75. fejezet

...
75. fejezet

"Hiába gondolod, hogy valamit vérig elhatároztál, ha a véletlen közbeszól,

sokszor nincs más választásod. Hogy ember maradj:

meg kell küzdened az akadályokkal, oda állni, ahol szükség van rád,

és a megváltoztatott terveid szerint cselekedve elfogadni,

hogy tényleg létezik az utált fogalom: ~ késő ~ . Vagy mégse...?"

(Kristen)

Miután nagy nehezen elindultam haza Robtól, arra gondoltam, hogy már csak a mai éjszaka marad, amit úgy tölthetünk együtt, hogy mindketten szabadok vagyunk. Nem esett jól a megváltoztathatatlan, azaz a tény, miszerint egy nap múlva megnősül és Isten tudja, mi lesz velünk, de az vigasztalt, hogy lesz még rá néhány órám, amikor este visszamegyek hozzá, hogy valahogyan megváltoztassam a döntését.

Tisztában voltam vele, hogy előbb kellet volna már tennem valamit ez ügyben, most értem viszont el arra a pontra, hogy ne érdekeljen, Carrie mivel zsarolja, akkor se hagyjam, hogy ez megtörténjen. Valamilyen megoldást úgyis találunk! Mindenre...

Előbb azonban teljesítenem kellett a férjemnek tett ígéretemet, és persze azzal sem számoltam, hogy a sors előszeretettel szól bele az ember határozottnak vélt elképzeléseibe. Jelen esetben az enyéimbe.

Az utóbbi időben Alex nem utazott már szinte sehová, főleg nem repülővel vagy helikopterrel, rosszul lett a levegőben, így autóval indultunk San Diegoba a klinikára, ahová három napra befeküdni szándékozott. Bár korábban úgy döntöttem, itt maradok és kiveszek egy hotelszobát, legalább nem visel majd meg annyira a tudat, hogy Rob éppen nősül – ha nem sikerül meggyőznöm, hogy ne tegye –, továbbá a nászéjszakáját sem kell egy városban töltenem vele, most mégis közöltem Alexszel, hogy este visszautazom.

- Biztos, hogy rendben leszel? – aggódott megint. – Ha gondolod, még lemondhatom ezt és visszamegyek veled – ajánlotta aztán.

- Ne! Ez most fontos neked – tiltakoztam érvekkel egybekötve. – Segíteni fognak, hogy felerősödj. – Régen erre csak legyintett volna, most viszont reményteljesen elmosolyodott és a hasam felé pillantott.

- Szükségem is lesz rá, h majd megszületik a pici – mondta büszkén, aztán a derekamat átölelve magához húzott. A karjaiba bújtam; mindig meghatott, hogy mennyire odavan a gyermekemért, aki valójában nem is az övé.

A hét hónappal későbbi jövőt beelőlegezve vidáman megvitattuk, milyen sorrendben fogjuk felváltva cserélni a pelenkákat, sőt, ő még az éjszakai ébresztőket is szívesen magára vállalta volna. Egyszerre hallgattunk el, amint Bill közölte, hogy hamarosan megérkezünk. Ez más irányba terelte a gondolatainkat. Pontosabban az ő fizikai gyógyulása felé, amely azért volt elég kétséges, mivel túl sokáig halogatta.

Kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkán, melyet megpróbáltam elmorzsolni, nehogy Alex észrevegye. Csak a mozdulatot látta meg, de ez elegendő volt ahhoz, hogy maga felé fordítson és vigasztalni kezdjen.

- Hé – súgta halkan. – Minden rendben lesz. – Megkíséreltem hozzá hasonló optimizmussal viszonozni a mosolyát. Nem lehettem túl meggyőző, mert felnevetett. – Látni fogom még őt megszületni. Ígérem! – A szavait alátámasztandó lágyan megpuszilt. Csók lett belőle, de ekkor megálltunk.

- Itt vagyunk – szólt hátra Bill.

Kipattantam az autóból, majd azt megkerülve kinyitottam az ajtót a férjem oldalán. Hátra volt dőlve az ülésen, meg sem rezzent. Behajoltam fölé, hogy szóljak neki, de ekkor észrevettem, hogy…

- Nem lélegzik! – sikítottam Bill felé, aki épp a bőröndöket szedte ki a csomagtartóból, de a hangomra rögtön mellettünk termett.

Kiemelte Alexet a kocsiból és elkezdte újraéleszteni. Én a klinika épületébe rohantam, hogy segítséget kérjek, mire éveknek tűnő másodpercek után hárman is kirohantak a kocsihoz. Utána már csak a könnyeimen át észleltem, hogy mi történik.

