48. fejezet
"Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis,
mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk.
Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át,
még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni,
mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani.
Azaz sehogy.
Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-,
fájdalom- és szerelemkatyvasz felett."
(Rob)
Irtózatos haragra gerjedtem. Az sem töltött el elégedettséggel, hogy bebizonyosodott, Kristen viselkedése valóban hamis volt. Most végre valódi. Remeg azért, hogy adjam vissza a kurva gyógyszereit, és amiatt, mert most így, „józanul” retteg tőlem. Szinte örültem az utóbbinak, mert ez legalább őszinte volt. A tekintete tükrözte mindazt, amit akkor átélt. Most mégis ezt tartottam a kisebbik rossznak.
- Mi a franc ez? – kiabáltam rá, mire összerándult és zokogni kezdett. Könnyáztatta arccal továbbra is engem figyelt.
- Szükségem van rá – nyöszörögte. Most az egyszer elnyomtam magamban mindent, amit iránta éreztem. Sajnálatot, együttérzést, reményt, részvétet, vágyat, szerelmet… Józan ésszel kell végiggondolnom, mit tegyek.
- Alex adta ezt neked? – kérdeztem. Nem kellett válaszolnia. Annyira egyértelmű volt az igen, hogy fel sem kellett volna tennem a kérdést.
Nem is érdekelt a válasz. Eleresztettem Krist, és a fürdőszobába siettem. Nem féltem, hogy meg fog szökni: a szoba kulcsa még mindig nálam volt, emellett volt egy olyan érzésem, hogy inkább utánam jön. Bejött a tippem. Neki nem sikerült, de én egyetlen mozdulattal kinyitottam a dobozt, és a tartalmát a vécébe borítottam. Fél kézzel kellett távolabb tartanom az engem szidó Kristent, miközben lehúztam a tablettákat.
- Miért csináltad ezt? – sírta, de ezúttal sem hatottak meg a könnyei.
- Nem fogsz beszedni többet abból a szarból – közöltem vele, mialatt visszavonszoltam a hálóba. Ő persze tiltakozott és szabadulni próbált a kezeim közül, de vele is épp olyan játszi könnyedséggel bírtam el, mint a gyógyszeres dobozzal.
Miután az átkozódása süket fülekre talált, könyörögni kezdett. Ez már inkább megérintette a szívem, de nem engedtem magam elérzékenyülni. A hálóban először a szekrényhez léptem, ahonnan elővettem egy nyakkendőt, majd Krist az ágyhoz rángattam és a csuklóinál fogva a támlához kötöztem, hogy ne tehessen kárt magában. Hevesen vonaglott közben, többször belém is rúgott, de erősebb voltam nála.
- És most mit csinálsz? – kiáltotta dühtől remegve, amikor egy lépést elhátráltam tőle. – Megerőszakolsz? – A szavai ütöttek. De nem most volt itt az ideje annak, hogy ismét bűnbánatot gyakoroljak az akkori tetteim miatt.
Úgy tűnt, Kris nincs egészen magánál. A félelme keveredett a dühével, és ezt rajtam akarta levezetni, de nem hagytam neki. Kiléptem a szobából, és behúztam magam után az ajtót. Gondolkodni akartam, de nem volt sok időm. Ha Alex keresni kezdi, esetleg hiányolja, akkor kiderül, hogy tudom…
Most értettem meg, miért mondta akkor a férje, hogy fogom még sokkal jobban is sajnálni a történteket. Valóban. Mert Kristen ide jutott. De nyilván nem önként. Biztos voltam benne, hogy Alex adta neki a gyógyszereket. De vajon miért? Erre a kérdésre is túl jól tudtam a választ. Mert Kris valószínűleg annyira ki volt készülve azután a Los Angeles-i éjszaka után, hogy muszáj volt valamivel lenyugtatnia. A körút pedig kezdődött. Hülyén vette volna ki magát, ha az egyik főszereplő hiányzik róla. de mégis jobb lett volna, mint ez! – dühöngtem magamban. Hogy tehetett ilyet a férje?! Állítólag szereti. Én sosem adnék drogot a nőnek, akit szeretek. Még ha az is történt vele, amit én tettem Kristennel.
