65. fejezet

-...
65. fejezet

"Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy,

mikor semmi nem akar jóra fordulni, jön, jön egy idő,

mikor nem találod a helyed, minden ajtó, amit kinyitsz,

úgy tűnik, az arcodba csapódik.

Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited."

(Rob)

Seth először L.A.-be vitt, ott várt rám Brad. Vele tovább repültünk New Yorkba, utoljára ott látták Carrie-t, az interjút pedig szintén itt készítették vele előző nap. De már elment a városból. A zseniálisan hadititkos kapcsolatai révén Brad kiderítette, hogy most New Jerseyben van, ezért odaszálltunk. Az egész napunk ráment, hogy a nyomára bukkanjunk, de végül megtaláltuk a hotelt, ahol megszállt. Kivettünk ott egy lakosztályt mindannyiunknak, de Carrie még nem volt sehol – legalábbis a portán azt mondták, vacsorázni ment, és egyelőre nem ért vissza.

Dühös lettem rá. Átrepültem a fél világot miatta, ő meg szórakozik valahol! Nagyon szerettem volna már tiszta vizet önteni a pohárba, és megtudni, igaz-e, amit állít. Persze csak a gyerekről. Mert az eljegyzés minden kétséget kizáróan nem igaz.

- Félek, Brad – vallottam be neki, mikor már órák óta várakoztunk.

- Én sem vidulnék a helyedben, öregem – vigasztalt meg erre ő.

- Ha ez igaz, akkor biztosan elveszítem Kristent – folytattam halkan.

- Talán megérti… – pillantott rám, de rajta is inkább láttam a kétségeket, mint a reményt.

- Nem fogja. Ezt nem lehet… – Én sem tudnám megérteni, ha ő várna valaki mástól gyereket. Egyre elkeserítőbbnek tűnt minden. Már tényleg egyedül Carrie-n múlt az egész.

Ő viszont csak hajnali egy környékén került elő, pont mikor fel akartam hívni Krist. Így inkább letettem a telefont, bár biztos voltam benne, hogy nem alszik. Azonnal indultam életem tévedésének a szobája fele, aki meghökkent, miután ajtót nyitott. De csupán egy rövid pillanatig tartott a döbbenete, majd beljebb invitált.

- Mi igaz abból a sok szarból, amit összehordtál az újságíróknak? – támadtam rá, amint beléptem mellette, és ő ránk csukta az ajtót.

- Minden – felelte szemrebbenés nélkül. – Na jó, az eljegyzés az nem – sütötte le a tekintetét egy másodpercre.

- És a gyerek? Miből gondolod, hogy az enyém? – pillantottam gyanakodva a hasára, ami még lapos volt.

- Nem voltam senki mással akkoriban, Rob. Ki másé lenne? – csattant fel ő is.

Valamiért az eszembe villant, hogy ha Kris várna babát, benne egy pillanatig sem kellene kételkednem. De sajnos nem ő állt velem szemben.

- DNS vizsgálatot akarok – közöltem Carrie-vel higgadtan.

- Tőlem – vont vállat. Elképesztett az, ahogyan viselkedett.

- Miért akarsz tönkretenni, Carrie? – értetlenkedtem fájdalmasan.

- Nem akarlak tönkretenni. Csak szeretném, ha felelősséget vállalnál a…

- Nem tettem semmit! Az a bajod, hogy nem keféltelek meg már az első pillanatban?! – ordítottam felé. Tudtam, hogy nem kéne így kiborulnom, de nem bírtam fékezni az indulataimat. De ez most egészen más volt, mint a legutóbbi alkalommal. Carrie-hez többé egy bottal sem bírtam volna nyúlni, nemhogy megerőszakolni. Ő ráadásul még biztosan élvezné is.

- Nyugodj meg, nem várok el tőled semmit, csak annyit, hogy… – nézett rám megvetően.

- Akkor minek kellett a világ tudomására hoznod ezt az egészet? – szakítottam félbe. Nem érdekeltek a feltételei. Nem értettem, mi célja, mi haszna van neki ebből.

- Szerintem nem tudja mindenki… – szűkültek össze a szemei.

