53. fejezet
"Olyan volt, mintha a múló idő és a bűntudat meg a szégyenkezés
felnyitott volna egy egyre szélesebbé váló szakadékot.
Először talán át tudtunk volna ugrani, túllépni rajta,
de végül olyan messzi távolba került a másik oldal,
hogy már látni sem lehetett, nemhogy utat találni hozzá."
(Rob)
Bekövetkezett, amitől tartottam. Most már Kristen is tudja, hogy valóság, amit álmodott. A szívem ismét megszakadt, de mivel én segítettem neki rájönni – még ha nem is mondtam ki pontosan – némileg megkönnyebbült a lelkem. Végre tudja. Egy homályos folttal kevesebb van az agyában. Már csak azt kell túlélnem, amit büntetésként szab ki rám. Akármi lesz az, meg fogom érdemelni. És tartom is majd magam hozzá.
Ahogyan most elnéztem, minimum az lehet számomra a kiérdemelt, hogy többé a közelembe sem akar jönni. A tekintete továbbra is döbbent volt, egyben hitetlenkedő és zavart, valamint szembeszökő volt a félelme és a viszolygása.
- Nincs mentségem – próbáltam menteni a menthetetlent. – Annyira sajnálom – tettem hozzá halkan, miközben tudtam, hogy a szavaim semmire sem jók. Kris csendesen felnyögött, az arcán az akkor átélt gyötrelmei száguldoztak. Nem akartam látni a kivégzésemet. Elfordítottam róla a tekintetem, úgy vártam az ítéletet, de percekig még a légzését is alig hallottam. Utána halk suhogást, majd az ajtó csukódását. Odanéztem, de már nem volt sehol.
Azt hittem, fel vagyok készülve a kínra, amely korbácsként hasított végig rajtam, de tévedtem. Pedig ő éppúgy nem lehetett felkészülve sem az akkori tetteimre, sem pedig arra, hogy most ébredjen rá – az eddigi egyik legszebb szeretkezésünk után –, hogy mi és hogyan történt; hogy volt alkalom, amikor elborult aggyal meggyötörtem a testét. A lelkét szintúgy. Talán várnom kellett volna – gondoltam. De nem voltam benne biztos, hogy később, egy másik időpontban, egy más helyzetben nem ugyanígy reagált volna-e.
És igen, fájt a szívem. Mert most mindörökre elveszítettem. Az iménti hallgatása sokkal árulkodóbb volt annál, mintha tombolt volna akár dühében, akár csalódottságában. Éppen emiatt voltam róla meggyőződve, hogy mennyire rossz volt neki az ébredés. Még inkább, mint nekem.
Vége? – visszhangzott a fejemben.
Túlságosan visszavonhatatlannak tűnt ez a szó.
(Kristen)
A tudatom először nem akarta felfogni, amit a lelkem rögtön. Hát nem álom volt. Egyetlen pillanat alatt a helyére került minden. Utána viszont szívesen elbújtam volna valahova, lehetőleg meghalni.
Rob… Hogy tehette? És miért tette? Ez a két kérdés kongott bennem újra és újra. Most már tudtam, mi történt azon az éjszakán ott abban a házban, amelyet tőlem vett. Nem hívhattam ezentúl a mienknek. De nem is akartam. Rosszul éreztem magam. Megalázottnak, becsapottnak, és… halottnak.
El akartam menni innen, el a közeléből. Lehetőleg minél messzebb. De csak a partig jutottam. A homokba rogytam, és ott szabadjára engedtem az eddig valamiért elfojtott emlékeimet. Borzalmas élmény volt. Ez is most – abba nem mertem belegondolni, mit élhettem át akkor. Szinte éreztem… mindent. Hiába szeretkeztünk alig pár perce még, most kifejezetten kivert a víz attól, ha Rob érintésére gondoltam.
Megint el kellett nyomnom magamban mindent, mielőtt végképp elveszítem a fejem, és olyasmit teszek, amivel nem használnék egyikünknek sem. Mégis elbámultam a tenger felé. Hát így éltem túl. Az elmém kizárt mindent, ami azóta történt. De miért most kezdtem el felébredni? Miért ezen a szigeten? Egy újabb titkot sejtettem ezzel kapcsolatosan, de egyelőre ezt a… dolgot kellett megemésztenem. Hányingerrel küszködve nyeldestem a könnyeimet.
