82. fejezet
"Tudjuk, hamarosan vége, nincs időnk. Bárhogy fáj mindezt átélnünk,
Nem tehetünk semmit ellene: a sors megbélyegezte életünk.
Utoljára még megteszek mindent, hogy boldog lehess,
Ennek ellenére nem kívánhatom többé, hogy szeress..."
(Kristen)
Alexszel először Miami-ba mentünk, ő vezette a helikoptert, mert Billtől rövid úton megszabadult még előző nap. Kicsit féltettem, mert a repülés amúgy sem volt rá mostanság jó hatással, és nem akartam, hogy valami baja – bajunk – essen, de megnyugtatott, hogy nem ma szerezte a pilótaengedélyét. Tudtam erről, de eddig kettesben még sosem repültünk.
- Vigyázok rátok, bízz bennem – mosolygott az út fele környékén. Látszott rajta, hogy élvezi a repülést, ezért nem aggodalmaskodtam a továbbiakban. Amint leszálltunk, mégis szinte megcsókoltam a talajt, úgy örültem. Nem mintha rosszul csinálta volna, de tényleg tartottam tőle, hogy útközben lesz baja, és nemhogy én nem tudok majd segíteni neki, hanem mind lezuhanunk és szörnyethalunk.
A betoncsók helyett mégis inkább az ő nyakát öleltem át. Magához szorított, és felnevetett. Nekem nem volt kedvem nevetni.
- Hazafelé, kérlek, menjünk inkább autóval – suttogtam.
- Rendben, ahogy szeretnéd – puszilta meg a számat, majd félresimította a hajamat a nyakamból. Ekkor vette észre azt, ami miatt leengedve hagytam reggel. – Ezt ő csinálta veled? – háborodott fel. Én elpirultam.
- Igen – húzódtam el tőle. Tudtam, hogy tisztában van vele, milyen kapcsolatban is állok Robbal, mégsem szerettem volna ezt lépten-nyomom feltárni előtte. De most félreértette a dolgot.
- Miért hagyod, hogy bántson? – háborodott fel aggódva.
- Nem bántott. – Éreztem, hogy az arcom még mélyebb vörös színt ölt, mire neki is leesett.
- Akkor… – Nem mondta ki, de én csak bólintottam. – Vigyázhatna jobban is – morogta végül, majd elfordult. Bocsánatot kértem tőle azért, amiért meglátta, de ő tettetőleg vállat vont, majd kézen fogott. – Vele legalább megtehetsz olyasmit is, amit velem soha… – mosolyodott el szomorkásan. Ez igaz volt. Alexszel mindig vigyáznunk kellett, hogy ne vetemedjünk se hasonlóra, sem egy karmolásra, vagy bármire, amivel sérülést lehet okozni.
És közös gyermekünk sem lehetett. Nem tudtam megfeledkezni a kisbabáról, aki bennem növekedett. Alex sem, és tudta jól, hogy nem az övé, mégis mindig úgy vigyázott rám, mintha az lenne.
Egy kocsi várt bennünket sofőrrel a reptéren, akivel Alex megbeszélte, hogy visszaviszi L.A.-be a helikoptert, mi pedig az autót fogjuk használni a visszaútra is. Először ugyanabba a tengerparti házba mentünk, ahol akkor lakott, mikor még New Yorkban forgattam. Ismerős volt a terep, a gondot csak az okozta, hogy egyetlen hálószoba volt. Illetve nem okozott gondot, számtalanszor előfordult az utóbbi időben is, hogy férjem egy-egy rosszullétet követően a karjaimban szenderedett el egy félórácskára a kanapén. Most sem csináltam belőle gondot. Egyelőre. De fogalmam sem volt, mit teszek, ha éjjel esetleg úgy gondolja, mást is szeretne. Úgy döntöttem, majd akkor aggódok emiatt, és megpróbáltam élvezni az utazást.
Ez persze nem sikerült. Alex szülei megint kedvesen, ám sokkal tartózkodóbban fogadtak, mint legutóbb, a megismerkedésünk alkalmával. Később meg is kérdeztem a férjemet, mikor már visszaértünk a házba, hogy miért voltak velem ilyen kimérten udvariasak.
