26. fejezet

...
26. fejezet

"Együtt fogunk élni, mi és a bánat.

Lelkem minden bolondságával szeretni foglak téged.

Egyszer valahova odaérünk, ahova mindig is tartottunk,

és sétálhatunk a napsütésben. De addig...

addig is futnunk kell tovább."

(Rob)

Brad volt az, aki figyelmeztetett rá, mennyi az idő. Hogy ő az, azt csak akkor tudtam meg, amikor Kristől nagy nehezen elszakadva kimásztam az ágyból. Szerelmem ekkor egy fájdalmas nyögést hallatott, mire riadtan felé fordultam… és rajtakaptam, ahogy a fenekemet nézegeti. Mosolyogva húztam magamra egy nadrágot, míg ő a lebukása miatti zavarában elpirulva fúrta a fejét a párnába.

Brad aggódva ácsorgott az ajtóban, egész addig kapirgálva azt, ameddig ki nem nyitottam.

- El fogsz késni - közölte, amit már amúgy is tudtam. - Ez az egyik… - Itt megakadt, és vetett egy futó oldalpillantást a szomszéd lakosztály felé.

Az villant át az agyamon, hogy talán azt akarja jelezni, Alex itt van? De elvetettem az ötletet. Ahhoz ő most túl beteg, legalábbis szerelmem elmondása szerint.

- Mi a másik? - kérdeztem gyorsan, hogy megtudjam, van-e okom megijedni.

- Tegnap én is láttam, Kristen hogy ki volt borulva - magyarázta. - Mivel még ő sem ért oda a stúdióba, bekopogtam hozzá is az előbb, hogy megnézzem, jól van-e, de nem nyitott ajtót. - Bradnek csak a legkézenfekvőbb dolog nem jutott eszébe, ezért úgy döntöttem, megosztom vele a titkot.

- Nálam van - mondtam, mielőtt kitalálná, hogy törjük be az ajtót.

- Aha - felelte röviden pár másodperccel később, mikor összeállt neki a kép. - Akkor helyesbítek: el fogtok késni.

- Ha még sokáig itt csevegek veled, akkor biztosan - csuktam rá az ajtót és visszamentem szerelmemhez a hálóba. Boldog mosollyal közelítettem felé. Az ágy szélén ült, háttal nekem, félig becsavarva a lepedőbe. Mögé másztam, kisimítottam a haját a nyakából, és apró puszikat adtam rá. Az illata fenséges volt még egy átszeretkezett éjszaka után is. Az már kevésbé tetszett, ahogy a mobilját tartotta a kezében. Az érintésemre kissé felém fordult és felsóhajtott. Két dolog fordult meg a fejemben. Az egyik szerint mégis megbánta, amit tettünk, a másik szerint a férjével történt valami. Semelyik verzió sem tetszett, de ha választhattam volna, az elsőre voksolok.

- Mi a baj? - kérdeztem meg inkább további találgatások helyett.

- Alex… - kezdte, de a folytatástól egyelőre megkímélt, pedig már minden lehetőségre felkészültem. Kivéve egyet. - Még nem beszéltem vele, de küldött egy sms-t. - Nem mertem megkérdezni, mi áll benne. Vártam, hogy Kris megosztja-e velem önként. – Azt írta… - Itt csuklott el a hangja először. – „Meggondoltam magam. Nem akarom, hogy ezt végignézd. Ne gyere vissza. Szeretlek! Alex” - idézte.

Ezután kezdett csak el zokogni. A karjaimba vettem, pont, mint előző este. Fogalmam sem volt, mit mondjak, hogyan reagáljak erre. Nem örültem. Pedig kellett volna, hisz a férje ezennel elmondott róla, így szabad a pálya a számomra. Kristen szomorúsága és fájdalma azonban átsugárzott rám is.

És elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam vele az ötletemet, amellyel talán örömet szerezhetek neki.

- Mit szólnál, ha mégis vele lehetnél, amíg… csak lehet…? – kérdeztem tőle.

A lelkem hevesen tiltakozott ez ellen, hisz ha ő Alexszel van, akkor nincs velem. De ez most nem számított. Minden egyéb másodlagos volt az ő boldogságához képest. Csodálkozva felnézett rám.

- Hogyan? – kérdezte halkan.

- Eljátszok egy balesetet – kezdtem, de máris összeráncolta a homlokát. – Nem komolyan, csak úgy teszek, mintha… Ekkor leáll a forgatás, mivel a főszereplő nem hiányozhat, te meg nyugodtan vele lehetsz, amíg szükséges – foglaltam össze pár mondatban, mi a terv.