Felrémlett előttem Rob arca. Az akkori és a mostani. Meg az azelőtti. Csak az akkori nem tetszett a háromféle verzióból. A zokogás magától szakadt elő belőlem. Hogy volt képes azok után… De hisz most is gyengéd volt – jött az agyam figyelmeztetése. Ezt végig kellett gondolnom. Amire most nem voltam képes. A védekező mechanizmusom ismét bekapcsolt, és hirtelen minden ködbe veszett. De kényszerítettem magam, hogy visszaidézzem.
Egész testemben remegve fúrtam az ujjaimat a homokba, majd a ház felé pillantottam. Nem jött utánam. Fogalmam, sőt, ötletem sem volt, hogyan viselkedjek vele ezentúl. Neki könnyebben ment, hisz előző nap és most is képes volt lefeküdni velem. Sőt, még ki tudja hányszor azóta, hogy nem emlékeztem. Nem akartam ezt. De nem menekülhettem. Itt vagyok összezárva vele ezen a szigeten, és esélyem sincs eltűnni.
Alex jutott eszembe. Talán ő segíthetne. Végtére is a férjem. Tudtommal még vele is együtt vagyok... Azaz... Ebben sem lehettem teljesen biztos. De Robnak itt van valahol a mobilja, csak azt kéne megszereznem, és felhívnom. Viszont azt sem tudom pontosan, hol vagyok… – estem kétségbe. Nem tudnék konkrét helyet mondani, hova jöjjön értem.
Alex. Ő vajon tudja, mi történt? Valamiért úgy éreztem, igen. Még arról sem volt fogalmam, milyen most a házasságunk. Rob elhozott erre a szigetre, lehet, hogy a férjem hagyta ezt? Amolyan terápiás célzattal? Hogy a történtek ellenére újra közelebb kerüljünk egymáshoz? Most gondolni sem akartam erre.
Az idő gyorsan telt, a fejem fölött lassan gyülekezni kezdtek a felhők. A vihar egyelőre elkerülte a szigetet – a szívemben tombolt. Gondolkodtam. A többi kiesett dolgon. Mi történhetett azóta? Mert ezt már fel tudtam idézni, sajnos túlságosan is jól, de… Nem három napja történt. Régebben kellett… Kiesett. Ez is eltűnt.
Megint kétségbeestem, amiért ennyire nehéz emlékeznem. Talán az akkori eset és az idejövetelünk között is rossz történt velem, amiről szintén nem akarok tudni? De micsoda? Megint féltem. De nem tehettem semmit, már nem is akartam tenni ellene. Hagytam magam összetörni, kételkedve abban, hogy valaha még összeforrok.
Aztán jött egy gondolat: muszáj maradnom. Amióta itt vagyunk, Rob nem bántott. Ellenkezőleg: gyengéd volt velem. És még a szerelmes szavaimat – vajon igazak voltak? tényleg így érezte? – is viszonozta – de vajon őszintén? Ha szeretett volna, nem tett volna ilyet. Aztán rájöttem a megoldásra: akkor nem szeretett. Akkor gyűlölt valamiért. Talán a hazugságom miatt? Nem találtam rá más választ vagy magyarázatot. Én hibáztam, sokkal előbb. Miattam történt minden… Ha tényleg így van, akkor… nem tehetek senkit felelőssé. Ha tényleg így van…
Megint tele volt a fejem kérdésekkel és miértekkel. Meg is fájdult. Egyből arra gondoltam, keresek valami fájdalomcsillapítót, hogy ne érezzem. Aludni akarok…
Ekkor újra felrémlett bennem egy emlékfoszlány. Otthon voltam, a Los Angeles-i házunkban. Alex vitatkozott velem. Sírtam. Könyörögtem. Hiába. Nem tudtam beazonosítani, ez mikor lehetett, lehet, hogy egy hete, lehet, hogy csak pár napja… de ha veszekedtünk, akkor már ő sem vár haza.
Itt viszont mégsem maradhatok. Nem bírok itt maradni – kínlódtam. Nem éreztem képesnek magam arra, hogy a gyilkosom közelében töltsem el életem hátralevő részét. Ez nem megy.
Rob… Hogy volt képes megtenni?
És miért?
(Rob)
Sokáig figyeltem az ablakból a parton szenvedő Kristent. Attól tartottam, hogy víznek megy. Ezt nem hagytam volna. Nem akartam, hogy bármi kárt tegyen magában, inkább szemmel tartottam. Még távolról is látszott, mennyire remeg. És biztosan sír is – gondoltam gyötrődve.
