem a lábam – ígértem meg. Ennek ellenére reméltem, hogy nem lesz legközelebb. – Pofátlanság lenne azt kérnem, hogy a két nap kihagyás után most legalább két napig csak velem legyél? – Tudtam, hogy az, de végre én is akartam belőle. Lehetőleg minél többet. Alex viszont tényleg pocsékul nézett ki ahhoz képest, ahogy utoljára láttam, így volt egy olyan érzésem, hogy Kris továbbra is felváltva akar majd velünk lenni.
- Nem volna az, de…
- Kérlek! Csak két nap – győzködtem. – Aztán megint az övéi lehetnek a nappaljaid. – Bele kellett ebbe törődnöm, ki tudja, meddig még. De inkább így akartam őt, mint sehogy.
- Rendben – bólintott rá végül. Megkönnyebbülten húztam magamhoz, és előre örültem a reggelnek, amikor majd nem lesz muszáj sietősen elbúcsúznunk.
Apró csókok és szerelmi vallomások közepette ért bennünket az álom, amelyben tovább folytatódott a tőle és általa kapott boldogságom. Egyetlen negatívumot leszámítva…
...