- Nyilván tudnak róla, hogy már nem vagyunk úgy együtt, és a válásunkról is értesülhettek – felelte Alex halkan. Gondolkodóba estem. Ezek szerint az egész világ egy léha nőszemélynek tart, de persze Robot sem kímélik: ő meg a hűtlen családapa, aki megcsalta az állapotos feleségét, és emiatt járatta le magát. Pedig ha tudnák… – komorodtam el.
Alex is észrevette a lanyhább hangulatomat, mire közelebb lépett hozzám az erkélyen, és magához ölelt.
- Tudom, hogy nehéz… De én örülök, hogy eljöttél velem – mondta rekedtesen. Már a hangja sem volt a régi az örökös köhögési rohamoktól. A szemébe néztem, és megpróbáltam eltitkolni, amit rajta látok. Több orvos megerősítette, hogy nem használt a múltkori, san diegoi kezelés, és tényleg nem fogja megérni a gyermekem születését.
Könnyek szöktek a szemembe, mire ő halkan felsóhajtott, és nem engedte, hogy elfordulva letöröljem őket.
- Hé… Mi a baj? – suttogta, majd ő maga állt neki lecsókolni az arcomról a sós cseppeket. A szám közelében megtorpant. – Sajnálom – mondta, majd egy végtelen pillanatig azt hittem, meg fog csókolni, de nem így történt. Eleresztett, és bement a házba.
Tudtam, hogy neki sem könnyű beletörődnie a már megváltoztathatatlanba. Mikor valamelyest lehiggadtam, utána mentem. Éppen főzött. Legalábbis úgy tűnt, mert kisvártatva két tányér gőzölgő ételt rakott a pultra.
- Remélem, éhesek vagytok – pillantott a pocakom felé. Mivel neki szemmel láthatóan valamivel jobb kedve volt, én is eltitkoltam a miatta érzett rossz kedvemet, és igyekezetem felvértezni magam egy esetleges pánik ellen. Robbal könnyebb volt. Ő mindent el tudott velem feledtetni, és emiatt szerettem nála lenni.
- Holnap mikor megyünk a bátyádhoz? – kérdeztem falatozás közben. Alex kerülte a tekintetemet, és vagy egy perecig nem felelt. Már azt hittem, nem is fog, és ismét fel akartam tenni a kérdést, mikor megszólalt.
- Oda inkább egyedül megyek – pillantott rám. – De szeretném, ha itt lennél, amikor végzem nála.
- Rendben – haboztam. Ha ő ezt szeretné, legyen – gondoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy nem lesz-e neki így túl fájó az egész. Illettve nyilván akkor is az lett volna, ha vele megyek, mert Nathan nem ismer engem, de mégis… talán Alex jobban tartotta volna magát.
Tudtam, miért csinálja mindezt. Először a szülei, most pedig a bátyja, akit életfogytiglanra ítéltek emberölésért… El akart tőlük búcsúzni. Újra rám tört a sírhatnék, de ezúttal ügyesebben titkoltam, mint az előbb.
Kicsivel később együtt figyeltük a tornácon a tengert, melynek halk morajlása mindkettőnk idegeit lenyugtatta. Ezernyi csillag szikrázott odafent az égen, de róluk Rob jutott eszembe. Mint a nap során számtalan más dologról.
- Hiányzik, ugye? – kérdezte Alex halkan. Nem tudtam, mit felelhetnék erre, de nem is volt rá szükség, hogy ezt megfontoljam. – Persze, hogy hiányzik. Imád téged – nézett rám elgondolkodva. – Örülök, hogy végre együtt vagytok. – Erre sem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de én is örültem ennek. – Legalább lesz, aki gondoskodik rólatok, ha én már nem leszek – folytatta csendesen, és elbámult a tenger irányába.
- Ne mondj ilyet, kérlek – másztam át az ölébe a pad másik végéből.
- Ez az igazság. Megnyugtat a tudat, hogy jó kezekben hagylak itt – mosolyodott el. – Bár volt egy időszak, amikor készakarva ki szerettem volna szúrni vele… – Sejtettem, melyik időszak volt az. Miután Rob megerőszakolt. – De aztán rájöttem, hogy akármennyire is rossz téged vele látni… és nem velem… így a legjobb mindenkinek. Legalább az igazi apját kapja majd meg a gyermeked – fejezte be halkan.
Nekem viszont hangosan záporoztak a könnyeim.
