64. fejezet

...
64. fejezet

"A szerelem a szenvedések kimeríthetetlen forrása.

Először gyönyört ad, de végül csak fájdalmat a szívnek."

(Rob)

Másnap reggel egyedül ébredtem, és ismét álomnak képzeltem az elmúlt másfél napot Kris megérkezésétől odáig, hogy bevallotta, elvált a férjétől és utána egymás karjaiban aludtunk el. Mindez álomnak is remek volt, a ház elől felém szálló kacagás azonban valósággá varázsolta az egészet.

Kristen tényleg visszajött, ráadásul egyedül és az is igaz volt, hogy vége van a házasságának. Egy csekély lelkiismeret-furdalás azért munkált bennem, mert ha annak idején nem járok a nyakára a szerelmemmel, akkor még mindig boldogan élnének. De megtettem, mert önző voltam. És ha már így alakult, ha immár visszavonhatatlanul minden esély az enyém, hogy megszépítsem a mindennapjait – akárcsak ő az enyémeket –, akkor ennek megfelelően akartam cselekedni. És nem kényszerből, hanem a szívemnek engedelmeskedve.

Felkeltem és miután megmosakodtam, kedvesem keresésére indultam. A parton játszott Bonbonnal. Egy botot dobált neki, de a cseles kis jószág ahelyett, hogy visszavitte volna, még messzebbre szaladt vele. Hosszan figyeltem őket a tornácról. Kris egyszer csak felém pillantott és boldog mosollyal integetett. Visszaintettem, de mielőtt elindulhattam volna felé, megszólalt a mobilom valahol a ház mélyén. Bementem érte, az egyik nővérem keresett.

- Szia, öcsi! – köszönt Lizzy. Aztán pár percnyi locsogás végighallgatása után megkérdeztem tőle, miért hívott valójában. – Nos, olvastam egy érdekes cikket rólad az interneten – mondta habozva. Csak fél füllel figyeltem rá, még akkor is, mikor hozzátette, hogy mit találtak ki már megint a szenzációhajhász hiénák. – Rob! Nem mondasz semmit? – kérdezte aztán, a hanghordozásából ítélve sokadjára, de úgy belefeledkeztem Kristen látványába, hogy csak sokára ocsúdtam fel.

- Mire?

- Ki ez a Carrie, aki azt állítja, hogy eljegyezted és gyereket vár tőled?

- Micsoda?! – kiáltottam fel dühösen. Megismételte, talán huszadjára, de még mindig kíváncsian. Kristen és a kutya szintén felkapták a fejüket a hangomra, de ezt most nem akartam, hogy hallják, ezért bevonultam a házba, a kezemben a telefonnal, amit szívesen összetörtem volna. – Mondd el, pontosan mit írnak! – parancsoltam rá Lizzyre valamivel halkabban. Elmondta.

Carrie állítása szerint megkértem a kezét, ő igent mondott – még egy hatalmas gyémántgyűrű is virított az ujján, mikor az interjút készítették vele –, emellett gyereket vár, és az enyémként híreszteli szét a világban. Csak az a bánata, hogy eltűntem, és a média segítségét kéri, hogy előkerüljek. Vagy ha elraboltak, akkor engedjenek szabadon.

Nem kaptam levegőt. Percekig. Aztán leraktam Lizt, és tárcsáztam Bradet, de ő foglalt volt. A mobilomat hozzávágtam a kanapéhoz – ott nem törhetett ripityára, bár szinte vágytam a reccsenés hangjára, az most segített volna lenyugtatni az idegeimet. Kris bejött a házba, de kicsit tétován állt meg tőlem úgy kétméternyire. Nem mert közelebb jönni, a szemében félelem tükröződött.

- Ne félj, nem foglak bántani – mondtam neki rögtön, és le is higgadtam, mert legalább ő a közelemben volt. Odaléptem hozzá, és óvatosan átkaroltam. – Csak egy kicsit… történt valami – suttogtam. A szemébe nem bírtam nézni. És elhinni sem, hogy mindez igaz lehet. Miért pont most? És egyáltalán: miért?!

