54. fejezet

...
54. fejezet

"Hogy mennyire vagy kemény,

azt akkor tudod meg,

ha valami leterít és el kell döntened,

fel akarsz-e kelni vagy sem."

(Rob)

Kristen a verandán ült, melegebb ruha helyett egy plédbe csomagolva. A sokk azonban nem emiatt ért. Sokkal inkább amiatt a mosoly miatt, amelyet Kristen vetett felém, amikor meglátott kilépni engem az ajtó.

Több összetevője akadt a döbbenetemnek. Elsőként ott volt az, hogy hogyhogy rám mosolyog? A többit ezután láttam ki belőle; a mosolya fásult volt, és beletörődő. Mintha neki már mindegy lenne. Mintha már nem félne. Mondjuk nem is akartam, hogy féljen tőlem, de ez az érzelmi kiégés, ami a vonásain ült, szinte nekem okozott fizikai fájdalmakat. A tekintete pedig… Inkább elfordultam.

- Nem félsz tőlem? – kérdeztem halkan. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy igazat feltételezek.

- Te vagy az erősebb – felelte érdektelenül. Rápillantottam: semmilyen érzelem nem volt felfedezhető rajta. Az viszont rosszul esett, hogy azt feltételezi, újra képes lennék bántani őt.

- Nem fogok hozzád nyúlni – ígértem meg. És komolyan is gondoltam. Azon csodálkoztam csupán, hogy nem akar máris elmenni innen. Rákérdeztem, de egy vállrándítással elintézte. Ha lehet, minden eddiginél dühösebb lettem. Magamra.

Kihoztam a cigimet a házból, egy pulóverrel együtt. Utóbbit átnyújtottam Krisnek. Szerencsére szó nélkül elvette. Aztán cigarettával is megkínáltam. Vett egy szálat, de egy ideig csak forgatgatta a kezében. Én már elszívtam a sajátomat, mire ő elkattintotta az öngyújtót.

Fogalmam sem volt, mi lesz, mi legyen most… Tőle nem várhattam választ erre.

- Miért segítettél, hogy emlékezzek? – nézett rám hirtelen kíváncsian. – Őszintén válaszolj, kérlek! Nem lett volna jobb neked, ha… sosem jövök rá, mi is történt valójában? Hogy az álmom a valóság?

Ez túl sok kérdés volt egyszerre. És magam sem tudtam rá a válaszokat. Mégis össze kellett szednem az agyamat, hogy felelni tudjak. Őszinteséget kért…

- De igen. Nekem jobb lett volna. Egy darabig. Amíg magadtól vissza nem emlékszel, hogy mit tettem. Neked viszont hiányoztak az emlékeid. Sajnálom, hogy ilyeneket kellett visszaadnom belőlük… – a végét szinte már csak suttogtam.

- Én azt sajnálom, hogy megtetted. De tudom, hogy a hazugságom miatt volt. Szóval valószínűleg megérdemeltem, amit kaptam. – Fel nem bírtam fogni, hogy ezt komolyan gondolja. Magát hibáztatja?

- Nem! – szóltam kicsit hangosabban, mire felém rezzent a tekintete. – Nem érdemelted meg. És nehogy elkezd hibáztatni magad! – kértem halkabban. – Ha valaki hibás, az én vagyok.

- Mindketten elrontottuk – súgta Kristen. Egy mennydörgés támasztotta alá a szavait. Felnéztem az égre. A vihar még nem múlt el. A lelkünkben sem.

Elraktam a cigisdobozt, és befelé indultam. Kinyitottam az ajtót, majd hátrapillantottam rá. Kris is felállt, de láthatóan nehezére esett elmenni mellettem. Elnyomtam egy sóhajt, és beléptem. Ő is követett pár méterrel lemaradva. A konyhába mentem egy sörért, enni továbbra sem volt sem kedvem, sem gusztusom. Az üveg hamar kiürült, és mivel éhgyomorra, rögtön éreztem a hatását, pedig nem volt erős. De most kifejezetten nem bántam, hogy nincs erősebb pia a házban. Jólesett volna, viszont féltem a hatásától.

