62. fejezet
"Nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében,
hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat,
amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed,
amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit..."
(Rob)
Nem akartam végignézni, ahogy Kris elhagy éppen, mégis a hátrafelé nyíló ablakhoz vitt az utam, úgyhogy szinte páholyból láthattam, amikor odaér a férjéhez. A propeller zajától nem hallottam, miről beszélgetnek, a remény egy halvány sugara mégis felsejlett előttem, amikor azt vettem észre, hogy nem száll be a gépbe. De aztán a férje közelebb lépett hozzá, és kitárta a karjait felé. Kris pedig belesimult az ölelésébe. Az agyam azt kiáltotta: NE! Majd ezt: MIÉRT?! De válasz nem érkezett.
Ezután beültek a helikopterbe, amely azonnal emelkedni kezdett. Ekkor már halottnak éreztem magam. De minimum a szívemet. Elhagyott. Megint vége. Tényleg a halál hozott volna csak megváltást a számomra, de már annak sem láttam értelmét. Ahogy másnak sem. Kiültem a verandára, ahonnan még láttam és hallottam a távolodó gépet a messzeségben. Azt követően is egyetlen pontot bámultam az égen: ahol eltűnt.
Elment. Nem fogtam még fel egészen. Próbáltam magammal elhitetni, hogy még mindig csak sétál, és hamarosan visszajön hozzám. De sötétedéskor sem bukkant fel. Csak a kutyája kullogott elő a pálmák közül és odajött hozzám. Leült elém és rám nézett. Egyik mancsát a lábfejemre rakta, majd halkan szűkölni kezdett. Bánatot láttam a szemeiben. Hasonlót, mint amilyet én is éreztem. A különbség csak annyi volt, hogy míg ő a gazdáját veszítette el, addig én a szerelmemet. Az életemet. Aki úgy hagyott el, hogy vissza sem nézett.
- Elment – suttogtam. A kutya még hangosabban szűkölt, szinte sírt. Én azt sem tudtam.
Azt mondta, hogy visszajön, de én nem hittem ebben. Már döntött. Abban a pillanatban, amikor meglátta őt közeledni. A férjét. Akihez mindannyiszor visszatért. De azt mondta visszajön – sajogta megint a szívem. Elhallgattattam. Ha most várni kezdeném, akkor még rosszabb lenne. Mert nem fog visszatérni.
Előrehajoltam, megfogtam Bonbont, az ölembe emeltem, és oda sem pillantva simogatni kezdtem. Abbahagyta a nyafogást. Megtaláltam az égen azt a csillagot, jobban mondva égitestet, melyet hajlandó lettem volna lehozni onnan Kris kedvéért, ha velem marad. Nem akartam elaprózni: a Hold lett volna az áldozat. De már felesleges rástartolnom – gondoltam. Semminek sincs többé értelme. Minden lényegtelen.
Fogalmam sem volt az idő múlásáról, egyszer csak azt vettem észre, hogy pirkad. A kutya már nem volt az ölemben, valahogy kicibálta a házból a plédjét, oda vonszolta, ahova Kristen tette neki legelőször és most ott aludt. Rájöttem, hogy neki van igaza. Alvás közben talán nem fáj annyira. De előbb vagy utóbb ébredés következik, és úgy ébredni, hogy ő nem fekszik a karjaimban… az maga lett volna a pokol. Ahogy a létezés is így… nélküle.
Nem éreztem motiváltnak magam a felkelésre a székből, mégis elmásztam a cigimért, és egyúttal a hűtőben levő összes karton sört is magam mellé rakodtam oda, ki. Nem bírtam volna megmaradni a házban, ott minden rá emlékeztetett volna csak. Kint maradtam hát a verandán, és vártam, hogy ez a nap is elteljen. Végül nemcsak ennek lett vége, lassacskán a harmadik naplementét „élvezhettem” magányosan. Még az időjárás is semmilyen volt. Nappalonként többször hallottam csörögni a mobilomat, de nem volt kedvem sem bemenni érte, sem pedig beszélni senkivel. Különben is Bradre gyanakodtam.