- Tényleg ilyen kicsinyes vagy? – döbbentem meg, alighogy rájöttem, mire céloz. – Miért fáj az neked, hogy boldog vagyok Kristennel? – Erre persze nem jutott szóhoz. De legalábbis nem válaszolt.

Azon kezdtem el töprengeni, hogy hol tudnánk itt felhajtani azonnal egy dokit, aki választ ad a kérdéseimre. Kettő volt belőle. Elsősorban, hogy Carrie tényleg terhes-e, másodsorban pedig – ez volt a fontosabb –, hogy az enyém-e a gyerek. Volt egy ismerősöm, aki perfekt volt az ehhez értő szakemberek listájából, egy régi kollégám testvéréről volt szó. Azonnal felhívtam, és a segítségét, na meg persze a diszkrécióját kértem. Megadta, majd azonnal sorolni kezdte a neveket, akiket jó pénzért ilyenkor is elérhetek. Nekiálltam telefonálni. Carrie közben elment zuhanyozni – legalábbis a fürdő felől érkező hangokból erre következtettem. Rögtön az első orvos hajlandó volt busás fizetség fejében elvégezni a vizsgálatokat.

- A pénz nem számít – nyugtattam meg, miután megnevezte az összeget. Normális esetben elhűltem volna, mennyire kapzsi az emberiség, de most nem érdekelt semmi, tudni akartam, és lehetőleg minél előbb, hogy mi a tényállás.

Megvártam, amíg Carrie előlibben a fürdőből – persze nem vitte túlzásba az öltözködést, csaknem meztelen volt, egyetlen törölköző fedte a testét, az is alig, mégsem hatott egy cseppet sem az érzékeimre –, majd a szobájába zavartam, hogy öltözzön, mert indulunk.

- Hova akarsz menni ilyenkor? – döbbent meg, és nem moccant.

- Van egy orvos a közelben, aki azonnal hajlandó megvizsgálni, és DNS tesztet is csinál – közöltem vele tömören, és ismét rászóltam, hogy csipkedje magát. Persze puffogott egy sort, de végül elvonult, hogy magára vegyen valamit.

Húsz perccel később már a doki felé taxiztunk. Most nem akartam mást magam körül látni, csak akit muszáj, így Bradnek sem szóltam. Éjszaka lévén amúgy sem foglalkozott vele a kutya sem, hova igyekszünk olyan sietősen.

Dr. Wills a rendelőjében fogadott bennünket. Három tesztet és ultrahang vizsgálatot is végzett, mielőtt kijelentette, hogy Carrie tényleg gyermeket vár. Próbáltam nem törődni annak boldog mosolyával, mert az én szívem egyre jobban összefacsarodott.

- Tudni akarom, hogy az enyém-e! – követeltem, de nem jártam szerencsével, ami a gyorsaságot illeti.

- Terhesség alatt általában nem végzünk ilyen vizsgálatot – ráncolta az orvos a szemöldökét. – Csakis akkor, ha valamilyen betegséget akarunk megállapítani – nézett rám jelentőségteljesen. Egyetlen kérdésem volt csak:

- Mennyi?

Megnevezte az újabb összeget. Habozás nélkül írtam alá a csekket, majd miután átnyújtottam, nekiállt mintát venni. Először tőlem; nyál, vér és hajmintát is adtam, biztos, ami biztos alapon.

Azt nem voltam hajlandó végignézni, amint különböző műszerekkel turkál Carrie-ben, így kimentem a váróba, és elszívtam egy cigit. Aztán még egyet. Sokáig tartott. Időnként hangokat hallottam kiszűrődni. Egy idő után úgy gondoltam, már csak végeztek, és visszamentem.

- Ennek az eredménye pár nap múlva lesz csak meg – közölte a doktor.

- Nem ebben állapodtunk meg – vitáztam. Nekem azt garantálta ugyanis, hogy rögtön választ kaphatok a kérdésemre.

- Sajnos vannak dolgok, amiket sem fizikailag, sem kémiailag nem lehet sürgetni. – Elfogadtam a magyarázatot, és miután megbeszéltük, hogy keresni fog, amint megvan az eredmény, visszamentünk Carrie-vel a hotelbe.

