46. fejezet

...
46. fejezet

"Sohasem él bennünk úgy remény, vágy vagy álom,

hogy ne lenne lehetőségünk a megvalósításukra.

És az egyetlen dolog, amely meghiúsíthatja őket,

az a megalkuvás."

(Rob)

Valójában örülnöm kellett volna neki, hogy Kris nem neheztel rám azért, amit tettem vele, ennek ellenére én tovább gyűlöltem magam miatta. Hiába viselkedett a tőle megszokott módon – azzal a kivétellel, hogy nemigen jött a közelembe –, a bűntudat annyiszor küldött padlóra, ahányszor megláttam őt. És olyankor is, amikor nem volt a közelemben. Elég volt rágondolnom. Rémálmaimban is kísértett az az éjszaka, már szinte aludni sem mertem.

Biztos voltam benne, hogy őt is gyötri a tudatalattija. Eleinte. Aztán mivel csupán annyi volt felőle a negatív visszajelzés az irányomban, hogy nem kereste magától a társaságomat, lassan kezdtem azt hinni, hogy nem viselte meg annyira a dolog. Boldognak tűnt. Alexszel. Aki mindenhova elkísérte. Esélyem sem volt, hogy kettesben maradjak vele és kiderítsem, mi folyik itt – ezt nem tartottam ugyanis tipikus magatartásnak egy erőszak után. Ezért a távolból figyeltem, és vártam.

Vártam egy jelet, ami arra utalhat, hogy mégis utál azért, amit tettem. Három hét telt el az eset óta, de semmi. Utána azt lestem, érez, vagy érzett-e irántam bármit. Például amikor New Orleansba utaztunk a csapattal. Ugyanabban a szállodában szálltunk meg, ahol ő lakott akkor, mikor legelőször egymáséi lettünk. Én a magam részéről már a megérkezésünk éjjelén újraéltem az első szeretkezésünk mámorító pillanatait. És eddig bírtam válaszok nélkül.

Másnap csak este volt programunk, ezért már reggel összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam a szobájukat. Alex vette fel.

- Beszélhetnék Kristennel? – kértem előbb tőle engedélyt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – felelte, de mintha meggondolta volna magát, mert másként folytatta. – De megkérdezem őt. Ha hajlandó rá, akkor részemről rendben.

Megköszöntem és vártam. Két perc múlva meg is érkezett a felelet. Kristől.

- Rob? Mit szólnál, ha este, a parti után keresnénk valami nyugodt helyet? – Már a hangja is borzongatásokkal kényeztette a testem és a szívem. Egyedül a belőle csendülő üresség zavart. De feltett szándékom volt kicsikarni belőle valamiféle érzelmet. Akár a gyűlöletet is. Utáljon, ha ez kell, de ezt a felőle áradó érzelmi nihilt már nem voltam képes elviselni.

- Rendben – feleltem a kérdésére. – Akkor ott találkozunk.

Este. Addig kell már csak kibírnom magyarázat nélkül.

A nap végtelenül lassan telt. A parti hétkor kezdődött, de én már sokkal előbb ott voltam.

- Mit remélsz ettől az egésztől? – kérdezte Brad, aki mellettem ácsorgott az egyik sarokban, ahonnan az egész termet jól beláttuk.

- Nem tudom, de ennél csak jobb lehet – sóhajtottam. Nem árultam el neki, mi történt, de azt magától is kitalálta, hogy valami nagyon nem stimmel közöttünk.

Minden pillanatban a bejáratot lestem, hogy mikor érkeznek meg, de csak háromórányi várakozást követően léptek be. Alex most is vele volt, mégis, mikor észrevettek engem, Kristen ránézett, mondott neki valamit, majd elindult felém. A férje végig követte a tekintetével, míg meg nem állt előttem.

- Miről szeretnél velem beszélgetni? – vágott a közepébe.

- Ha neked nem… kellemetlen velem… kettesben maradni, akkor lehetne máshol? – kérdeztem akadozva. Nem akartam, hogy féljen tőlem. Nem volt rá oka. Már lehiggadtam. És emellett arra is célozni próbáltam, hogy ő ajánlotta még reggel a telefonban, hogy keressünk valami nyugodt helyet ehhez a beszélgetéshez.