- Elmondod? – kérdezte halkan, és felnézett rám. Haboztam vele megosztani, nem akartam, hogy esetlegesen elhiggye a pletykákat. Azt ő is tudta, hogy volt valami akkor köztünk Carrie-vel, de hogy elhinné-e, ami valójában történt (illetve nem történt), arról fogalmam sem volt.

A telefonon csörgése mentett meg. Brad hívott vissza. Odaugrottam a kanapéhoz, és felemeltem róla a mobilomat.

- Rossz híreim vannak – morogta a fülembe, amint felvettem. Kristen felé pillantottam, aki még mindig ott ácsorgott, ahol az előbb hagytam. Nem akartam, hogy máris megtudjon mindent, ezért legszívesebben kiküldtem volna, de azt sem akartam, hogy megsértődjön emiatt. Vette viszont a lapot, és ő maga ment ki. Megvártam, míg kellő távolságba ér, akkor kezdtem csak megint tombolni.

- Mi a fene ez az egész? – faggattam Bradet, de egyelőre ő is csak annyit tudott mondani, amennyit a nővérem mesélt nekem korábban.

- Ide kellene jönnöd tisztázni, mielőtt még nagyobb balhét kever a csaj – mondta végül. Nem akartam sem elmenni, sem tisztázni semmit.

- Ez az egész kitaláció, Brad! – kiabáltam vele. – Nem igaz, érted? Az az elmebeteg tyúk találta ki! Hogy miért, arról fogalmam sincs, talán így akar bosszút állni, nem tudom, de…

- Megdugtad? – jött a lényegre törő kérdés. De nem tudtam rá válaszolni. Fogalmam sem volt, minek nevezzem, ami történt.

- Végül is igen… – motyogtam letörten.

- És gondolom, nem védekeztetek…

- Nem… De nem élveztem belé! – Legalábbis így emlékeztem.

- Az majdnem mindegy, anélkül is teherbe eshet… – Igen, én is tisztában voltam ennek a képtelenségnek a tényével. De hogy ekkora pechem legyen! Mennyi lehet ennek az esélye? – töprengtem el. És éppen most, amikor visszakaptam Krist... Ez őrület! Ilyen nincs...

Totálisan elkeseredtem. Tudtam, hogy tényleg csak az az egy megoldás lenne, ha odamegyek és kiszedem abból a libából, miért jó neki az, ha engem tönkretesz. Igen ám, de hogy adjam be mindezt Kristennek? Talán el sem kellene mondanom neki, amíg nem tudok biztosat – töprengtem. Az viszont hazugság volna… Indítsam hazugsággal a végre legális kapcsolatunkat, amely tökéletes ugyan, mégis… még elég ingatag lábakon áll…?

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Megkértem Bradet, hogy nyugtassa meg a sajtót, élek és virulok, de cáfolom Carrie szavait. És majd jövök. Küldje értem Seth-et a helikopterrel.

- Oké, de nehéz meccs lesz, ha tényleg te vagy az apja a gyereknek – figyelmeztetett.

- Tudom. – És nemcsak Carrie miatt. Hanem Kris miatt is.

Miután leraktam a telefont, sokáig ültem a kanapén, magam elé bámulva. Azon töprengtem, mi a fenét csináljak most. Kinéztem az ablakon, Kris odakint volt Bonbonnal, de már nem játszottak. A homokban ültek egymással szemben, és időnként a ház felé pillantottak. Mintha rólam beszéltek volna.

Nem akartam elveszíteni a szerelmet, amelyet végre szabadon élvezhettem volna. De nem halogathattam a dolgot, úgysem tudnám megjátszani, hogy minden rendben. Kris pedig látná rajtam, hogy valami nem stimmel, még ha meg is kísérelném ezt elhitetni vele.

Kimentem a házból, és lassan felé lépdeltem. Felállt, mire odaértem.

- Baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Baj – bólintottam. De nem tudtam, hogyan kezdjek bele. – Emlékszel Carrie-re? – kérdeztem. Fájt látnom a borút, ami a név említésére átsuhant az arcán.