Be is jött a számításom. Egyik délután – nem voltam tisztában azzal, milyen nap is lehet, meg egyáltalán… semmivel – megláttam közeledni Seth repülőgépét. Nem mentem eléjük, feleslegesnek tartottam. Brad indult a keresésemre, és így talált itt rám, ahogy voltam.
- Hát veled mi történt? – nézett rám döbbenten. Nem feleltem, hagytam, hadd találja ki. – Akkor… ezek szerint… – nyökögte. – Tényleg elhagyott – mondta inkább, mint kérdezte. – Sajnálom öregem, de emiatt ne fojtsd vízbe magad.
Nem voltam vevő hangulatban a humorára, ezért továbbra sem vettem róla tudomást. Kivéve akkor, amikor elővett az egyik nála levő szatyorból egy üveg whiskyt. Ezt azonnal kikaptam a kezéből.
- Csak ennyit hoztál? – tartottam fel az üveget. Reméltem, hogy nemet mond, de csalódnom kellett.
- Nem foglak halálra itatni. Ezt ünnepelni hoztam. – Majdnem kiröhögtem ezért. Ünnepelni… Nem kellett megkérdeznem, magától is elárulta, mit akar ünnepelni. – A filmetek elővételben máris rekordokat döntöget.
Nem tudtam örülni. Ennek sem. Semminek. Csak a whiskynek. De az is kevés volt. Bradről tudomást sem vettem, csak megittam. Ő ezt persze kifogásolta többször is, de magasról tettem a véleményére.
- Láttam Krist tegnap – újságolta aztán. Oldalra sandítottam, de nem moccantam. Később vettem csak észre, hogy lélegzetvisszafojtva várom, hogy folytassa. Megtette. – Alexszel volt. Elég… jókedvűnek tűnt. Téged is égre-földre kerestelek, azt hittem, együtt jöttetek vissza, de… Nem akarsz megint emberek közé menni? A turnénak vége ugyan, de mivel ő is nyilvánosan mutatkozott, lassan te is „meggyógyulhatsz” a balesetből…
Nem érdekelt, mire akar rávenni. Csak a Kristenre vonatkozó szavait ittam. Szóval tényleg visszament a férjéhez. Mintha most ébredtem csak volna fel abból az álomból, amelyben napok óta leledztem. Azt álmodtam, hogy nincs velem. De ez mégis valóság volt. És jókedvű. Újra meghúztam a whiskys üveget – azaz csak szerettem volna, de kiürült. Éhgyomorra pedig máris ütött. Egyedül a kutyáról gondoskodtam, mikor jelezte, hogy éhes, magamról nem láttam értelmét.
Most is a lábaim mellett hevert; csúnyán néztem Bradre, amikor magához akarta hívogatni. Akkor pedig egyenesen gyilkos düh fogott el, amikor a következő szavakat mondta:
- Most, hogy már nincs itt a csaj, elviszem haza hozzám.
- Azt ne merd megtenni! – ordítottam rá. – Itt marad. Velem együtt!
- Nocsak, hát mégis élsz? – vigyorodott el. – Oké, felőlem… Azt csinálsz a döggel, amit akarsz…
- Bonbonnak hívják – tájékoztattam. Azaz csak Kris hívta így. Meg én. Lenéztem a pamacsra, mire ő vissza rám, és a neve hallatán megcsóválta a farkát. Megsimogattam. Ennyi maradt nekem Kristenből. Egy hűséges kis jószág, akivel együtt sírtunk utána. Mindkettőnknek hiányzott. Nagyon.
- Felőlem – vont vállat megint Brad. – De akkor is vissza kéne jönnöd, talán… A rohadt életbe, miért nem harcolsz érte, ha egyszer belepusztulsz a hiányába? – borult ki végre ő is. Azt sem bántam volna, ha egy kiadós verekedésbe torkoll a beszélgetésünk. De a gyorsan elfogyasztott whisky megtette a hatását. A szemeimet nyitva tartani is alig bírtam, nemhogy felállni.
- Nem megyek vissza – közöltem Braddel. – Már túl vagyok a harcon…
- És ezek szerint nem nyertél – sóhajtott. – Ez nagyon szomorú, de akkor sem kéne eltemetned itt magad az Isten háta mögött.
