50. fejezet
"Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben...
Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem!"
(Rob)
Kristen életem pillanatnyilag legnehezebb kérdéseivel bombázott. Azaz nem voltak nehezek, mert szimpla igennel vagy nemmel kellett volna felelnem – a legutolsójára az első lett volna a valós –, de mégsem akartam kimondani. Bár úgysem befolyásolná semmiben. Ha rájön, hogy igaz volt, amikor erőszakoskodtam vele, az úgyis a végét jelenti. Mindennek.
- Még mindig nem vagy éhes? – kérdeztem halkan, elég bénán terelve a témát. De a figyelme ekkor már nem az érzelmeim kiderítése felé fordult. Hanem a kagyló felé, amit még mindig a kezében tartott. Én is odapillantottam.
Vér serkent a tenyeréből. Kivettem a kezéből a törött kagylócserepet – biztos az előző görcseikor sikerült szinte porrá zúznia –, aztán szétfeszítettem bemerevedett ujjait, hogy megnézzem, milyen súlyos kárt tett magában. Nem volt vészes, de nem tudhattam, mennyi szilánk lehet még a sebben.
Felálltam, hogy a házba vigyem, ehhez azonban előbb le kellett emelnem magamról, így ugyanis nem tudtam normálisan megfogni. Hagyta magát, majdnem teljesen ernyedten feküdt a karjaimban, épp csak a nyakamat karolta át félkézzel, mialatt fellépdeltem vele a házig. A saját szobám fürdőjébe vittem, ott láttam ugyanis elsősegély dobozt. Lemostam a sebét, amit kedvesem sziszegéssel kommentált, de nem rántotta el a kezét, egész addig, míg a sérülés szilánktalanítása után el nem kezdtem rá oldott jódot csepegtetni.
- Hagyd ezt abba! Rohadtul fáj! – kiabált rám, és elhátrált egy lépést. Oké, sejtettem, hogy hamarosan elkezdődik a dühöngős időszak. Végre erre is sor került. Nem akartam bántani, ezért nem nyúltam utána. Elővettem a kötszert, és a másik kezébe nyomtam.
- A többit már te is meg tudod csinálni – mondtam nyugodt hangon, aztán kezet mostam, leöblítettem a vércseppes mosdókagylót, majd megtörölköztem, és magára hagytam.
A konyhában kivettem egy doboz sört a hűtőből, és kiültem a verandára. Percekig nem hallottam semmit. Majd hangos csörömpölést. Az elsőre felkaptam a fejem. A másodiknál, mely rögtön követte, már nem aggódtam. Csak a feszültséget vezeti le nyilván – így sejtettem. Én is ezt tenném a helyében. És még mindig jobb így, mintha a nagykést mártogatná belém többször. Vagy önmagába. Belegondolni is szörnyű volt. Körülbelül hat tányér látta kárát Kris lecsillapodásának, de ha a megérkezésünkkor jól láttam, maradt még utánpótlás valamelyik szekrényben.
A tombolás után halk szisszenést hallottam az ajtóból. Odanéztem. Ő állt ott, szintén sört kortyolgatva – ezt bontotta ki az imént. A kezén csinos kötés díszelgett. Legalább arról nem feledkezett meg a törés-zúzásban.
- Jobban vagy? – kérdeztem tőle. Elég sablonos kérdés volt, de gyanítottam, fel fogom még tenni párszor az elkövetkező napokban. Amíg hagyja, hogy szóba álljak vele.
Villámló tekintettel nézett rám, majd dühösen elfordult. Ráhagytam, tudtam, hogy nem rám mérges. Illetve… Nyilván rám is, mert közelíteni mertem felé a jóddal. Amivel fájdalmat okoztam. Pedig nem akartam. Most is aggódtam, vajon kifertőtlenítette-e a sebét, mielőtt bekötötte, de aztán elhatároztam, majd ellenőrzöm, amikor alszik. Ha álmos egyáltalán…
A nap lassacskán a horizontra kúszott, és egyre narancsabb fényűre színezte a tengert ott, ahol lebukni készült. Kristen lelépdelt a három lépcsőfokon, és elindult arrafelé, ahol a nap aranya még a leggyönyörűbben világított. A tenger legszélénél állt meg. Ő is a lementét figyelte. Legalább fél órát állt ott egyhelyben, mozdulatlanul, még akkor is, miután sötétedni kezdett.