- De… – akart tiltakozni szerelmem, aztán mintha végiggondolta volna. – Miért tennél ilyet… értem? – hitetlenkedett. Pedig pontosan ráhibázott: érte.

- Mert ez az egész így egy képtelenség, azért. És mert látom, mennyire bánatos vagy. Hiába bújsz ide hozzám, érzem a fájdalmadat. Csak segíteni szeretnék. Megengeded ezt nekem?

Kristen sokáig hallgatott. A tekintetét is elfordította, valahova a láthatatlanba révedt.

- Szóval azt akarod, hogy vele legyek…

Nem! – akartam kiáltani, de az emberségem győzedelmeskedett.

- Igen – feleltem.

- De ő nem akarja! Te is hallottad, mit írt! – kezdett megint kétségbeesni. Ebből akartam pedig éppen kirángatni.

- Kris! Persze, hogy nem akarja, hogy lásd szenvedni – próbáltam meggyőzni. – Ki akarná? De szüksége van rád… - Éreztem, hogy magamnak okozok éppen sebeket, de már késő volt leállni és visszavonni a szavaimat. – És neked is szükséged van még rá.

Szerelmem újra a szemembe nézett, és a kétségbeesés helyét lassan a remény váltotta fel a tekintetében.

- Milyen baleseted lenne? – kérdezte aztán halkan. – Nem akarlak elveszíteni – halkult el a hangja ismét.

- Nem fogsz – mosolyogtam rá, és megnyugtatásként egy puszit is adtam a szájára. Tovább nem mertem menni. – Braddel kitalálunk valamit – mondtam, és ekkor eszembe jutott, hogy Dan már úgyis valószínűleg a haját tépi, úgyhogy épp kapóra is jön a késésünk. – Te maradj itt, ne menj a forgatásra. Majd azt mondjuk nekik, hogy elaludtál. Nekem viszont minél előbb indulnom kell – sajnálkoztam, de nem akartam még elengedni. – Foglalj addig repülőjegyet vissza L.A.-be.

Annyira látszott Kristen arcán a vívódás, hogy majdnem visszakoztam, de aztán arra gondoltam, így lesz a legjobb. Nem akartam őt elküldeni magamtól, de nem láttam más megoldást. A forgatás túlságosan beosztja az időnket, és nekik most épp abból volt minden percben egyre kevesebb.

Kedvesem közelebb húzódott hozzám, és egy fájó búcsúcsókkal bocsátott utamra. Villámgyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, mintha a forgatásra indulnék, majd egy szerelmes pillantást követően kiléptem a lakosztályból, hogy megkeressem Bradet.

Kedvenc menedzserem persze abszolút idiótaságnak nevezte a tervem, de aztán belátta, hogy én magam vagyok őrült. És végül beleegyezett.

- Tudod már, hogy csináljuk? – kérdezte lemondó sóhajjal, mivel ismert már annyira, hogy tudja, nem tud eltántorítani.

- Te kaszkadőr voltál régebben, igaz? – gondolkodtam el. Bólintott. – Akkor meg sem kottyan neked egy autóbaleset.

Érezhetően egyre kevésbé tetszett neki a tervem.

- Nekem nem, de te ripityára fogsz törni, ha megjátszok egyet. Nem akarod inkább, hogy lelökjelek egy lépcsőn? – kérdezte reménykedve, de süket fülekre talált az ajánlata.

- Hatásosnak és hihetőnek kell lennie.

- Oké.

Elindultunk. Minden eshetőségre – és Brad precizitására – tekintettel szorosan becsatoltam magam. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez most fájni fog. És bevillant, hogy hazudtam Kristennek. Ezt most nem megjátsszuk. Hanem maga a valóság.

Nem vettem észre a belénk csapódó másik járművet. Amely pont az én felemen találta el az autót. Csak annyit érzékeltem, hogy pörögni kezdünk, de azt nem tudtam volna megmondani, milyen irányba. A külvilág elmosódott, mégis végig öntudatomnál maradtam. Ezt furcsállottam kicsit, hisz a filmek mindig azt közvetítik, hogy ilyenkor az ember elájul. De én nem. Éreztem a csontomig hatoló fájdalmat, amely a lapockámba hasított. Vetettem egy pillantást Brad felé, de ő úgy tűnt, rendben van. Én viszont véreztem. Épp egy fejjel lefelé - állapotban voltunk, és a saját vérem kezdett csordogálni a nyakamban. Most adtam csak igazat a mellettem ülő ex-kaszkadőrnek, amiért leidiótázott. Ezt egy épeszű ember sem akarhatja. De most már mindegy volt.