- Igen – felelte vontatottan. Nem bírtam kimondani. Ehelyett úgy döntöttem, kissé elferdítem, és meg is kurtítom a tényállást; ez mégsem egyenlő a hazugsággal. – Kitalált rólam pár pletykát, és kitálalt a lapoknak – mondtam halkan.

- Miket?

Ezt volt a nehezebb elmondanom.

- Például azt, hogy eljegyeztem. – A dühöm újból fellángolt, de Kris jelenléte segített, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

- De nem jegyezted el – értetlenkedett kedvesem.

- Nem. – Magamban felsóhajtottam. A megkönnyebbüléstől, mert úgy látszik, hisz nekem. Legalábbis ebben a tekintetben.

- Akkor mi ez az egész? Minek talált ki ilyeneket?

- Nem tudom – feleltem, és magamhoz öleltem. Hagyta. Máris sokkal jobban éreztem magam.

- Van még más is? – firtatta, miközben visszaölelt, és végigsimított a derekamon.

Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy nincs, de mégsem voltam képes sem ferdíteni, sem pedig kurtítani a helyzetet.

- Van – nyögtem. – De erről inkább nem beszélnék, amíg nem teljesen biztos a dolog – kértem. Összeomlani látszott az életem, amelyet éppen csak visszakaptam. – Vissza kellene mennem, hogy tisztázzam vele, mi ez az egész.

- Akkor menj – vont vállat Kris. Kicsit elképedtem. Semmi féltékenységi jelenet, és semmi kiborulás? – Gondolom, nem szeretnéd, hogy veled menjek – tette hozzá kelletlenül. Ráhibázott. Semmiképpen nem szerettem volna, ha jelen van, amikor ezt az ügyet felderítem. De a rosszkedve legalább azt mutatta, hogy mégsem olyan nemtörődöm, mint a vállvonáskor az imént. – Addig itt maradok – mosolygott rám szomorkásan. – Csak siess vissza!

A szemei szerelmet sugároztak, és bizalmat. Lehet, hogy mindkettőt elveszítem, ha igaznak bizonyul az, amit egyelőre hazugságnak akartam hinni. Mégis a boldogságba kapaszkodtam egyelőre, mert Kristen még nem zavart el, még hitt nekem. Ki tudja meddig, de még hitt!

- Köszönöm – suttogtam, majd megcsókoltam. Annyira jólesett, hogy nem csapott balhét a dologtól, hogy egyre szenvedélyesebben öleltem magamhoz, de tudtam, hogy az ügy nem tűrhet halasztást, így inkább elengedtem, és visszamentem a házba átöltözni. Le is zuhanyoztam előbb, majd megpróbáltam embert faragni magamból. Kris fájdalmasan pillantott végig rajtam, amikor ismét megjelentem a verandán.

- Vigyázz magadra – kérte. A távolban már láthattuk közeledni a helikoptert, ami értem jött.

- Szeretlek – súgtam vissza. Nem akartam elmenni és őt itt hagyni, de nem volt más választásom. Ahhoz, hogy mielőbb a végére járjak ennek az ügynek, és tisztázzam, mi is történik, vissza kellett utaznom a civilizációba, messze Kristől.

Odakísért a gépig, és legszívesebben magammal vittem volna, de meg akartam kímélni mindattól, ami történni fog. Majd ha visszatérek – remélhetőleg jó hírekkel –, akkor elmesélek neki mindent.

Addig is…

- Ezt szeretném, ha eltennéd – nyújtottam felé a mobilomat. Volt rá sansz, hogy felhív valakit, és kideríti, miért léptem le most ennyire hirtelen, de meg kellett kockáztatnom. – És bízz bennem, kérlek! – mondtam még utoljára, majd megcirógattam az arcát és megcsókoltam.

Fájó édesen viszonozta a csókomat, de annak örültem egy kicsit, hogy látszólag várni fog rám. Kérdés, meddig kell távol lennem, és hogy ő meddig fogja bírni a bizonytalanságot. Egyikre sem tudtam választ adni, de szerettem volna minél hamarabb letudni ezt a borzalmat, ami várt rám az államokban. Azt csak remélni mertem, hogy Kristen tényleg megvár engem.


