55. fejezet
"Ami a jövőben történni fog,
azt a múlt hieroglif jeleivel régen ráírta
a folytonosság tűnő hullámaira,
s a jelen suttogva már kibetűzte."
(Rob)
Láttam, mi Kris terve, oda is pillantottam a kezére, majd vissza a szemeibe. Bizonytalanságot véltem bennük felfedezni. Lassan felemeltem a kezem, épp mikor az ujjai a kés markolatára fonódtak. Nem érdekelt volna, a belém döfi. Megcirógattam az arcát. Megremegett, elnyílt ajkai közül kiszakadt egy apró sóhaj.
Utána a vállára simítottam a tenyerem, és végig a karját a kést markoló kezéig. Jéghideg volt a bőre. Könnyedén kivettem belőle az ideiglenes fegyvert. Azt ezután odébb dobtam, az ujjainkat pedig összefontam. Rettegve, de egyúttal felkészülten vártam, mikor fog eltaszítani magától, de olyannyira megdermedt az egész teste, hogy nem tett ilyesmit. A másik kezemet a derekára raktam. Bár már így is csak pár centi választott el bennünket, közelebb húzódtam, és óvatosan magamhoz öleltem.
A legmegdöbbentőbb az volt, hogy visszaölelt. Most belőlem szakadt ki egy, az övénél sokkal nagyobb sóhaj.
- Ne félj tőlem – kértem halkan. Nem szorítottam erősen, de így is reszketni kezdett. Tudtam, hogy el kéne engednem, hogy megint biztonságban érezhesse magát, de nem voltam rá képes. Még nem. Annyira jó volt a karjaimban tartani.
- Rob – nyögte. Ezután szaporábban kezdte venni a levegőt.
- Kérlek, csak próbáld meg. Bízz bennem! Tudom, hogy nem könnyű, de csak… próbáld meg, kérlek! – könyörögtem halkan. Eddig bírtam elfojtani a vágyaimat iránta. És ezek most nem a testiek voltak. Hanem a lelkiek. – Szeretlek – suttogtam végül. A kezébe adtam magam.
- Azt ígérted, nem nyúlsz hozzám – suttogta vissza. Egyből letörtem. Igaza volt. Egyetlen percig élveztem még, hogy megszegtem az ígéretem, utána eleget tettem a kérésének. Elengedtem, és hátráltam egy lépést. Ő sem kapaszkodott már belém.
Némán szemléltük egymást. A tekintetéből semmit nem bírtam kiolvasni. Inkább a menekülést választottam, mert sejtettem, hogy ha itt maradok, az lesz a vége, hogy ismét átölelem. És akkor lehet, hogy akaratom ellenére tényleg közelebbi kapcsolatba kerülhetek a konyhakéssel. Úgyhogy inkább elfordultam, és kimentem. Nemcsak a konyhából, a házból is.
Az eső már nem esett, a távolban derülni kezdett az ég. Lelépdeltem a partra, és összeszidtam magam, amiért elvesztettem a fejem. Megint. Bár most korántsem olyan durván. De annyira akartam, hogy legalább ennyit kaphassak. Türelemre intettem magam. Tudtam, hogy ez neki nem ilyen egyszerű. Először nekem sem volt az. Jól emlékeztem rá, hogy megpróbáltam visszafogni magam, amikor azután először került sor rá, hogy… szeretkezzünk. Azt követően viszont már remegtem minden csókjáért és érintéséért. Ez nála biztosan nem lenne ilyen egyszerű.
Most már úgy gondolkodtam, hogy talán még sincs késő mindent rendbe hozni. A pillantásában nemcsak a félelmet láttam, mielőtt átöleltem, hanem valamiféle… elhatározást is. De hogy mit döntött el, azt nem tudtam. Nem mertem hinni benne, hogy máris elgondolkodott a kettőnk sorsán, de mégis ott rezgett az az egy százaléknyi esély, hogy mi van, ha mégis.