Már hajnalodott. De nem lettem okosabb.

- Miért csinálod ezt velem? – néztem fáradtan Carrie-re, miközben felfelé lifteztünk. Nem válaszolt. Nem is akartam, hogy válaszoljon.

A szobája előtt szó nélkül hagytam ott, és mentem tovább a sajátomba, amely kettővel volt csak odébb.

Brad már aludt. Kivettem a kezéből a telefont, és fel akartam hívni Kristent, de nem tudtam, mit mondjak neki. Ez a pár nap, amely előttem állt, igen gyötrelmesnek látszott. Nem szerettem volna, ha esetleg feleslegesen aggódik, de szerettem volna vele lenni. Legalább addig, amíg nincs meg a vizsgálat eredménye. Lehet, hogy ezek lesznek az utolsó boldog napjaink – facsarodott össze a szívem.

Kris helyett Seth-et tárcsáztam, és megkértem, hogy készítse elő indulásra a helikoptert. Egy óra múlva kopogott az ajtón, és visszaindult velem a szigetre, ahol Krist hagytam. Amíg rá vártam, hagytam egy levelet Bradnek, amelyben leírtam, mi a helyzet, és azt, hogy mit mondjon a sajtónak, meg a rohadék firkászoknak, ha kérdezik.

Erősen benne voltunk már a délelőttben, amikor megpillantottam a helyet, ahova tartottunk. Egészen közel érve megdöbbentő látvány fogadott. Kris a homokban feküdt az oldalán, a ház előtt, és nem moccant. Pedig elég nagy zajt csapott a helikopter… Alig vártam, hogy végre földet érjünk, utána azonnal kiugrottam a gépből, és rohantam is oda hozzá.

- Kris – szólongattam. Bonbon, aki mellette feküdt, bosszúsan pillantott rám, de most ő érdekelt a legkevésbé.

Ha hidegebb lett volna szerelmem teste, azt hittem volna, hogy meghalt, de szerencsére normális hőmérséklete volt, és sérülést sem fedeztem fel rajta. A szíve is vert, leellenőriztem. És lélegzett, bár azt alig.

- Kristen – súgtam ismét, mire lassan megrebbentek a pillái, és egy másodpercre kinyitotta a szemeit. Aztán vissza is zárta. A karjaimba vettem, és bevittem a házba, azon belül is a hálószobámba.

Seth is bejött, mert neki is feltűnt a parton fekvő Kristen, és aggódott. Megnyugtattam, hogy életben van, mire kiment, de sejtettem, hogy még a közelben van, nem indul vissza, hátha el kell vinnünk egy kórházba. Hálás voltam, amiért mondanom sem kellett neki az ilyesmit, de reménykedtem benne, hogy nem lesz szükség a segítségére.

Miután Krist elrendeztem, a fürdőszobába mentem, hogy hozzak egy vizes törölközőt, hátha jól fog neki esni a nedvesség. Ott viszont megpillantottam valamit, amit nagyon nem szerettem volna. Egy üres gyógyszeres doboz hevert a mosdókagylóban. Felemeltem, és nem akartam elhinni azt, ami rögtön az eszembe jutott. Begyógyszerezte volna magát?! – furakodott az agyamba a fájó gondolat. Biztos magával hozta, amikor legutóbb elment – töprengtem, hogy a doboz hogyan kerülhetett ide vajon. Aztán elhajítottam, és visszamentem hozzá a hálóba. Csak legyen végre rendben – imádkoztam. Megkapja majd a magáét, ha végre eszméleténél lesz, de addig is… aggódtam.

Leültem mellé az ágyra, és végigtöröltem az arcát a benedvesített törölközővel. Felnyögött, és megint kinyitotta a szemeit.

- Rob? – suttogta kábán. Öröm csillant a szemeiben, de most képtelen voltam ezt észrevenni.

- Miért kellett bevenned azt a szart? – Mégsem bírtam visszafogni magam.

- Mit? – értetlenkedett, és megpróbált felülni közben. Visszanyomtam az ágyra.