Kristen szobájának ajtaját még mindig nyitva láttam, amikor a nappaliba mentem. De a sajátomat is. Nem tudtam, melyikben van, így nem indultam el egyikbe sem. Aztán a sajátomból hallottam egy kis zajt és tompa szitkozódást. Erre mégis egyből odaugrottam az ajtóba. Éppen a ruhák között keresgélt, és egy csomó kiesett a kezéből. Ösztönösen siettem a segítségére. Lehajoltam, hogy felszedjem őket, de így túl közel kerültünk egymáshoz, mire ő hátrahőkölt. Összeszorítottam a fogaimat, bocsánatot kértem, és inkább otthagytam.

Elnyúltam a kanapén, lehunytam a szemem, és újra elkezdtem utálni magam. Fel sem fogtam a pillanatot, mikor változott át az öngyötrésem alvássá…


(Kristen)

Továbbra sem tudtam felfogni, Rob hogy tehetett ilyet, holott állítólag szeret. Vagy talán éppen ezért tette? Elvesztette a fejét – próbáltam mentegetni, de nem volt elég. Fájt, kínokat okozott, hogy képes volt ilyesmire. Látszólag bánta, de… Igen, biztos voltam benne, hogy megbánta, mégis másként néztem már rá. Önkéntelenül. Hiába szerettem volna most már tudatosan eltörölni az emlékeimet, nem ment.

Sokat gondolkodtam és sírtam az éjjel – a szerelmünket sirattam. Most már értettem, miért viszonozta az elmúlt két napban félve a vallomásaimat, és miért tartózkodott attól, hogy igent mondjon arra, nem folytathatnánk-e a kapcsolatunkat. Ezt furcsálltam akkor, most viszont értettem. De sehogyan sem állt össze a kép.

Tudtam, hogy ő nem rossz ember. Nem ilyennek ismertem meg, a hangját sem igazán emelte fel eddig soha, de ez… Újra és újra eszembe jutott, mi történt akkor. Éreztem a fájdalmat, hallottam magam sikítani és könyörögni, de hiába. Nem tudtam, mi történt vele akkor, de nem érdekelték ezek, csak gyötört tovább. És gyűlölet lobogott a szemeiben. Talán a korábbi hazugságom miatt. Képes egy hazugság kiváltani az emberből ilyesmit?

És most hogyhogy mégis megint normálisan viselkedik? Talán rájött, hogy nem volt igaz, amit a babáról állítottam. Majd megkérdezem, honnan tudja immár – döntöttem el. Majd. Egyelőre attól is tartottam, hogy a közelébe menjek. Éjszakára már nem zártam be a hálószobát, rájöttem, hogy ha akarna, úgyis be tudna hozzám jönni, akár az ajtón, akár az ablakon át, felesleges ellenkeznem. Erősebb, mint én, hiszen akkor is az volt. Hiába tiltakoztam…

Reggel már nem bírtam a négy fal között, magam köré csavartam a takarót, és kiültem a verandára. A napfelkeltét akartam látni, de felhős volt az ég, amire vártam, éppen csak a horizonton sejlett. Olyan borús volt az időjárás, mint a hangulatom. Mit tegyek? El kellene mennem innen… De hova? És hogyan? És lenne értelme? Egy csomó kérdést állt glédát az agyamban, sőt, volt, hogy tolongtak is, de egyikre sem tudtam választ kreálni. Vagy maradjak?

Az volt a legfőbb problémám, hogy elhittem Robnak, hogy megbánta. Elhittem, hogy csak elvesztette a fejét, és már igenis bűntudata van a történtek miatt. Elhittem neki, hogy szeret. És nem tenne ilyet többé. Jobban mondva szerettem volna hinni mindezt.

De hogy lehetnék biztos benne? Az, hogy éjjel nem jött át hozzám, és nem esett nekem, azt bizonyította, hogy tényleg képes uralkodni magán, de fogalmam sem volt, hogy most, a régi-új emlékeimmel eltelve – melyek túlságosan intenzívek voltak immár, sokkal jobban, mint mikor még álomnak hittem –, képes lennék-e rá, hogy megint… megérintsem. Vagy ő megérintsen. Elviselném-e a csókját. Pillanatnyilag beleborzongtam a gondolatba, és nem a vágytól.