Már épp indultam volna utána, hogy megnézzem, rendben van-e, amikor megfordult, és a ház felé nézett. Megvártam, míg lassan visszajön hozzám. Újra azzal akartam zaklatni, nem akarna-e enni valamit, de ezúttal nem volt rá szükség. Az éhsége győzött a többi fájdalma felett. A házban a konyhába ment, majd a halk, ritmusos csörgésből ítélve a korábbi dühöngése romjait takarította el előbb. Gyorsan megittam a söröm utolsó, felmelegedett, szénsavtalan kortyát, majd utána indultam.
Kris a hűtőben turkált éppen. Álmélkodva néztem, ahogy elővesz egy darab csirkét a fagyasztóból, a mikróba dugja, nyomkod azon valamit, és míg a jószág maradványa ott pörög bent olvadozva, elővesz némi bacont, és szeletelni kezdi. Nem szóltam neki, hogy azért ne vigye túlzásba, és pihenjen… Arra gondoltam, ez tán eltereli a figyelmét. Leültem tőle kicsit távolabb – még nem szólt rám, hogy húzzak innen. Reméltem, hogy maradhatok. Még meg is kért, hogy adjak oda neki ezt-azt.
Csak sokadjára döbbentem rá – amikor egyszer közelebb léptem –, hogy korábban „szeletelte” azt a bacont. A pulton valóban ott hevert a legnagyobb kés, ami a házban volt. Ezt is elraktam! Felpillantottam a szekrény tetejére, de már nem láttam ott az újságpapírt, amibe begöngyöltem a vágószerszámokat. Kris követte a tekintetemet, majd vállat vont, és végigsimított a karomon, mialatt elhaladt mellettem a hangos csippanással véget jelző mikró felé.
- Nem ölöm meg magam, ne félj, felesleges védetté tenned a helyet. – Ötletem sem volt, honnan vagy miből találta ki, hogy igenis emiatt raktam el a késeket, de már egészen másfelé kalandoztak a gondolataim. Túl közel voltunk egymáshoz. És az előbb végigsimított a karomon…
Embertelen kínokat kellett kiállnom annak érdekében, hogy ne zárjam a karjaimba, cipeljem a hálóba és szeressem kifulladásig. De megtettem. Hősiesen odébb léptem, és tovább szemléltem, hogyan készíti az ennivalót. Amely – mint később kiderült – nagyon is jól sikerült. Nem győztem dicsérni.
- Ezek szerint azt hitted, meg akarlak mérgezni a rántottával – kacsintottam rá. Már az első, ügyességére vonatkozó bókom után valamivel felszabadultabb lett a légkör köztünk, így megkockáztattam némi csipkelődést.
Először rám mosolygott, majd tiltakozni kezdett, de hirtelen elakadt a lélegzete, és kiesett a villa a kezéből. Valami baj történt – gondoltam legelsőnek. És jól. Kris felpattant az asztaltól, és kimenekült a házból. Utána siettem, de csak az ajtóig. A tengerpart sötét volt, most nem világított a Hold, a csillagok is alig, így szinte semmit nem láttam. Kivéve a fehér pólót, mely eléggé virított a kevéske fényben. És a sírást is hallottam. Nem volt tippem, most mi váltotta ezt ki belőle, holott majdnem egy teljes órán át nyugodt volt. Kivéve a tekintete. Az továbbra is zavart, és ingerült volt, de a viselkedését nagyjából már tudta kontrollálni. Aztán biztos jött egy gondolat, egy emlék és szét is pukkant a viszonylagos béke benne.
Visszamentem a házba a cigimért, és újra a verandára ülve szívtam egyik szálat a másik után, míg végül azt nem láttam, hogy Kris összeesik. Legalábbis a póló mozgása alapján ennek hittem. Azonnal odarohantam, hogy felkaparjam a homokból, de csak a pólót találtam meg.
- Gyere be! – kiáltotta valahonnan a sötét víz felől.
- Kris, ez nem jó ötlet! – kiáltottam vissza valamerre, mert nem láttam, hol lehet. A hullámzás is felerősödött egy kissé, így duplán aggódtam immár érte.
Ekkor felkacagott. Már nem is igazán lepett meg, hogy jó kedve van. Az előbb még csúnyán maga alatt volt, most meg vidám. Egy pici részem úgy érezte, meg fogok őrülni a folytonos és hirtelen hangulatváltozásaitól. De ki kellett tartanom. És először is megmenteni az életét.
Ledobtam magamról a nadrágot, és begázoltam utána a vízbe. A nevetését szerteszét vitte a víz, így beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam. Szerencsére még nem ment be túl mélyre, az ő lába is leért ott, ahol elkaptam. Magamhoz szorítottam, mire ő is a nyakamba kapaszkodott, és a ház felől felénk sejlő halvány fényben egy végtelen pillanatra egymásba fúródott a tekintetünk.