- Nem akarom, hogy… – Alex nem engedte kimondanom azt a szót.
- Van egy ötletem – vágott közbe. Könnyben úszó szemekkel néztem rá, de egyúttal kíváncsian. Akármibe belementem volna, ha el tudja terelni a gondolataimat a szívem jelenleg legfőbb fájdalmáról, vagyis arról, hogy őt hamarosan örökre elveszítem. – A barátod nem fog repesni az örömtől, de… Egy utolsó előtti kívánság a halálra ítéltnek – mosolygott rám.
- Micsoda? – szipogtam a sírásomat nyeldesve.
- Még lesz pár elintéznivalóm, ha hazamegyünk innen, de… Arra gondoltam, mi lenne, ha elutaznánk valahová? Egy hétre mondjuk. Nem a kapcsolatotokat akarom tönkretenni – tisztázta gyorsan, nehogy félreértsem. – Csak egy kis nyugalmat szeretnék távol a világtól. – Tökéletesen megértettem, mire gondol. – Veled. – Ezt is értettem. Hisz ha kettőnket vesszük, csak mi voltunk egymásnak. Az én halott szüleimet ő pótolta, mielőtt még egymásba szerettünk volna, neki pedig tán sosem volt igazi családja. Akik pedig mégis a rokonai voltak, rájuk sosem tudott igazán számítani. Hogy tagadhatnám meg tőle ezt a kérést?
- Rendben van – egyeztem bele további töprengés nélkül. Abban ugyan biztos voltam, hogy Rob nem fog ujjongani a terveink hallatán, de mivel az utóbbi időben mellőzte az eszement féltékenykedést – amelyet amúgy minden reggel láttam rajta, de egyszer sem volt példa rá, hogy jelenetet rendezzen amiatt, hogy Alexszel vagyok napközben, sőt, nem firtatta, mennyire intim a kapcsolatunk –, most úgy véltem, meg fogja érteni ezt is.
A férjem arcán megkönnyebbülést és örömet láttam, ezek pedig engem is jobb kedvre derítettek. Nem képzeltem bele komolyabbat, amikor alighogy ebben megállapodtunk, megcsókoltam. Ő először megdermedt, de aztán viszonozta. Tovább ennél egyikünk sem akart menni, de jól esett. Neki szintúgy. Még meg is köszönte, de elhárítottam. Lefeküdni nem lettem volna képes vele többé, kiváltképp úgy, hogy mástól várok gyereket, de így gondolta ezt Alex is. És mégis: legalább egy picit tudott talán a csók enyhíteni a nem túl rózsás hangulatán.
El is kezdtük aztán tervezgetni, hova utazzunk, és az időpontot is kitaláltuk: két hét múlva. Azután, ha megjövünk, még lesz legalább ugyanennyi időm rá, hogy Robot kiengeszteljem, mielőtt elszököm előle a gyermekemmel. De inkább amiatt utáljon, mint Alex miatt – gondoltam.
Az utazásunk helyszínén még gondolkodtunk, úgyhogy ebben a kérdésben egyelőre nem hoztunk döntést, de megegyeztünk, hogy van időnk még visszatérni rá.
Ezen az éjszakán férjem karjaiban ért az álom. Semmi más nem történt, csak úgy éreztem, ez is „kijár a haldoklónak”, így határozottan tiltakoztam, mikor közölte, hogy ő inkább a kanapén alszik. Sokáig nosztalgiáztam, mikor elaludt, de a szíve dobbanásainak egyenletes ritmusa megnyugtatott és én is elszenderedtem.
Másnap délelőtt volt pár szabad órám. Alex még mindig ragaszkodott hozzá, hogy egyedül látogassa meg a bátyját. Megpróbáltam addig telefonálni Robnak, de ki volt kapcsolva. Később meg akartam ismételni a hívást, de elaludtam a parton az egyik pálmafa árnyékában. Ahogy haladt előre a terhességem, úgy lettem egyre aluszékonyabb. De nálam legalább nem jelentkezett a sokakat érintő reggeli rosszullét.
Alex ébresztett, mikor visszaérkezett. Először rémülten ültem fel, észre sem vettem, hogy elaludtam, de aztán rápillantottam és helyrezökkent a világképem.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle rögtön. Most vettem csak észre, hogy még át sem öltözött, így ment el reggel, ahogy most volt.