Nem tudtam, mitévő legyek. Azt viszont igen, hogy ez alaposan rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Ennek ellenére viszont… Még mindig szerettem őt. Éreztem, hogy talán… képes lennék… megbocsátani. De egyelőre nem. Majd idővel. Idő… Abból van, hiszen elrabolt, és Isten tudja, meddig szándékozik itt maradni. De miért rabolt el? Talán épp emiatt, hogy rendbe hozzuk, amit elszúrtunk? Mert magamat is hibásnak tartottam.

Amikor kijött utánam, mindkettőnket elkápráztattam azzal, hogy rámosolyogtam. De nem örömömben. Egy furcsa lemondás költözött a lelkembe. Nem láttam a kiutat, a reményt, hogy valaha mindez rendbe jöhet. Persze ez csak rajtam múlik – ezt is tudtam. Ő most is próbálkozott ebben a pillanatban – nem jött a közelembe. Láttam rajta, hogy feladta. Már nem reméli, hogy újra együtt lehetünk. Ez bosszantott egy kicsit, mert ha valóban szeretne, küzdene a bocsánatomért. Amire fogalmam sem volt, hogy képes vagyok-e. Lehet, hogy ő sem mer kockáztatni.

Flegma válaszok mögé bújtattam a tépelődésemet, mert időt akartam nyerni vele. Most még nem bírnék dönteni. Apró jó ponttal jutalmaztam, hogy hozott nekem egy pulóvert, a figyelmessége kicsit megdobogtatta a szívemet, de… ez még kevés volt. És a védekezési ösztönöm is erősebb volt még nálam. Amikor befelé mentünk végül a házba, önkéntelenül megtorpantam, nem bírtam elmenni mellette. Később pedig, a hálóban – az övében, mikor melegebb ruhát keresgéltem magamnak –, túl közel jött hozzám. De nem akart bántani. Inkább kimenekült onnan, amikor egyszerre hajoltunk le valamiért, és ezáltal belépett az intimszférámba. Ez sem ment még.

Visszapakoltam a leesett cuccokat a szekrényébe, majd körülnéztem nála. Semmi nem utalt rá, hogy túl gyakran használná ezt a házat. Mégis valami jel után kutattam, hogy rájöjjek, hol vagyunk. Semmit nem találtam. Elhatároztam, hogy még ma ezt is kihúzom belőle, amikor ismét összefutunk – ez elkerülhetetlennek látszott, hiszen egy házba voltunk zárva a kinti vihar miatt. Az első napok még csodásak voltak. Akkor még nem voltam vele tisztában, mit tett. Most viszont… Talán az égi istenek kényszerítenek rá, hogy nézzek szembe a problémával. Akartam, de még nem ment.

Az övéből kilépve a saját szobámba mentem, hogy rendbe szedjem a gondolataimat. Aztán a saját fürdőmbe mentem, és lezuhanyoztam. Kellemesebb volt utána beleburkolózni a tőle elcsent ruhákba. Éreztem rajtuk az illatát, amely egyetlen pillanatra képes volt kizökkenteni abból az ösztönös ellenszenvből, amit a testem reagált most, mikor a közelébe kerültem.

Az agyam azonban emlékezett rá, hogy az elmúlt két nap során milyen gyönyörökkel ajándékozott meg. Mint régen, mint azelőtt. Két irányba dönthettem volna: soha többé vagy még többet. Nem tudtam elhatározni, merre akarjak indulni. Addig is… éhes voltam.

A konyhába indultam, hogy készítsek valami ennivalót. Útközben felfedeztem, hogy Rob a nappaliban fekszik a kanapén. Úgy tűnt, elaludt. Közelebb léptem hozzá. Sokáig néztem őt. És hiába volt már kristálytiszta minden emlékem arról a borzalmas éjszakáról, még most sem bírtam róla elképzelni, hogy képes lenne olyan durvaságra. A szerelmes lelkem tiltakozott azellen, amit a testem átélt. Megint kicsordult egy cseppnyi könny a szemem sarkán, de bosszúsan letöröltem, és továbbmentem a konyhába.

