30. fejezet

..
30. fejezet

„Nem érezhetném irántad ezt, ha nem szeretnél te is engem.

Mert szeretsz, ugye?

Ez túlságosan hatalmas érzés ahhoz, hogy egymagam érezhessem.

A legnagyobb érzés, amelyet valaha ismertem.

És most először voltam elég nagy ahhoz, hogy kifejezhessem.”

(Kristen)

Először azt nem tudtam felfogni, hogy Rob… most tényleg megkérte a kezem?! De hogy gondolja? Hiszen férjnél vagyok… Bár azt mondta, sőt, hangsúlyozta, hogy majd akkor szeretné, ha már egyedül leszek. Ezzel biztosan nem készakarva, de emlékeztetett rá, hogy hamarosan özvegy leszek. Na és? Akarod őt vagy sem? - kérdezte a lelkiismerettel nem rendelkező felem. Azonnal elborzadtam magamtól, és elfordultam. Nem akartam, hogy Rob lássa rajtam a bizonytalanságot. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Hitegetni nem akartam, de ha nemet mondok, azzal vérig sértem. Márpedig nem voltam róla meggyőződve, hogy tényleg még egyszer valaha férjhez akarnék-e menni, ha Alex…

Mialatt ezen tanakodtam, Rob nagyszerűen félreértett, és holtbiztos nemnek vette a hallgatásomat. Ekkor jött a második döbbenetem. Közölte, hogy ezennel vége köztünk mindennek, aztán szó nélkül a fürdőbe vonult. Mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, még megpróbáltam rávenni, hogy beszéljük ezt meg előbb, de hiába. Lerázott egyetlen sajnálommal. Nem volt elég erőm utána menni. Hallottam, hogy megnyitja a vizet. Ekkor engedtem csak szabad folyást a könnyeimnek. Most már nem hallhatta. Bár kételkedtem benne, hogy meghatotta volna.

Öt teljes percig hagytam, hogy a fájdalom leterítsen. Utána menni nem mertem, féltem, hogy kidob. Legszívesebben megvártam volna, amíg végez, és megpróbálok a lelkére beszélni, elmondani neki, miért haboztam, hogy megértse, de az idő sürgetett, ő csak nem jött elő, én pedig tudtam, hogy Alex hamarosan ébredezni kezd.

Vége? Hagyjuk egymást békén? Rob szavai, minden egyes betű, amit kiejtett a száján, tövisként fúródtak a szívembe. Már előtte is furcsán viselkedett. Nem az éjszaka során, hanem az utóbbi napok alatt. Azt nem szabadott hinnem, hogy már nem akar engem, ennek az ellenkezőjét bizonyította még pár perce is, és órákon keresztül tegnap este óta. Az szintén ezt erősítette meg bennem, hogy mondhatni megkérte a kezem. De aztán mégis elküldött. Vagyis vagy igent mondok a meglehetősen meggondolatlan és eszelős ajánlatára, vagy vége – összegeztem magamban. Igent mondani képtelen lettem volna. Most még legalábbis. Akkor viszont… ennyi volt…

Nagy nehezen összekapirgáltam a szívem romjait, letöröltem a könnyeimet a köntösöm ujjával, és halkan – mint a holtak szellemei – mentem vissza a szobámba. A hálóba pillantva láttam, hogy Alex még alszik. Még egyszer elmentem zuhanyozni – illetve csak úgy tettem. Kinyitottam a csapot, hogy ne hallatszódjon ki semmi az esetleges fájdalmamból. Sírni viszont már képtelen voltam. Mire előmerészkedtem rejtekemből, Alex ébren volt. Nem vett észre rajtam semmit. Viszonoztam az ölelését, a jóreggelt-csókját, majd a hálóba mentem, hogy felöltözködjem.

Alig fél órán belül elindultunk. A lift, melyben Rob és Brad álldogált, épp akkor indult lefelé, amikor kiléptünk az ajtón. Alex megfogta a kezem, mire rámosolyogtam. Fogalmam sem volt, hogy vagyok képes ennyire normálisan viselkedni. Ettől még én is megijedtem. Az igazi riadalom viszont csak a stúdióban tört rám, mikor közös jelenetbe kellett lépnem vele. Szerencsére nem volt muszáj egymáshoz érnünk, a kezem és a testem remegése akkor elárulta volna neki, mit érzek, mit élek át. Ő szenvtelenebb volt, mint valaha. Ezzel pedig elérte, amit akart: biztosra vettem immár, hogy komolyan gondolta a szakítást.