Az ő légzése már az iménti virgonckodástól szapora volt, az enyém csak az aggodalomtól, és újabban a vágytól. Amint megérintettem, a bőre selymessége, az illata elvette az eszem. Közelebb hajoltam hozzá, de csak az arcára adtam egy puszit, majd a fülébe súgtam, hogy legközelebb ne ijesszen így meg.
- Tudok úszni, ne félts – felelte rekedtes hangon. Ezután a nyakamon éreztem az ajkait. Elakadt a lélegzetem. El akartam tolni magamtól, de nem ment, az izmaim nem engedelmeskedtek.
Nem tudtam, mi vitte rá erre a cselekedetre, de tovább fokozta azzal, amikor a lábait a csípőm köré kulcsolta. Már ott meredeztem teste perzselő bejáratánál, a fulladásomat zihálásba fojtottam, és a fenekénél fogva magamhoz szorítottam. Minden önuralmam szükséges volt ahhoz, hogy ne mártózzak meg benne tövig, de sikerült türtőztetnem magam. Elindultam vele kifelé a part irányába.
Kris még mindig a csókjaival csábítgatott, de ellen kellett állnom neki. Mindkettőnk lelkének későbbi nyugalma érdekében. Annak örültem, hogy jól van, de… nem lett volna fair, ha befolyásolom a majdani döntéseiben. Ha eszébe jut minden, akkor csak még jobban utálna, ha most lefeküdnék vele.
A térdig érő vízben lefejtettem magamról a testét, és talpra állítottam. Utána vágyamat eltitkolandó a partra siettem a nadrágomért, és magamra kaptam. Ez sem segített. Nem volt elég szűk, hogy eltitkoljam vele, amit érzek. Kris ráadásul végignézte, ahogy eltűntetni igyekszem a miatta felforró vérem okozta gerjedelmemet. És még mosolygott is. Visszaléptem hozzá, és a kezénél fogva kijjebb rángattam.
- Nem szeretném, hogy megfulladj. Kérlek, ne ússz többé egyedül éjjel – néztem rá futólag, amikor a házhoz értünk. Rajta még mindig nem volt semmi. Berohantam a házba egy törölközőért, és visszaérve ráborítottam. Mostanra már nem mosolygott. Fájdalmas pillantásokkal méregetett, az előbb a vízben pattogtak közöttünk a szikrák, és tudtam, hogy ő is érezte. Majd felvette a cigimet az asztalról, leült a legfelső lépcsőfokra, és rágyújtott. – Sajnálom – kértem bocsánatot a vízben történtekért – azaz a nem történtekért.
Még mindig kitöltötte a gondolataimat az a pár perc, amíg összesimultunk. Némileg büszke voltam magamra, hogy meg tudtam fékezni a vágyaimat, de ez egyben gyötrelmeket is okozott. Még mindig sóvárogtam utána.
- Miért szakítottunk? – firtatta halkan pár perccel később. – Csak a gyerek miatti hazugságom miatt? – Nem tudtam, mit feleljek erre. De végül igent mondtam. Ezt is rosszul tettem. – Tudom, hogy sosem fogod megbocsátani, de kérlek… Csak jót akartam neked. Nem akartam, hogy A… – Tudtam, hogy Alex neve kúszott a nyelvére, de nem mondta ki. A cigi viszont kiesett a kezéből. Aztán zihálni kezdett, és a házba menekült.
Hallottam csapódni a szobája ajtaját. Pontosan tisztában voltam vele, mit akart mondani: Nem akartam, hogy Alex miatt szenvedned kelljen. Ezt jelenleg is hülyeségnek tartottam, de mindegy. Amióta itt voltunk, eddig még nem jutott eszébe a férje, legalábbis nem említette. Most viszont igen. Kíváncsi lettem volna rá, mire emlékszik vele kapcsolatban. De bezárkózott előttem; nemcsak a szobájába, hanem lelkileg is.
Bárcsak csupán annyi történt volna, hogy egy kegyetlen hazugsággal szakít velem akkor! – kívántam magamban. Akkor megbocsátanék neki, és az összes többi dolog meg sem történt volna. De így… Így most alig maradt rá reményem, hogy valaha még együtt lehetünk úgy, mint régen. Vagy akár egy nappal ezelőtt.