A kocsi forgása egyszer csak megállt, és szerencsére a kerekein landolt. Körülnéztem. Brad arcán éktelenkedett néhány seb, de nem látszott vészesnek. A saját hátamat nem láttam, de a barátom arcán átsuhanó rémület önmagáért beszélt.

- Ne haragudj – suttogta. Meg akartam kérdezni tőle, mi történt, de a fülem zúgni kezdett. Biztos a hirtelen vérveszteség – gondoltam, majd valóra váltottam a filmeket: elájultam.

Egy kórházban tértem magamhoz Isten tudja, mikor. Kint mindenesetre világos volt. Egyedül feküdtem a szobában, de ahogy az ajtó irányába pillantottam, megláttam, hogy Dan odakint ordítozik Braddel. Legszívesebben felálltam volna, és kimegyek hozzájuk, mondván, ezt azonnal hagyják abba, de nem volt hozzá erőm. A lapockám nem fájt, biztosan telenyomtak fájdalomcsillapítókkal.

Kristen jutott eszembe, sőt, abban a pillanatban is, amikor magamhoz tértem, de a kinti szóváltás elterelte a figyelmemet. Mi lehet vele? Biztos már Alexszel van. Vele is szívesen elbeszélgettem volna. Ahelyett, hogy élvezné Kris társaságát, amíg lehet, elküldi magától… Nem értettem, miért tett ilyet. Ezzel csak nagyobb fájdalmat okozott a feleségének annál, mintha maga mellett tartaná. Csak reméltem, hogy szerelmem volt olyan kitartó és nem hagyta magát kidobatni Alextől.

Istenem, úgy hiányzik! – nyögtem fel magamban, némán. Aztán hangosan is, mert meg akartam mozdulni, hogy kényelmesebben – hanyatt – feküdjek, de a hátamba szaggató fájdalom megakadályozott benne. Egy másodperc alatt megtanultam, még ilyen kábán is, hogyha mozgok, akkor sajog. Nem moccantam többet. Lehunytam a szemem, elsősorban azért, hogy átaludjam a gyógyulást, de Brad még itt is felkeltett. Elhatároztam, hogy amint oda jutok, kinevezem őt hivatásos ébresztőórámmá. Csak az első tizedmásodpercben utáltam, hogy meghalni sem enged, de aztán az jutott eszembe, hogy talán Krisről tud valamit.

Kérdeznem sem kellett. Amint leült az ágyam melletti székre, el is kezdte mondani a híreit, először persze a lényegtelenebbekkel indítva.

- Köszönöm kérdésed, én jól vagyok – mondta pökhendien, de csak egy fintort kapott feleletként. – Azzal a vasdarabbal viszont nem számoltam, azért állt beléd. – Némi emlékfoszlány felrémlett előttem. – Ne haragudj, nem volt szándékos. – Ebben azért kételkedtem. – Próbáltam úgy irányítani a kocsit, hogy egyikünk se sérüljön meg, de nem sikerült – mentegetőzött már cseppet sem beképzelten.

Egy bágyadt legyintésre még futotta tőlem, de aztán visszaejtettem a karomat a takaróra.

- Hol van Kris? – kérdeztem, alighogy hosszas torokköszörülés után megtaláltam a hangomat. Brad sajnálkozó pillantást vetett rám.

- Miután Dan ránk hivatkozva lemondta a forgatást, vagyis két héttel elhalasztotta a folytatást, már ma délelőtt visszament a férjéhez Los Angelesbe. – Hallottam a hangján, hogy az együttérzését próbálja kifejezni, de ő nem tudhatta, hogy én magam küldtem el őt oda vissza Alexhez. Aki a jelek szerint mégsem zavarta el, annak ellenére sem, amit sms-ben írt neki.

Én döntöttem így, most mégis látni szerettem volna. De nem lehetett. A fájdalommal mit sem törődve fordultam a hátamra, de az ordításomat csak nagy nehezen tudtam visszatartani. Brad közölte, hogy talán nem így kéne feküdnöm, ha fáj, de nem foglalkoztam vele. Az én dolgom volt, hogy szenvedni akarok-e vagy sem. A lelkem amúgy is szenvedett, a testem kínja csak a körítés volt ehhez. Mivel a műszerek is csipogni kezdtek, jelezve a hirtelen megemelkedett vérnyomásomat, egy nővérke rontott be a szobába hirtelen, de miután látta, hogy még életben vagyok, ugyanazzal a lendülettel ki is ment.

Megkértem Bradet, próbálja meg kideríteni, hogy Kristen most merre van, és mit csinál. Ki is ment, de öt perc sem telt bele, amikor visszajött és azt mondta, hogy valóban a férje mellett van, aki csodával határos módon ismét saját maga lélegzik.