Végigkínlódtam a napot, bár színésznő lévén mindenkinek elő tudtam adni, hogy normális vagyok, még Alex sem vett észre rajtam semmi furcsát. Vagy csak nem akarta észrevenni. Már benne sem voltam teljesen biztos. Semmiben – és ez elkeserítő volt. Eddig Rob jelentette számomra a biztos pontot. A férjem a halálán volt, családom, mint olyan, nem létezett, csak egyetlen titkos és titkolt kapcsolat egy olyan férfivel, aki elrabolta a szívem, és ő jelentett szinte mindent, hiába próbáltam küzdeni ellene. Persze Alexszel maradtam, mert rá is szükségem volt. Az, hogy mellette maradtam, abban is segített, hogy valamelyest felkészüljek a halálára. Amely egyre közeledett.

Rob viszont, aki az életem epicentruma volt, most mégis besokallt valamiért. És elküldött. Estére már képtelen voltam eltitkolni a fájdalmamat, de csak Alex előtt engedtem el magam. Rögtön megérdeklődte, jól vagyok-e. Nonszensz lett volna bevallanom neki, mi is a bajom valójában, ezért a kimerültségre fogtam a rossz kedvemet. Még csak nem is hazudtam; az előző éjjel gyakorlatilag egy percet sem aludtam. És ezen az éjszakán is nehezen ment. Alex légzésének egyenletessége sem tudott megnyugtatni. Végül felkeltem, és az összes merszemet egy csokorba gyűjtve megint átmentem Rob szobájába. Nem nyitott ajtót. Nem csodálkoztam rajta. Sokáig hallgatóztam, de még csak nesz sem hallatszott. Visszamentem a szobámba, és felhívtam a portát, hogy legyenek szívesek kapcsolni nekem a 423-as lakosztályt. Az éjszakai recepciós közölte velem, hogy az ott lakó úr ma átköltözött egy másik szobába, és a kérésére nem adhatják meg, melyikbe.

Tehát elment. Vagyis még biztos a hotelben volt, de ennyire nem bírt a közelemben maradni, hogy odébb is költözött. Ez a dolog még jobban lesújtott. A fél éjszakát a kanapén töltöttem, kezemben a telefonnal, és hagytam, hogy némán folydogáljanak a könnyeim. Valamikor hajnalban vánszorogtam be a hálóba, mert fáztam. Alex egyből magához ölelt, alighogy lefeküdtem mellé. Jól esett a teste melege, hozzábújtam. Egyedül a szívem köré nőtt burok nem engedett fel.

Másnap reggel is viseltem. Ahogy az álarcomat is, mely a külvilágnak volt hivatott azt mutatni, hogy rendben vagyok. Minden tökéletes, boldog és szép. Ezt a látszatot napokig sikerült megőriznem. A férjem sem jött rá… körülbelül egy hétig. Utána volt az a nap, amikor Robbal intimebb közelségbe kellett kerülnünk a kamera előtt. A csók rémes volt. Hiába vágytam rá napok óta, hogy végre megérintsen, és én is megérinthessem; hogy megcsókoljon és visszacsókolhassam – most olyan volt, mintha egy élettelen szoborral játszanék. Úgy tűnt, minden érzelem kihalt belőle. Nemcsak az, amit nem is olyan régen még irántam érzett, hanem az összes többi is. Az sem érdekelte, amikor délben Dan az irodájába hívatta.

Egyből elindultam utána, hogy mellé álljak, ha a rendező kifogásolna valamit, de Alex a folyosó elején megállított.

- Hova mész? – kérdezte.

- Én… csak… Nem is tudom – hebegtem, miközben ismét lehullajtottam a maszkom egy részét.

- Mondd el neki – tanácsolta erre a férjem. Érdekes volt a hangjában remegő lemondás.

- Kinek és mit? – értetlenkedtem. Tényleg nem volt világos, mire gondol.