- Én jól, de te a frászt hoztad rám – mondta megkönnyebbülve. – Azt hittem, elájultál. Tudod milyen sokáig keltegettelek?
Nem tudtam. Robnak általában egyetlen puszija vagy érintése kiűzte az álmot a szememből, legalábbis még sosem panaszkodott, hogy nem bírt volna felébreszteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy akartam vele beszélni, még mielőtt elaludtam, de erről most letettem, hisz a férjem visszajött. Úgy gondoltam, majd kicsit később megejtem azt a telefonálást. Addig is küldtem neki egy sms-t, amint visszaértünk a házba.
Nem jött rá válasz, de a figyelmem is elterelődött. Alex elmesélte, hogy mi történt a bátyjával kapcsolatban. Bár nem ismertem Nathant, örültem, hogy annyi év után először rögtön sikerült megtalálniuk a közös hangot, és egyikük sem neheztelt a másikra semmiért. Ez újra eszembe juttatta, mit is művel Alex: búcsúzkodik. Mielőtt megint elkapott volna a sírógörcs, kicsit kivonultam az tornácra, és a korlátba kapaszkodva próbáltam elnyomni a fájdalmamat. Már nem úgy szerettem Alexet, mint régen, de nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni vele, ha már nem lesz…
- Minden rendben? – szólalt meg a hátam mögött, de mielőtt felé fordulhattam volna, átölelte a derekamat, és a hasamra csúsztatta a kezét. Összekulcsoltam az ujjainkat, mire megszorította az enyémeket.
- Minden – feleltem nyugodt hangon. Mivel az arcomat nem látta, a hangomat tudtam annyira befolyásolni, hogy ne vegye észre rajtam, mennyire nincs rendben semmi!
- Mit szólnál, ha ma elmennénk valahova vacsorázni? – kérdezte aztán váratlan jókedvvel a hangjában. Beleegyeztem, mert abban reménykedtem, hogy legalább addig sem jár az agyam azon, mi lesz, ha majd…
- Mikor indulunk? – fordultam felé. Mivel még kora délután volt csak, előbb lementünk a partra, és kellemesen eltöltött órák után vitt el egy étterembe. Tisztára olyan volt minden, mint régen. Kivéve egy csomó dolgot, amelyek közül csak kettőre tudtam gondolni. Alex közelgő halálára, és Robra. Akit elfelejtettem felhívni.
A házba visszaérve viszont már olyan fáradt voltam, hogy csak egy „Szeretlek, holnap találkozunk” tartalmú sms-t küldtem el neki – miközben láttam, hogy nem hívott vissza –, majd elmentem lezuhanyozni, hogy aztán csatlakozzam Alexhez, aki már az ágyban várt rám.
Odabújtam hozzá, de elaludni még nem tudtam. Ő sem igazán igyekezett. Melegem volt, ezért elhúzódtam tőle, és hanyatt dőltem az ágyon.
- Mi baj? – fordult utánam, félig fölém.
- Melegem van – vallottam be az igazat. – És nem tudok aludni.
- Ezen talán segíthetünk – mosolyodott el, majd hasra fordított az ágyon. Már én is mosolyogtam, még mielőtt elkezdte volna, amit ilyen esetben tenni szokott: masszírozni a hátam, és a vállam egész a tarkómig. Zavart a trikó, amit felhúztam, ezért teljesen megfeledkezve magamról levettem. Azaz csak akartam, de Alex megakadályozott benne.
- Ezt inkább ne – suttogta. Megálltam a mozdulat felénél. – Így sem könnyű megállnom, hogy… – Nem fejezte be, csupán felsóhajtott. Máris mindent megértettem.
Elpirulva visszahúztam magamra a trikót, és ismét hanyatt fordultam. Alex egyetlen egyszer, de elég bizsergetően végighordozta rajtam a tekintetét, majd lassan fölém hajolt. Megijedtem attól, hogy mi fog történni. Egyértelműen nem akartam vele lefeküdni, de tartottam tőle, hogy ő azt szeretné, fogalmam sem volt viszont, hogyan utasítsam majd el anélkül, hogy megbántanám…
Megúsztam a kérdést. Egyetlen lágy puszit lehelt csak az ajkaimra, majd megint sóhajtott egyet, aztán újra lefeküdt, engem pedig magához húzott – épp ahogy a masszírozás előtt is elhelyezkedtünk. Pillanatokkal később aludtam.