Alexet hordágyra rakták, majd eltűntek vele egy ajtó mögött. Engem nem engedtek be. Bill hozzám hasonlóan – bár közel sem annyira – aggódva ült le mellém és a vállamat átkarolva biztatni kezdett, hogy minden rendben lesz. Nem hittem neki. Éveket öregedtem, mire végre megjelent egy orvos, aki közölte, hogy a férjemnek kutya baja, csupán a szíve állt le egy percre, de már jól van és magánál. Azt hittem, ott helyben összeesem. Méghogy csak a szíve állt meg!

Az eddigi rettegésemet düh váltotta fel. Félretoltam a dokit és célirányosan afelé a szoba, kórterem vagy hasonló helyiség felé tartottam, ahova Alexet vitték. Feltett szándékom volt, hogy nem rakja zsebre, amit ezek után tőlem kap. Azt ígérte a kocsiban, hogy ott lesz velem a szülésnél, a rohadt életbe!

Még nem értem el az ajtót, amikor az kicsapódott és mindenféle csövekkel meg drótokkal teleaggatva kitolták őt rajta ágyastul. Éppen időben ugrottam félre, így nem gázolt el, de rögtön utána iramodtam. Megdöbbentő volt az a sok szerkezet, amivel feldíszítették. Már megint inkább aggódtam érte. Nem maradtunk kettesben a szobában, ahova szállították, egyelőre öten ugrálták körbe. Bár az orvos azt állította, hogy jól van, még nem nyitotta ki a szemeit. Csak bő negyedóra múlva, amikor a kis híján fél tucat ápoló végre lelépett.

Odaültem az ágya szélére és megfogtam a kezét. Ekkor nézett rám, de meglehetősen fáradtnak tűnt. Ki kellett volna használnom az alkalmat, hogy nem tud beszélni – visszabeszélni – az oxigénmaszk miatt, és jól megmondani neki a magamét, de nem tettem. Inkább aggódva szemléltem, és azon tanakodtam, mivel tudnék neki segíteni. Elhatároztam, hogy ameddig rendben nem lesz, egy tapodtat sem moccanok mellőle. Ezt közöltem is vele, mikor néhány órás alvás – részemről aggódás – után magához tért, és persze az első dolga az volt, hogy orvosi engedély nélkül – valamint az én határozott ellenkezésem ellenére – úgy döntött, leveszi a maszkot, és önállóan próbál meg lélegezni.

- Nem maradhatsz itt, Kris – motyogta még mindig gyengén. Nem ismertem a műszerek pontos és főleg normális működését, ezért megijedtem, mikor ettől a pár szótól is valami hevesen csipogni kezdett.

- Csak próbálj meg kidobatni! – feleseltem. Most valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy ő mit akar. Csak azt éreztem, hogy nem hagyhatom magára.

- Vissza kell menned – győzködött tovább.

- Ugyan miért kéne? – értetlenkedtem. – Tudom, hogy a kezelésen nem lehettem volna itt, de majdnem meghaltál! – vitatkoztam vele hevesen.

- Rob… – Csupán ennyit mondott, és majdnem az én szívem állt meg. Ma lenne az utolsó esélyem rá, hogy…

Felálltam Alex ágya mellől, és az ablakhoz léptem. Holnap elveszi Carrie-t. Vajon meg tudnám akadályozni? – töprengtem. Kételkedtem benne. Ha együtt is töltenénk ezt az éjszakát… akkor sem valószínű, hogy lefújná az egészet. Sokáig latolgattam, mitévő legyek, végül döntöttem.

- Maradok – fordultam vissza a férjem felé.

- Kris…

- Nem! Maradok – ismételtem határozottan. Ő nem tiltakozott tovább, csak fáradtan felsóhajtott és megint álomba merült. Mivel az idegeim alapjáraton sem voltak tökéletes állapotban, úgy véltem, ezen csak egyvalami segíthet.

Kiléptem a szobából, és a kijárat felé indultam. Bill csapódott mellém útközben, és elkísért egészen az autóig. Sajnos nem készültem rá, hogy mégis itt fogok maradni, így nem volt tiszta ruha nálam meg egyebek, de emiatt aggódtam a legkevésbé. Úgy gondoltam, egy éjszakát ki fogok bírni így, másnap meg majd hazavitetem magam Billel, amint Alex jobban lesz, és összecsomagolok magamnak, hogy berendezkedjek itt az egyik hotelben. Alex intézője sem volt túl boldog, amikor elmeséltem neki, mi történt. Szemmel láthatóan aggódott a főnökéért. Ahogy én is.