- Robnak. Hogy szereted. – Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Hát mégsem csináltam tökéletesre az álcámat. – Hidd el, hogy csak erre vár. – Szóhoz sem jutottam. Főleg az okozta a döbbenetemet, hogy ezt a saját férjem mondja nekem. Hevesen tiltakozni kezdtem, védtem magam, védtem Robot, mindent, ami valaha köztünk volt, tagadtam, amíg csak bírtam… Amíg Alex el nem hallgattatott az ujjával, amit az ajkaimra tett. – Semmi baj nincs, Kris – mondta igencsak meggyőzően. – Beszélj vele.

Feladtam a harcot.

- Úgysincs értelme… – Tagadnom sem volt többé értelme. Alex lassan átölelt, és magához húzott.

- Mindkettőtöknek jobb lesz, ha kibékültök végre – súgta.

- És neked? – csúszott ki a számon. De ha már így történt, igenis érdekelt a válasz.

Alex szomorúan elmosolyodott.

- Nekem? Nekem már mindegy, Kristen – mondta aztán a szemembe nézve. – Legszívesebben elmennék innen, és hagynám, hogy éld végre az életedet, akár vele, akár mással, de boldogan. Nem akarom, hogy végignézd, amin keresztül fogok menni, bár tudom, hogy hiába mondok neked bármit, a saját fejed után mész. Vagyis velem maradsz. Oké. De kérlek, legalább azzal szépítsd meg végre a hétköznapjaimat, hogy boldognak láthatlak… Még ha nem is miattam vagy az.

Kicsordult egy cseppnyi könny a szemem sarkán. A világ legmegértőbb, de egyben legidiótább férje csókolta le azt az arcomról. Most éreztem azt igazán, hogy elküldött. Eddig nem vettem komolyan, de ezekben a pillanatokban valamiért igen. Nem akartam menni. Már rég elhatároztam, hogy vele maradok, így is fogok tenni tehát. De… Rob. Beszélnem kell vele.

- Köszönöm – sírtam Alexre nézve.

- Ne köszönd meg, önzésből tettem – felelte kissé pökhendien. Kérdő pillantásomra így folytatta mosolyogva: – Nincs kedvem a maradék hónapjaimban a búslakodó képedet bámulni. Inkább legyél vidám másvalaki miatt, csak ezt a depressziót ne lássam többé, kérlek!

Ez inkább barátinak hallatszott, nem pedig olyasminek, amit egy férj mond a feleségének. Igenis hálás voltam neki, amiért az irántam érzett nyilvánvaló szerelme ellenére képes volt megtenni ezt a lépést. És mivel ezt kérte, döntöttem.

- Veled maradok – szabtam meg mégis az első feltételt. Aztán sorban a többit. – És melletted leszek, amikor szükséged van rám. Akkor is, ha éppen ordítasz a fájdalomtól, és akkor is, amikor az utolsó szavaidat suttogod. Ebből nem engedek.

- Rendben.

- És veled fogok lakni is addig.

- Oké, Kris, úgy lesz, ahogy csak akarod, viszont neki mondd el, hogy nem hiába vár.

Megint könnyek mardosták a szemeimet.

- Szeretlek, Alex – suttogtam. Ő is kimondta. De egyikünk részéről sem rezgett benne a szerelem valódi mélysége. Elmúlt volna? – tűnődtem, de csak egy másodpercem volt rá, mivel hirtelen nyílt a rendező irodájának az ajtaja. Alex elengedett, és arrafelé taszított rajtam egy picit.

Odapattantam Rob elé, és határozottan megmondtam neki, hogy beszélnünk kell. Ő ellenben keresztülnézett rajtam, úgyhogy alaposan elbizonytalanodtam. Hiába kérleltem, hűvösen csak arra figyelmeztetett, hogy a férjem minket figyel, és hogy nincs miről beszélnünk. Nem akartam ilyen könnyen feladni. A közelsége megbénított, de csak egy pillanatig. Utána semmivel nem törődve kulcsoltam át a karjaimmal a nyakát. Még ekkor sem tört le az elutasítása. Dan váratlanul rontott ki az ordájából, és miközben forgószélként elviharzott mellettünk, Robot nekem taszította. Ő valamelyest védte az ütődésemet, úgyhogy nem tett bennem kárt a fal.

Ekkor láttam meg a szemében először némi érzést: az aggodalmat. Megkérdezte, jól vagyok-e. Igennel feleltem, nem hazudtam. Olyan terhektől szabadultam meg majdnem teljesen, melyek eddig kettőnk közé állhattak, most viszont minden lehetségessé vált. Nem itt akartam neki elmondani, hanem valami nyugodtabb helyen, de olyan gyorsan szabadult, majd menekült el a karjaimból, mintha ezer ördög kergetné vasvillával.