Reggel is Alex karjaiban ébredtem, de mielőtt felkeltem volna, még hevertem ott egy kicsit. Örültem neki, hogy tiszteletben tartotta a választásom, pedig nagyon nehéz lehetett neki. Én nem valószínű, hogy utána tudtam volna csinálni… Mondjuk ha Robhoz kéne odasimulnom úgy, hogy nem történhet semmi más… Felnyögtem a kínzó gondolattól, majd inkább kimásztam Alex mellől, nem szerettem volna ugyanis, ha további kínzom a jelenlétemmel. Magamra kaptam egy nadrágot, ezzel is további óvintézkedéseket téve meg annak érdekében, hogy ne jelentsek a számára kísértést. Persze rögtön kiszúrta, mit művelek, amint ő is felkelt, és kisétált hozzám a teraszra.
- Kicsit meleg van ehhez, nem gondolod? – vigyorgott rám mindentudóan, majd lehajolt hozzám egy pusziért. Félrefordítottam a fejem, így az ajkaim helyett, az arcomat érte a szája. – Hé… Nem mondom, hatásos álruha… – nézett végig rajtam. – A baj csak az, hogy pontosan tudom, mit rejteget – kacsintott rám.
Örültem neki, hogy jó kedve van, annak viszont már kevésbé, hogy rögtön rájött és ráébresztett a tervem sikertelenségére. Kissé elfintorodtam, majd hagytam, hogy kigombolja a farmeremet, és lehúzza rólam.
- Így már jobb, nem? – simított aztán végig a lábaimon felfelé, de megállt a térdem környékén. Végig mosolygott. Nekem viszont büntudatom volt, amiért nem akarom – sőt, minden bizonnyal nem is tudnám – neki megadni, amit szeretne.
- De – feleltem kelletlenül.
- Nyugi, Kris – komolyodott meg a hangja. – Tisztában vagyok a szabályokkal. Sokszor hiányzol… úgy is, de te már az övé vagy, nem pedig az enyém. – Ezt olyan könnyedén mondta, mintha nem épp éjjel kívánt volna meg legutoljára. – Elfogadtam a sorsom. És nincs kedvem belerondítani a tiedbe – mosolyodott el megint kedvesen.
Rossz érzés volt, amiért ilyen normálisan áll a dolgokhoz ahelyett, hogy kiakadna, csak mert nem akarok vele többé ágyba bújni. De egyúttal meg is könnyebbültem, hogy nem kell azon törnöm a fejem, hogyan utasítsam vissza finoman. Viszonoztam a mosolyát, és ezzel lezártnak is tekintettük a témát. Nem rejtegettem magam tovább, ő pedig egész nap gondtalannak tűnt.
A délelőttöt még a tengerparton töltöttük, majd visszaindultunk Los Angelesbe. Mivel kocsival túl hosszú lett volna az út, rábeszéltem Alexet, hogy menjünk vissza egy teljesen hagyományos repülőgéppel. Helikoptert nem akartam látni, úgyhogy foglaltunk két jegyet a leghamarabb – azaz délután – induló járatra, majd a sajtó rám felfigyelő fotósait sikertelenül kicselezve sikerült is feljutnunk a gépre.
- Ezzel lesznek tele a holnapi címlapok – mérgelődtem, de Alex lecsitított.
- Nem fogja félreérteni, ne aggódj – mondta. Én pedig igenis attól féltem, hogy Rob kiborul majd, meglátva a képeinket. Mert hiába tudja, hogy hol voltunk és miért, nehezen fogja tudni megemészteni, ha ezzel szembesül is.
Hazáig mindenesetre félretettem az aggodalmaimat. A repülőtéren elbúcsúztam Alextől, majd egyenesen Robhoz taxiztam. Az ajtó zárva volt, amin csodálkoztam; nem szokta bezárni, ha itthon tartózkodik. Csak remélni mertem, hogy nem marad el soká, már így is esteledett. Alighogy beléptem, felfedeztem, hogy mégsem ment sehova, legalábbis a hálóból kiszűrődő fények erről tanúskodtak. Hangokat viszont nem hallottam.
Óvatosan belöktem a résnyire nyitva levő ajtót, és elakadt a lélegzetem attól, amit láttam.
...