- Nem kellemetlen – mosolyodott el halványan. – Menjünk – szólt aztán, és elindult a kijárat felé. Követtem.

Nem tudtam, hova vezet, de amikor odaértünk, megdöbbentem. Azelőtt a szoba előtt álltunk, ahol ő is lakott akkor. Ezek szerint ez neki is fontos helyszín – elkezdtem reménykedni. Elővette a kulcsot, és belépett az ajtón. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt utána léptem. Vagy nem jelent neki semmit, csupán most is itt lakik... laknak – jött egy kiábrándítóbb gondolat. De nem. A szoba teljesen üres volt.

Nem mertem becsukni magam mögött az ajtót, de ő ezt is megoldotta. Közelebb lépett – szinte én húzódtam el előle –, majd a vállam mellett elnyúlva belökte. Én az ajtóhoz tapadtam, ő viszont nem lépett távolabb. Nem értettem. Hogyhogy nem fél? Újra felcsendült a fülemben a sikítása. Levettem róla a tekintetem, és lehunyt szemmel elfordultam. Erre halkan felnevetett.

- Ugyan már, nem kell zavarban lenned.

- Kris… – Fel kellett tennem egy kérdést. – Emlékszel rá, mi történt? – cselekedtem így, miközben a torkom önkéntelenül szorult össze. Én emlékeztem. Túl jól is. De tudni akartam, hogy ő tisztában van-e vele, mit tettem. A viselkedése alapján azt hihettem volna, hogy nincs. De mégis elmondta Alexnek, úgyhogy tudnia kell.

- Persze – felelte könnyedén. Még mindig nem távolodott el tőlem. – És most nyilván repetázni akarsz – mondta, majd a legnagyobb megdöbbenésemre a derekamra rakta a kezét, és egyre feljebb simított a felsőtestemen.

- Nem – kaptam el a kezét döbbenten. Fogalmam sem volt róla, meg merném-e kockáztatni, hogy esetleg megint elvesztem a fejem, és… – Nem ezért akartam veled találkozni.

- Akkor miért? – kérdezte, és végre elhátrált.

A közelsége az imént olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint azelőtt. De neki nyilván más, vagyis… Mit akart az előbb? – döbbentem rá. Repeta? Úristen...

- Kristen… Nem haragszol rám? Nem irtózol? – soroltam a lehetséges tippjeimet. – Nem gyűlölsz?

Lassan megcsóválta a fejét, miközben végigmért.

- Nem… Ami megtörtént, az megtörtént. De nincs értelme emiatt… félnem, vagy hasonlók. Tudom, hogy csak dühös voltál – mosolygott megint. – Jogosan tetted, amit tettél. Elég csúnya dolgot hazudtam neked. Érthető, hogy kiborultál. Részemről minden rendben. Vedd úgy, hogy meg van bocsátva.

Szerettem volna megkönnyebbülni a szavaitól, de nem ment. Ez egyáltalán nem volt normális dolog, hogy így kezeli. Vagy higgyek neki, és felejtsem el magam is? Ha tudnám… De esélyes volt, hogy soha nem fogom elfelejteni.

- Nem tudom úgy venni – suttogtam. – Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém akkor…

- Én tudom. Haragudtál rám. Meg akartad bosszulni, hogy elvetettem a gyerekedet – mondta ki az előbbi szavait konkrétabban.

- Ami nem volt igaz – motyogtam. Bárcsak előbb tudtam volna, hogy „csak” hazudott.

- Nem, nem volt igaz – sóhajtott. Aztán lassan újra felém lépdelt, de megállt előttem pár lépésnyire. – Mi legyen most?

Végignéztem rajta. Gyönyörű volt. Máskor kapva kaptam volna az alkalmon, hogy kettesben vagyunk egy szobában, de most…

- Fogalmam sincs – feleltem. – Én még mindig szeretlek – suttogtam. És ahogy kimondtam, tudtam, hogy igazat beszélek. Hiába voltam rá hetekig dühös, hiába hittem azt, hogy már kigyógyultam ebből, az érzelmeim egy cseppet sem változtak iránta. Valóban így éreztem. De őbenne nem lehettem biztos.