Percekig csak bámultam utána. Alex végignézte az egészet. Most lassan közelebb lépdelt hozzám.

- Hát ez nem ment a legjobban – jegyezte meg. Hirtelen elegem lett. Főként Robból és a makacsságából. – Beszéljek vele? – kérdezte a férjem.

Riadtan rábámultam. Na, még csak az hiányozna – gondoltam. Megráztam a fejem, és megpróbáltam nem megint elbőgni magam. Sikerült. Megköszöntem Alexnek a „segítségét”, de megmondtam neki, hogy azt hiszem, hagyom még egy kicsit, amíg Rob lenyugszik. Addig is… Megpróbálom túlélni. Ő megint megértő és kedves volt – emiatt viszont magamat utáltam egyre hevesebben. Miért is nem tudom azt érezni iránta, amit régen? Vagy amit Rob iránt? És miért fogadja ezt ilyen normálisan Alex? – tettem fel magamnak az életem pillanatnyilag legnagyobb kérdéseit. De nem tudtam a válaszokat.

A délutáni forgatás le lett fújva – mint kiderült, Rob valamiért nekiesett Dannek, akinek megrepedt az állkapocscsontja, és súlyos fájdalmai vannak. Alig bírtam elhinni, hogy ezt tette, bár… Alexet is megütötte a múltkor, és miattam. Lehet, hogy most is miattam tette ezt Dannel? – tűnődtem, de nem találtam rá megfelelő magyarázatot. Dannel semmi közünk egymáshoz, soha még csak egy mondatot sem váltottam vele semmiről, ami ne a filmmel lenne kapcsolatos. Újabb töprengenivalóm akadt ezzel délutánra.

Alexszel aztán egy parkba mentünk, kimozdulni kicsit a négy fal közül, de sötétedésre már vissza is értünk a hotelbe.

- Lemegyek a bárba még egy kicsit, találkozóm van az egyik ügyfelemmel – közölte férjem a szobánkban elfogyasztott vacsorát követően, majd így is cselekedett. Kicsit csodálkoztam rajta, mit tárgyalhatnak ezek este tíz után, de nem firtattam. Magamra maradtam a magányommal.

Megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Aztán kimentem a erkélyre, és felbámultam a csillagokra. Rögtön Rob jutott eszembe róluk. És a tetőn levő étterem, ahova egyszer felvitt. A nosztalgiázás túl nagy fájdalmakat okozott, úgyhogy pár perc múlva bemenekültem a szobába. De nem tudtam magammal mit kezdeni. Látni akartam, végre beszélni vele, a déli incidens óta azonban mintha a Föld nyelte volna el. Akárkit kérdeztem, senki nem tudta – vagy nem akarta elárulni –, melyik szobába költözött, így reménytelen volt megtalálnom, a több száznyi lakosztályba nem kopoghattam be csak úgy…

Az én szobám ajtaján viszont egyszer csak halk neszezést hallottam. Nem is neveztem volna kopogásnak. Kíváncsian közelebb léptem, és ekkor újra. Átfutott az agyamon, hogy lehet, csak Alex hagyta itt a kulcsát, és ezért nem bír bejönni. Kinyitottam, de nem ő állt előttem. Hanem az, akire a legkevésbé számítottam.


(Rob)


Alex burkoltan, de arra célzott, hogy kéne adnom még egy lehetőséget Kristennek – fogtam fel a szavait. Mert szerinte én boldoggá tudnám tenni. Boldogabbá, mint amilyenné ő teszi. Vagy tette valaha. Nem értettem, hogy egyáltalán hogy mondhat ilyet egy nő férje? Aztán rájöttem, amit mindig is tudtam: Kristen nem akármilyen nő. Valószínűleg nekem is az lenne a célom Alex helyében, hogy őt elégedettnek és boldognak tudjam, még ha nem is miattam az… De nem adtam már neki elég esélyt? – kérdeztem magamtól. Egyértelmű nem volt a válasz. Szerettem őt annyira, hogy akár milliónyit adjak, csak legalább azt tudnám, hogy nem-e értelmetlen mindez!