Tovább sétáltam a parton, de nem nyűgözött le a lassan előbújó napsugarak játéka a vízen. Egyre jobban eltávolodtam a háztól. A testemet még mindig égette az előbbi pillanat, mikor egymáshoz simultunk. Kristen is hozzám. Olyan csodálatos volt. Nem szabad siettetnem – gondoltam. Épp elég lehet neki velem egy fedél alatt létezni, nemhogy még meg is kelljen érintenie… Tehetetlen dühömben belerúgtam a homokba.
Egy csodaszép kagylót sikerült ezáltal kiszabadítanom belőle. Lehajoltam. Eszembe jutott, hogy ő is kagylót keresgélt a múltkor, azzal vágta meg a kezét. Felemeltem a tenyérnyi mészképződményt, és a tengerhez mentem vele. Nagyjából lemosogattam róla a koszt és a homokot, majd úgy döntöttem, magammal viszem. Talán tetszeni fog Krisnek. És talán elfogadja engesztelésképpen a korábbi viselkedésemért. Bíztam benne, hogy igen. Végtére is: elengedtem, ahogyan kérte.
Megértettem, hogy többé nem ölelhetem át. Amíg ő maga nem kezd el valami csoda folytán közeledni hozzám, addig én sem léphetek felé többet. Most rajta a sor.
(Kristen)
Rob hirtelen és váratlan közelsége megbénított, amint megszólalt mögöttem. Még felé bírtam fordulni, de aztán semmi. Ezt követően arra lettem figyelmes, hogy a kezem felé pillant valamiért, majd megfogja és összekulcsolja az ujjainkat.
Mivel nem láttam, csak éreztem – a szemei tartották fogva a tekintetemet –, jólesett az érintése. Mintha a karom leszakadt volna a testemről és önállóan kezdett volna létezni. Furcsa, de jó is volt egyben. Majdhogynem kellemes. De a szemem és ezáltal az agyam azt tartotta valósabbnak, amit láttam. Vagyis azt, hogy túl közel van hozzám. A másik keze megjelent a derekamon, majd magához húzott. A testem ekkor szakadt ketté. Félig élveztem, hogy ismét a karjaiban lehetek – visszaöleltem –, a másik felem azonban – az elmém immár sikertelenül elfojtani kívánt része – eltaszítani akarta őt. Végül az utóbbi győzedelmeskedett, de csupán verbálisan bírtam ellenállni és figyelmen kívül hagyni a könyörgését, miszerint próbáljak meg bízni benne, a testem ugyanis nem engedelmeskedett.
Rob eresztett el aztán, de még egy percig borzonghattam attól, hogy az imént még összetapadtunk. Most nem kért elnézést, szótlanul ment ki a konyhából. Mintha futottam volna, úgy lihegtem, mialatt a pultnak támaszkodva igyekeztem felfogni, mi történt.
Rob gyengéd volt, még csak nem is szorított túl erősen és bár nem rögtön, de elengedett, amikor erre kértem. Az ujjaimra bámultam, melyeket nemrég még az övéi öleltek. A szívverésem továbbra is akadozott, ahogy a légzésem sem akart csillapodni. Mi történt? – kérdeztem magamtól. Hatott a köztünk meglevő és ezek szerint még mindig élő kémia, csak az elmém nem akarta ezt. A testem ennek ellenére reagált, méghozzá nagyon is pozitívan, semmiféle viszolygást vagy undort nem váltott ki belőlem. Ezt valahol – az egyik felem által – jó dologként fogtam fel, de a másik hevesen tiltakozni kezdett. Nem tudtam, melyiket engedjem szabadjára, de azzal, hogy Rob elment innen, időt nyertem.
