77. fejezet
"Rossz a hiányod. Nem rosszabb, mint a magányom.
Minden pillanatban ölelni szeretnélek, szeretni!
Soha el nem engedni, és mindenütt csókolni...
Lassú órák kínzó kereszttűze nehezíti lelkem,
de tudom, hogy megéri: hisz te leszel a nyereményem."
(Kristen)
Már alig láttam a könnyeimtől, amikor valaki benyitott a szobába. De nem az ajtó, hanem az erkély felől. Odakaptam a tekintetem, és megláttam Alexet. Rögtön felpattantam az ágyról, amelyre leomlottam az iménti sokk hatására, és a nyakába vetettem magam.
- Hé, minden rendben? – kérdezte nevetve. Én nem tudtam nevetni, tovább patakzottak a könnyeim. Ezúttal már a megkönnyebbüléstől. Egy szellemet aligha tudnék ölelgetni.
- Azt hittem... – ziháltam, mert a sírás megállíthatatlanul tört fel a torkomból. – Hogy... – Alex eltolt magától, de legalábbis távolabb tartott, hogy ne fojtsam meg az ölelésemmel, majd a szemembe nézett. Legalábbis úgy láttam, már amennyire sikerült a vízeséstől, ami a szememből áradt.
- Mit? Csak levegőztem. – Sejtettem, hogy sejti, mit hittem. – Ó, Kris... – sóhajtott fel, és újra magához ölelt. – Már jól vagyok. Sokkal jobban, mint tegnap, és nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – kacsintott rám aztán.
Öntudatomon kívül csókoltam meg örömömben, amiért "csak" levegőzött. Egyetlen másodperc múlva viszont ismét eltolt, nem viszonozta a boldogságomat.
- Akkor miért van itt ilyen rend, mintha... – Nem bírtam kimondani. Gondolni sem bírtam rá.
- Ma átköltözöm a klinikára, ahova eredetileg jöttünk. A holmimat már átvitte oda Bill. Én csak téged akartalak megvárni, azért maradtam itt, hogy ne kerüljük el egymást. Holnap elkezdik a kezelést – magyarázta. – De miattad aggódom egy kicsit, jól vagy? – fürkészte a tekintete az arcomat, a szemeimet. Bólintottam, de nem győztem meg. Főleg az iménti csókot furcsállotta. Jogosan. Én sem értettem, miért tettem.
Amint enyhült a zokogásom, egy ápoló lépett a szobába, és hozott magával egy tolószéket.
- Arra semmi szükség – szólalt meg Alex, majd kézen fogott, és a helyiségből kivezetett a folyosóra. – Azt még meg tudom mutatni, hol fogok lakni, aztán estig elszökhetünk valahova.
Egyelőre alig jutottam szóhoz, még mindig szinte sokkos állapotban voltam. Maximálisan felkészületlenül ért, ami történt. Fogalmam sem volt, hogy fogom azt túlélni, ha majd egyszer tényleg... Újra könnyek szöktek a szemembe, mire Alex megtorpant, és maga felé fordított.
- Bocsáss meg, csak... – akartam mentegetőzni, de csak kedvesen mosolyogva letörölte a feltörő bánatcseppeket az arcomról, és ezúttal ő adott egy jóval testvériesebb puszit az arcomra.
- Nyugodj meg – kérte halkan. – Minden rendben lesz – ígérte utána. – Oké?
- Oké – feleltem. El is határoztam, hogy megpróbálok lehiggadni. De még akkor is remegtem, amikor a klinikára való átcuccolás után kimenekültünk egy parkba, ahol szerencsére semmi nem emlékeztetett a kórházra.
Kellemes napot töltöttünk együtt, végigbeszélgettük, és nevettük, mintha reggel semmi sem történt volna. Alex állapota ennek ellenére aggasztott. Neki is elmondta az orvos azt, amit előző nap nekem, azaz hogy mennyi időt jósolnak még neki. Ő mégis olyan nagyon hitt a jobbulásban, hogy megdöbbentett az optimizmusa. De megpróbáltam leutánozni. Nem szerettem volna, ha bánatosnak lát.
Egyetlen egyszer komorultam csak el, amikor megkérdezte, beszéltem-e már Robbal. Kérdő tekintetemre elárulta, hogy tudja, nem otthon töltöttem az éjszakát, ugyanis felhívott. Ekkor el is pirultam. És máris nem kellett megmagyaráznom, merre jártam valójában.
