3. fejezet (Kristen)
A New Orleansból Los Angelesig tartó repülőúton volt időm végiggondolni az elmúlt éjszaka történteket. Végre felszabadult lehettem, és ha csak egy kis időre is, de átadhattam magam a szenvedélynek. Rob karjaiban…
Hónapok óta ostromolta a szívemet különféle üzenetekkel, melyek kötelezettségmentes, mondhatni „baráti” meghívásokat tartalmaztak; virágokkal, melyeket soha nem abba a házba küldött, ahol Alexszel éltem, hanem mindig csak azokba a szállodákba, amelyekben utazásaim során megszálltam; és nem utolsó sorban ajándékokkal, gyönyörű ékszerekkel, melyeket soha nem viseltem. Egy bank páncélszekrényében őriztettem őket, hazavinni nem akartam. Alex miatt.
Alex két éve volt már a férjem, Rob viszont csak fél éve kezdett nekem… „udvarolni”? Nem voltam biztos benne, ez-e a megfelelő szó arra, amit csinált. Hat hónapja hetente juttatta eszembe, hogy a világon van. Hetente kedveskedett valamivel. Normális esetben ezt tényleg az udvarlás egy formájának hívtam volna, amely fogalom mára sajnos szinte teljesen kihalt, de ő mégis ehhez folyamodva igyekezett megtörni az ellenállásom. De több okom is volt hárítani a közeledését.
Az első és legfontosabb dolog Alex volt. Nemcsak mert sokat köszönhettem neki, hanem mert szívből szerettem. Ezt két éve hivatalossá is tettük, és én komolyan gondoltam az eskü azon részét, miszerint „amíg a halál el nem választ”. Kölcsönösen szükségünk volt egymásra az életben maradáshoz. Ez pedig kiegészült azzal, amit egymás iránt éreztünk. Amit senki nem rombolhatott szét.
Még Rob sem, aki hat kerek hónapja tette álmatlanná az éjszakáimat, és akinek a legelső csókja máig az ajkaimon ég. Az is egy partin történt. Az akkor elkészült filmje premierjére voltunk hivatalosak a férjemmel, aki az egyik producer volt. Az after partyn is ott maradtunk. Csak ekkor mutattak be bennünket egymásnak. Már a kézfogáskor éreztem kettőnk közt a mágnesességet, amely bizsergetően kúszott végig a testemen, ujjaimtól kiindulva. Alex nem vett ebből észre semmit, sőt, fáradtságra hivatkozva hamar hazaindult, de ragaszkodott hozzá, hogy én még maradjak, szórakozzak.
Maradtam. Szórakoztam. Olyannyira, hogy a pezsgő elég gyorsan a fejembe szállt. Sosem bírtam túl jól az alkoholt. Az erkélyre mentem kiszellőztetni a fejem, de egy váratlan pillanatban karok zártak körbe hátulról, miközben egy forró férfitest simult hozzám. Rögtön tudtam, hogy ki az. Az érintése ekkor is perzselően hatott rám. Maga felé fordított és minden habozás nélkül megcsókolt. Karjai satuba zártak, ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni. De egyelőre nem akartam. Viszonoztam a csókját, és hiába szerettem volna a pezsgőre fogni az érzéseket, melyek elárasztottak, ez hazugság lett volna. Rob váltotta ezt ki belőlem. Képtelen voltam kijózanodni, de a részegségemet immár ő okozta.
Fel sem fogtam, mit teszek, mégis hagytam, hogy az erkélyről kézen fogva magával húzzon egy üres szobába. Arra eszméltem csak, amikor egy asztalon fekve találtam magam, még mindig ruhában. Rob épp a szoknyámat gyűrte a derekamra, míg másik kezével a nadrágját bontogatta. Azonnal kijózanodtam, és eltaszítottam magamtól, de utánam nyúlt.
- Érzem, odakint éreztem, hogy te is akarod.
Akartam. És csak egyetlen adu volt a kezemben, amellyel mindkettőnk vágyát lelohaszthatom annyira, hogy ne végezzem egy kósza numeraként. Be is dobtam.
- Szeretem a férjemet. És nem fogom megcsalni. Még hirtelen felindulásból sem. Főleg nem egy… asztalon egy parti kellős közepén.
Rob elengedett, én pedig hazamentem. Lezuhanyoztam, de az érintése a bőrömbe égett. Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam. Alex egyenletes légzését hallgattam magam mellől, és tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Pontosan egy héttel később kaptam az első ajándékot. Egyetlen szál vörös rózsát. A szemétben végezte. Ahogy a következő két hónapban a többi is, a hozzájuk tűzött üzenettel együtt. Egyikre sem válaszoltam. Nem tartottam volna fairnek Alexszel szemben. Így is épp elég bűntudat kínzott amiatt, hogy majdnem hagytam magam.