Egy pár napja készítettem már vacsorát – kettőnknek –, az ízlett neki. Valamilyen belső indíttatásból most is el akartam kápráztatni, de félúton jöttem rá, hogy ez felesleges. Ha akar még tőlem valaha valamit, nem ez lesz döntő a latban. Kiolvasztottam valami húsfélét, tán steaket, és befűszerezve a sütőbe dugtam. Aztán visszamentem Robhoz a nappaliba, és az ággyal szembeni ablakpárkányra kucorodtam. Onnan szemléltem felváltva, hol őt, hol a vihart.

Nem féltem már. Annyira… Tényleg bármikor megtámadhat hiszen, ha akar. Erősebb nálam, minden védekezésem hiábavaló lenne. És ha tényleg megteszi, talán előbb szabadulok, ha hagyom magam. Már mindegy volt. Én magam azonban most nem vágytam az érintésére. A szép emlékek ellenére sem. Egy órával később döntésre jutottam: megpróbálom. Megpróbálom elfelejteni. Megpróbálok úgy viselkedni – egyelőre –, mintha „barátok” lennénk. Közben kiszedem belőle, miért is vagyunk itt, és meglátjuk… Hogy mennyire leszek képes eltörölni magamból a keserűséget és a fájdalmat. Ez kvázi még egy esély volt a számára. De egyelőre nem akartam vele megosztani. Mert ha nem sikerül, akkor mindketten hiába reménykedtünk volna, hogy még minden rendbe jöhet.

A sütő jelezte, hogy lassan itt az idő, úgyhogy felálltam a párkányról. Rob ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, és rám nézett. Bár eldöntöttem, hogy megpróbálom, most mégis beindultak az ösztöneim, és menekülni akartam a közeléből. Hevesen dobogó szívvel a konyhába siettem. Szerencsére nem jött utánam, a tekintetem ennek ellenére a kést kereste. És elkeseredtem. Ezek szerint mégsem lesz olyan egyszerű, mint hittem…


(Rob)

Amikor kinyitottam a szemem, és megpillantottam Krist, először megdöbbentem, hogy itt van tőlem pár lépésnyire. A tekintete először nyugodt volt, de amint észrevette, hogy felébredtem, elmenekült. Nem csodálkoztam ezen. Tudtam, hogy nem bír megmaradni mellettem. Ismét ostorozni kezdtem magam gondolatban. Mindennek vége – sugallta a szívem. És rögtön bele is sajdult.

Felültem, hogy újabb sörért induljak, tompítandó a lelkem kínjait, de ekkor megcsapott a sült illata. Kristen megint nekiállt szakácskodni – döbbentem rá. Ez a fordulat meglepett. Összeszaladt a nyál a számban, amint rájöttem, miféle finomságot készített, de arról lemondtam, hogy utána menjek. Biztosan megint félne, és ezt nem akartam. Abban sem lehettem biztos, hogy engem is megkínál a finomságból. Most éreztem csak, hogy mennyi ideje nem vettem magamhoz táplálékot.

Ott maradtam a kanapén, és vártam. A konyhában volt egy kisebb ebédlőasztal, de ő nem fog velem leülni mellé. Majd eszek itt a szobában – gondoltam végig. Ha megkínál. Nem szerettem volna, hogy neki bármi kellemetlensége származzon abból, hogy velem kell töltenie itt a hátralevő akárhány napot. Még azt sem tudtam, nem akar-e mégis elmenni. Ezzel kapcsolatban is várt még rám egy kellemetlen beszélgetés, ami után, ha lehet, még jobban gyűlölni fog. Mert nem engedem vissza a férjéhez. Akkor már inkább magamhoz láncolom, és ha kell, erőszakkal, hadd utáljon, de nem hagyom, hogy Alex megint tönkretegye őt.