- Azért csak óvatosan, Kris – kérte halkan. – Nem szeretném, ha megint beleőrülnél... – Kedves volt, ahogy aggódott értem, de mivel még én magam sem tudtam, mit akarok és azt hogyan, bátran megígértem, hogy vigyázok magamra. És természetesen a gyermekemre.
Estefelé, miután visszakísértem Alexet a klinikára, elhatároztam, hogy egy újabb sokk kivédésére ma éjjelre itt maradok San Diegoban, így ennek megfelelően kivettem egy hotelszobát egészen közel a kórházhoz. Aztán telefonáltam Robnak, hisz megígértem, hogy felhívom. Csak még azt nem tudtam, mit mondjak neki...
(Rob)
Kris megígérte, hogy felhív. Rossz volt, hogy elment – megint –, de ez az apró ígéret tartotta bennem a lelket. Többször felültetett már ezzel is, jól emlékeztem azokra a napokra, mikor nem hallottam róla semmit, holott akkor is megígérte. Most mégis ez volt az egyetlen gyenge kis szalmaszál, amelybe szorosan kapaszkodtam. Hazamenni nem volt kedvem. Meg is vetettem magam a gondolatért, hogy egyáltalán otthonnak nevezem azt a házat, ahol csupán néhány órát töltöttem eddig. Amikor megvettem, meg előző nap, mielőtt… Elmenekültem.
Keserűen gondoltam vissza az egész eddigi házasságomra. Fogalmam sem volt, hogyan voltam képes végigcsinálni az egészet. De legalább a nászéjszakai „kötelességeim” alól sikerült kibújnom.
Amikor közöltem Carrie-vel, milyen szívből jövő gyűlöletet érzek iránta, nem vette komolyan, és mindent megtett annak érdekében, hogy valódi legyen a házasságunk. Azzal nem számolt csupán, hogy ezúttal a szívem irányította a tetteimet. És az – bármennyire is sajgott Kris miatt – nem érte dobogott. New Yorkban, ahol életem első legnagyobb hibáját elkövettem, szintén kétségbe voltam esve, de a két esetet össze sem lehetett hasonlítani. Ez a mai, második hiba volt a gyilkosabb. És a tartósabb. A nap során elfogyasztott nem kevés alkohol ellenére sem voltam képes ezúttal lefeküdni Carrie-vel, úgyhogy elhajoltam a csókjai elől és közöltem vele, mire ne számítson tőlem többé ebben az életben.
Persze nem volt hajlandó elfogadni, illetve felfogni, hogy felőlem fel is fordulhat, de magasról teszek rá, hogy ez a nászéjszakánk, és mással dugassa meg magát, ha szexet akar, de tőlem ilyesmire még a leggusztustalanabb álmaiban se számítson. Aztán rövid gondolkodás után az első felét visszavontam. Módosítottam a mondatot: amíg az én gyerekem van benne, addig ne merjen félrekefélni. Ezt követően sírni kezdett, de pillanatok alatt immúnissá váltam a színpadias trükkjeire, és inkább otthagytam.
Bár tisztában voltam vele, hogy kész öngyilkossági kísérlet ennyi pia után autóba ülnöm, de nem volt kedvem Bradhez, így nem hívtam át, hogy éjszakai műszakba fogjam. Egy őrangyalnak vagy csupán a csodának köszönhetően épségben – ráadásul eltévedés és rendőri kíséret nélkül – odaértem Kristenék házához, de mivel fogalmam sem volt róla, hogy itthon van-e, meg sem próbáltam bekopogni. Sokáig ültem kint a kocsiban és vártam. Majdnem fel is hívtam, de végül nem tettem. Biztos voltam az újabb elutasításban.
Már éppen indulni készültem, amikor egy kocsi érkezett, és állt meg a kapujuk előtt. A szívem a torkomba költözött, mikor megláttam őt kiszállni belőle. Mondott még valamit a sofőrnek, aztán befelé indult. Egyedül! A kezem már a kilincsen volt, de egy pillanatra kijózanodtam, úgyhogy nem mentem utána. Nem akartam látni, hogy hol boldog valaki mással. Valakivel, akinek több joga és lehetősége van őt szeretni, mint nekem. Biztos voltam benne, hogy hiába váltak el, a tetteik magukért beszélnek: Kris ide jött, miután elhagyott, Alex meg egyértelműen nem habozott őt visszafogadni, főleg miután megtudta az igazat velem kapcsolatban.
