74. fejezet

..
74. fejezet

"Nem vagy itt, hiányod fáj! Gyötör, kínoz, és megöl...

Bár ha velem lennél, szerelmem, nem zsibbadnék így legbelül.

Talán most ér véget a sorsunk, talán csak e perc dönt porba, ki tudja?
Mégis olyan nélküled a létezés, mintha szívemet döntötték volna romba...

A remény odalett, nincs már menekvés a sors elől...

Meghaltam. Elvesztem. Fájó magány, melyet létem elviselni kényszerül."

(Rob)

Miután Kris kimerülten elaludt a karjaimban, végiggondoltam egy-két dolgot. A kedvenc gondolatom a nő volt, akit éppen magamhoz öleltem. És ez jó volt. Csak ez volt a jó. Örültem neki, hogy előző nap nem vett komolyan, és velem maradt annak ellenére, hogy szakítottam vele az ő érdekében. Magamnak bevallva igazat adtam neki, nem bírtuk volna ki egymás nélkül, és a vége az lett volna, hogy ismét egy ágyban kötünk ki. Vagy nem feltétlenül ágyban, de mindenképpen együtt.

Ő azt is előre jelezte viszont, hogy hamarosan amúgy is vége lesz. És ez elég végérvényesen hangzott. Csak azt nem tudtam, hogy mire értette a hamarosant. Talán az esküvőmre? Vagy arra, amikor megszületik a gyermekem? Mindkettő dolog kellemetlenül érintette a szívem. Egyiket sem akartam. Jobban mondva mindkettőt, csak vele és nem pedig Carrie-vel. De nem volt választásom. És a reményem is kihalófélben…

Mikor Brad felhívott most este, már kezdtem örülni, hogy talán talált valamit, de konkrétumot sajnos nem tudott mondani.

- Valakik elhallgatnak valamit, ez biztos! Olyan nincs, hogy még egy kibaszott füves cigit sem szívott el soha életében! – veszekedtem jobb híján vele.

- Annyi amúgy sem volna elég az ellen, amit ő akar terjeszteni rólatok – ábrándított ki majdnem.

- De igen, ha most szívná, miközben gyereket vár. – Erre a gondolatra összeszorult a szívem, bár csupán az ártatlan kisbaba miatt. – Igazad van, még ez sem lenne elég… – sóhajtottam fel legyőzötten.

- Nem mondod el neki? – kérdezte Brad rövid habozás után. Nem volt nehéz kitalálnom, kiről és miről beszél.

- Eszemben sincs! – tiltakoztam hevesen. – Tegyem tönkre, ami éppen csak megint kialakult köztünk?

- Ne, Rob! Igazad van! Hagyd, hogy tovább játsszon veled… – Nem bírtam nem kihallani az iróniát a szavai közül.

- Kris nem játszik velem! – vetettem közbe.

- … és persze a férjével is. Úgyis el fog hagyni megint! Amint elveszed ezt a lotyót vagy megszületik az a szegény gyerek, a nőd olyan gyorsan fog lelépni, hogy levegőt sem lesz időd venni!

- Tudom…

- És kihez fut majd megint? – tette fel a költői kérdést kegyelemdöfésként.

- Már elváltak – szúrtam közbe ismét.

- Hát persze, hogy hozzá! Te meg újra hoppon maradsz egy hülye picsával, akit elvettél.

- Ha lenne más választásom, nem…

- Van más választásod!

Brad szavai elgondolkodtattak, de végül úgy döntöttem, nem teszem tönkre sem Krist, sem Alexet. Épp elég volt már a rovásomon, nem akartam tovább növelni az esélytelenségemet.

- Nem. Nincs. És te is tartsd a szád, ha jót akarsz! – figyelmeztettem.

- Persze, úgy lesz – morogta végül, bár éreztem, hogy nem helyesli, amit teszek.

