29. fejezet

...
29. fejezet

"Nincs áhítat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

És csönd.

Most már tudom, hogy van szívem,

mert összetört."

(Rob)

Kristen megint rám bámult, de én elfordultam, és kirángattam pár ruhát a szekrényemből. Utána a fürdőbe indultam, hogy lemossam magamról mindazt, amit az éjjel tettünk, mindazt, amit valaha érezni véltem iránta. És amelyet most is érzek – fintorodtam el saját gyengeségemen. Valószínűleg soha nem fogok kigyógyulni belőle teljesen. De muszáj lesz megpróbálnom nélküle élni. Mellette nem tudnék. Ilyen minősítésben, amilyet ő szánt nekem, többé már nem.

- Rob… - suttogta, mielőtt elértem volna a fürdőszoba ajtaját. Nem lett volna muszáj meghallanom, mégis megálltam. Nem fordultam vissza hozzá, csak vártam, mit akar még tőlem vajon. – Ne csináld ezt…

- Sajnálom – feleltem mereven. Ezt követően beléptem a fürdőbe, és magamra csaptam az ajtót. A szívem kiszakadni készült a helyéről, irdatlanul fájt, sajgott a lelkem. A mosdó szélébe kapaszkodtam. Nem bírtam belenézni a tükörbe. Elég volt átélni a szenvedést, látni inkább nem akartam.

Percekbe telt, míg összeszedtem magam annyira, hogy megmozduljak. Beálltam a zuhany alá, de a fantáziám máris elém vetítette, ahogy ő állhatott itt nemrég. Szinte láttam magam mellett. Megérinteni viszont nem tudtam, szellemként foszlott szét a gőz, melyre azt hittem, ő az. Vége – lüktetett az agyamban. A józan eszem azt harsogta, jól tettem, hogy elküldtem, így rengeteg gyötrelemtől kíméltem meg mindkettőnket, de mégis… félig megőrültem ezekben a percekben.

Amikor kiléptem végül a tus alól, és visszamentem a szobámba, ő már nem volt sehol. Csak az emléke. A szétdúlt ágyra esett a pillantásom, és ott is őt láttam. Ott feküdt, szélesre tárt lábakkal, és hívogatóan nyújtotta felém a karjait. Közelebb léptem, mire eltűnt.

Tényleg megőrültem – ébredtem rá. Ilyesmit nem tapasztalhatnék, ha normális, ép eszem lenne. Megijesztett a tudat, de nem érdekelt két másodpercnél tovább. Dolgozni kellett mennem. Felvettem egy szettnyi tiszta ruhát, majd kimenekültem a hálóból, és a nappali erkélyére lépve rágyújtottam. Rosszul voltam attól, amit tettem. De már nem volt visszaút. Nem gondolhatom meg magam. Akkor csak még jobban megalázna.

Kopogást hallottam az ajtó felől. Bágyadtan mentem oda, hogy kinyissam. Brad volt az, ki más…

- Te megint nem aludtál az éjjel… – vigyorgott rám mindentudóan. Nem feleltem. Kiléptem mellé a folyosóra, és máris a liftek felé indultunk. Mielőtt bezárult volna az ajtaja, még láttam, hogy Kris és Alex is épp kilépnek a szobájukból.

A lift rejtekén egy pillanatra kiestem a szerepemből. A falának dőltem, és felsóhajtottam.

- Ez nem stimmel – szólalt meg Brad, engem méricskélve. – Ha egész éjjel vele henteregtél… – mutatott az ajtó felé. Ő is látta őket az imént. – Akkor miért vagy ilyen öngyilkos hangulatban? – Erre sem válaszoltam. Ő pedig nem ragozta szerencsére. – Szóval dobott – állapította meg, amikor leértünk a földszintre.

- Nem – morrantam rá. Szerettem volna, ha befejezi a találgatásokat. – Nem válthatnánk témát?

- Akkor te dobtad – mondta ekkor. – De miért, az ég szerelmére?!

Keserű fintorral megcsóváltam a fejem, és a hallon át a parkoló felé igyekeztem. Brad utánam. És be nem állt a szája. Még akkor is mondta, amikor a kocsi hátsó ülésére rogyva felhúztam az elválasztófalat. Hiába kértem, hogy fogja be végre.