Megkockáztattam még egy öngyilkosságot - elhajtottam a közös házunkig, ahova azóta be sem tettem a lábam. Most mégis ez volt az egyetlen hely, ahol elbújhattam. A magányom viszont szívfakasztó volt. Fél üveg tequila után elég bátorságot éreztem hozzá, hogy mégiscsak felhívjam Kristent. A szavai, és az alapján, hogy végül egyszerűen letette a telefont, még az alkoholtól már nehezen fogó agyam is arra következtetett, hogy nem fog eljönni, ahogy kértem.
A totális zsibbadtság állapotába roskadtam, és nekiláttam a tequila maradékának. A gondolataim az üveggel egy időben ürültek ki, ebben a pillanatban viszont meghallottam lefékezni egy autót a ház előtt. Minimális volt a reményem, miközben a bejárathoz támolyogtam; ebben nagy segítségemre volt a fal, amely a padlóhoz hasonlóan hullámzott ugyan, de mégis kellően szilárdnak éreztem ahhoz, hogy rá merjem bízni magam. Az ajtófélfa is megsajnálhatott, mert hősiesen tartott engem, amikor kitártam az ajtót, melynek túloldalán az álmom állt.
Kris azonban nem úgy viselkedett, ahogy egy valódi álomban tette volna. Nem ölelt át, nem csókolt meg, ehelyett lökdösni kezdett valamerre. Nem volt nehéz dolga. Most már belé kapaszkodtam, más stabil építőelem hiányában. De csak egy pillanatig. Utána öleléssé simult a mozdulatom. Nem bírtam ki, hogy ne szívjam be az illatát. Gyorsan ráébredtem, hogy egy álomnak nem lehet illata, de az övé – meg eleve a közelsége – olyasmit tett velem, amire nem hittem, hogy máris képes leszek.
Rohamsebességgel józanodni kezdtem, és ugyanilyen tempóban éledtek fel iránta a vágyaim. Mire a fürdőszobába értünk, tökéletesen észhez tértem, és örömmel tapasztaltam, hogy szerelmem épp a levetkőztetésemen fáradozik. Segítettem neki, ami annyit tett, hogy hagytam magam – na nem mintha szándékomban állt volna tiltakozni –, emellett én is gombolni kezdtem a blúzát. Mikor velem végzett, többi ruhájától is lassan megszabadítottam, csókokkal és pehelynyi cirógatásokkal halmozva el a bőrét mindenütt, ahol már nem takarta előlem semmi.
Még esélyes volt ugyan, hogy elutasítja a közeledésemet, de nem így történt... Hanem a félelmeimmel, sőt, a várakozásaimat is felülmúlóan ellenkezőleg...
Az elmúlt órák gyönyöreit nem kellett felidéznem ahhoz, hogy rögtön bizseregni kezdjen a testem. Még mindig éreztem Kris ujjainak cikázását a bőrömön, a simogatását, a csókjait, hallani véltem a nyögéseit, és ahogy a nevemet súgja… Valamint azt, hogy szeret. Hagytam magam a boldogság felhőjén lebegni. Akár fel fog hívni, akár nem, egy dologban biztos voltam: őt legalább annyira nem érdekli a családi állapotom, mint engem. Különben át sem jött volna, nemhogy lefeküdjön velem…
Brad szakította meg a töprengésemet, ugyanis felhívott. Csakis azért kapcsoltam be a készüléket, miután Kris elment, hogy nehogy elmulasszam a hívását, bár kizártnak tartottam, hogy máris keresne. De semmit sem akartam a véletlenre bízni.
- Ezek szerint még élsz – közölte Brad köszönés helyett. – Carrie riasztani akarta a rendőrséget, hogy keressenek meg, de egyelőre lebeszéltem. Merre bujkálsz?
- Nem kell tudnia – feleltem. Még csak az hiányzott volna, hogy Carrie erről a házról is tudomást szerezzen. Soha többé nem lehetne egyetlen nyugodt percem sem egész hátralevő életemben.