Miután befejeztük a beszélgetést, szerelmem keresésére indultam, akire a fürdőben akadtam rá, ezt követően pedig villámgyorsan szétoszlottak a lelkem viharfellegei. Minden rossz, minden borús gondolatom semmivé lett, és csodás, boldog órák részesei lehettünk. Most pedig épp a szuszogását hallgathatom, őt ölelhetem - mintha az álmaim váltak volna valóra.

A Carrie ügynek azonban még messze nem volt vége. Ha nem lennék ennyire szerelmes Kristenbe, magasról tennék rá, hogy nyilvánosságot kapjon a tény: megerőszakoltam, valamint a férje drogos múltja, a feleségének nyújtott segítsége azt követően, valamint a betegsége. Hogy Carrie honnan szerzett tudomást minderről, azt nem árulta el, de megdöbbentően úgy adta elő, mintha mindezt végigasszisztálta volna. És nem volt kétséges, hogy címlap sztorit csinálna az egészből, ha nem teljesíteném a kérését, vagyis ha nem venném el. Milliószor megbántam már, hogy valaha közöm volt hozzá, de késő volt visszacsinálni.

Kristenre pillantottam, aki éppen a hátára fordult alvás közben, de magával húzta a kezemet is. Fordultam utána, mire elégedett kis mosoly jelent meg az ajkai körül, és mély sóhajjal jutalmazta, hogy nem kerültem tőle távolabb. Félretettem az aggodalmaimat és amennyire csak tudtam, hozzábújtam, hogy aztán nyugodtan követhessem az álmok mezejére.

Még két nap adatott meg nekünk a békés boldogságra, mielőtt Krisnek el kellett mennie valahova. Tudtam, hogy kivel, vagyis kihez, de nem akadályozhattam meg benne. Bár nem szívesen engedtem el. Többször is megígértettem vele, hogy még ma visszajön hozzám. Ez lehet az utolsó olyan éjszakánk, amikor még nyugodtan lehetünk együtt, mert utána… Carrie még régebben kikötötte, hogy a látszat kedvéért igenis együtt kell majd laknunk, akár tetszik nekem, akár nem.

Ezalatt a két nap alatt szigorúan kikapcsolva „felejtettem” a mobilomat, és az ajtóra is kiraktam egy cetlit „menyasszonyom” esetleges felbukkanása esetére, hogy nyugodtan dörömböljön, úgysem vagyok itthon, elutaztam. Ekkor viszont már nem volt menekvés előle.

Alighogy bekapcsoltam a telefonomat, megszólalt, és nem más keresett, mint ő. Hagytam, hadd csörögjön, utána viszont felhívtam a családomat. De csak Lizzyvel tudtam beszélni. Elmondtam neki, hogy másnap megnősülök.

- Jesszus, így elrohant az idő? – ijedt is meg rögtön.

- Ne merj idejönni! – figyelmeztettem.

- Miért ne? Most házasodik meg a kedvenc öcsikém! Azt hiszed, ezt ki tudnám hagyni? – Már bántam, hogy megemlítettem neki.

- Én nem akarom ezt, Liz! – fakadtam ki. Döbbent csend telepedett a vonal túlsó végére.

- Hogyhogy nem akarod? – tért aztán magához nővérem. Haboztam elmesélni neki, mi a valódi akadálya, így csupán annyit vallottam be, hogy másé a szívem. – Akkor miért nem őt veszed el? – értetlenkedett.

- Mert Carrie gyereket vár – osztottam meg vele az igazság egy halvány morzsáját.

Újabb döbbent csend következett.

- Tuti, hogy a tied?

- Igen.

- És nem szereted. – Ez inkább hangzott megállapításnak, mint kérdésnek.

- Nem – feleltem mégis.