- Te nem vagy normális, öregem! Ennyit kepesztesz egy csajért, akit több hónapnyi szenvedés után végre sikerül megszerezned, magadba bolondítod, aztán dobod? Hol itt a logika? Épeszű ember nem csinál ilyet! Jó, oké. Van egy férje. De nem bújna a te ágyadba, ha szeretné… Tényleg, miért nem hagyja már el? Vagy eleve kikötötte, hogy tőled csak szexet akar? De ez sem gond, legalább tudjuk, hogy jobb vagy az ágyban, mint a férje. Különben nem járkálna át hozzád… És a múltkori kis akciótok a forgatáson is… Apám! Ha Alex ott lett volna, azt nem úszod meg, ugye tudod? – Nem bírtam tovább hallgatni, úgyhogy ráparancsoltam, hogy azonnal álljon meg. Brad ijedtében a fékre taposott, és bár egy forgalmas autóút középső sávjában voltunk, fogtam magam és kiszálltam a kocsiból.

Nem foglalkoztam a körülöttem száguldó, tülkölő autókkal, az út széle felé iramodtam, hogy fogjak inkább egy taxit.

Brad persze utánam kiáltott, de nem tudott a kocsival követni, így szerencsére megszabadultam tőle. Szerencsém volt, mert néhány taxi ott várakozott egy étterem előtt, ahol a járdára értem. Be is pattantam az egyikbe, és a stúdióba vitettem magam. Útközben elgondoltam rajta, hogy ez tényleg elmebeteg húzás volt a részemről. El is csaphattak volna a százzal száguldozó autók. De mégis kit érdekelne?

Igazat kellett adnom Bradnek. Nem vagyok normális. Minek is törtem magam ennyit Kristen után, ha most én magam taszítom el magamtól? Talán mert rájöttem, hogy az iránta érzett szerelmem kevés annak az elviseléséhez, hogy meghagyjam őt a férjének. Vagy éppen hogy túl sok. Még friss, sőt, nyílt volt a seb a szívemen ahhoz, hogy objektíven is átlássam a helyzetet. Egyelőre viszont kerülni akartam Krist, amennyire csak lehet. Végtére is feleségül kértem! Ő pedig… nem mondott semmit. Egy „szeretlek, de most még nem lehet” bőven elég lett volna. De semmi…

A taxi megérkezett a stúdióhoz. Kifizettem és elindultam befelé. Még éppen láttam, hogy Kristenék is leparkolnak, de nem vártam meg, amíg kiszállnak az autóból. Csak akkor találkoztam vele, amikor Dan felvételre csődítette a csapatot. A szerepem pillanatnyilag nem volt éppen testhezálló. El kellett volna játszanom a boldog szerelmest, ehelyett magát a meggyötört, reménytelen helyzetű bánatot alakítottam, akárhogy erőlködtem. Kristen bezzeg tökéletes volt, mint mindig. De ezzel csak még keservesebbé tette a napomat. És az azt követő egész hetet.

Gyötrődtem. Minden nap egyre jobban fájt látnom őt, és azt, hogy őt is megviselte a „szakítás”. De együtt voltunk egyáltalán valaha? Talán az elején… De akkor is csak órákig tartott a kapcsolatunk, utána rohant vissza a férjéhez. Megértettem, elfogadtam, hogy mellette van a helye. Nem is azt kívántam, hogy lökjön el magától egy olyan valakit, akihez igenis szoros érzelmi szálak kötik – elvégre hozzáment feleségül –, és aki ráadásul beteg. A saját lelkiismeretem sem engedte volna. Egyszerűen csak annyit szerettem volna, hogy engem engedjen magához csak egy kicsit közelebb. Csak egy apró falatot hadd kapjak a szerelméből, a szívéből. Ha már a sajátomat a lábai elé dobtam… És amit nem habozott megtaposni azon az utolsó közös reggelen. Már aznap este átkértem magam egy másik szobába. Nem bírtam tovább a közelükben maradni.

Az estéim és éjjeleim nagy részét bezárkózva töltöttem, és igyekeztem nem totálisan begolyózni. Nehéz volt. Az első éjszakán még ittam is, de mivel másnapra semmi nem változott tőle, nem láttam tovább értelmét. Én magam okoztam a fájdalmamat, együtt kell hát éljek vele.