Megfordultam, és ő vállalta ugyan, mégis elmosogattam, majd a nappaliba mentem. Nem észleltem, hogy a házban lenne, az ablakon kipillantva pedig feltűnt, hogy elállt az eső. Biztosan kiment sétálni egyet – gondoltam. Lefeküdtem a kanapéra, ahol ő is hevert nemrég, lehunytam a szemem, és visszaidéztem magamban a konyhai pillanatokat. Majd azokat, amelyek a szigetre érkezésünk óta történtek. Én másztam rá – jutott eszembe, és egy picit elszégyelltem magam. Hiszen ő tiltakozni próbált – legalábbis az esze. A teste viszont félreérthetetlen jelekkel közölte, hogy akar engem. Végül szóban is kicsaltam belőle az érzéseit. Azt mondta, szeret. Az imént is ezt mondta a konyhában, mielőtt elengedett. De miért kellett megerőszakolnia? – sikított egy hang az agyamban. Gyorsan elhallgattattam, mielőtt elkezdi vetíteni a szörnyűség pillanatait, és visszakényszerítettem magamat a jelenbe.
Mit tegyek? – tépelődtem. Nincs más megoldás, csupán egy. Megpróbálok eleget tenni a kérésének és igyekszem bízni benne. Az más kérdés, hogy vajon menni fog-e…
Mikor idáig jutottam gondolatban, nyílt az ajtó, és belépett az a személy, amely körül forgott az agyam az utóbbi percekben. Lassan közelebb jött. Most nem éreztem késztetést a menekülésre, vártam, hogy mi lesz a következő lépése.
- Őszintén sajnálom, hogy megszegtem az ígéretemet – mondta halkan, úgy kétméternyire tőlem. – Nem teszek többé ilyet – fogadta meg megint. Hittem neki. Aprót bólintottam, de feltűnt, hogy valamit dugdos a háta mögött. És nem is lépett le rögtön, amikor már azt hittem, befejezte. Szinte zavarban volt, miközben előttem toporgott.
- Mi az? – kérdeztem. Essünk túl rajta – gondoltam.
- Sétáltam a parton, és… találtam valamit – mondta félszegen. Még sosem láttam ilyennek. Egészen kizökkentett.
- Micsodát? – ébredt fel a kíváncsiságom.
- Semmi… különleges – nézett rám bizonytalanul, majd maga elé a földre. – Sőt, hülyeség – rázta meg aztán a fejét. – Felejtsd el! – Ezzel elfordult, és indulni készült. Naná, hogy alaposan felkeltette az érdeklődésemet. Felpattantam az ágyról, és utána siettem. Elkaptam a karját, így megállt.
- Most már ne tépd az idegeimet, ki vele! – szóltam rá, mikor felém fordult. Először a karjára pillantott, amelyet még mindig fogtam. Most én jöttem zavarba, és gyorsan eleresztettem. A pír is az arcomra kúszott, lángolni éreztem a bőröm, de örültem a félhomály jótékony takarásának. – Mi az? Egy palackposta?
- Nem – mosolyodott el. Ezt egy fintor követte. – Nem annyira izgalmas.
- Lécci, mutasd meg – kértem halkan. Tudtam, hogy bármi is az, ha ő ennyire félénkké válik miatta, akkor nekem is fontos lesz!
Kaptam még egy fintort, majd Rob megint elfordította a fejét, és felém nyújtotta a kezét. Még sosem láttam ilyen szép kagylót! Soha!
Teljesen szétnyílt, a belseje bársonyosan ragyogott felém. Valaha tán igazgyöngyöt rejthetett. Legalábbis én ezt képzelegtem most bele. A lélegzetem is elakadt, miközben elvettem Rob kezéből, és az ablakhoz léptem vele, hogy jobban lássam. A külseje is csodálatos pasztellszínekben pompázott. Tökéletes volt! Amit a minap találtam, messze elbújhatott emellett.
- Ez gyönyörű, köszönöm! – suttogtam, és rögtön fordultam is volna vissza őfelé, de megint a hátam mögé állt, valószínűleg, hogy rájöjjön, mi tetszik nekem ezen annyira – ez az arcára volt írva. De ami jobban meglepett, az a közelsége volt.
Most nem ölelt át, azonnal elhátrált, majd a szobájába menekült. Még az ajtót is becsukta. Kicsit csalódott voltam, szerettem volna megosztani vele az örömömet. Amit egy hülye kagyló váltott ki belőlem. Egy gyönyörűséges kagyló! Újra megnéztem. Egy nem akármilyen kagyló. Tőle kaptam. Nem köszöntem meg hozzá méltóan – gondoltam. De ötletem sem volt, én mivel szerezhetnék örömet Robnak, hogy ezt viszonozzam. Azaz egyetlen ötletem az volt, de… Arra nem éreztem még képesnek magam.