Rob egy idő után viszont taktikát váltott. Valahonnan kiderítette, mi a kedvenc süteményem és akármerre is voltam a világban, meglepetésszerűen kopogott a szobapincér, hol a kedvenc tortámból hozva egy szeletet, hol pedig hatalmas fagylaltkelyhet egyensúlyozva egy tálcán. Mindhez mellékelve volt egy rövidke üzenet is, amely tulajdonképpen két szóból állt:
„Mikor találkozhatunk?”
Ennyi. Semmi körítés, semmiféle rózsaszín ígérgetés, csak egy apró kérés egy esetleges találkozóra vonatkozóan. Lassacskán eljutottam arra a szintre, hogy vártam ezeket az alkalmakat, mikor jön a következő ajándéka. Egyszer viszont kimaradt. Két teljes héten át aggódtam, mi történhetett vele, utánajárni nem tudtam. Aztán újra jelentkezett. Ekkor írta az első hosszabb üzenetet. Bocsánatot kért, amiért eltűnt, de valaki meghalt a családjában, még az akkori filmje forgatását is félbeszakította, amelyen éppen dolgozott.
A kétszavas üzenet levélnyivé változott. Amiatt is bocsánatot kért benne, ahogy azon az első partin viselkedett. Leírta, nem állt szándékában egyetlen menetet lezavarni abban a szobában, hanem… maga sem tudta miért, de jobban akart engem, mint valaha bármit. Emiatt vesztette el a fejét. És nem fogja feladni a reményt, hogy egyszer válaszolok az üzeneteire. A szavak a papíron megdobogtatták a szívem, de azonnal széttéptem, és elégettem, amint elolvastam.
A lelkiismeret-furdalásom már így is mindennél nagyobb méreteket öltött, Alex előtt is igyekeztem titkolni az érzelmeimet. Rob észrevétlenül lopta be magát a szívembe, de mivel tudtam, hogy nincs, nem lehet közös jövőnk, nem válaszoltam neki. A harmadik hónap elteltével találkoztuk újra először. Egy közös ismerősünk tartott házavató bulit Malibun. Alexszel érkeztem, és ő is ott volt. Az érzelmeimet a közöny álarca mögé rejtettem, és nem kis erőfeszítéssel ugyan, de sikerült keresztülnéznem rajta. Ő viszont egész este követett a tekintetével. Alex végig mellettem volt, így Robnak semmi esélye nem kínálkozott kettesben maradni velem, aminek tulajdonképpen örültem.
Férjem azonban otthon megemlítette, hogy látta, hogyan néz rám.
- Kicsoda? – tettettem a hülyét, de túl jól ismert ahhoz, hogy tudja, mindezt csak megjátszom.
- Rob.
- Én nem vettem észre. – Ezt már valamivel hihetőbben állítottam.
Alex nem faggatott tovább, éppen ellenkezőleg. Közelebb lépett, és magához húzott.
- Örülök, hogy a gyönyörű feleségemen megakad a férfiak szeme – mondta halkan, és egy csókot lehelt a nyakamba.
Megborzongatott az ajkai érintése, de korántsem úgy, mint mikor Rob tette ugyanezt. Kényszerítettem magam, hogy elűzzem őt a gondolataimból, és hevesem Alex szájára szorítottam az ajkaimat. Ő viszont eltolt magától.
- Mit művelsz? – kérdezte.
- Megcsókolom a férjemet… - feleltem tétován.
Erre lágyan elmosolyodott, és valamivel megfontoltabban hajolt az ajkaim fölé. Meghitt órákat töltöttünk együtt, és átmenetileg sikerült megfeledkeznem Robról. Egészen másnapig. Akkor érkezett a következő levele. Ezúttal ajándék nélkül. Hosszasan fejtegette, mennyit álmodik arról a csókról, amely a végzetünket jelentette. Többes számot használt, és igaza volt. Az én végzetemet is jelentette. Nap, sőt, óra nem telt el anélkül, hogy ne jutott volna eszembe. Közölte, mennyire fájt látnia engem a férjem oldalán, és milyen kínokat élt át, amikor átnéztem rajta, míg Alexre szerelmesen mosolyogtam.
Nem tudhatta, nem ismerhette a valóságot, éppúgy, ahogy senki más sem. Nem is állt szándékomban neki elmondani, mi is az igazság, amely a férjemmel való kapcsolatomat jellemzi négy teljes éve, mióta ismerem. De örültem, amiért azt látta rajtam, amit a külvilágnak mutatni igyekeztem. Szerelmes és boldog ara. De ez csak szeretet volt. Szívből szerettük egymást, mégis másként, mint egy igazi házaspár. Mi nem voltunk igazi házaspár. Soha nem is lehettünk azok. De a kettőnk közti mély és őszinte érzelmek olyan kapcsot jelentettek, amit nem akartam eldobni egy kiszámíthatatlan másikért.