(Kristen)

Miután Rob elment, visszamentem a házba, jobban mondva kiültem elé a partra, hogy végignézzem, ahogy a helikopter eltávolodik. Carrie. Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű elfelejtenem, ami történt köztük. Bár alapos okom nem volt a féltékenykedésre, hiszen akkor még én is együtt voltam Alexszel, mégis fájt, hogy Rob nem volt képes még pár órát várni akkor, amíg megérkezem. Hanem inkább az ágyába rángatta azt a ribancot. És ott ki tudja, mit tett vele… Ebbe inkább bele sem akartam gondolni. Azt mondta ugyan, hogy semmit, na de… mi van, ha mégis? Mindegy.

Most a csaj azt állítja, hogy Rob eljegyezte, és ki tudja, mit még. Voltak elképzeléseim. Ha csak egy szimpla eljegyzést pletykált volna a lapoknak, akkor kizárt, hogy Rob ilyen hanyatt homlok rohant volna helyretenni a dolgokat. Más is lehet még itt… Hosszan töprengtem, de mivel támpontot nem kaptam tőle, csupán sejtéseim voltak. De azok meglehetősen sokan. A legdurvábbra gondolni sem akartam.

Bonbon közelebb jött hozzám, és megböködte az orrával a kezemet. Megsimogattam a bundáját, majd az ölembe emeltem, és magamhoz szorítottam. Egyedül maradtunk. Egy hete még sokat adtam volna azért, ha van egy kis időm – pár órányi vagy pár napnyi – átgondolni az életemet, de most szívesebben lettem volna máshol. Mindegy, hogy hol, csak Rob mellett.

De ezt nem volt lehetséges. Ki kellett találnom valamit, amivel elüthetem az időt. Egész délután kagylókat gyűjtöttünk Bonbonnal. Mindenhova elkísért, így nem adtam át magam a búskomorságnak. Mégsem tudta pótolni a hiányt, amit éreztem. Este volt a legrosszabb. Készítettem magamnak valami ételszerűt, de nem vittem túlzásba, nem volt kinek megmutatnom a főzési tudományomat. A fele a kutya táljában landolt. Ő szerencsére jóízűen befalta. Utána viszont mellém kucorodott az ágyba – az enyémbe, mert Rob szobájába nem mertem betenni a lábam; féltem, hogy megrohannak az emlékek, és csak még rosszabb lesz nélküle –, majd kisvártatva elaludt.

Nekem nem jött álom a szememre. Felhívtam Billt, Alex mindenesét, hogy hogy van a férjem. Pár napja már megbeszéltem vele, hogy időnként keresni fogom, adjon tájékoztatást Alex állapotáról. Most sem szolgált jó hírekkel. Közölte, hogy egyre rosszabb, főleg éjszakánként fullad. Megköszöntem neki, és kértem, hogy ezen a számon el tud érni, ha valami baj történne. Azt pedig tudta, hova küldjön értem valakit, ha nagyon nagy a baj.

Alexen is eltöprengtem, már milliomodjára. Még mindig a férjemként tekintettem rá, holott a válási papírokat már aláírtuk. Gyűlöltem a módszere miatt, amivel engem akart önkényesen kezelni, kigyógyítani a depressziómból, de mégis sajnáltam, amiért most teljesen egyedül maradt… A családjára már nem számíthat, nem is számított rájuk soha, és most én is elhagytam… Illetve ő akart elválni, de mégis aláírtam… Borzasztó érzés volt annak tudatában létezni, hogy vége. Pedig erről a nászról is azt hittem, örökké fog tartani. A kezdet kezdetén legalábbis.

De aztán megjelent az életemben Rob. És megzavarta a csendes állóvizet, amely az életemet szimbolizálta. Minden porcikámat képes volt meghódítani, majd a pokolba taszítani, de végül vissza-, kiemelni onnan. A félelmeim megszűntek vele kapcsolatban, már tudtam, hogy nem bántana többé. Megbíztam benne.