Persze, igaza volt. Csak… Kris azt mondta, visszajön. Ebbe a szóba kapaszkodtam, csak azért nem mentem még a tengernek. Bár egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy tényleg így lesz.
Sokáig tartott meggyőznöm Bradet, hogy hagyjon békén, de végül közölte, hogy felmond, és lelépett. Seth még biztosított az együttérzéséről, majd elrepültek. Ugyanarra, amerre Kris is távozott. A férjével… A fájdalom megint lecsapott rám, de olyannyira, hogy már tudtam: kár volt meginni azt a whiskyt. Az első kortyig már szinte tökélyre fejlesztettem a semmi nem érdekelt, most viszont újfent hasogatott a szívem. Elment.
Bonbon felpattant mellőlem, és elindult a part felé. Sokáig figyeltem, ahogy a homokban szimatolgat. Aztán feltápászkodtam, és úgy döntöttem, megkockáztatok egy zuhanyzást, hátha attól visszább józanodok és nem fog annyira fájni, hátha megint el tudom nyomni a kínt. Sokáig folyattam magamra a vizet, de nem hatott. Csak rosszabb lett.
Visszavánszorogtam a hálószobába, és ezúttal az ágyamba dőltem be. De ez sem segített – valahogyan itt maradt Kris illata. Nemcsak a levegőben éreztem, hanem az ágynemű között, főleg a párnán. Inkább kimenekültem. Borzasztóan hiányzott. A nappaliban megláttam a mobilomat. Felhívhatnám. Csak hogy tudjam, jól van-e. Brad szerint jó a kedve – csak remélni tudtam, hogy nem Alex „közreműködésének” köszönhetően az.
Megkértem, hogy vigyázzon magára. Hogy ne hagyja, hogy a férje megint teletömje azokkal a szarokkal, de nem sok esélyt láttam rá, hogy ellenáll majd. Talán nem is tud. Talán megint meg kéne mentenem – jött egy értelmet adó gondolat a létezésemre. De mi van, ha nem akarja? Elég egyértelmű volt a tekintete, amikor elment… Ezt akartam elkerülni! Hogy megint emlékezzem…
A kanapéra hevertem. Bonbon egy kis idő múlva bejött, és megnyalta a kezemet, amely lelógott a szélén. Megsimogattam, és ezúttal nem zavartam ki a házból. Kisvártatva már azt is tudtam, miért jött be. Közeledett a vihar. És egy órán belül ide is ért. Ma este nem láttam a naplementét – jutott eszembe. De képzeletben vállat vontam. Úgysem volt az igazi Kris nélkül.
Tennem kellene valamit – gondoltam hirtelen. Talán Bradnek igaza van. Vissza kellene térnem, és csinálnom valami hasznosat. Valahogy elterelni a gondolataimat. Mert ez itt ment a legkevésbé. De nem akartam elmenni. Nem akartam itt hagyni boldogságom színterét. Visszaidéztem az összes boldog pillanatot, melyet vele éltem át. Reggel lett, mire végeztem az összessel. Az utolsó akkor történt, aznap, mikor elment. Sétálni indult éppen, és megcsókolt előtte. Akkor még a szemei is szerelmet tükröztek felém, nem pedig sajnálatot és félelmet, mint a legutolsó pillantás, amelyet rám vetett.
Egyelőre fogalmam sem volt, hogyan éljek nélküle. Újabb két nap telt el úgy, hogy nem csináltam semmit. Aztán végre elaludtam. Megkönnyebbülést hozott – valóban igaza volt Bonbonnak. De nem, mégsem… Róla álmodtam ugyanis.
Azt álmodtam, hogy felriadok, és ő ott van mellettem. Vagyis az ágy mellett. Amint észrevette, hogy felébredtem, közelebb hajolt, és megsimogatta az arcomat. Még egy csókot is adott. Szinte éreztem az ajkait a számon, és az illatát. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy tartósan megmaradjon bennem az emlék, és visszacsókoltam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg itt van.
Álmomban tényleg itt volt. És egyre szenvedélyesebben csókolt. Sőt, odáig merészkedett, hogy befeküdt mellém az ágyba, és végigsimított a testemen. A szívem vérezni kezdett, mert hiába öleltem magamhoz, hiába éreztem a bőrét az ujjaim alatt, tisztában voltam vele, hogy ez csak az agyam által vetített vágyaim majdnem-megtestesülése. Nem valós. De nem érdekelt. A szép álmokat mindig jobban szerettem, mint a rosszakat. És ez kifejezetten szép volt. Hiszen ő volt itt velem.