Ez viszont így tarthatatlan. A háló felé pillantottam. Most csend volt, de sejtettem, hogy attól még sírdogál. És engem szid. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét arra az éjszakára. Hagyni, hadd vallja be, hogy hazudott. Nem ész nélkül nekiesni. De már késő – és lehetetlen – volt megváltoztatni a múltat. Gyorsan kellett döntenem, mit tegyek.
Először is felhívtam Bradet.
- Kérd ide a hotel tetejére a magángépemet. Seth jöjjön. – Seth volt az a pilóta, akiben akkor is megbíztam volna, ha részegen vezeti a gépet, amin ülünk. Emellett néma volt, így a titkaimat is bármikor rá mertem volna bízni.
- Normális vagy? Két óra múlva interjút kell adnod, most nem léphetsz le! – veszekedett velem Brad. Nem akartam vázolni neki, mi a helyzet, csak annyit mondtam neki, ami ahhoz szükséges, hogy ő is kimaradjon ebből a balhéból. Azt tudtam, hogy azonnal el kell tűnnöm innen – jobban mondva Krisnek. A férje közeléből elsősorban. Tudtam, hogy kemény meccsre készülök szinte az egész világgal, de nem akartam, hogy Kristent magába szippantsa az, amelynek az előszele már elérte.
- Brad! Egy órán belül legyen itt a gép – ismételtem halkan, mit akarok, mire hangos káromkodással felelt, épp csak az anyámat nem szidta, de még a jóistent is, majd lecsapta a telefont.
Hagytam még fél órát Krisnek lecsillapodni – közben ismét kiabálni kezdett velem, de nem tartottam tőle, hogy meghallják, szerencsére elég vastagok voltak a falak. Utána vissza kellett mennem a hálóba, hogy összeszedjem néhány cuccomat. Neki nem csomagoltam semmit, úgy gondoltam, bőven jó lesz neki az én egy-két pólóm, másra nemigen lesz szüksége ott, ahova megyünk.
Ez a hely a Bermudák volt. Pár éve nyertem pókeren egy kis szigetet, de még csak egyszer voltam ott – akkor, hogy megnézzem. Volt ott egy kis ház, víz, villany, és ami a boldogsághoz szükséges. Ennél jobb helyet keresve sem találhatnék, ahol Kris kigyógyulhat ebből a remélhetőleg még nem visszafordíthatatlan szenvedélyből, valamint ott biztosan nem fog zaklatni bennünket senki – mivel nem is tudnak róla.
Az ajtót lassan nyitottam ki. Ő még mindig az ágyon feküdt, megadóan, de egész testében remegett.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan. Erre felém fordította a tekintetét. Gyűlölet lobbant benne. – Remek, a jelek szerint kezdesz magadhoz térni – könnyebbültem meg, majd a szekrényhez léptem, és kidobáltam belőle pár ruhát az ágy másik szélére.
- Engedj el – kérte halkan. Rárebbent a pillantásom, de folytattam a csomagolást. Nem feleltem neki. – Engedj el! – jött erre a visítós verzió.
- Nem foglak elengedni, Kris – feleltem neki nyugodt hangon. Biztos voltam a tervem sikerében. Ha egy klinikára vinném, ott könnyűszerrel rátalálhatna a férje. Ezt nem akartam. Még a végén kivenné onnan, és folytatná vele az undorító játékait.
Befejeztem a csomagolást. Még negyed óra volt vissza addig, mire itt kell lennie Seth-nek. Felhívtam Bradet, hogy mit tudott intézni. Persze tombolt, de nem izgatott a kifogássorozata, mely szerint el akarok utazni, és S.O.S. Mégsem álltam neki magyarázkodni. Volt egy olyan megérzésem, hogy ott lesz, amikor felszállunk. Sőt, azt sem bántam volna, ha előbb jön, akkor vihetné a csomagjaimat, míg én Krist cipelem.