Sokáig bámultam a csillagok helyét az égen – felhők takarták el őket. Épp ilyen felhők gyülekeztek a szívem körül is. Egy idő után, amikor már úgy gondoltam, Kris elaludt, én is bementem a házba, letusoltam magamról a sót, majd lefeküdtem a saját szobámban. De csak nem jött álom a szememre. Egyszer hallottam csak egy sikítást, mégsem moccantam. Ha most tért vissza az emlékezete, akkor úgyis meghallom, amikor kimenekül a házból. El a közelemből…
Nem ez történt. Helyette megint sírni kezdett. A szívem is belesajdult. Bár még csak egy napja kezdtem el a „leszoktatását” arról, amivel Alex mérgezte, így nem várhattam tőle többet, mégis… Annyira szerettem volna, ha nincs ennyire rossz állapotban. Bárcsak segíthetnék neki – tipródtam. De nem mentem át hozzá, hogy megvigasztaljam, tartottam tőle, hogy csak még jobban megrémülne. Inkább fájva hallgattam a pityergését, a tenger zúgását, a szél süvítését.
Jó egy óra múlva odakint elszabadult a pokol. A vihar épp fölöttünk lehetett. A villámok időnként bevilágítottak az ablakon. Csak remélni mertem, hogy Kristen becsukta az ablakot a szobájában, mielőtt lefeküdt. Én a magamét most zártam be. Aztán megfordultam, hogy ha már aludni úgysem bírok, a konyhába menjek, és egy sörrel próbáljam meg lecsillapítani háborgó idegeimet.
De az ajtómban ott állt Kristen.
- Minden rendben? – kérdeztem gyorsan. Nem mertem közelebb menni, de ő bátrabb volt nálam. Elindult felém. – Félsz a vihartól? – kérdezgettem tovább.
- Veled aludhatnék? – suttogta bizonytalanul az ajkába harapva. Akármi miatt félt, nem voltam képes, sem elég erős nemet mondani.
- Persze. – A sörről totálisan megfeledkezve léptem az ágy felé, míg végül ott álltunk a két szélén. Végigmértem. Csak egy hosszú trikót viselt, de láthatóan remegett. Most talán a hidegtől is – a vihar miatt lehűlt kissé a levegő.
Egyetlen másodpercem volt felkészülni az elkövetkező órákra. Vettem egy mély lélegzetet, és lefeküdtem. Ő is követett, és azonnal a karjaimba fészkelte magát – úgy, mint régen. A szívem repesni kezdett, az illata megbabonázott – valamikor ő is lezuhanyozhatott, és bár csak az én tusfürdőmet használhatta, a saját illata elnyomta azt, és mindennél kívánatosabb aromát éreztem áradni felőle.
Mindkét karommal átöleltem, de az ő egyik keze szabadon kalandozott a mellkasomon. Vagy csak remegett. De a bizalom, amit hirtelen irántam tanúsított, eloszlatta a kétségeimet: akármit is követtem el a teste ellen, az még mindig reagál rám. Csak a lelke… Azzal volt gond. És lehet, hogy visszafordíthatatlan. Vettem még egy mély lélegzetet, mire felnézett rám.
- Nem szeretném, hogy utálj – mondta halkan. Nem jöttem rá, miért szakadt ez ki belőle, de mielőtt rákérdezhettem volna, folytatta. – Volt egy rémálmom. – Most már készakarva nem szólaltam meg, nehogy félbeszakítsam. Talán eszébe jutott néhány dolog, és most végre megnyílik egy kicsit. Teljes szívemből bíztam ebben. – Azt álmodtam, hogy bántottál. Rossz volt. Mintha gyűlöltél volna… – Nem bírtam kimondani, hogy ez nem álom volt. Kris ezért tovább részletezte. Olyan alaposan, hogy a lelkem újra hallani vélte a sikolyait. Nem először haltam bele abba, amit tettem vele. Ennek ellenére meghagytam őt abban a hitben, hogy tényleg csak egy rossz álom volt az egész.
Mire befejezte, az ujjai is megálltak a mellkasomon. Egész eddig borzolgatta a testem türelemküszöbét. De most, hogy a saját lelkének egyik terhétől megszabadult, új játékba kezdett. Az ajkait tapasztotta a felsőtestemre. A szívem úgy vert, mintha maratont futottam volna. Nem akartam őt ellökni magamtól, de amikor kissé felemelkedett és a nyelvével közelítette meg a köldökömet, esélyessé vált, hogy megteszem. Ha biztos lehettem volna abban, hogy mindent elfelejtett, ami a motelbeli szakításunk után történt, habozás nélkül engedtem volna a kísértésnek, a testem ugyanis a tengeri összesimulásunk óta kihegyezve epedezett a beteljesülésért. De utána emiatt is lelkiismeret-furdalás gyötörne, pedig már így is bőven sok okom volt, hogy bánjam, amiért a világra jöttem. Ezért a menekülést választottam.