Felsóhajtottam tehetetlenségemben. Elhatároztam ugyan, hogy megpróbálom, mindent, amit kért, csak… nehezebb volt, mint hittem.
(Rob)
Kár volt megint a közelébe mennem. Egyáltalán nem volt könnyű megfordulnom, és otthagynom. Most pedig hidegzuhanyra volt szükségem, hogy ne akarjak tőle máris többet. Egy kis öröm az arcán engem is olyan felhőtlen boldoggá varázsolt, mint régen. Minden bánatot és szenvedést eltörölt belőlem, és szívem szerint… valamint a testem szerint is csak egyetlen dologra vágytam. Amit nem lehetett.
Hosszan folyattam magamra a hideg vizet, de persze teljesen feleslegesen. Amint kiléptem a zuhanyzóból, egyetlen törölközővel a derekamon, már mehettem is volna vissza – Kristen ült ugyanis az ágyamon. Az ajkába harapva pillantott fel rám. A hajamba túrtam, és igyekeztem lecsillapodni. Nem akartam, hogy meglássa, mennyire hiányzik, holott alig egy napja nem voltunk együtt (megint).
- Mit akarsz? – kérdeztem kissé nyersen, amivel még jobban elbizonytalanítottam.
- Megköszönni – felelte halkan. Nem értettem, hogyan szeretné ezt. Ezzel a csendes szóval, vagy… Figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy ne terelődjenek el a gondolataim merészebb esetek felé, mert annak rossz vége lesz.
A testem mégis reagált.
- Oké, megtetted. Most kimennél, kérlek? – nyögtem összeszorított fogakkal. Eszembe jutott az a lehetőség is, hogy visszamegyek a fürdőbe, de nem akartam bujkálni. Krist viszont megbántottam. Elsápadt, és felállt. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, utána siettem, és… nem mertem megérinteni.
- Ne haragudj! – kértem bocsánatot, mielőtt kilépett volna.
- Nem haragszom – felelte mereven, de nem nézett rám közben. Kiment a szobámból. Vettem egy mély lélegzetet, de kár volt. Az illata még a levegőben volt. Ezután inkább visszafojtottam a lélegzetem, és visszaálltam a zuhany alá.
Fél órával később merészkedtem elő, felöltöztem, és Kristen keresésére indultam. Elhatároztam, hogy megpróbálom neki elmagyarázni, hogy hat rám a közelsége, de mindezt úgy, hogy ne ijesszem meg. Meg kell győznöm róla, hogy nem tudnám bántani, ne féljen, csak… Kívánom. Fogalmam sem volt, hogy csináljam.
A verandán találtam rá, egy sört kortyolgatott a lépcsőn ülve.
- Miért vagyunk itt? – kérdezte, amint meglátott. Kíváncsian nézett rám közben. Megköszörültem a torkom, de nem tudtam, mit feleljek erre a kérdésre. Az igazat nem vallhattam be…
- Gondolom, van tipped – sóhajtottam, de nem sikerült beugratnom. Szerettem volna, ha elárulja, mit talált ki, hogy aztán rábólinthassak, ha megfelelőnek ítélem. Nem volt mázlim.
- Én a te verziódra vagyok kíváncsi – mondta határozottan. Én is határozottan bajban voltam. – Azt hiszem, köze van ahhoz, amit még nem mondtál el.
Így érezheti magát az, akinek a nyaka körül szorul a hurok – gondoltam. Elbámultam a tenger felé. Nem jutottam megoldásra. Valljam be neki, mi történt még azon kívül, amit már tud?
- A férjed miatt – árultam el a részigazságot. Reménykedtem, hogy ennyi elég lesz neki. Persze hiába.