Ami nem lesz olyan egyszerű feladat – gondoltam, amint újra felé lestem. Az biztos, hogy tiltakozni fog, és ha még kiabál is… Nem a legfelső emeleten voltunk, hogy könnyen a tetőre juthassunk, hanem kétemeletnyire tőle, és attól féltem, hogy az egész szállodát összecsődíti majd a kiabálásával, miközben a géphez viszem.
Bradben azt is kedveltem, hogy gondolatolvasó volt. Öt perccel az egy óra letelte előtt kopogott az ajtómon. Kris visítani kezdett, hogy valaki szabadítsa ki, de nem foglalkoztam vele. Brad annál inkább.
- El akarod rabolni? – kérdezte döbbenten.
- Olyasmi – feleltem tömören. Nem kívántam több infót a tudomására hozni, mint amennyi maximálisan elég a tervemhez. – Mondd azt, hogy mindkettőnket elraboltak, vagy autóbalesetben elégtünk, mit bánom én, csak intézd el. Mi most lelépünk – nyomtam a kezébe a sporttáskáimat, majd a háló felé indultam.
Nem követett, amit most nem is bántam. Nem akartam, hogy rájöjjön, mit tettem Kristennel a múltban, és félő volt, szerelmem most úgy fog viselkedni, amiből rájöhetne. Igazam is lett. Az ágy legtávolabbi végébe húzódott előlem, és újra könnyezni kezdett. Eloldoztam a kezeit, de ekkor már mereven feküdt csak. Eszébe sem jutott menekülni. A tekintete rémültem meredt rám.
Végre. Emlékezett. Rám. És arra, amit tettem. Fájdalmas volt szembesülni vele, hogyan viselkedik velem azok után valójában. Mert eddig ezt is elnyomták benne a gyógyszerek. De legalább végre érzett valamit.
Sikítozni kezdett, amikor érte nyúltam, mire Brad is megjelent az ajtóban. Kris ekkor neki kezdett könyörögni, hogy mentse meg tőlem, míg Brad velem vitázott, hogy mégis mi a büdös francot művelek.
- El kell vinnem innen – mondtam neki röviden, miközben megpróbáltam komolyabb külsérelmi nyomok nélkül megúszni azt, hogy Kristent magamhoz vonjam, és a karjaimba vegyem. De ez korántsem bizonyult olyan egyszerű feladatnak. Tovább csapkodott és vergődött, amivel az emlékeimbe idézte az onnan amúgy is kitörölhetetlent.
Ekkor besokalltam. Ha mindenképpen szükséges, akkor eszméletlenül viszem a repülőig – gondoltam. És egy nem is olyan hirtelen ötlettől vezérelten megcsókoltam. Mivel már nem állt annyira a gyógyszerek hatása alatt – csak a kezdődő elvonási tünetek befolyásolták a viselkedését –, félelmében megint megdermedt. A lélegzete elakadt, a szívverését szinte én is hallottam. Aztán elernyedt. A tervem bevált: elájult.
Így már könnyedén a karjaimba tudtam venni, így indultam vele az ajtó felé.
- Hozd azokat – mondtam a hüledező Bradnek, a csomagok felé intve.
- Apám, ha egy csaj az én csókomtól ájulna így el… – motyogta, miközben engedelmeskedett a „kérésemnek”.
A folyósón szerencsére senkivel nem futottunk össze, de egyfolytában azt lestem, mikor jelenik meg Alex vagy valaki más, és akadályozza meg a szöktetést. Seth épp akkor nyitotta ki a tetőről levezető lépcső tetején levő ajtót, amikor odaértünk. A szemei meglepettséget tükröztek, nyilván még ő sem vett részt soha emberrablásban, de nem emelt ellene kifogást.
Kristent a járó propellerű gépbe emeltem, és alaposan beszíjaztam. Utána Bradhez fordultam.
- Neked sem mondom meg, hova megyünk. Így tiszta lelkiismerettel hazudhatod, hogy tegnap óta nem is láttál.
- Miért hiszem azt, hogy ennek nagyon csúnya vége lesz? – vakarta a fejét. Én is így éreztem, de ezen egyelőre nem szándékoztam gondolkodni.
- Kösz mindent, Brad. Majd jelentkezem – búcsúztam el tőle, aztán beszálltam Kristen mellé a gépbe.