- Nem is tudtam, hogy beteg – tette hozzá, miután elmesélte a hírt. Nem avattam be a részletekbe, épp elég teher volt nekem tudni.

Napokig nem hallottam más hírt Krisről. A seb a lapockámon viszonylag gyorsan gyógyult, így alig pár nap múlva kiengedtek. Visszamentem a szállodába lábadozni. A baj csak az volt, hogy itt már nem tömtek tele fájdalomcsillapítókkal, és minden mozdulatom kínszenvedést okozott. De rájöttem: nem is ez okozza a gyötrelmeimet. Hétvégén ugyanis felhívott Kristen.

A hangját meghallva mintha minden valaha volt sebem és fájdalmam elmúlt volna. Elmesélte, hogy Alex valóban jobban van, és alig győzte kifejezni a háláját azért, hogy segítettem neki abban, hogy vele lehessen. Önzőbbik énem erre azt felelte volna, hogy hálálkodjon inkább természetben, de a szerelmes felem örült az örömének, amelyhez hozzájárulhattam. Megkérdezte, végül milyen baleset megjátszása mellett döntöttem, de csak kitérő válaszokat adtam neki. Nem akartam, hogy megtudja: ha az a vasdarab kicsit feljebb áll belém – a fejembe –, akkor nem biztos, hogy most beszélgetnénk. De nem akartam nehezíteni a helyzetét, éppen eleget kellett aggódnia a férje miatt.

Hősiesen viseltem tehát, hogy tulajdonképpen újra elhagyott Alexért, és jókedvet színlelve csevegtem vele tovább. Amíg bírtam. Egy idő után viszont a nyelvemre tolultak az érzelmeim, alig bírtam magammal, hogy ne öntsem őket szavakba. Inkább gyorsan elbúcsúztam. Mivel Kris említette, hogy mire újrakezdik a forgatást, ők is itt lesznek, össze kellett szednem magam úgy tíz nap alatt. Addig nem is beszéltem vele, ha keresett, nem vettem fel, ha Braddel üzent, nem hallgattam meg. Úgy gondoltam, hogy ha Alex jobban van, akkor most egy újabb nincs-szüksége-rám időszakban vagyunk, ezért a háttérbe akartam húzódni.

A kéthetes forgatási kényszerszünet letelte előtt Dan személyesen jött el hozzám, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Bár kicsit megkésve, de kifejezte a részvétét a baleset miatt – senki nem gyanította, hogy direkt kerültünk a kamion alá, mindenki a másik sofőrt hitte vétkesnek, de nem tettünk ellene feljelentést, és fizikailag is megúszta; Brad profi munkát végzet. Ezt követően a rendező tőle szokatlanul kedvesen megkérdezte, munkába tudnák-e állni másnap. Igent mondtam. Miután elment, felhívtam a recepciót, hogy megkérdezzem, megérkeztek-e már Kristenék. A hölgy azt mondta, éppen ebben a pillanatban.

Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy meghalljam az ajtajuk csapódását. Annyira szerettem volna látni, de átmenni nem mertem. Vagyis inkább nem akartam. Akkor a szintén gyógyulófélben levő lelki sebeim szakadtak volna fel ismét. Még nem készültem fel rá, hogy ismét együtt lássam őket. És ezalatt a pár nap alatt fontos döntésre szántam el magam. El is érkezett az ideje, hogy vele is közöljem, amikor körülbelül fél órával a megérkezésük után kopogtak az ajtómon. Kris állt ott, aggódó, de boldog, szerelmes tekintettel. Nem tudtam, hogy az utóbbi vajon kinek szól. Gyönyörű volt, mint mindig, csak úgy ittam magamba a látványát.

- Szia – suttogta. – Bemehetnék egy kicsit?

Még haboztam beengedni. Azzal felélednének az emlékeim. Bár így is előtörtek, amint végigpillantottam rajta. Félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon lépni.

- Nem lesz belőle baj, hogy átjöttél hozzám? – kérdeztem, mikor becsuktam mögötte.

Kris csodálkozva rám pillantott.

- Nem… Miért nem álltál velem szóba az utóbbi időben? Kerestelek… – nézett rám bizonytalanul. Most kellett volna közölnöm vele, hogy amíg Alex él, maradjunk meg a szigorúan vett munkakapcsolatnál és semmi több, de az összes elhatározásom dugába dőlt, amikor zavart pillantásába botlottam. Visszaváltozott a véleményem. Igenis akartam, még akkor is, ha tudtam, hogy etikailag nem helyes az élete részének lennem, miközben a haldokló férjével kellene lennie.