Egy halk hang zökkentett ki a töprengésemből.

- Gondolom éhes vagy, terítettem neked is. – A konyha felé pillantottam. Kristen ott állt az ajtajában. Ezek szerint még emberszámba vesz – örültem meg.

- Köszönöm – küldtem felé egy hálás mosolyt, az ő nyugalma viszont megtört. A tekintete gyanakvóvá vált, és gyorsan visszaiszkolt a konyha mélyére. Lenyeltem egy káromkodást, és a fejem a kanapé támlájára hajtottam.

A plafont bámulva azon töprengtem, nem volna-e mégis jobb visszamennünk a civilizációba. Vagy talán elég volna, ha én mennék el. Akkor ő biztonságban itt maradhatna, távol a férjétől és… távol tőlem. De ebbe úgysem menne bele – sóhajtottam lemondóan. Muszáj vele itt maradnom. Ez részemről nem volt gond, azt viszont nem tudtam, hogy ő mennyire fél attól, hogy bántani fogom. Az elmondása alapján semennyire – emlékeztem vissza rá, amiről a tornácon beszélgettünk. A testbeszéde azonban őszintébb volt. Menekült előlem. Nem mentem hát utána.

Őneki viszont eltökélt szándéka volt, hogy megszelidíti a kapcsolatunkat, ennek megfelelően pedig behozott nekem a nappaliba egy tányért, evőeszközöket, aztán egy sört. Mindezt a dohányzóasztalra halmozta elém. Éhséget éreztem, de azt is, hogy nem leszek képes legyűrni egy falatot sem. Kris visszament a konyhába, majd kisvártatva újra megjelent, és az ablakpárkányra kucorodva némán enni kezdett. Eszébe sem jutott mellettem helyet foglalni, inkább ott kényelmetlenkedett, és kibámult közben a háborgó tenger felé. Szemmel láthatóan ő szintén csak muszájból evett, hogy ne gyengüljön le teljesen.

Én is nekiláttam. Nagyon finom volt. Öt perc alatt mindent eltüntettem a tányérról, aztán jóllakottan hátradőltem.

- Hol tanultál meg ilyen jól főzni? – szakadt ki belőlem a kérdés. Kris meglepetten rám pillantott, nyilván nem számított rá, hogy megszólalok. – Bocs, semmi közöm hozzá – visszakoztam rögtön.

- Alextől – jött mégis az enyhe rúgás. Egyre biztosabb voltam benne, hogy arra még mindig nem emlékszik, mit tett vele a férje, és legszívesebben elmondtam volna neki, de attól tartottam, az nem lendítene előre a mi kettőnk dolgán.

Így mégsem ízlett annyira az étel, de nem tettem szóvá. Ehelyett úgy döntöttem, kedveskedek egy kicsit a szakácsnőnek.

- Kaphatnék még? – Kristen erre már komolyan döbbent szemeket meresztett rám, ezért megeresztettem felé egy bocsánatkérő, éhes mosolyt. A konyha felé biccentett. Már siettem is, hogy repetázhassak. Legalább ebből, ha a szerelemből már úgysem jut nekem több.

Miután visszaültem a kanapéra, és bekaptam az első falatot, megint megszólalt. Majdnem félrenyeltem először.

- Valójában édesanyámtól – mondta csendesen. – Alex viszont szerette a házi kosztot.

Így megint sokkal jóízűbben fogyasztottam az adagomat. Mikor mindketten befejeztük, és Kristen a konyhába vitte a tányérját, kezemben a sajátommal követtem. A háta mögé állva elé nyúltam, hogy a pultra tehessem, majd kijelentettem, hogy vállalom a mosogatást.

Kris olyan hirtelen perdült meg, hogy meglökte a kezem. A tányér ripityára tört a padlón. Én a magam részéről meg sem hallottam. De volt egy olyan érzésem, hogy ő sem.

A szemébe nézve láttam, hogy őt is inkább a váratlan közelség foglalkoztatja, akárcsak engem. Ennek ellenére észrevettem valamit. A keze a kés felé araszolt a pulton...

...