Tíz nappal az utolsó együttlétünk után történt, hogy csókolóznunk kellett Kristennel az egyik jelenetben. Az utóbbi napokban nem kellett megérintenem a forgatások során, mert egyéb jeleneteket vettünk fel. De most… Elképzelésem sem volt, hogyan fogom kibírni. És ő is elég riadtnak tűnt. A pillantása ma teljesen más volt, mint eddig, bár lehet, hogy csak azért tűnt másnak, mert közelebb kellett engednem magamhoz – fizikailag. A lelkemet elzártam előle is, mint mindenki elől.

Most viszont megláttam a szemeiben a reménytelenséget, és a kínt. Mintha a saját sorsom tükröződött volna a tekintetében. Ez plusz fájdalmat okozott, de egyben dühöt is: hogy merészel szenvedni? Egyetlen szavába került volna csak, hogy türelmesebb legyek és várjak, ameddig csak szükséges, ha legalább egy vékony kis kötelet dob, amibe kapaszkodhatok. De nem tette. Csak arra kért, hogy ne küldjem el. Mégis megtettem. Megtettem és most fizethetem az árát…

- Felvétel! – kiáltotta Dan, mire a forgatókönyv szerint cselekedve odaléptem hozzá, lágyan megcirógattam az arcát, megpróbáltam rámosolyogni, és a számat egyetlen másodpercre az ajkaihoz érintettem. – Elég! Mi volt ez? Rob, leszel szíves nem fintorogni! Még egyszer!

A tizedik ilyen után elegem lett. És a rendezőnek is. Már meg sem próbáltam jól játszani a szerepemet, a végére nem mosolyogtam, nem voltam lágy, csak odaléptem, és kismilliószor szájon csókoltam egykori szerelmemet. Aztán rádöbbentem, miért nem sikerül: mert még mindig szeretem. Eddig tudtam elnyomni magamban a hiányát. Most megint kellett nekem, mint a víz! Mint az oxigén. Sőt, jobban… ezerszer is jobban annál…

Dan kisvártatva megunta a pocsék alakításomat és az irodájába hivatott.

- Te mondd, mi a franc van veled? – támadott le rögtön. Semmi kedvem nem volt beavatni a magánügyeimbe, épp elég volt miattuk Bradet elviselnem. Dannek csak egy üres pillantással tudtam szolgálni. – Ó, nem etetsz meg ezzel – vigyorgott rám rögtön. – Tudod, ez nagyon érdekes… Odakint képtelen voltál ma produkálni, most viszont istenien titkolod, hogy mennyire idegesítelek.

A szavaira egyből levettem a maszkomat és szinte én éreztem helyette a gyűlöletet, amit sugároztam felé és mindenki más felé egyaránt.

- Mit akarsz tőlem? – szinte kiáltottam felé a kérdést.

- Azt, hogy mondd el, mi ez a háború köztetek Kristennel – kérte meglepően barátságosan ahhoz képest, hogy az imént milyen hangot ütöttem meg vele szemben. Nem válaszoltam, ezért megkaptam a folytatást is tőle. – Állandóan izzik köztetek a levegő. Ez mindenkit kiborít, mert sosem tudjuk, mire számíthatunk. Eddig kétszer keféltetek a forgatáson. Az összes többi alkalommal vagy imádjátok, vagy utáljátok egymást, de ez a mai minden eddigit felül bír múlni, komolyan mondom. Ha drámát forgatnánk, mindketten Oscart kapnátok a legfájdalmasabb alakításért. – Ezzel vitába szállhattam volna, mert szerintem Kris igenis halálra gyötört azzal, mennyi szerelmet mutatott ki a szerepe szerint, de mégsem mondtam ellent Dannek.

Még tovább sorolta a meglátásait velünk kapcsolatosan, de semmi újat nem mondott, amit addig ne tudtam volna. És tovább rontott az amúgy sem rózsás lelki állapotomon, amikor belém is rúgott egyet.

- Csak arra nem jöttem még rá, hogy ez a csodacsaj mit akar tőled. Nem lehetsz olyan nagy szám, ha még csak fontolóra sem veszi, hogy elhagyja érted Alexet. De majd én is bepróbálkozom nála, hátha több szerencsém lesz, mint neked.