- Ezt ne, Rob! – kérte. Azaz nem is kérte. Más volt a hangjában. Üresség. Mint a szemeiben. Gyűlöltem ezt látni, holott tudtam, hogy miattam ilyen. Én tettem ezt vele. – Ne szeress… ne szeressük egymást. Az csak túlbonyolít mindent – folytatta. Egyre inkább elképedtem. És nem akartam belegondolni, mit is mond éppen. – A múltkor… másnap… azt mondtam, hogy végleg vége, de… sosem lesz vége – tette hozzá akadozva.

- Miről beszélsz? – kérdeztem rá, mivel ezután nem folytatta, csak elgondolkodva nézett rám.

- Szerintem… folytatnunk kéne… – suttogta. – Kívánjuk egymást. A testünk annak ellenére is vágyik a másikéra, hogy én hazudtam, te pedig erőszakos voltál. Ez tagadhatatlan. Ha viszont szeretjük egymást, mindez fáj. Ahogy fájt is. Úgyhogy ezentúl csináljuk inkább érzelmek nélkül.

Nem fogtam fel a szavait. Vagy nem akartam felfogni. Gondolkodtam. Ez azt jelenti, hogy még mindig akar engem? Nem értettem, hogyan képes rá. De a jelek szerint tényleg nem irtózott vagy undorodott. Mi történt vele?!

- Érzelmek nélkül? – kérdeztem vissza. Reméltem, ha ebbe belemegyek – mert még nem tudtam, így lesz-e –, akkor lesz módom megváltoztatni erről a véleményét. Idővel. Időt akartam neki adni. Ha úgy döntök. Hogy újra megszeressen…

- Igen. Csak szex. Mint az elején. – Nekem már a legelején sem csak szex volt. – Te is szerezhetsz magadnak egy tartós barátnőt, vagy tudom is én – legyintett. Újra porba hullott a reményem. Ha még ez sem érdekelné… Akkor hiába való volna minden próbálkozásom.

Fogalmam sem volt, hogy mit vár tőlem Kristen. Illetve dehogynem volt. Azt akarta, hogy legyek újra a szeretője. Érzelmek nélkül. Mindazok ellenére, amit tettünk egymással. Az egyetlen pozitívuma az lenne a dolognak, hogy bebizonyíthatnám neki, nem vagyok olyan vadállat, mint a legutóbbi alkalommal. De hogy vajon képes lennék-e elfojtani, amit iránta érzek… Legbelül tudtam, hogy érte – vagy miatta – bármire képes vagyok. Szó szerint bármire, még ha csak utólag döbbenek is rá, hogy milyen kegyetlen dolgot tettem.

Még mindig akartam őt. És nem hittem, hogy kaphatok valaha még egy esélyt – még ha újra csak szeretői státuszban is –, hogy megpróbáljam jóvátenni a történteket. De mégis kaptam. Éljek vele?

- Rendben – egyeztem bele halkan a feltételekbe. Tudtam, hogy gyötrelmes lesz, de ha sikerül csak egy picit is újra meghódítanom a szívét, akkor megnőnek az esélyeim.

Belementem ebbe a megint-tiltott kapcsolatba tehát, mégsem mertem megtenni az első lépést. Szerencsére Kris – valami számomra ismeretlen csoda folytán – képes volt rá. Elmosolyodott, és közelebb jött hozzám. Megremegtem, amikor hozzám ért. Gombolni kezdte az ingemet.

- Most? – kérdeztem tőle rekedt hangon. A tettei viszont nem hagytak kétséget afelől, hogy ráhibáztam.

- Mire várjunk? – súgta ráadásképpen. Nem kellett kényszerítenem magam, hogy gyengéd legyek vele. Most inkább a remény munkált bennem, semmint a düh. Cselekedni viszont továbbra sem voltam képes.

Kris megelégelte a mozdulatlanságomat, és elhátrált megint. Immár izzó szemekkel néztem végig, hogyan szabadul meg a ruhájától. Alatta egy fekete harisnyán és harisnyatartón kívül semmit nem viselt. Már a liftben összezárva is kívántam őt csupán az illata miatt, de a teste látványa mindent felülmúlt. Illetve majdnem mindent. Egy napja még álmodni sem mertem volna, hogy karnyújtásnyira lesz tőlem, valamint engedi, hogy megérintsem. Ezt akartam. Megérinteni, és ezúttal tényleg gyengéden, szerelmesen. Megtiltotta ugyan az érzelmeket, de magamban mégsem tagadhattam le, amit érzek.