Kellemetlenül éreztem magam amiatt, amiket a férje mondott. A jelek szerint tökéletesen tisztában volt vele, mi van köztünk a feleségével. Szégyelltem magam, amiért ezt tettem vele. Az nem volt elég jó mentség, hogy a kezdet kezdetén még nem tudtam a betegségéről. Krist utána is ugyanúgy kívántam… és addigra már visszavonhatatlanul beleszerettem. Most pedig alkalmat kellene neki adnom rá, hogy elmondja, mit is akart… és talán arra is fény derülne, mit érez irántam – a férje szerint legalábbis. De vajon el bírok viselni még egy csalódást? – gyötrődtem. Aztán felfogtam, hogy ha meg sem próbálom, akkor soha nem fogom megtudni.

Megköszöntem Alexnek… mindent. Magam sem tudtam, pontosan mit, de hálás voltam neki azért, hogy felnyitotta a szememet. Ha nem kockáztatunk, sosem lesz semmink. Ideje volt tehát ismét kockáztatnom. Mindent. A lelki nyugalmamtól kezdve a szívem újabb széttöréséig, mindent.

Elszántan indultam a liftek irányába és felvitettem vele magam arra az emeletre, ahol nemrég még én is laktam. Most csak egy szinttel laktam lejjebb, messzebb menni nem lettem volna képes. A régi ismerősként elém táruló emeleten azonban görcsölni kezdett a gyomrom. Féltem? Talán. Mégis közelebb mentem az ajtóhoz, amely mögött szívem meggyötrője tartózkodott. Alex szavaiból azt vettem ki, hogy pillanatnyilag nem fog bennünket megzavarni, akármi is lesz a végkifejlete a beszélgetésünknek. Ha úgy döntök, hogy feljövök. Azért éreztem rajta, hogy nem feltétlenül szeretné, ha kibékülnénk, de szabad utat adott. Főleg Kristennek, hogy ő döntsön. Emellett nekem is persze, én pedig éltem a lehetőséggel.

Az ajtó előtt megtorpantam; nem tudtam hirtelen, mit is akarok itt. Látni őt – jött az agyam első felelete. Újra… kezdeni…? Ha még nem okoztam benne túl mély sebeket azzal, hogy elküldtem, akkor igen, újrakezdeni, mindenképp. Délben az iroda előtt olyan közel kerültünk egymáshoz fizikailag, amelyről már álmodni sem mertem. A teste felől csak úgy sütött felém valami... talán vágy vagy szenvedély… amelynek alig tudtam ellenállni. Mégis otthagytam. Most viszont itt vagyok. És csak be kéne kopognom.

Music

Megtettem. Kétszer is. De még én is épphogy hallottam. Az ajtó ennek ellenére pár pillanat múlva kinyílt. Túl hamar. Még nem voltam felkészülve Kristen látványára. Ő legalább olyan döbbentnek látszott, mint amilyen beszarinak én éreztem magam. Fogalmam sem volt róla, mit keresek itt. Kris fájdalmasan gyönyörű volt. Napokig tudtam volna nézegetni csupán, de most nem ezért jöttem ide.

- Szia – köszönt ő ekkor, és tétován ellépett az ajtóból. – Bejössz?

Némán léptem be mellette. Az illata megcsapott, és felborzolta az érzékeimet, de most nem szabadott ilyesmire gondolnom. Valamiért olyan érzésem támadt, ezt már eljátszottuk egyszer. Egy hete, amikor ő jött át hozzám késő este. Mielőtt elküldtem volna. Nem akartam megismételni a múltat. Legalábbis azt a részét nem, ami a mostani gyötrelmeinket okozta. Lassan felé fordultam, és úgy döntöttem, egyelőre odadobom neki a labdát, majd csak azután kezdek esedezni a bocsánatáért, ha elmondta, mi volt az a szerinte fontos, amiről szerinte beszélnünk kell. Ami miatt Alex is ide „felzavart”.

Láttam rajta, hogy zavarban van, és ismertem már a rezdüléseit annyira, hogy tudjam, mivel sikerülne megnyugtatnom, illetve hogyan kéne ahhoz csókolnom, hogy eloszoljanak a kétségei, de még nem tehettem. Még vártam, hogy megszólaljon. Akkor viszont nem azzal indított, amire számítottam.

- Miért ütötted meg Dant? – kérdezte hirtelen, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt, és bizonytalanul nekidőlt az ajtónak.