- Oké – zárta is le a témát pillanatnyilag – főleg emiatt – legjobb barátom. – A szerződéssel kapcsolatban…
- Elvállalom – döntöttem hirtelen. Bár nem esett szó erről köztünk Kristennel, bíztam benne, hogy ő is így cselekszik majd. Ez újabb hetekig tartó boldogságot jelentene. Hacsak nem akar majd Carrie is velem tartani a forgatásra. Erre is volt viszont már egy ötletem. Csak abban kellett reménykednem, hogy be fog válni.
- Jó. Gyere el, nálam vannak a papírok.
- Később – hárítottam. Most sehova nem akartam elmenni. Még szinte éreztem Kris jelenlétét a lakásban, maradni szándékoztam egészen addig, míg ez így van.
Brad megkért, hogy azért szóljak „haza”, megvagyok, nehogy tényleg a rendőrséggel kerestessen „életem választottja”. Nem hívtam fel. Küldtem neki egy sms-t, hogy nyugodt helyen vagyok. Bíztam benne, hogy érti a célzást. Nem írt vissza. Nem is hívott szerencsére.
Délutánra összeszedtem magam annyira, hogy elinduljak Brad lakására. Furcsa pillantásokkal méregetett, miután beengedett.
- Mit csináltál magaddal? – érdeklődött. – Nyúzottnak tűnsz, bár… – Annak is éreztem magam. És ez még csak az enyhébbik kifejezés volt az állapotomra. A kimerítő éjszaka után nem aludtam egy percet sem, újra és újra magam elé idéztem Kris mosolyát, a szavait, és a történteket. – Miért hiszem azt, hogy mégiscsak kellemes nászéjszakád volt? – morogta a nappalija felé menet. Követtem.
- Krissel voltam – árultam el. Erre döbbent szemeket meresztett, és mintha öröm is csillant volna a tekintetében, de nem tett megjegyzést a dologra. Nem bántam. Semmi kedvem nem volt megint beavatni őt a magánéletem titkaiba. Az azonban nekem is furcsa volt – egyben pedig csodálatos –, hogy Kristen szinte szó nélkül adta oda magát nekem és maradt velem reggelig, pedig tisztában volt vele, hogy immár nem vagyok éppen szabad. Legalábbis egy bizonyos tekintetben.
- Megtudtál már valamit, ami segítene, hogy azonnal visszacsináljam ezt a házasságosdit? – kérdeztem reménykedve Bradtől, miközben mellé ültem a kanapéra. A kezembe nyomta a szerződést, melyet átolvasás nélkül írtam alá; tudtam, hogy szólt volna, ha valami gubanc van vele.
- Nem – ábrándított ki. – Lassan úgy tűnik, mintha minden összeesküdött volna ellened… – Ezt nem kellett mondania, tudtam anélkül is. – És hol van most a te szívszerelmed? – Rávillant a tekintetem. Nem tetszett, mikor így beszélt Krisről.
- Alexszel – válaszoltam tömören. Újra rápillantottam, jelezve, hogy jobban teszi, ha nem kérdez semmit. Fogta a jeleket, úgyhogy nem szólalt meg, míg be nem fejeztem a papírok dedikálását.
- És mikor akarsz hazamenni végre a nejedhez? – kérdezte gyötrődve. – Félóránként engem hívogat, hogy mit tudok rólad – magyarázta meg rögtön, hogy miért szenved. Sajnáltam miatta, de nem állt szándékomban hazamenni. Közöltem ezt vele, mire felsóhajtott. – Pedig jelenésetek is lesz együtt…
- Mi van? – néztem rá döbbenten.
- Meg vagytok hívva egy estélyre holnap – mondta rezzenéstelen arccal. Az enyém lángolt a dühtől.
- Meg sem kérdezem, hogy ki találta ezt ki! – vágtam hozzá, majd felpattantam, és fel-alá kezdtem járkálni a nappalijában. Brad maga volt a színtiszta nyugalom. Ezzel persze még tovább idegesített. – Nem megyek el! – kiabáltam.
- El kell menned, Rob.
- Nem kell! Miért kellene? Nem érdekel… – lenyeltem, ami kikívánkozott volna. Brad sem könnyítette meg az életemet. Mi a fenének kellett ezt pont most közölnie? De már mindegy volt.
Mielőtt újabb jó hírekkel kezdi rombolni az amúgy is megcsappant életkedvemet, inkább gyorsan elbúcsúztam, és hazamentem. Jobban mondva vissza a Kristennel közös házba. Ez volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam. Csak ő hiányzott.