Az iránta érzettet leplezve léptem most én is őfelé. Lassan emeltem fel a kezem, nem tudván, mikor lesz neki sok, mikor törnek rá a valószínűsíthetően kellemetlen emlékek. Végig a szemébe néztem.

- Biztos, hogy akarod? – kérdeztem halkan. Egyelőre csak az arcát mertem végigcirógatni.

- Akarom. – A mosolya hiába volt csábító, miközben válaszolt, a tekintete hideg volt és üres. Ezt nem bírtam nézni, ezért a szájára pillantottam inkább. Óvatosan csókoltam meg, és először ő is hasonlóképpen viszonozta. A derekához érintettem az ujjaimat, mire a keze a mellkasomra rebbent. A körmeit is éreztem alighogy begyógyult bőrömön, de nem tolt el magától. Lágyan az ajkai közé fúrtam a nyelvemet, mire vett egy kis levegőt – azóta nem tette, hogy közelebb léptem –, így a szája elnyílt, engedélyt adva, hogy beljebb hatoljak.

Ezután megremegett. Minden másodpercben féltem, hogy valamelyikünk egyszer csak besokall. De nem így történt. Fergeteges érzések járták át minden porcikámat. Tovább csókoltam, gyengéden, miközben közelebb húztam magamhoz. A kezei felfelé indultak rajtam, majd a karjait a nyakam köré kulcsolva húzódott ő is közelebb hozzám. Utána mégis eltolt.

Megrettentem, mit csináltam rosszul, de eztán kézen fogott, és elindult a hálószoba felé. Út közben szabadultam meg az ingemtől, melyet már úgyis kigombolt. Az ágy mellett megtorpant és felém fordult.

- Most… ne olyan durván – kérte halkan. Végre láttam rajta valamilyen érzelmet! Még ha ez enyhe félelem volt is.

- Soha többet! – ráztam meg a fejem. Megint magamhoz öleltem. Végigsimítottam a testén, lassan lehajoltam hozzá, és ismét megcsókoltam. Hallottam zihálni, amikor csókunk elmélyült, szinte egymásba olvadtunk. Én magam is szaporábban szedtem a levegőt, végig azon rettegtem, és azt figyeltem, mikor fog ellökni magától. Fel voltam rá készülve, hogy megteszi, és akkor el is akartam engedni. Nem akartam, hogy megismétlődjön a múltkori eset.

Kristen viszont magával rántott az ágyra, és most ő kerekedett fölém. Az ingem már nem állta útját annak, hogy végigsimítsa és csókolja a felsőtestem, egyre közelebb kerülve ajkaival testem feszülő, ám még nadrágba rejtett pontja felé. Könnyen áthidalta az akadályt, villámgyorsan kioldotta az övemet, és a gombokkal sem vesződött sokat. Felnyögtem, amikor ezután rögtön a szájába vett. De nem ezt akartam. Most neki terveztem örömet okozni, nem magamnak. Elsősorban nem magamnak.

Amint elértem azt a pontot, ahol még vissza tudom fojtani az élvezetemet, felhúztam magamhoz. Az ölembe ült, de szándékosan úgy próbáltam elhelyezni magamon, hogy ne hatoljak belé. Az a végemet jelentette volna. Végighúztam a nyelvem a kulcscsontján, majd a nyakán, míg meg nem közelítettem az ajkait. Ismét lágy csókokkal kezdtem hódítgatni, óvatosan, hogy a továbbiakban se ijedjen meg. Nem ijedt meg. Nyögdécselni kezdett. Kezei is felfedezőútra indultak rajtam. Látszólag egyáltalán nem félt tőlem. Ez örömmel töltött el, de mégis furcsa volt.

A háta mögé nyúlva fektettem hanyatt, jobban mondva fordítottam magam alá az ágyon. Férfiasságom már ott lüktetett a bejáratnál, teste legforróbb pontja közelében, de mással akartam kezdeni. Lassan, és kényelmesen csókolgattam végig a testét, minden, belőle kéjes szisszenést előidéző ponton hosszan elidőzve. Örültem, hogy még képes vagyok, képes lehetek örömet okozni neki. De nem elégedtem meg ennyivel. Azt akartam, hogy élvezzen is. A szám és a nyelvem végigkóstolta a testét egészen a bokájáig. Közben lesimogattam róla a harisnyát, érezni akartam a bőre selymes tapintását.