Újra elátkoztam magam mindenért, amit elkövettem ellene. De már nem csinálhattam vissza. Sem azt, sem pedig ezt, hogy rávezettem a titok nyitjára. Most tényleg csak azon múlik minden, hogyan és mikor képes megemészteni. És hogy hajlandó-e addig itt maradni velem. Ezt a gondolatot el is vetettem nyomban. Hogy akarhatna tovább velem maradni? Ez teljességgel lehetetlen.
És megbocsátani sem fog – az ilyesmitnem lehet egy kézlegyintéssel elfelejteni. Sem túllépni rajta.
Elvesztettem – zsongta az agyam, megállíthatatlanul.
Odakint felgyűltek a felhők az égen, mintha a néhai kapcsolatunk temetésére készülődnének. Reméltem, Kris magánál van annyira, hogy bejöjjön, mielőtt tombolni kezd a vihar. Ha kívánja, majd én megyek ki, ha nem akar egy légtérben tartózkodni velem. Mert nyilván nem hiszi el, hogy nem lennék képes bántani. Én sem hinném el. Soha többé nem fog bízni bennem.
Sokára, tán órákkal később láttam, hogy Kristen feláll a homokban, és a ház felé fordul. Ő nem vehetett észre, nem közvetlenül az ablak előtt álltam. Lassan mégis elindult felém. Kiléptem a szobából, és a nappaliba mentem. Olyan helyre ültem, hogy lásson, de én nem néztem rá, amikor belépett. Ő rögtön megtorpant, amint észrevett. Aztán a saját szobájába ment. Hallottam fordulni a kulcsot.
Nem tartóztathatott volna fel egy zár, ha be akarok menni hozzá, de most nem akartam. Illetve igen – tovább bizonygatni, mennyire sajnálom, és hogy bocsásson meg nekem. Szerettem volna magamhoz ölelni, és elfeledtetni vele minden rosszat. Megvigasztalni… – Itt be is fejeztem az ezzel kapcsolatos töprengést. Magamat sem akartam tovább kínozni. Várnom kellett.
Kris csendben volt, a szobája felől semmi nem hallatszott. Egy idő után felálltam, hogy készítsek valami ennivalót, hátha megéhezik – bár én magam sem voltam éhes. Valószínűleg ő sem az. De erre csak akkor jöttem rá, mikor már félig kész volt az étel. Kihajítottam a kukába. Aztán elkezdtem gyűlölni a vihart, amely megérkezett. Utáltam, hogy most még emiatt is félnie kell szerelmemnek. Mintha nem lenne neki elég, hogy tőlem retteg…
Visszaültem a nappaliba, a kanapéra, és az ajtaját figyeltem. Mit csinálhat vajon? Biztosan nem alszik. Ha sír is, akkor némán, mert semmi neszt nem észleltem. Talán próbálja kitalálni, mit tegyen. Nem fog itt maradni velem, hogy is maradhatna? Csoda, hogy egyáltalán a házba bejött, holott tudta jól, hogy én is itt vagyok. De azonnal bezárkózott. Teljesen megértettem, miért tette.
A gondolataimból az riasztott fel, hogy ismét fordult a kulcs a zárban. Aztán kinyílt az ajtó. Nem mertem moccanni, levegőt venni is csak alig. Kris kilépett, de nyitva hagyta maga mögött a menekülési lehetőséget. És nem is jött közelebb hozzám. Rám nézett, láttam rajta a tanácstalanságot, és a félelmet. Legszívesebben felajánlottam volna neki, hogy ha akar, szólok valakinek, hogy jöjjön érte, de nem akartam visszaengedni Alexhez. Amíg ő nem mondja, hogy el akar tűnni innen, addig semmiképpen. A saját érdekében. A férje biztos újra teletömné minden vacakkal. Ha viszont erre is emlékszik, még inkább vissza akar majd menni hozzá. Nem, nem fogom elengedni. Az esetleges könyörgése sem érdekel. Nem nyúlok hozzá többé egy ujjal sem, csak oda ne menjen vissza.
Percek teltek el így, mire Kristen vett egy mély lélegzetet, és megszólalt.
- Miért? – Ennyi volt. Egyetlen rövidke kérdés, amelyben benne rejlett a feltevőjének minden gyötrelme. De nem tudtam rá a választ. – Ennyire gyűlöltél? – Ezen viszont megdöbbentem. És elgondolkodtam. Igen, akkor, talán azokban az őrült pillanatokban igen. De nem is őt, hanem inkább a sorsot, amiért ezt tette velünk. Csak ő volt a legközelebb, akin levezethettem a dühömet.