Rob levelei ezután egyre forróbbakká váltak, kilátásba helyezte azt is, hogy fel fog keresni egyszer, mert nem bírja tovább elviselni a hallgatásom. Ekkor üzentem neki először vissza, hogy ne tegye. És a legjobb, ha abbahagyja mindazt, amit csinál, mert teljesen értelmetlen. A válaszomnak úgy megörült, hogy a heti egy ajándék heti kettőre változott. Alex lassacskán gyanakodni kezdett, miért járkálok olyan gyakran a bankba, ahova az ékszereket vittem, amiket Rob küldött. Visszaküldeni nem akartam. Valahol mélyen bennem, azon a ponton, amelyet magam előtt sem fedtem fel, örültem ezeknek a kis apróságoknak. De remélni nem mertem semmit. Alex mellett maradtam, és tovább éltem vele a boldog és majdnem-teljes életem.
Rob nem adta fel, sőt, egyre gyakrabban sikerült mindig eljönnie azokra a bulikra, amelyeken mi is részt vettünk. A férjem mindegyikre elkísért – vagy én őt, attól függően, melyikünket hívtak meg rá. Rob mindig tudta, hova vagyunk hivatalosak. Más esetben zaklatásnak neveztem volna, amit csinál, de mivel még nem durvult el, úgy gondoltam, kezelhető. Hetek, hónapok teltek el így. Általam megválaszolatlan üzenetek, virágok, ékszerek, édességek… Egészen mostanáig.
Előző éjszaka viszont egyedül érkeztem a partira, amelyen ő is ott volt; hogyne lett volna ott. Az okozott volna hiányérzetet, ha nem jön el. De eljött, kilépett utánam az erkélyre, és ahogy a nevemen szólított… Már attól is lúdbőrözni kezdtem. Utána megérintett, újra megcsókolt, és bár előzőleg most semmit nem ittam, az eddig elfojtott érzékeim kivirágoztak a közelében. Tudtam, hogy meg fogom bánni, de rábólintottam az ajánlatára, mielőtt végiggondoltam volna. Engedtem neki, és ez jelentette a vesztemet. A következő öt percben azonban, míg a taxival fel nem szedtem őt az utcán, nem akartam töprengeni - féltem, hogy meggondolnám magam. És az azt követő gyönyörteli órák során sem tépelődtem ezen.
Kikapcsoltam az agyam, és a testem szavának engedelmeskedve adtam át neki magam. Még életemben nem éltem át ilyesmit. Rob gyengéd volt, de éppen olyan szenvedélyes, mint a hónapokkal azelőtti alkalommal, viszont most jobban odafigyelt rám, arra törekedett, hogy nekem legyen jó elsősorban, a saját vágyait tökéletesen háttérbe helyezte.
Egyetlen éjszaka alatt beleszerettem. Reggel, a hajnal első fényeinek megérkezésekor mégis elküldtem. Visszavettem magamra a hűvösség álarcát, abban bízva, hogy így megszabadulhatok tőle, és mindazon érzésektől, amelyeket talán akarva, talán akaratlanul, de kétségtelenül ébresztett bennem.
Ez egészen addig sikerült is, míg búcsúzóul meg nem csókolt, és közölte, hogy Los Angelesbe tart. Megrémültem egy pillanatra. Nem akartam sem folytatást – mert tudtam, hogy akkor csak még inkább belebonyolódnék érzelmileg –, sem pedig a potenciális lebukás veszélyét. Márpedig ha a közelemben lesz, erre vajmi kicsi esély kínálkozik. Ki fog derülni, és egy életre megutálom magam, amiért ezt tettem Alexszel.
Rob szemébe pillantva azonban hirtelen megnyugodtam. Láttam benne, hogy még mindig akar engem, és mivel az éjszaka során bebizonyította, mennyire nem érdekli az a tény, hogy férjnél vagyok, arról is meggyőzött egyetlen pillantással, hogy nem fog szólni senkinek egy szót sem. A kettőnk titka marad. Néma feltételként a folytatást kötötte ki. De hogyan folytathatnám vele ezt a kapcsolatot?! Hogyan tehetném meg ezt még egyszer a férjemmel, akit szeretek?
Nem tudtam eldönteni, a vágyaim erősebbek-e, amelyek arra buzdítottak, hogy igen, bonyolódjak vele rejtett, titkos viszonyba, vagy az eszem, amely tiltakozott mindez ellen.
A többórás repülőút alatt sem jutottam dűlőre önmagammal. A reptéren Alex várt mosolyogva. Színésznő voltam, mégsem kellett megjátszanom magam abban a tekintetben, hogy örömet láttassak az újratalálkozásunkkor. Mégis elátkoztam a sorsot, amely elválasztotta tőlem egy sürgős üzleti ügy miatt. Mert ha velem jött volna New Orleansba, mindez nem történik meg. És nem kéne színlelnem, hogy még mindig élvezem a csókját.
Mire elengedett, hogy a csomagjaimért nyúljon, elzártam az éjszaka történéseit a szívem és a lelkem legmélyére, nem voltam többé titkos szerető, csakis és kizárólag az ő felesége.