Amint újra felfelé indultam rajta, önként tárta szét a lábait. Lassan, még mindig félve kóstoltam bele a gyümölcsbe, melyet a múltkor bántottam. Most viszont épp ellenkezőleg akartam cselekedni. Nyelvemmel először csak kívül simítottam végig rajta. Kris felnyögött, mire egy pillanatra felkaptam a fejem. Nem tudtam, hogy vajon azért tette ezt, mert fáj neki, vagy azért mert sikerül a tervem. De élvezet ragyogott az arcán, így visszahajoltam az életemet adó kehelyhez, és mindkettőnk szomját – másféleképpen ugyan, de minél alaposabban próbáltam kielégíteni.

Az ujjaimat csak szerelmem első sikítása után vetettem be. Emlékeztem erre a sikolyra. Ez nem a fájdalmas, könyörgő volt, hanem a gyönyörrel telített. Emellett egész testében remegett, ami szintúgy régi, boldog emlékeimet hozta a felszínre. Reménykedtem abban, hogy belőle is sikerül örökre elűznöm a kellemetleneket.

Tovább ízlelgettem és simogattam, egyre fájóbbá vágyítva a saját testemet, míg végül nem bírtam tovább. Elszakadtam tőle, hogy teljesen megszabaduljak a nadrágomtól, majd fölé emelkedtem, és a lábai közé helyezkedtem. A szemeit ekkor rám emelte, és kíváncsian kérdezte szótlanul, mire várok.

- Nem akarom, hogy fájjon – suttogtam, majd puszikkal halmoztam el a száját, az arcát.

- Nem fog – súgta vissza. A szívem a torkomban dobogott, mikor végtelen óvatosan a magamévá tettem. Kristen lehunyt szemei miatt nem láttam, mit érez, de a teste megfeszült, a lélegzete elakadt. Ezek szerint mégis fáj neki – gondoltam, és vissza akartam húzódni, de a lábait a derekamra kulcsolta, és nem engedte, hogy kiszálljak belőle. – Folytasd – nézett rám, és a hátamat végigsimítva a fenekembe markolt. Folytattam.

Nem mertem sietni, nem mertem elengedni magam, szinte görcsösen akartam, hogy neki jó legyen. Persze közben nekem is az volt. De még milyen jó! Folyamatos simogatásokkal, becéző szavakkal és csókokkal igyekeztem minél varázslatosabbá tenni neki az élményt, és a sóhajaiból ítélve – melyek végre azt tükrözték, amivel régen is megörvendeztetett ilyenkor: az élvezetet – nem volt semmi gond. Ő is viszonozta a kényeztetéseket. Alighogy testünk egyszerre időzítve érte el a beteljesülés remegtető tetőpontját, nyelvünk is mámorba fonódott, és nyögésünket csókjaink nyelték el.

Utána sem szándékoztam elengedni. Azt szerettem volna, ha az éj hátralevő részében is szerethetem, és megajándékozhatom még hasonló élvezetekkel. Leszálltam róla, majd magamhoz vontam. Boldogan cirógattam a bőrét, ő pedig a szívemre fektette a fejét. Biztos voltam benne, hogy hallja, ahogy érte dobogok. A szó ott virbált a nyelvem hegyén, a tilalma – jobban mondva a "megállapodásunk" – ellenére szerettem volna kimondani, mégis alkalmazkodtam az általa felállított szabályokhoz. Egyelőre... Időt akartam hagyni neki. Ez is hatalmas lépés volt – szerintem –, amit most tettünk. Nem szabad semmit sem sürgetnem.

Ennek ellenére váratlan cselekedettel lepett meg, amint a légzése körülbelül visszanyerte a valódi ütemet. Kibontakozott a karjaimból, felállt, rám mosolygott közben, majd lehajolt hozzám egy röpke csókért, és ezt mondta:

- Köszönöm. Ez jó volt. – A döbbenettől moccanni sem bírtam. Menni készült. – Megismételhetnénk máskor is – tette hozzá, majd kilibbent a szobából.

Nem bírtam rögtön magamhoz térni. Ennyi?! Tényleg csak erre kellettem?

..