Erre elkezdte ecsetelni, hányadik században élünk, de nem tudott meggyőzni, hogy manapság nem volnék köteles – még a régimódi szemléleteim ellenére sem – elvenni azt, akit sikeresen teherbe ejtettem – elvesztve ezzel azt, akit valójában akarok –, elég volna támogatnom és kész. Csakhogy ez korántsem volt ilyen egyszerű. Sokáig tartott lebeszélnem Lizzyt az ideutazásról, de végül sikerült.

Amint leraktuk, Brad hívott, és közölte, hogy megkeresték egy új filmajánlattal.

- Nem érdekel – sóhajtottam, bár aztán arra gondoltam, talán akkor egy időre megszabadulhatok majd Carrie-től. És Brad is rátett erre egy lapáttal.

- A Rejtegetett szenvedély második részéről szól. – Majdnem felröhögtem. Tényleg. Hisz a valóságban is folytatódott a sztori. Csak fordult a kocka.

- Nehogy azt mondd, hogy a főhős bánatában megnősült, a csaj meg elvált, és most megint titokban szeretik egymást…

- Ráhibáztál.

Nem lettem boldogabb tőle, vagyis…

- Elvállalom! – vágtam rá. Ez azt jelentheti, hogy Kristen lesz a másik főszereplő. Szinte madarakat láttam szálldosni magam körül, amelyek csak arra várnak, hogy sorban fogdossam el őket.

- Talán nem kéne, hogy…

- Brad. Ha Kris vállalja, akkor én is.

- Azt hiszem, őt is ma hívják fel ezügyben…

Megbeszéltem Braddel – vagy inkább megparancsoltam neki –, hogy abban a pillanatban küldje, vagy biztos, ami biztos hozza el a szerződést, hadd írhassam alá, és kezdjük.

- Tényleg, és mikor kezdődne? – Reménykedtem benne, hogy minél előbb.

- Pár héten belül.

- De mennyi pontosan?

- Három.

Három hét! Álmaim válnának valóra ezzel! Egy időre… amíg tart a forgatás. De az legalább két hónap. Két hónapig Kristennel! Már nagyon kellett egy ehhez hasonló jó hír a lelkemnek. Semmi másra nem tudtam gondolni egész délelőtt, míg arra vártam, hogy szerelmem visszajöjjön hozzám. Azt viszont nem mondta, mikorra várhatom a visszaérkezését…

Délben repültem az ajtóhoz, amikor kopogtak. Legnagyobb sajnálatomra azonban csak Carrie állt ott. Lemondóan felnyögtem, és megkérdeztem, mi a fenét akar.

- Holnap lesz az esküvőnk! – közölte ragyogó – számomra inkább halálos – mosollyal.

- Tudok róla – morogtam. Ekkor célzatosan nézett a láncra, amely elválasztotta tőlem, de eszemben sem volt kinyitni jobban az ajtót.

- Oké, látom, még mindig nem jött meg az eszed, de tudod, hogy ez az utolsó szabad napod – búgta. Aztán betuszkolt a résen egy ruhazsákot. Hagytam földre esni. Arra sem reagáltam, amikor „jövendőbeli nejem” szidalmazni kezdett. Végighallgattam a puffogását, majd rácsuktam az ajtót. Sejtettem, mi van a zsákban. Kelletlenül felemeltem, és az egyik fotelre dobtam. Aztán rendeltem némi eledelt, és tovább vártam, hogy Kris megérkezzen. De nem jött.

Éjfél is elmúlt, amikor az elkeseredettségemet felváltotta az aggodalom. Hátha elindult, csak történt vele valami. Felhívtam. De legalábbis elővettem a telefonomat. Ő azonban nem válaszolt a hívásomra. Sokáig csörgettem, de semmi. Újra és újra próbálkoztam, mire végre belesuttogott.

- Bocs, rezgőre volt állítva – kezdett el mentegetőzni.

- Hol vagy? – kérdeztem, félig megkönnyebbülten, félig pedig ismét elkeseredetten.

- San Diegoban, csak reggel utazom haza. Ne haragudj, közbejött valami. – Sejtettem, mi, vagy inkább ki az oka annak, hogy nincs itt mellettem.