Seth azonnal indított, miután közöltem vele, hova vigyen. Pár órányi repülés állt előttünk, de már azt vártam, hogy megérkezzünk. Addig is kiélveztem a pillanatot, hogy Kris öntudatlan, és a karjaimba véve öleltem magamhoz.
Sok dolgot megmagyarázott az, hogy tablettákat szed. Bár arról fogalmam sem volt, hogy csak nyugtató, vagy esetleg valami különleges adalék is van bennük – Alextől minden kitelik alapon –, de azt gyanítottam, hogy emiatt volt fura a viselkedése. Emiatt nem félt tőlem már az eset másnapján sem. Felrémlett a többszöri ingadozó járása, ami tőle szintúgy szokatlan volt. És a higgadtság, amellyel az irányomban viseltetett. Ezért volt tehát.
De hogy tehette ezt a férje? Az odáig rendben van, hogy segíteni akart neki, na de így? Haragudtam Alexre. Inkább vitte volna pszichiáterhez, vagy tudom is én. De hogy beszedeti vele a saját örömének okozóit? Amelyek nem mellesleg már az ő életét is tönkretették. Ez nem hangzott túl jól. Sőt, kifejezetten undorítóan hangzott. Eddig tényleg azt hittem, hogy szereti Krist, de ezek után kételkedtem benne.
Továbbra is azt tartottam a legjobb ötletnek, ha egyszerűen elviszem onnan, el a világ szeme elől, hogy nyugodt körülmények között próbáljon megtisztulni azoktól a szerektől. Egy dolog volt már csupán, ami aggodalomra adott nekem okot: eddig nem félt tőlem. A gyógyszerek miatt. Olyannyira nem félt, hogy képes volt velem lefeküdni. Most viszont, indulás előtt egyetlen érintésemtől is a hideg rázta, és a csókomtól el is vesztette az eszméletét.
Tartottam tőle, hogy minden tekintetben kemény napok, vagy akár hetek állnak előttünk. Szenvedni fogok, mert nem érinthetem, holott előző éjjel is… egészen hajnalig éltük át a folyamatos gyönyöröket… Azaz csak én. Ő nyilván erre sem fog emlékezni. Csak a gyógyszerek előtti időkre. Amikor… még rossznak gondolt. És jogosan. Amit tettem vele, az tényleg megbocsáthatatlan. És erre ő is rá fog jönni, amint felébred. És tiszta lesz az agya…
Nem vártam ezt a pillanatot, de úgy gondoltam, inkább elviselem, hogy engem gyűlöl, mint azt, hogy tönkreteszi magát. Vagy a férje teszi tönkre őt. Vele még külön terveztem számolni a felelőtlensége miatt. Legalább neki lehetett volna annyi esze – Kris nyilván nem volt beszámítható azon a másnap reggelen –, hogy nem csinál ekkora ostobaságot. De nem volt. Fogalmam sem volt, mi vezérelte, de kegyetlenségnek tartottam valakit készakarva rászoktatni a drogra. Akármekkora is az illető fájdalma. Az enyém sem volt kicsi – főleg most –, mégsem nyúltam semmi ilyesmihez.
Míg szerelmem aludt, tovább töprengtem azon, mik történtek az utóbbi időben. Már azt hittem, ha csak szeretői státuszban is, de tényleg újra együtt lehetünk. Ő viszont valamiféle különleges mámorban úszva lett megint az enyém. Nem engem akart, a tabletták oszlatták csak el a félelmeit, és ezért volt képes rá, hogy… Nem akartam a boldog pillanatainkra gondolni. Illetve azok csak az enyémek voltak. Őneki valószínűleg nem jelentettek semmit. Akkor nem rettegett volna, mikor ma reggel tisztulni kezdett az elméje. A múltkor is biztosan azért sietett el tőlem, mert kellett neki az adag. A remegés is ennek volt betudható. És a szavak, amelyekkel sorozatosan pusztította a szívemet.