- Sajnálom, úgy jobbnak láttam – feleltem. – De most már itt vagy – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. A szívem szapora verdesésbe kezdett már akkor, amikor bekopogott az imént.

- Itt – bólintott egy aprót, majd közelebb lépett hozzám, és a mellkasomra csúsztatta a tenyerét, majd fel a nyakamon át az arcomra. – Hiányoztál, Rob. – Lehunytam a szemem egy pillanatra, a kezére simítottam a sajátom, majd megfogtam és végigpuszilgattam az ujjait.

- Te is nekem – vallottam be. De aztán, hogy eltereljem a gondolataimat a lehetetlenről, vagyis arról a vágyamról, mely majdnem megkérdeztette velem, itt maradna-e éjszakára, megérdeklődtem, hogy van a férje, miközben elléptem a közeléből.

Tanácstalanul ejtette le a kezét, és ismét összezavarodva nézett utánam.

- Jól… És te hogy vagy? Ahogy látom, sikeresen megúsztad az álbalesetet – jegyezte meg mosollyal a hangjában. Gyorsan ránéztem, hogy ne csak halljam, hanem lássam is ezt a mosolyt. Ott volt. Olvadozni kezdett a távolmaradási-szándékom. A karjaimba akartam zárni őt, megcsókolni, megérinteni… de nem lehetett.

- Nem álbaleset volt – feleltem, mire rémület költözött a tekintetébe. – Valóban karamboloztunk – egészítettem ki. – De mindenki megúszta. Kivéve az autóm.

- Hogy tehetted? – támadt erre nekem. Csodálkozva döbbentem a szemeibe. Időm sem volt megkérdezni, mit, folytatta: – Komolyan arra játszottál, hogy megöld magad? – emelte fel a hangját.

- Nem, én csak…

- Tudod, hogy belehalnék, ha még téged is elveszítenélek? – csordultak ki a könnyei. Ezt nem gondoltam így végig, de most, hogy mondta… – Szerinted kibírnám, hogy… – zokogva abbahagyta. Engem pedig a köztünk levő láthatatlan erő vonzott felé. Óvatosan a karjaimba zártam. Az ingembe markolva kapaszkodott belém, és sírt. Megvártam, míg lecsillapodik nagyjából, csak utána emeltem fel az állát.

- Sajnálom – súgtam.

- Ne tégy többé ilyet – kérte.

- Megígérem – fogadkoztam. A közelsége miatt máris másfelé terelődtek a gondolataim. Pillantásom végigpásztázta az arcát, végül megállapodott az ajkain. Ő is engem figyelt. Szerettem volna megcsókolni, de inkább elfordultam. Jelen pillanatban nem érném be annyival, úgyhogy inkább visszaküldtem a férjéhez. – Holnap találkozunk a forgatáson – tettem hozzá, és próbáltam kedves hangszínt megütni a kétségbeesett helyett, amely kerülgetett. Képtelennek éreztem magam távol maradni tőle, pedig muszáj volt. El is toltam magamtól. Fel kellett készülnöm lelkileg a másnapi jelenetekre, melyek a pikánsabb fajtából valók voltak. Épp elég nehéz lesz ott is türtőztetnem magam.

- Biztosan jól vagy? – tette még fel Kris a halk kérdést, miután igazat adott nekem abban, hogy mennie kell.

- Biztos – bólintottam, és egy mosolyfélét is az arcomra erőltettem. – Jó éjt.

Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy most kilépjen az ajtómon, de megtette. Felsóhajtottam, és utána léptem, hogy becsukjam mögötte, de ekkor váratlanul visszafordult. Túl közel kerültünk egymáshoz. Elakadt a lélegzetem, amikor felnézett rám. Ő hamarabb magához tért a váratlantól, és lábujjhegyre állva karjait a nyakamba fonta, hogy ajkait végigsimítsa a számon.

- Köszönök mindent – súgta. Időm sem volt magamhoz húzni, olyan gyorsan húzódott el aztán, és a saját szobája felé indult. Megvártam, míg eltűnik a szemem elől, majd becsuktam az ajtót, és nekidőltem.

Ez keményebb lesz, mint gondoltam. Sejtelmem sem volt, hogyan fog sikerülni megállnom, hogy távol tartsam magam tőle. De meg kellett próbálnom. Erről győzködtem magam egész éjjel. A másnap viszont túl hamar eljött. Az előző esti váratlan megjelenése túl heves reakciókat váltott ki bennem mind testileg, mind lelkileg. Még nem álltam készen.

...