Tovább kóstolgattam az ajkait, és lassan fölé hajoltam. Végigsimítottam a mellein – a mellbimbói egyből megkeményedtek. A szám ezután a nyakára vándorolt, azt is végigízleltem. Ujjaim tovább becézgették a mellbimbóit, majd kigomboltam, és széttoltam a rajta levő blúzt. Csodaszép – de főleg izgató – melltartót viselt alatta. A blúzt ledobta, és a szaténnal díszített csipkecsodától is megszabadult. Egyből rá tapadtam, és gyengéden csókolgatni kezdtem édes kebleit. Kitartóan és ráérősen lakmároztam a testén, végre éltem! Még ha csak álmomban is. Végre nem voltam magányos.
- Szeretlek – súgtam minden egyes csók után, amelyekkel a hasa felé közelítettem. A nadrágjától is megszabadítottam. Utána felemelkedtem, és végigpillantottam rajta. Csak egy apró bugyit viselt már, amelyet szintén lehúzni szándékoztam róla, de a kóstolási vágyam erősebbnek bizonyult iránta. A combait szétfeszítve először a bugyin keresztül érintettem a nyelvemet, nőiessége egyelőre rejtett kincseihez. Már nedves volt a vékony anyag még mielőtt hozzáérhettem volna. Megörültem neki, hogy képes vagyon már jóval azelőtt felizgatni, hogy a lényegre térnék, de most rá akartam térni végre.
Félrehúztam, hogy nyelvemet mélyen eltűntessem a testében. Éreztem magamon a körmeit, melyek a vállamba fúródtak, majd ujjaival a hajamba túrt, mialatt az ízével táplálkoztam. Egyre intenzívebben nyaltam, azt akartam, hogy maradéktalanul kielégüljön. Kezeim fel-alá cikáztak eközben a testén, pontosan tudtam, hol érjek hozzá, ha azt akarom, hogy megremegjen. Sorra vettem ezeket a területeket, mialatt nyelvem sem hagyta abba, amit elkezdett.
Furamód álmomban is hallottam őt nyöszörögni a kéjtől, amely heves rángások közepette hozta meg a gyönyört a számára. Szerelmi nedvei a számba áradtak, mindent felittam az öléből. Utána sem hagytam abba, amit épp tettem, és a második alkalomra már az ujjaimat is közelebb hoztam, hogy tényleg mindent megadjak neki, amit csak kíván. Félelmetesen jó volt érezni, ahogy jól ismert, elrejtett izmai a benne levő ujjaimra tapadva szorulnak össze szinte szüntelen gyönyöre következtében.
Hamarosan más testrészemen is érezni kívántam ezeket a rángásokat, de egyelőre tovább izgattam, majd fölé emelkedtem, és egy hosszú, forró csókkal jutalmaztam, amiért odaadta magát nekem.
- Szeretlek – suttogtam megint. – Köszönöm, hogy visszajöttél – tettem hozzá.
- Megígértem – felelte mosolyogva. Valóban megígérte, csak nem tudtam, nem mertem elhinni neki. Bár… Most is álmodtam. Valójában nincs is itt. Egy képzelt szeretőt ölelek éppen, nem az igazit. Nem azt a nőt, akiért a szívem dobogni hajlandó, hanem csak egy fantáziaképet… Ez a gondolat elkeserített, úgyhogy inkább elzavartam a fejemből.
Kris lábait a derekam köré kulcsolta, de nem húzott magába, ehelyett kettőnk közé nyúlt, és lüktető férfiasságomat megragadva többször végighúzta a hegyét teste forró résének bejáratánál. A legérzékenyebb idegvégződéseim is reagáltak minderre, a tenyerében keményedtem tovább, bár már így is elképzelhetetlennek éreztem. Neki viszont mindig sikerült elérnie, hogy a pokoli mennyekben érezzem magam, amikor ilyen közel voltunk egymáshoz.