- Mert… megérdemelte – feleltem kitérően. Az öklöm is összerándult a gondolatra, hogy az a tahó tényleg képes, és bepróbálkozik nála. Kris szerencsére megelégedett ezzel a válasszal, és nem firtatta a dolgot.

Még egy percig csak figyelt szótlanul, a tekintete tükrözte a szenvedést, amit én magam is éreztem, azután hirtelen elindult valamerre, de mellettem kellett elhaladnia. A karja után nyúltam, és magamhoz húztam. Nem lökött el. Amint karcsú teste hozzám simult, az illata az orromba kúszott, és visszaölelt, minden másról megfeledkeztem. Arról is, hogy tulajdonképpen dobott, amikor nem válaszolt a majd-valamikori házassági ajánlatomra. Csak az érdekelt, hogy végre átölelhetem. De megremegett, úgyhogy lazítottam a szorításon.

Ekkor a szemembe nézett. Belevesztem a tekintetébe. Megláttam benne minden kimondatlan kérdésemre a választ, de alig mertem elhinni. Szerettem volna vak lenni, hogy csupán érezzem mindezt, mivel a szavai még nem támasztották alá az érzelmeit. Ha nem láthatnám, biztosan jobban érezném – gondoltam. Mégsem tudtam elszakadni a szemeitől, amelyek mágnesként vonzották a pillantásomat.

- Hiányzol – vallotta be ekkor, halkan, szinte suttogva. Fájt a szó, amit kiejtett a száján, a szívem cserepei mégis elkezdtek összeforrni. De még sok volt vissza a teljes gyógyulásig. És egyelőre nem mertem megint kiadni magam. Túl sebezhetőnek éreztem a lelkem, főleg ilyen közel szívem vágyához.

- Miről akartál ma beszélni velem? – tettem fel azt a kérdést, ami dél óta foglalkoztatott. Tudtam, hogy „elfelejtettem” reagálni arra, amit az imént mondott, de a saját, még ennél is sokatmondóbb vallomásomat későbbre tartogattam. Ha úgy alakul. Addig is élveztem a közelségét.

Kris egy másodpercre lehunyta a szemeit, megfosztva ezzel engem a tekintete varázsától. Most minden eddiginél erősebben éreztem, hogy mennyire tanácstalan. Szerettem volna segíteni neki, a szájába adni a szavakat, de halvány sejtelmem sem volt róla, vajon mit akarhatott mondani.

- Tulajdonképpen hülyeség – rázta meg a fejét, és lassan kibontakozott a karjaimból. Hagytam. Elvégre az előbb nem magától bújt hozzám. Csak mert én akartam. Fázni kezdtem nélküle. Nemcsak kívül, hanem belül is. Sőt, ez immár egy hete jellemző volt… És ezzel el is árult a testem. A szívem is hevesebben vert, de egyelőre elnyomtam az abbéli örömömet, hogy együtt vagyunk – hisz nem vagyunk együtt.

- Nem lehet hülyeség az, ami neked fontos – feleltem bíztatóan. Muszáj elmondania! Azt nem bírom ki, hogy ne tudjam, mi járt a fejében. Még akkor is, ha az kedvezőtlen lesz a számomra.

- Miért jöttél most ide? Miért gondoltad meg magad? – hátrált egyre messzebb tőlem. A kérdése egyenes volt, és célratörő. Nem mondhattam, hogy a férje küldött.

- Mert kíváncsivá tettél – mondtam ehelyett, úgyszintén Alex szavaival élve. Azt nem akartam bevallani, hogy szeretem. Most nem. Amúgy is tudja jól, tudnia kell. Éreznie kellett, akárhányszor találkoztunk, beszéltünk, egymáshoz értünk.

Kristen megállt tőlem úgy ötlépésnyire. A szemei végtelen elszántságot sugároztak. És még valami mást. Megtippelni sem tudtam volna, hogy mi az a más, de pozitívnak éreztem valamiért. Vett egy mély levegőt, és szólásra nyitotta a száját.

- Szeretlek – mondta ki halkan, ám határozottan. Messze volt, mégis láttam, hogy a tekintete is ugyanezt csillogja felém.

Erre volt szükségem. Semmi egyébre. Nem egy igenre, amikor megkértem a kezét, nem egy sírig tartó hűségesküre, csak erre a szóra. A boldogság lassan hatolt át a bőrömön át a sejtjeimig. Ezt is hallottam már tőle, de most volt igazi hordereje a vallomásának. És mindennél többet jelentett.