- Vele vagy ott, igaz? – gyötörtem magam azzal, hogy ki is mondatom vele.

- Alexet kísértem ma ide, igen, de…

- Jó – szakítottam félbe. Nem akartam hallani a magyarázkodását. – Akkor kívánj sok boldogságot. – Magam sem értettem, miért mondom ezt.

- Rob… – Nem vártam meg, mit szeretne mondani, akár tényleg ezt, vagy mást, inkább letettem a telefont.

Aztán a bárszekrényhez mentem…

Reggel tértem magamhoz a kanapén, mégpedig arra, hogy valaki kalapáccsal döngeti a fejem. Aztán rájöttem, hogy csak az ajtón dörömbölnek. És kiabál is valaki. Brad.

Nem kapkodtam el a mozdulatokat. Lassan keltem fel, majd megkapaszkodtam a falban, és elindultam az ajtó irányába. Végül mégis a fürdőszobában kötöttem ki. Túl sok volt a tömény, és túl sokféle, amit éjjel fogyasztottam.

- El fogsz késni – közölte velem mogorván, amikor bő negyedóra józanodási kísérlet után eltámolyogtam a bejáratig és beeresztettem.

- Szerinted érdekel? – kérdeztem, aztán visszarogytam a kanapéra.

- Ha én nem viszlek oda, akkor ő jön ide, ezt akarod? – firtatta, majd félrerugdosta az útból az üres üvegeket, és lehuppant mellém a kanapéra.

Vállat vontam. Már ez sem érdekelt.

- Gondolom, nem találtál semmit, amivel ezt megakadályozhatnánk – céloztam az egész cirkuszra, ami várt rám ma délután.

- Nem. De amint meglesz, elválhattok. Most viszont készülnöd kéne… – nézett végig rajtam. Soha az életben nem akartam még semmit ennyire kevésbé, mint azt, hogy el kelljen mennem a saját esküvőmre, és igent kelljen mondanom annak a nőnek, akit szívesebben láttam volna holtan… ha nem lett volna terhes az én gyerekemmel.

Bradnek két órájába telt, mire rábeszélt – jobban mondva meguntam a hangját –, hogy tényleg szedjem össze magam. Szerencsére találtam még némi alkoholt az egyik üveg alján, nem haboztam felhörpinteni, mielőtt hagytam volna, hogy magával rángasson a kocsijához.

- A sajtó is ott lesz – figyelmeztetett útközben.

Nem reagáltam. Nem érdekelt. Fotóztak már le részegen, hát Istenem, most az esküvőmön teszik majd ugyanezt.

A vendégsereg – melynek minden tagját Carrie hívta meg – már ott gyülekezett a bérelt ház – vagy inkább kisebb kastély – kertjében, és csak rám vártak. Na meg persze a menyasszonyra. Nem foglalkoztam az elő-gratulációkkal, egyenesen odamentem a pap elé, és leültem. Lehunyt szemmel vártam a meteort, ami bármelyik pillanatban belém csapódhatott. De nem jött. És más természeti katasztrófa sem, pedig közel volt az óceán.

A nászinduló viszont felcsendült. Kétségbeesetten pillantottam Bradre, aki viszont felállt, és engem is felrángatott a székből. Nem fordultam hátra, nem volt gyomrom végignézni, amint életem legnagyobb baklövése végigsétál a sorok között. Még akkor sem fordultam felé, amikor megállt mellettem.

- Viselkedj végre úgy, mintha akarnád – sziszegte felém. Tehát nem történt csoda. És fel sem ébredtem ebből az életre szóló rémálomból. Az egyház szolgája automatikusan darálta le a szöveget. A fotósok gépeinek kattogtatását meg sem hallottam. Reménykedni kezdtem, hogy valaki – egy bizonyos valaki – idepottyan az égből és megszólal, amikor a pap megkérdezte, tud-e bárki bármilyen akadályról, amely meghiúsíthatná ezt a frigyet. Egy pisszenés sem hallatszott.