- Alex miatt? – döbbent is meg rögtön. – Miért? – Tudhattam volna, hogy nem hagyja annyiban. – Miért menekültünk előle egy lakatlan szigetre? És mikor akarsz végre visszamenni? – Úgy döntöttem, elég lesz egyelőre a második kérdését megválaszolni.
- Egyelőre nem tervezek visszatérni.
- Meddig, Rob? – Sikerült! Eltereltem a figyelmét.
- Egy darabig – feleltem kitérően, és rágyújtottam.
- Minek akarsz fogva tartani itt, ha közben… – Nem fejezte be, de volt egy sejtésem, hogyan akarta. Ha közben nem bírok megmaradni a közeeldben. Vagy: ha közben tudod, hogy utállak. Vagy: ki nem állhatlak. Soha többé nem akarlak látni. És így tovább…
- Féltelek, Kris – próbáltam reagálni halkan. Erre felnevetett. Rájöttem, hogy hülyeséget mondtam. Hisz tőlem kellene a legjobban félnie. És valószínűleg így is van. – Itt biztonságban vagy, még ha azt hiszed, hogy bántanálak is. Nem foglak – nyomatékosítottam benne, mielőtt rettegni kezdene. – De még nem mehetünk vissza. Ne kérdezd, meddig. – Nem kérdezte. Tűnődve méregetett még egy pár pillanatig, majd elfordult.
- Valamiért úgy érzem, köze van ennek ahhoz, amit tettél… – motyogta halkan. Sajnos ráhibázott, mert ha nem vagyok vele olyan, amilyen, akkor Alex sem próbálja meg rászoktatni a gyógyszerekre. És még ki tudja, mire.
Erről eszembe jutott, hogy ma már viszonylag nyugodtnak tűnt, leszámítva az előző napi, máig tartó kiborulását. De az már nem az anyag hiánya miatt volt. Jelentősen megkönnyebbültem. Ezek szerint még nem jelentkezett nála annyira a megszokás, amennyire hittem. Önkéntelenül elmosolyodtam.
- Igen, van köze hozzá – válaszoltam a kérdésére.
- De nem fogod elárulni, hogy micsoda. – Hallottam a hangján, hogy utál ezért, de inkább emiatt utáljon, mint bármi másért!
- Szeretlek, Kristen. És segíteni akarok neked. Ehhez el kellett raboljalak, igen. De majd ha emlékezni fogsz, megérted, miért tettem. – Csalódott sóhajt hallatott a szavaimra, de nem felelt. Hosszúra nyúlt a csend, túl hosszúra.
- Egyedül nem tudok emlékezni – hallottam meg végül halkan megszólalni. – Nem megy, érted? – pattant fel dühösen, majd elszaladt a tengerpart felé. Időközben besötétedett, így inkább utána mentem, hogy ne tévedjen el.
Nem mentem a közelébe, hagytam, hadd sírja ki magát. Legszívesebben átöleltem volna, de tartanom kellett magam az ígéretemhez. A neki tetthez és a saját magamnak megfogadotthoz. Nem nyúlok hozzá, és hagyom, hogy ő jöjjön rá mindenre. Amikor eljön az ideje. Ezért persze megint én bűnhődök, hiszen minden bizonnyal most még kevésbé kedvel, mint mielőtt elkezdtük ezt a beszélgetést, de… Aljas dolognak tartottam Alex módszerét, mégsem akartam őt bemártani Kristen előtt. Elvégre a férje…
- Kris – szóltam halkan, amikor megállt, és a homokba rogyott. Nem felelt, így közelebb léptem hozzá. – Ne haragudj, kérlek! De nem mondhatom el. Amíg nem emlékszel…
- Gyűlöllek! – szakított félbe. Reszkető hangja a szívemig hatolt. Aztán elvesztettem a türelmemet.
- Jó! Gyűlölj! De akkor gyűlöld a férjedet is, aki drogokkal tömött heteken át! – vágtam hozzá a szavakat, de meg is bántam, amint elhangzottak.
Kris sírása abbamaradt.
A sápadt Hold fényénél láttam, hogy feláll, de nem jött közelebb hozzám.
- Hazudsz – suttogta.
...