Egyetlen, határozott lökéssel tettem végül a magamévá. Nyelvem közben az ő nyelvét kereste, és amint a mézédes csókban összefonódtunk, testünk is azonos ritmusra járta a szerelem legősibb táncát, egyre hevesebb ütemben. Álomnak ez volt a legcsodálatosabb, amelyben valaha részem lehetett. Nem akartam felébredni még, ezért megálltam, mielőtt elértünk volna a csúcsra. Kristen a bőrömbe mélyesztette a körmeit, amiért megfosztottam őt is a beteljesüléstől, de engesztelésképpen kihúzódtam belőle, és ismét a lábai közé hajoltam.
Az íze most még bódítóbb volt, mint az imént, csodálatosan selymes és az aromája semmihez sem volt hasonlítható. Ez ő maga volt. Az egész lénye, a nőisége, a boldogsága és a szenvedélye. Amely megint nyöszörgésben, majd a nevem sikoltásában nyilvánult meg, amint sikerült saját magam mellőzésével újra kielégítenem. Ezután viszont átvette a kezdeményezést, de mindenekelőtt hanyatt döntött, és most ő kezdett el falatozni belőlem. A nyelve az őrületbe kergetett már jóval azelőtt, hogy egészen a szájába vett volna. Először csak lágyan nyalogatott, egy-két finom harapást is éreztem a testem leglágyabb bőrén, mely minden apró, de annál csodálatosabb érzést továbbított az összes porcikámba. Külön-külön és együtt is meg-megrándultak az izmaim, szinte lángoltam az érintése alatt.
Soha így még nem kívántam senkit és semmit, mint ahogyan most őt. Ezt tudta, és ki is használta a pillanat helyzeti fölényét – addig izgatott és borzongatott, míg végül már úgy éreztem, élve égek el a vágytól, ha most azonnal nem válhatok vele eggyé. Ki sem kellett mondanom, már tudta, mit szeretnék. A testem fölé helyezkedett, és lassan magába vezetett. Felültem, hogy csókolhassam is, miközben mozogni kezd, sőt, a feneke alá nyúlva segítettem is a mozdulatait. Fantasztikus érzések jártak át, még akkor is, ha csupán egy múlandó álom volt az egész.
Nyelve a számban táncolt, az enyém köré fonódott, bódító ritmusban, akár nőiessége a vágyaim beteljesítése végett. Zihálásunk a csendet tördelte pici darabokra, míg végül minden más kizáródott a kettősünk közül. Maga voltunk a világegyetem. Semmi más nem létezett rajtunk kívül. Csak mi ketten – azaz az egy egész. Mielőtt meteorként szétrobbanhattam volna, megragadtam, és anélkül, hogy elváltunk volna, a hátára fektettem kedvesemet. Most viszont már nem szándékoztam idő előtt abbahagyni, nem is tudtam volna.
Gyors és pontos mozgással sorozatos nyögéseket szabadítottam fel kedvesem reszkető ajkai közül, pillanatnyi szünet nélkül puszilgatva és csókolgatva, ahol csak értem. A gyönyör másodperceit örökké kívántam nyújtani, de nem lehetett. Csak amíg gerjedelmünk le nem csillapodott, és szívünk ritmusa is helyre nem állt. Egészen addig azonban további cirógatásokkal és szerelmes suttogásokkal tartottam életben az érzéseinket egymás iránt. Most éreztem, hogy szeret. Nem csak hittem, tudtam is. Fékezhetetlen boldogság öntötte el a szívem és a lelkem.
Szorosan magamhoz öleltem Kris szerelemverejtékes testét, mely még mindig otthonomul szolgált. Soha nem akartam többé felébredni.
A hajnal fényei azonban visszarángattak a valóságba. Kinyitottam a szemeimet, és szomorúan a gonosz ablak felé pillantottam, mely kegyetlenül beeresztette a reggel első sugarait, így téve tönkre a csodát, amit az éjszaka során átéltem.
De valami mégsem stimmelt. Zsibbadt a karom. Oldalra pillantottam és elakadt a lélegzetem. A szívem is kihagyott egy ütemet, amint… felfogtam… hogy… a gyönyöröket… a boldogságot… a szerelmet… Kristent…
Nem álmodtam…
..