Belépve ismét eszembe jutott, hogyan viselkedett reggel, és már azt is vissza tudtam idézni, hogy este milyen rémült volt, mikor a nappaliba lépett. Hülye voltam, amiért pont ide hívtam előző nap, ahol azt tettem vele. Egyetlen mentségem az agyam akkori tompasága volt, amit az elfogyasztott alkoholnak köszönhettem. Ő valahogyan mégis legyőzte a félelmeit, és itt maradt velem. Újra szerelmesen kezdett dobogni a szívem, ahogy rajta gondolkodtam. Csupán az volt rossz, hogy most nincs jelen. De türelmesnek kellett lennem. Vártam, hogy felhívjon…
Bár nem beszéltük meg Kristennel, hogy mikor számíthatok a jelentkezésére – azaz ő nem mondott semmi konkrétumot, én pedig nem kérdeztem rá –, de valamiért azt reméltem, jelentett neki annyit az elmúlt éjszaka, hogy mielőbb ismétlést akarjon belőle, akárcsak én. Az este elérkeztével már lemondtam róla, hogy valóra válnak a reményeim, mivel a mobilom nem szólalt meg. Illetve csak egyszer, amikor zuhanyoztam, de sajnos nem ő keresett, hanem Carrie. Ezúttal rávettem magam, hogy beszéljek vele, hátha így őt is rá tudom venni, hogy békén hagyjon.
- Csakhogy végre felvetted! – kezdett veszekedni velem. Nem kívántam végighallgatni, ezért a telefonomat az ágyra hajítottam, hadd tomboljon kedvére, míg én felöltözködöm. Megtette. Még akkor is mondta, amikor percekkel később újra a fülemhez emeltem a készüléket. Éppen a zsarolásnál tartott.
- Nem érdekelnek a fenyegetőzéseid! – vágtam hozzá inkább fáradtan, mint dühösen. – Te sem érdekelsz. Elvettelek, megkaptad, amit akartál. Ezen felül hagyj engem békén.
- Brad talán már mondta, hogy… – kezdte, de ismét közbeszóltam.
- Ott leszek, megnyugodhatsz!
Napközben kitaláltam, hogy ha engedek Carrie kívánságainak – legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti –, akkor talán azon kívül hagy majd élni. Nagyon örült, amiért így döntöttem és búgó hangon biztosított róla, hogy nem fogom megbánni. Máris bántam. Nem érdekelt, hogy bunkó vagyok, mára elegem lett Carrie-ből, úgyhogy további szócséplés nélkül leraktam, majd rögtön tárcsáztam Krist. A türelmem elfogyott, és már hallani akartam a hangját.
Foglalt volt. De legalább abban biztos lehettem, hogy telefonközelben van. Néhány másodperccel később kiderült, hogy éppen egymást hívtuk, mivel én nem próbálkoztam újra, de ő igen. Máris szebb lett a világ a hangja hallatán.
- Többször is kerestelek, csak beszéltél valakivel – mondta.
- Ne haragudj – kezdtem mentegetőzni, de megakadtam. Azt nem szívesen közöltem volna vele, hogy a feleségemmel társalogtam. – Nem hittem volna, hogy tényleg felhívsz – tereltem inkább el a szót.
- Megígértem… – felelte gyöngéd hangon. Már ettől is hígulni kezdett a vérem.
- Mikor találkozhatunk? – Alig vártam már, hogy ismét a karjaimban tarthassam.
- Rob…
- Kérlek! – Úgy éreztem, belehalok, ha most nemet mond.
- Holnap – vágta rá hirtelen. – Délután megyek vissza a városba, éjszakára ott tudok maradni. – Szívem szerink megkérdeztem volna tőle, hogy miért nem ma, de nem akartam túl türelmetlennek látszani – holott igenis az voltam.
- Holnap valami partin kell részt vennem – vallottam be a másik, találkozásunkat akadályozó tényt. Kristen is elhallgatott. Nyilván kitalálta, hogy nem egyedül megyek oda. Aztán megszólalt, és olyasmit mondott, hogy először azt hittem, rosszul hallottam.
- Ott leszek. Hol és mikor? – Gyorsan elmondtam neki, mielőtt meggondolja magát. El sem hittem, hogy ez igaz lehet. De végre volt minek örülnöm. Aztán eszembe jutott valami.