A féltékenység elborította az agyamat. Mivel ő rúgott, szavakkal, én ütöttem, ököllel. Talán az állkapcsa repedt, nem vártam meg, hogy kijajongja magát. Még odasziszegtem neki, hogy egy ujjal se merjen Krishez nyúlni, ha kedves az élete, aztán kirontottam az irodájából. Odakint épp védelmem tárgyába ütköztem.

- Rob – állt elém hirtelen. A folyosó szűk volt. Ha megpróbálom kikerülni, vagy ha félretolom, akkor hozzá kell érnem – gondoltam végig a lehetőségeket. Nem akartam hozzáérni. – Beszélnünk kell – mondta határozottan. Nem érdekelt a mondanivalója.

Fellökni nem állt szándékomban, úgyhogy a derekát megfogva toltam a falhoz, hogy tovább tudjak haladni, de ez több okból is rossz döntés volt. Egyrészt azért, mert az ujjaim a teste melegét tapintották a vékony anyag alatt, amit ruhaként viselt. Másrészt pedig azért, mert rögtön kihasználta az alkalmat, és lábujjhegyre állva átkarolta a nyakamat. Pontosan tudta, hogy nem fogom, mert nem is tudnám soha bántani – még olyan szinten sem, hogy megragadom a karját és eltaszítom magamtól –, ezért bátran folyamodott ilyesmihez. Az ajka már az államat súrolta, miközben megismételte az előbbi mondatát.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem ugyanazt, mint amit nemrég az azóta válogatott szitkokat nekem ordítozó Dannek.

- Beszélni veled, csak öt percre, kérlek – nyöszörögte. A hangja a szívemig hatolt. Egyenesen és fájdalmasan.

- Nincs miről beszélnünk – néztem a szemeibe most először. Aztán elfordultam. És megláttam nem messze tőlünk Alexet. Bennünket figyelt. – A férjed nem fogja díjazni, ha még sokáig ölelgetsz – mondtam neki érzelemmentesen.

A rendezői iroda ajtaja ekkor szinte kirobbant a helyéről, és Dan jelent meg. Gyilkos tekintettel méregetett bennünket. Majd félrelökött – de csak engem, aminek következtében szinte a falba préseltem Kristent. Minden dühömet aggodalom váltotta fel, és csak reméltem, hogy az elakadó lélegzete csupán az ijedtség mellékterméke, nem pedig a fájdalomé.

- Jól vagy? – kérdeztem, bár tudtam, hogy minden hiába: most árultam el magam.

- Jól – nyögte szerelmem. Még mindig a nyakamba kapaszkodott. A teste közém és a fal közé szorult. A derekára csúsztattam a tenyerem, mellyel eddig a falra tapadtam, hogy felfogjam az idióta Dan kirohanását, de kár volt ezt tennem. Bár szinte mindegy volt: így is minden porcikánk összesimult.

Mély levegőt, majd - ahelyett, hogy megcsókoltam volna, amire azóta vágytam, hogy megpillantottam itt -erőt vettem magamon, és kissé távolabb húzódtam tőle.

- Most mennem kell – mondtam neki. Az összes önuralmamra szükségem volt, hogy eltoljam magamtól. Elhaladtam Alex mellett is, aki némán, a falnak dőlve figyelte, mi történt. Nem néztem a szemébe. Valahol szégyelltem is magam előtte.

Mivel a mai forgatásnak lőttek, visszavitettem magam Braddel a szállodába. Azaz csak félútig. Ott közöltem vele, hogy vigyen valahova, mindegy, hogy hova, csak az utóbbi heteim szenvedéseinek helyszínére ne. A Liberty State Pakba vitt, amely a tengeröbölig húzódott. Estig ücsörögtem egy padon a parton, és igyekeztem tisztába jönni az érzéseimmel, melyek semmit sem változtak. Még mindig gyötört a vágy és a szerelem Kristen után.

Újra eldilemmáztam azon, mi lenne, ha mégis inkább engednék neki. Ha nem akar engem komolyan, csupán a szex kedvéért, akkor is többet nyernék, mint így. A közelében lehetnék. És ha néha meglátogatna, megcsókolna, és a karjaimban sikoltozna a gyönyörtől, az maga lenne a mennyország. A büszkeségem mégsem engedte, hogy ezt tegyem. Megalázó volna visszakönyörögnöm magam hozzá. Legalább azt meg kellett volna hallgatnom, hogy mit akart nekem mondani – ostoroztam magam tovább gondolatban. Ezt megint elszúrtam. Alex viselkedése is meglepett, amikor szó nélkül hagyta, hogy odébb álljak, holott a felesége önként ugrott szinte a nyakamba. Miért?