Én a magam részéről mindent megbocsátottam neki, és már csak egyetlen dolgot akartam: hogy jól kijöjjön ebből a dologból, amely most éppen ellepte, és lehetőleg végérvényesen. Még ha ez tényleg azzal jár is, hogy emlékezni fog, és az életben soha többé nem akar már engem. Meg kellett ezt kockáztatnom. Az ő érdekében. Csak abban bízhattam, hogy hasznára válik egy pár nap nyugalom a szigeten. Mindenféle külső, befolyásoló körülmény nélkül. Én is elkerülöm, ha kell. Nehéz lesz, de megteszem. Csak legyen végre újra az, aki volt…
(Kristen)
A saját sikításomra riadtam. Felültem az ágyban és körülnéztem az ismeretlen szobában. Szorongó érzések kerítettek a hatalmukba. Féltem.
Arra gondoltam, talán az álmom miatt. Álmomban Rob megerőszakolt. De ő erre soha nem volna képes! És különben is hol vagyok? És ő miért nincs velem? Félek – zakatolta az agyam.
Hideg is volt, úgy éreztem, menten megfagyok. De lehet, hogy csak az elmém generálta ezt. Egész testemben remegtem. És féltem.
Megpróbáltam elterelni a gondolataimat a félelmemről. Azt kezdtem találgatni, hol vagyok. Szállodai szoba nem lehet, az nem ennyire otthonos. Akkor talán valamelyik Alexszel közös házunk? Nem tudtam megmondani, egyáltalán nem volt ismerős. A nyitott ablakon át viszont a tenger illatát fújta be a szél. Mélyet szippantottam belőle, de valamiért nem nyugtatott meg. Ez sem és a hollétemen való töprengés sem.
Lassan felálltam az ágyról – illetve csak szerettem volna, de a lábaim megremegtek. Vissza kellett ülnöm. Fogalmam sem volt, miért vagyok ilyen gyenge. Talán beteg voltam – tűnődtem el egy pillanatra. Ez sok mindent megmagyarázna. Ülve maradtam, de váratlanul levert a víz. És a remegésem is erősödött. Meg a félelmeim.
Behunytam a szemem, de ettől sem lett jobb. Újfent Robot láttam. És éreztem. Rossz volt az érintése. Kellemetlen. Dühösnek tűnt valamiért. Sőt, az arcán színtiszta gyűlölet tükröződött. Egyenesen rám nézett, vagyis minden kétséget kizáróan irántam érezte ezt. Nem akartam, hogy utáljon. Bár… Megérdemeltem.
Eszembe jutott, milyen hazugsággal űztem el magamtól. De féltem magamban kimondani. Kinyitottam a szemeimet és megkíséreltem elzavarni a zord emlékeket. De mást nem tudtam felidézni abból, ami az utóbbi időben történt.
Ismét fel szerettem volna állni, hogy kinézzek az ablakon; legalább talán azt be tudnám azonosítani, hol vagyok. És talán arra is rájönnék, hogy kivel. Annyira kusza volt minden…
Most az éjjeliszekrényre támaszkodva kísérleteztem a felállással. Ekkor vettem észre a csuklóm körül valami vörös horzsolást. A másikon is ott volt. Fogalmam sem volt, hogy került oda. De egyre inkább úgy éreztem, nem jó az, ami történt velem. Mire sikerült felállnom – azzal sem voltam tisztában, mikor ettem utoljára, de nagyon gyengének éreztem magam, és azt hittem, rögtön összeesek –, a remegésem is visszatért, és izzadni kezdtem. Nagy nehezen mégis eloldalogtam a fal mentén az ablakig.
Odakint gyönyörű homokos, pálmafás tengerpartot láttam. És végtelen óceánt. Mintha a paradicsomba csöppentem volna. Mégis pokolnak éreztem. Belső késztetést éreztem rá, hogy sikítsak, hogy menekülni akarjak innen, de nem voltam képes megmagyarázni, miért érzem ezt. Igyekeztem megnyugtatni magam, persze hiába.
Ekkor egy halk nesz hallatszott az ajtó irányából. Lassan megfordultam.
Rob állt ott. Legalább olyan sápadtan szemlélt, mint amilyennek én éreztem magam.
A félelem ismét a torkomba kúszott.
...