- Találtam egy üres gyógyszeres dobozt a fürdőben. Nyilván te hoztad magaddal a múltkor – magyaráztam, de továbbra is csak töprengve nézett, majd a halántékára szorította a kezét. – Miért vetted be őket? – Nehezen tudtam rejtegetni a hangomban a csalódottságot.

- Nem vettem be semmit – tiltakozott, de még nem elég meggyőzően. – Csak fájt a fejem. Kerestem valamit, de az a vacak üres volt – mondta. – Aztán kimentem a partra, hátha jót tesz a szél, és… biztos elájultam, nagyon fájt – tisztán mondta. Ha be lenne gyógyszerezve, nem viselkedne ilyen… normálisan – gondoltam. Hittem neki.

- Biztos? – kérdeztem ennek ellenére. Aggódtam érte.

- Rob! – szólt rám kissé haragosan. De végül lenyelte, ami kikívánkozott belőle. – Biztos – nézett rám nyomatékosan.

- Oké, ne haragudj – szégyelltem el magam. De most, ebben az amúgy is kiélezett helyzetben nem voltam ura a gondolataimnak. A tetteimnek is csak alig. Emiatt azonban nem kellett volna rögtön meggyanúsítanom – jöttem rá. – Bocsánatot kérek, csak a látszat…

- Csalt! – fejezte be helyettem a mondatot.

- Igen – motyogtam. Aztán fontosabb kérdésem is akadt. – Most már jól vagy? – féltettem megint.

- Még mindig fáj – nyögte, majd kivette a kezemből a törölközőt, és a homlokára helyezte. – Ez így jobb – lehelte.

Egy percre magára hagytam, amíg kimentem szólni Seth-nek, hogy minden rendben van, utána pedig hazaküldtem. Most úgysem tehettem mást én sem, minthogy várok. Az orvos hívására elsősorban. Azzal viszont nem számoltam, hogy Kris sem felejtette el, miért tűntem el majdnem egy teljes napra.

- Kerestelek az éjjel – mondta tartózkodóan, amikor visszamentem hozzá a hálóba.

- Kerestél? – csodálkoztam.

- Felhívtam Bradet… Nem mondta? – kérdezte csukott szemmel.

- Nem. – Eszembe jutott, hogy aludt még reggel, amikor én eljöttem, éjjel pedig nem kísérgetett.

- Hol voltál?

Egész ideúton azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki, mi nyomja a szívemet, de nem találtam a szavakat. Kertelni nem volt értelme.

- Carrie-vel, New Jerseyben – árultam el.

- Lefeküdtél vele? – jött máris a következő kérdés.

- Nem! – kiáltottam. Még a fejem is megráztam közben. Úristen, hogy juthatott ilyesmi az eszébe?! – Nem azért mentem oda – emlékeztettem. Rosszul esett, amiért azt feltételezte, hogy ilyesmit tettem, de a helyébe képzelve magam, beláttam, hogy nekem is megfordult volna a fejemben, mint lehetőség. Sőt, amíg ő volt távol Alexszel, meg is fordult.

- Ja igen, az eljegyzés – motyogta ekkor szerelmem.

Felsóhajtottam és leültem mellé megint az ágy szélére.

- Nemcsak arról beszélgettünk – vallottam be kelletlenül. – Más dolog is van. – Kibámultam az ablakon, és tovább kutattam a szavak után, amelyekkel remélhetőleg úgy tudom neki elmesélni a történteket, hogy ne vezessen az egész rögtön szakításhoz. Először arra gondoltam, el sem árulom neki, de titkolni úgysem bírtam volna, hogy valamin töprengek – biztos voltam benne, hogy ezt simán kiszúrja, ismer már annyira –, emellett őszinte is akartam lenni vele, amennyire csak lehetséges. – Félek, hogy nem fog neked tetszeni – folytattam. – Nekem sem tetszik – tettem hozzá, immár újra rápillantva egy futó másodpercre.

Most már nem volt csukva a szeme. Engem szemlélt. Valahogy úgy, mint aki máris mindent tud.

- Micsoda? – kérdezte halkan. A kétségbeesésem előbb érkezett, mint gondoltam volna.