Az agyam megint kezdett tele lenni megoldásra váró rejtélyekkel, de nem volt elég logikám hozzá, hogy megtaláljam a válaszokat. Szóltam Bradnek, aki egy paddal odébb ült le, nem akarván megzavarni a magányomat, hogy vigyen vissza a hotelbe. Az első utam a bárba vezetett. Erőt kellett gyűjtenem. Hogy mihez? Ezt magam sem tudtam igazán. Egy idő után már nem is érdekelt. Semmi. Azt sem vettem észre, amikor Alex leült mellém.

- Nem kéne ezt csinálnod – mondta halkan. Ekkor rápillantottam, de csak egy futó másodpercre.

- Miért ne ihatnék? – kérdeztem értetlenkedve.

- Nem erre gondolok, hanem Kristenre. – Most nem néztem rá. Vártam, hogy végre kitörjön, hogy elmondja, mennyire rossz érzés neki, amit a felesége tett vele. Velem.

- Annak már vége – feleltem. Örültem, hogy nem hagyott cserben a hangom. Egészen minimálisan sem remegett meg.

- Épp ez az. Ott voltam, tudom, hogy ma beszélni akart veled… Kizárt, hogy ne lennél kíváncsi, mit akart. Miért küldted el? – hitetlenkedett. És én is, miközben rábámultam. Először azt hittem, rosszul hallottam, de Alex következő szavai is alátámasztották, hogy a fülemnek semmi baja. – Ő is szenved miattad. Nem mondta, de látom rajta. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mit jelentenek a könnyek a gyönyörű, de bánatos szemében. És ezek most nem nekem szólnak. Hanem neked.

A szavai akaratlanul is szíven ütöttek. Kristen sír miattam? De mégis miért? Nem láttam értelmét. Főleg így lassan fél üveg vodka után.

- Nem jelentek neki semmit – magyaráztam Alexnek. A helyzet iróniáján majdnem felnevettem. Itt bizonygatom Kris férjének, hogy a neje nem érez irántam semmit, de ő pont az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Tényleg viccesnek találtam, elmosolyodtam.

- Már rég többet jelentesz neki, mint én – jegyezte meg erre Alex.

- De…

- Pedig így van – szakította félbe készülő ellenvetéseimet. – Tudom, persze, visszajött hozzám, még akkor is, amikor elküldtem. Ő viszont már jó ideje nem az enyém. Hiába ragaszkodik hozzá olyan görcsösen, hogy velem maradjon és boldoggá tegyen, amíg még élek, borzasztó érzés napról napra azt látni az arcán, hogy csak küszködik. Én már nem tudom boldoggá tenni őt, de te igen.

Egyre bizarrabb volt ez az egész. Mialatt hívatlan „vendégem” beszélt, próbáltam értelmet verni a szavaiba. Ezek szerint Kristen szenved. És én tehetek róla? Persze, hisz én küldtem el. Miért kellett elküldenem? – nyögtem fel magamban. Hisz egy egészséges és szerelmes férfi sem zavarná el őt az életéből… Mégsem tartottam okos dolognak visszacsinálni az egészet. Ezt a gondolatot meg is osztottam Alexszel.

- És nem természetes arra kérned engem, hogy maradjak a feleséged szeretője – tettem hozzá, de az arcán csak közöny látszott. Ezek szerint jobb színész, mint mi ketten együtt Kristennel – futott át az agyamon. Az ugyanis kizárt, hogy egyetlen épeszű férfi is erre kérne egy másikat. – Sajnálom, ha szenved – mondtam mély fájdalommal a hangomban. Én is szenvedtem. – De elszalasztotta a lehetőséget, hogy másként döntsön – mondtam ki a végszót, majd felálltam a pulttól. Eszemben sem volt megkockáztatni egy újabb elutasítást. Kris akkori szótlanságát ugyanis ekként éltem meg.

Elindultam a hall irányába, de Alex szavai először megállásra, aztán pedig sorsfordító lépésre késztettek.

- Hidd el, ha nekem lenne még egy lehetőségem, én sem szalasztanám el…

...