Lassan közelebb léptem hozzá, de tartottam tőle, hogy tovább hátrál. Bár a fal megállította volna. Nem így történt. A helyén maradt. Már egészen előtte álltam. Ő tágra nyílt szemekkel figyelte, mit reagálok arra, amit mondott.

- Ez egyáltalán nem hülyeség – feleltem neki halál komolyan. A mosoly viszont magától kúszott az arcomra. Hallottam őt fellélegezni. – Ezt szerettem volna tudni már akkor is – tettem hozzá, hogy éreztessem, elfelejtheti az eszement ajánlatomat. Ugyan arról sem tettem le végleg, mégis most már mást tartottam fontosnak.

Felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát. A tenyerembe simította azt, majd egy csókot lehelt bele, miközben az ő keze az enyémre simult.

- Ne haragudj, amiért a múltkor…

- Én rontottam el. Túl sokat akartam – szakítottam félbe. Erre viszont enyhe csalódottság ült ki a vonásaira.

- Most már nem akarsz… ?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nem akarlak sem elvenni, sem pedig… birtokolni. Tudom, hogy úgyis vele maradsz, amíg… életben van. És minden rendben is van ezzel. Csak szeretnék annyit jelenteni neked, mint amennyit te jelentesz nekem – zártam le végül reménykedve a mondandómat.

A csalódottság azonban nem tűnt el Kristen arcáról, az okát pedig nem értettem. De a mosolya mindent feledtetett. Most már nyugodtabbnak látszott. Ilyennek akartam látni ezentúl mindig, ameddig világ a világ. Szerelmesnek és vidámnak.

- Akkor… – kezdte mégis cseppet határozatlanul. Vártam, hogyan folytatja. – Most mi lesz?

- Most? – kérdeztem vissza. Bólintott. – Most az lesz, hogy… – öleltem magamhoz ismét. Azonnal készségesen a karjaimba simult. – Először is adsz egy csókot. – Megkaptam. Szerelmem elmosolyodott, majd megnyalta az ajkait, és lábujjhegyre ágaskodva puhatolózta ki, tényleg ezt akarom-e. Tényleg ezt akartam. Édes volt, ahogy próbálkozik, végül megkönyörültem rajta, és olyan forrón csókoltam vissza – amolyan tisztességesen –, hogy megremegett a lába, és meg kellett tartanom.

Ekkor minden más kiszállt az agyamból. Csak arra tudtam gondolni, hogy visszakaptam őt. Ha nem is úgy, ahogy valójában szerettem volna, de mégis újra az enyém. És szeret! Ha egy hete megvárom, hogy ezt kimondja, akkor nem kínlódtunk volna napokig. De felesleges volt már ezen keseregnem. Egyszerűen csak a pillanatnak élve telítődtem fel ajkai édes ízével, keze puha tapintásával, és a teste forróságával, mely csak úgy perzselt, a ruháinkon keresztül is.

Kris is legalább olyan szorosan tapadt hozzám, ahogy én őhozzá. Ismeretlen érzések jártak át, sokkal mélyebben és tisztábbak, mint eddig valaha. Az összes feszültség eltűnt belőlem, a helyébe a végtelen öröm és szerelem költözött. A teste lágyan megremegett, ahogy végigsimítottam rajta. A szívem darabkái összeforrtak. Már csak egyetlen célom maradt: tényleg boldoggá tenni őt. Nem az ő vagy Alex kedvéért, hanem mert én úgy akarom. És pillanatnyi szerencsémnek köszönhetően ő is ezt akarhatta, legalábbis a reakcióiból erre következtettem.

- Menjünk át hozzád – suttogta, amikor egy időre elszakadtunk egymástól, hogy levegőhöz jussunk. Voltak még kétségeim a férje nagyvonalúságának mértékével kapcsolatosan, de úgy véltem, itt az ideje, hogy ne mindig rá legyek tekintettel, betegség ide vagy oda. Hanem inkább azt tegyem, amit én, vagyis amit mi szeretnénk.

Felemeltem szerelmemet, a karjaimba vettem, és az ajtón kilépve a saját szobám felé vettem az irányt. Egy remélhetőleg most már elszakíthatatlan, boldog jövő felé…

"Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok."

...