- Sajnálom – suttogtam, és lehajtottam a fejem. Nem bírtam tovább nézni a szemeiben lakozó sok mindent. Ő most gyűlöl engem. És nem tehetek ellene semmit.
Kisvártatva újfent hallottam az ajtaja csukódását, de ezúttal nem fordította rá a kulcsot. Talán rájött, hogy úgyis felesleges. Vagy látja rajtam, hogy pillanatnyilag úgysem mennék be hozzá? De mégsem: ez a bizalom egyik lépcsőfoka lenne, ő viszont most nyilván zérónyit érez irántam belőle.
Ezután még gyötrelmesebb órák következtek. Most már sírni is hallottam időnként. Minden egyes könnycseppje savként marta a szívemet. Egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy bemenjek hozzá, és igenis a karjaimba vegyem. Tombolja ki magát, üssön, rúgjon, ha ez kell, csak ne szenvedjen tovább. Az ajtaja előtt állva döbbentem rá, hogy tényleg elindultam hozzá befelé. De még éppen időben álltam meg. Valószínűleg megijesztettem volna. Inkább az ajtófélfának támaszkodtam, és kintről figyeltem tovább, ahogy gyötrődik.
Tehetetlen voltam. Főként a körülményekkel és az idővel szemben, mely ellenem dolgozott. Kris érzéseiről nem is beszélve. Most, hogy már emlékszik, soha nem fogja tudni megemészteni, amit tettem. Nem csodálkoztam ezen. A meglepődésen már akkor túl voltam, amikor először bújt önként a karjaimba azután. Persze mára tudtam, hogy nem önszántából csinálta. Nem is volt önmaga, „hála” Alexnek. Még most sem értettem, hogy tehette ezt vele a férje. Aztán keserűen arra gondoltam, hogy sajnos az sem jobb, amit én tettem. Azon sem kéne megdöbbennem, ha Kristen egy életre meggyűlölné a férfiakat. Minket, kettőnket legalábbis. Bár engem jobban. Hiszen Alex csak „segítségnyújtás” címszó alatt folyamodott ehhez az őrült és meggondolatlan megoldáshoz, míg a probléma okozója én voltam. Kris pedig csupán áldozat.
Lassan beesteledett, mire felfogtam, hogy nem fog egykönnyen szóba állni velem. Hiba volt azt feltételeznem, hogy két nap gyógyszerelvonás után máris fel tud dolgozni egy ilyesmit. Talán várnom kellett volna még. Vagy miután rájött, mi történt, nem hagyni, hogy eltoljon magától és mindenekelőtt biztosítani róla, hogy nem lennék képes rá még egyszer. De kár volt már ezen töprengenem. És elsősorban késő.
Mielőtt teljesen felemésztett volna a bűntudat, elvánszorogtam a saját szobámig, lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. De alvásról szó sem lehetett. Többször is hallottam felzokogni Kristent, bár többnyire elfojtotta. Odakint ugyanolyan viharok dúltak, mint idebent, a lelkünkben, és mégis mind másféle volt. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, igyekezvén visszafogni magam, hogy ne menjek át Krishez. Nem akartam volna bántani, de ő biztos azt hinné. Csupán vele szerettem volna lenni. Segíteni neki túljutni ezen is. Rettenetesen tehetetlennek éreztem magam.
Reggelre szemernyi reményem sem maradt arra vonatkozóan, hogy egyszer talán majd minden helyre jöhet. Vagy ha helyre nem is, legalább a normalizálódás szintjéig. Feladtam a vágyaimat, maradt az önutálat. Ezt viszont tiszta szívből cselekedtem. Míg Kristent tovább imádtam, addig önmagam felé csakis megvetést voltam képes produkálni. Mégis felkeltem, és mivel kint továbbra is rosszidő volt - mintha csak sejtené az időjárás, mi zajlik a házban, jobban felöltöztem a szokottnál.
Alighogy kiléptem a szobámból, észrevettem, hogy Kristen ajtaja nyitva van. Kíváncsian belestem hozzá, de ő nem volt sehol, és zajok sem utaltak rá, merre lehet. Szerettem volna megkímélni a közvetlen jelenlétemtől, de nem tudtam, hogy hova ne menjek. Talán nincs is a házban - jutott eszembe, ezért találomra elindultam a konyha felé.
Sem ott, sem pedig a nappaliban nem találtam. Kezdtem megijedni. Hallanom kellett volna, ha kimegy a házból! Míg a bejárat felé tartottam, azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja.
A verandára lépve azonban valóságos sokként ért, ami fogadott.
...