- Szeretlek, Kristen. Tiszta szívemből! – mondtam a tények helyett. Bár ezek is tények voltam, sőt, a legigazabb igazság, de… Nem bírtam bevallani. – Kérlek, hidd ezt el nekem!

- Mi az a másik dolog? – erősködött halkan.

El fog küldeni – gondoltam. Meg kell akadályoznom, de hogyan? – tépelődtem. Végül mellé feküdtem, és magamhoz öleltem. Még vagy ezerszer elismételtem, mennyire szeretem, és egyáltalán, hogy mit jelent nekem, de…

- Carrie terhes – böktem ki végül. Hallottam, és éreztem is, hogy elakadt a lélegzete. Az egész teste megdermedt. Nem mertem az arcára pillantani, ehelyett a vállába fúrtam az arcomat, és vártam az ítéletet. Vége mindennek – legalábbis így éreztem.

- Tőled? – kérdezte. Vagy inkább mondta. Nem volt egyértelmű a hangsúly.

- Még nem tudom – feleltem erre megkönnyebbülten. Egyelőre nem küldött el! – Pár nap múlva ez is kiderül. – Kris továbbra sem moccant, levegőt sem vett. Ismét elkezdtem aggódni miatta. Érte! – Még semmi sem biztos.

- De lehetséges – sóhajtott fel végre, majd eltolt magától. Hagytam.

Hagytam, hogy kiüljön az ágy szélére, háttal nekem, és… nem nyúltam utána.

- Még semmi sem biztos, Kris… – ismételtem kérlelő hangon. Szerettem volna, ha nem taszít el magától, legalább addig, amíg ki nem derül, hogy mekkora hibát vétettem akkor. – Tegnap, azaz ma hajnalban csináltattunk egy DNS vizsgálatot. Pár nap múlva lesz eredmény – magyaráztam. *

- Mik a szándékaid, ha a tied? – fordult félig felém újabb, több percnyi hallgatást követően, de nem nézett rám. A takarót bámulta meredten. Jó kérdést tett fel. Fogalmam sem volt a válaszról.

- Nem tudom – feleltem őszintén. – Sajnálom – tettem hozzá, de ezzel nem tudtam kifejezni, amit valójában éreztem.

- Pár nap… – hallottam suttogni. Aztán felállt, és kiment a szobából. Utána mentem, de megálltam a ház ajtajában, és csak figyeltem, ahogy távolodik. Bonbon utánaszaladt, de Kris nem foglalkozott vele. Elment egészen a tengerig, ott pedig a homokba ült.

Tudtam, hogy hagynom kellene, hadd eméssze meg, amiket mondtam, de egyrészt nem bírtam nélküle – nekem is fájt mindez –, másrészt pedig nem akartam, hogy meggondolatlanul döntsön máris. Lassan elindultam felé, és mikor odaértem, láttam, hogy könnyezik. Megpróbálta elrejteni, de hamarabb észrevettem. Leültem mellé, és magamhoz húztam. Nem ellenkezett.

Hangosan zokogni kezdett, de reszketve visszaölelt. Én még akartam hinni a csodákban, nem adtam fel a reményt, hogy talán mégsem az én gyerekemmel terhes Carrie, de ő láthatóan igen. Nem tudtam, hogyan vigasztalhatnám meg. Amit viszont igen, hogy nem akartam véget vetni ennek az egésznek, ami köztünk van. Csupán a sorsot átkoztam magamban. Végre boldogok lehetnénk, erre újabb akadályt gördít az utunkba. Ha nem én magam éltem volna át mindezt, talán el sem hiszem. De így…

- Szeretlek, Kris. Ezen semmi nem változtathat – suttogtam, amikor a sírása csillapodni látszott. Nem viszonozta a vallomásomat, de ahogy kapaszkodott belém, az mindent elárult.

Aztán felemelte a fejét, és szomorú tekintetét az enyémbe fúrva olyasmit mondott, amire nem számítottam...






* Igaziból lövésem sincs, meddig tart egy ilyen, de pár napot még adtam nekik :D
Nameg.. azt is hihetjük, h Rob elég sokat fizetett, hogy "csak" pár nap legyen :P
..