- Veled jön…?
- Nem – felelte, pedig még be sem fejeztem a kérdést. Nem akartam kíváncsiskodni, de nem is volt rá szükség; Kris magától árulta el, hogy Alex immár nem kórházban, hanem egy valamilyen kezelésen van San Diegoban, ahova reggel helyezték át, mire odaért hozzá, de ő amúgy sem maradhat a klinikán, ezért vissza fog jönni L.A.-be. Bármennyire örültem ennek, és bármilyen véleményem is volt a szóban forgó illetőről, részvétet éreztem a férjével kapcsolatban. Nem lehet könnyű úgy élni neki.
Az én életem sem volt habos torta, tekintve, hogy a sors egy kiállhatatlan nővel vert meg, akit el kellett vennem, meg egy tündérrel, akiért a szívem dobogott, de alig adatott meg nekünk a boldogság. Ráadásul gyerekem lesz… Ezt nem bántam, csupán az anyja személye ellen volt kifogásom. Na és persze az életem minden olyan mozzanata ellen, amelyben nem szerepelt Kris.
Az elkövetkező húsz órámban sem szerepelt. Úgy beszéltük meg, hogy a buli előtt még eljön hozzám, ezért a gyötrelmesen magányos éjszakát követően jóval korábban hazamentem valami ruháért. Carrie persze rögtön belém kötött.
- Nem érdekel, miféle repedtsarkú ribanccal múlatod az időt az esküvőnk óta, de jobban teszed, ha velem együtt érkezel a rohadt estélyre!
Alapjáraton meg sem hallottam volna, miről fecseg, de Krist szívügyemnek tekintettem. Eddig a gardróbban kutattam megfelelő öltöny után, most azonban olyan hirtelen fordultam meg, aztán pedig indultam el Carrie felé, hogy ijedtében hátrálni kezdett. De a száját nem fogta be.
- Na, mi az? Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében. Addig mentem felé, amíg nem tapadt a falra – ráadásul a segítségem nélkül. – És most mi lesz? – nézett rám kihívóan. – Megütsz? Vagy megerőszakolsz? – Ezzel tapintott csak igazán érzékeny pontomra. Sőt, egyenesen beledöfött egy kést.
- Nem – feleltem mégis. Tudtam, mit akar elérni. Körül sem kellett néznem, hogy biztos legyek benne, tele van a ház kamerákkal, ő pedig pont azt akarja elérni, hogy újabb zsarolási felületet szolgáltassak neki. Nem adtam meg neki az örömet. – Sokkal rosszabbat fogok tenni veled – közöltem vele sorozatgyilkosokat megszégyenítő higgadtsággal.
Carrie tovább játszott a kameráknak: elfordította a fejét és úgy tett, mintha félne, én viszont közelről láttam a szemében a játék izgalmát. A saját fegyverével készültem visszavágni neki. Le mertem volna fogadni, hogy ezúttal nem fog rám mászni, hisz akkor én vádolhatnám őt zaklatással. Így egyre közelebb hajoltam hozzá, hogy majd a fülébe súghassam, amit tenni fogok.
- A feleséged vagyok – nyögte. Igen, sajnos az volt. – Azt teszel velem, amit akarsz… – Felnevettem. Ezzel még engedélyt is adott.
- Nem fogok hozzád nyúlni – közöltem vele határozottan, minden szót külön hangsúlyozva, hogy tökéletesen megértse. Erre rám kapta a tekintetét, és láthattam, hogy azonnal felfogta, mire céloztam ezzel.
Miután matricaként a falra tapadva otthagytam, tovább kutattam a ruháim között, és hamar meg is találtam a megfelelőt. Carrie-nek odavetettem, hogy majd a partin találkozunk, ahol hagyni fogom, hogy a fotósok kedvéért hadd tetszelegjen egy kicsit a feleségemként, majd elindultam vissza az otthonom felé.
Olyan gyorsan mentem be, és zárkóztam a házba, hogy először fel sem tűnt, hogy az ajtó nyitva volt, az meg főleg nem, hogy egy autó is parkolt a kapu előtt. Az döbbentett meg ezután a legjobban, amikor hátulról karok fonódtak körém, és csak az illatból tudtam egyelőre megállapítani, hogy ki is az, aki átölel. Jóval előbb, minthogy megszólalt volna:
- Már nagyon vártalak, hol késtél?
...