És most is bíznom kellene benne, de ahogy telnek az órák, úgy egyre nehezebb.

Hajnalban már feladtam, hogy elaludni próbáljak, így nem kísérleteztem vele tovább. Kimentem a ház elé, kezemben a mobillal, és szerettem volna Robnak legalább a hangját hallani. Belenéztem a telefonkönyvbe, és a rengeteg ismeretlen név között kiszúrtam Bradet. Valamiért biztos voltam benne, hogy ő is arra felé lehet, amerre szerelmem, ezért őt tárcsáztam. Nem igazán érdekelt, hogy éjszaka van, most akartam beszélni vele. A sokadik csörgésre vette csak fel, de nem hallottam a hangján, hogy álmos lenne.

Közöltem vele ki vagyok, mit akarok, mire csak ennyit mondott:

- Most nem tudok szólni neki. Sajnálom.

- És mikor lesz elérhető? – érdeklődtem. Tisztára úgy éreztem magam, mintha időpontot kérnék valami hülye irodába vagy orvoshoz, de az illető éppen tárgyaláson van, vagy műt, vagy tudom is én…

- Fogalmam sincs, mikor végeznek – felelte Brad.

Egy gyanús gondolat furakodott az agyamba.

- Mármint kik? És mivel? – faggatóztam. Aztán kigyulladt a fény, és megvilágosodtam. – Carrie-vel van?

- Igen.

- És hol?

- New Jerseyben vagyunk, egy szállodában. – Nem akartam többet tudni. Ez elég egyértelműen hangzott. Éjszaka van, és ők ketten nyilván egy darab szállodai szobában összezárva. És nem kényszerből, hanem önként. Ennyit ér a bizalom – gondoltam.

Az elmém mentegetni akarta Robot, és arra biztatott, hogy ne értsem félre a helyzetet, várjam meg, amíg ő maga nem telefonál vagy míg vissza nem jön. Ha visszajön. Hinni akartam, hogy igen, bár arra a hírre is elég furán reagált először, hogy immár szabad vagyok, elváltam, és szabad a pálya előtte. Utána persze már megint normális volt, de eleinte…

- Megmondanád neki, hogy hívjon fel, amint tud? – kértem halkan.

- Persze, Kris. Szólok neki. – Megköszöntem, majd letettem.

Egyetlen sejtem sem akarta elhinni, hogy az történik éppen, amire gondolok, mégis… Mi lehet az, ami miatt Rob elrohant innen, és Carrie-vel kapcsolatos? És mi megbeszélnivalójuk van az éjszaka kellős közepén?! Félregyűrtem a gyanakvásomat, és próbáltam hinni. De amikor még reggel sem csörrent meg a mobilom, egyre fogyott a reményem. És egyre biztosabbá vált a tippem: Rob egyetlen dolog miatt rohanhatott csak el így, és ez nem más, mint az, hogy Carrie gyereket vár.

Akárcsak én… Erre a takarító asszonyság hívta fel először a figyelmemet, de akkor kinevettem, mert meglehetősen hihetetlen volt, hogy ezt így meglátja rajtam. De igaza lett. Miután Rob elrabolt, sikerült teherbe ejtenie. Vagy már azelőtt. Lehet, hogy az erőszak alkalmával… Nem tudtam pontosan.

A teszt és az orvos is megerősített ebben, amikor Los Angelesben elmentem hozzá. Csak a magzat korát nem tudta pontosan megmondani, ahhoz egy másik vizsgálatra lett volna szükség, de nem vártam meg. Végigsimítottam a hasamon, és bár szívem szerint elmenekültem volna, mégis maradásra ítéltem magam. Tudni akartam, mi történt New Jerseyben. Robnak eddig szándékosan nem szóltam erről, meg akartam várni, amíg bennem is lecsitulnak a válásom okozta hullámok, és teljesen biztos lehetek abban, hogy együtt maradunk.

Most viszont… Kétségessé vált sok minden. Ha Carrie is gyereket vár tőle… akkor… Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha így van.

...-..