- Miért zárkóztál a szobádba? – kérdeztem még pont időben ahhoz, hogy ne érje el a boxerem derekát. Felemelte a fejét, rám nézett, és egy percig is töprengett a válaszon, mielőtt megosztotta velem.
- Eszembe jutott valami. – Ennyi. Kris azt hitte, beérem ilyen nyúlfarknyi magyarázattal. Tévedett.
- Mi jutott eszedbe? – Kíváncsian, de egyúttal rettegve vártam, hogy kibökje végre és ne kínozzon tovább a tudatlanság.
- Muszáj most erről beszélnünk? – kérdezett vissza. Nem kellett hozzá szakavatottnak lennem, hogy kihalljam a hangjából a feszültséget. Magamban felkészültem rá, hogy bármelyik pillanatban kitörhet, és ismét visszazuhan a lelki pokla mélyére. De kénytelen voltam kockáztatni.
- Én szeretnék – igyekeztem minél nyugodtabb hangon megszólalni, hogy érezze rajtam a jó szándékot.
Erre zihált egyet, majd a többit elfojtotta. Sejtettem, hogy nem csekély erőfeszítéseket tesz ennek érdekében, és láthatóan szenvedett is, de egyelőre velem maradt, nem hagyott itt.
- A férjemre gondoltam – mondta ekkor olyan halkan, hogy a kinti vihar miatt alig értettem. De nem volt olyan nehéz a téma, mint amire számítottam. A folytatásból pedig az is kiderült, hogy teljesen más jutott eszébe. – Neki is fájdalmat okoztam. Mindenkinek fájdalmat okozok… – pityeredett el újfent.
- Kris – súgtam, mire rám emelte könnyáztatta tekintetét. Nem mondhattam azt neki, hogy a férje nem érdemli meg a könnyeit. – Minden rendben van – biztosítottam ehelyett.
Rosszul tettem, hogy vigasztalni próbáltam. Mert feljebb húzódott ugyan mellettem az ágyon, és arcát a nyakamba temetve sírdogált még egy kicsit, de utána megint csókolgatni kezdett. Az én idegeim ekkor pattantak el majdnem. De csak majdnem, mert valahol készültem valami ilyesmire. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megértessem vele, mennyire nem jó ötlet, amit tervez, az ajkai viszont vészesen közel kerültek a számhoz.
Dühös lettem, amiért nem érzi azt a félelmet, amelyet reggel még érzett a szállodában. Ha most engedek neki, akkor lehet, hogy már egyetlen csók után megint emlékezni fog. Ha azonban nem… akkor még jobban fogok szenvedni, amikor majd valamikor később igen.
- Ez nem jó ötlet, Kris – tiltakoztam józanságom legutolsó morzsájába kapaszkodva. Az államnál megállt a szája, és felemelte a fejét. Lehunytam a szemem. Tévedtem: már most szenvedtem. Ő ellenben nem volt szívbajos e tekintetben – mely csakis a titkos okok miatti feledékenységének vagy csupán a rossz emlékei elfojtásának következménye volt –, lejjebb simított a testemen, és megragadta máris bármire készen álló szervemet.
A nyögés önkéntelenül szakadt ki belőlem. A lélegzetem viszont elakadt, amikor simogatni kezdett.
- Miért nem? Kívánlak. És a jelek szerint te is... – suttogta, és ajkait a számra tapasztotta. Végem volt. Megadtam magam a sorsnak. Életem utolsó pillanatait éltem. Egyetlen csók – ennyit engedélyeztem magamnak.
Kris nyelve a számba furakodott, és vidám tánccal csábítgatta az enyémet. Szerettem volna, ha örökké tart a pillanat, mely a régmúltat idézte – túlságosan kínzón –, de nem tartott örökké. Nem tarthatott örökké. Egyetlen mézédes percig élveztem és ittam ajkai ízét, mielőtt eltoltam volna magamtól.
- Ha azért nem akarod, mert szakítottunk… – motyogta csalódottan –, akkor csináljuk érzelmek nélkül – ajánlotta ugyanazt, mint pár hete New Orleansban. Riadtan rábámultam. Kizárt, hogy ne emlékezzen. De a tekintete csupán zavart és megbántottságot tükrözött.
Vajon kaptam egy esélyt, hogy jóvátegyem, amit elrontottam? – tűnődtem néhány másodpercig. Aztán döntöttem. Még távolabb toltam magamtól…
...