Kivérzett szívvel mondtam ki az igent, miután Carrie meghatottan, vagy megjátszott meghatottsággal elsuttogta.

A fogadáson semmi kedvem nem volt részt venni, de a töméntelen mennyiségű pezsgő segített túlélni az este hátralevő részét. Utána viszont egy kocsiba tuszkoltak be Carrie-vel, aki rögtön rám mászott, pedig még haza sem értünk. Nem volt erőm tiltakozni… Hagytam, hogy csókolgatni kezdjen, de nem viszonoztam. Lehunytam a szemem, és Kristenre gondoltam. Ennek ellenére – meg talán a töméntelen mennyiségű elfogyasztott alkoholnak köszönhetően – hiábavalónak bizonyultak újdonsült feleségem próbálkozásai, a testem meg sem moccant az érintéseire.

Erre persze bedühödött, és duzzogva a limuzin másik végébe húzódott.

- Nem értem, mi van veled – durcáskodott. Nem állt jól neki. Kiröhögtem.

- Te akartad, hogy elvegyelek – feleltem akadozó nyelvvel. – Megkaptad. De rólam lemondhatsz.

- Azt már nem! – nézett rám dühösen. – Ez lesz a nászéjszakánk, és ha tetszik, ha nem… – Elkezdte részletezni, mit is kéne csinálnunk szerinte egészen hajnalig. Nem szóltam közbe, hadd mondja. A hányinger kerülgetett. Már majdnem sikerült elaludnom, amikor megállt az autó az új közös, családi fészkünk előtt.

Mivel Brad volt a sofőr, az ő segítségével jutottam el a hálószobáig, ahogy le is feküdtem az ágyba, és totálisan semminek éreztem magam.

- Kris… – nyögtem, de nem jelent meg, akit hívtam halkan. Aztán mégis egy érintést éreztem a mellkasomon. Gombolni kezdte az ingemet. Szerelmemet képzeltem magam fölé, de valami visszatartott attól, hogy viszonozzam a becézgetéseit. A csókjai elől kitértem, de nem zavarta, tovább haladt a nyakam irányába.

Az ingem után a nadrágomon kezdett el matatni, és miután sikerrel kioldozta, nemcsak az ujjai, hanem a nyelve is megpróbáltak életre kelteni. Már majdnem sikerült, amikor bevillant, hogy ma volt az esküvőm. És nem vele. Az ujjak viszont tovább gyötörtek. A lelkem is gyötrődött. Két tűz között vergődve próbáltam ellenállni a vágynak, amely éledezett bennem, de csupán egyetlen egy személy tudta volna maradéktalanul kielégíteni. Ő viszont nem volt itt... A férjével maradt, én pedig... megnősültem. És ez a nászéjszakám...

A csalódottság, keserűség, kiábrándultság élénk csatát vívott bennem a szerelemmel és a reménnyel. Az utóbbiak álltak vesztésre. Egy percig még hagytam, hogy Carrie-nek hadd legyen sikerélménye: a testem nem engedelmeskedett az agyamnak, és bár rosszul voltam a tudattól, nagy nehezen mégis sikerült felizgatnia valamelyest, bár nem tökéletesen. Ezt követően viszont átvettem az irányítást. A hajába markolva leszakítottam magamról a száját, megragadtam a vállainál fogva, és magam alá szorítottam az ágyra.

A lábai azonnal átölelték a derekamat. A szemébe néztem, és bár a kétségek tovább viaskodtak bennem a bizonyossággal, vagyis azzal, amit egy másik nő iránt érzek – nem pedig aziránt, aki itt alig várja, hogy megdugjam –, döntöttem.

- Gyűlöllek – közöltem Carrie-vel. Ő viszont erre elmosolyodott, a nyakam köré fonta a karjait, és megcsókolt...

..