Kivettem az autóból a táskámat, és elővettem belőle az egyik titkos zsebben rejtegetett vésztartalék-cigarettát. Most kifejezetten vészesnek éreztem a helyzetet. Alighogy rágyújtottam azonban, eszembe jutott valami, ami – vagy inkább aki – miatt ezt nem kéne tennem. Egy lemondó sóhajt követően eloltottam az egyetlen rövid slukk erejéig élvezett cigarettaszálat, majd visszalépdeltem a kórterembe. Ennyit az idegnyugtatásról…

A szobába lépve megszólalt a mobilom, mire ijedtemben majdnem felugrottam a székből, melybe beletelepedtem. Remegő kézzel és gyomorral néztem meg, ki a hívó: nem Rob volt. Hanem csak Mark, az ügynököm. Kiléptem az erkélyre, még az ajtót is behúztam magam mögött, nehogy felébresszem Alexet, és megkérdeztem, mi a gondja.

- Új filmlehetőség a láthatáron, már szinte csak a te aláírásod hiányzik – vágott a közepébe.

- Film? Most nem fog menni, Mark! – kezdtem volna tiltakozni, de ekkor közölte, milyen filmről is van szó. Elakadt a lélegzetem. Az előző folytatása… és máris! Azt hittem, nem lett akkora durranás, hogy akarjanak belőle következő részt… Erről eddig nem volt szó.

- Másfélszer annyi gázsid lenne, és ugyanazokkal a színészekkel kéne együtt játszanod. – Ezek szerint Robbal is. Megint nem kaptam levegőt. Ráadásul három hét múlva kezdődne, ami… gyors fejszámolás után ráébredtem, hogy mire véget ér a körülbelül két hónapig tartó forgatás, már bőven látszani fog rajtam egy enyhe pocak… Hogy a fenébe titkoljam ezt el akkor majd előle? – estem kétségbe.

- A többiek tudnak már róla? – puhatolóztam, és rögtön megkaptam a tömör választ: igen. Minden bizonnyal Rob is. A francba! – Még gondolkodom rajta…

- Ne gondolkodj, Kris. Téged akarnak. Hülye vagy, ha ezt elszalasztod.

Mark sosem a tapintatáról volt híres, de abban is biztos voltam, hogy nem hatná meg, ha ismerné az egész háttértörténetet. Viszont addig volt jó, amíg nem ismeri.

- Gondolkodom rajta – ismételtem.

- Jó, csak ne túl sokáig. Egy hét múlva kell aláírnod. – Ezzel közölte, hogy hol és mikor vár az irodájába. Nem fogadott el kibúvót. Közöltem vele, hogy ott leszek, de akkor is át akartam magam még rágni ezen addig.

Miután befejeztük a beszélgetést, visszamentem Alexhez, de nem jutottam be a szobájába. Tele volt ugyanis emberekkel. Kintről kellett végignéznem, ahogy újraélesztik. Ami szerencsére sikerült. Fogalmam sem volt, mi és miért történik, kábán ezek után csak annyit érzékeltem, hogy megint eltűnik mindenki, csak egy nővérke marad, aki a műszerekkel matat valamit; de végre beléphettem.

Ezek után főleg nem állt szándékomban bárhova menni, amíg a férjem rendbe nem jön.

Késő volt már, mikor megint megszólalt a mobilom – azaz csak megrezdült a zsebemben. Majdnem elaludtam a szoba végében levő székben, de erre felriadtam, és rémülten láttam, hogy Rob keres. Biztos nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hol vagyok és miért – gondoltam, de megpróbáltam neki elmagyarázni. Alig hagyott szóhoz jutni, a szavai pedig ezzel egy időben még jobban padlóra küldtek: Kívánjak sok boldogságot. Másnap megnősül tehát, hiába minden reményem. Főleg így, mivel nem tudok odamenni, hogy lebeszéljem.

Elsírtam magam, amikor megszakította a beszélgetést. Megpróbáltam visszahívni – ki volt kapcsolva. Tehát ennyi… Megint elfogtak a kétségek. Legszívesebben azonnal rohantam volna hozzá, csakhogy nem volt semmi remény, amibe kapaszkodhatnék. Visszagondoltam a mostani kapcsolatunkra. Azt állította végig, hogy szeret, és Carrie-t csak kényszerből veszi el. Mégis... állítólag engem szeretett. Ennek ellenére eddig sem fújta le az eksüvőt. Sőt, már bőven együtt voltunk ebben a furcsa viszonyban, mikor eljegyezte. Akkor hogy hihettem, hogy pont ma tudnám megváltoztatni a döntését? Carrie ráadásul valamivel befolyásolja is. Ami ellen szintúgy nem tehetek... Késő...

Másnap reggel arra riadtam, hogy teljesen elgémberedtem. Fogalmam sem volt, mikor aludtam el, és most félálomban kellett felfognom, hol vagyok és miért. Közelebb léptem Alexhez, aki még aludt – szerencsére normáli ütemben csipogtak a szívverését jelző szerkezetek. Eszembe jutott Rob is. És megint a sírás kerülgetett. De lenyeltem a könnyeimet. Inkább a férjem ágyának a szélére ültem, megfogtam a kezét, és igyekeztem nem megőrülni.

Dél körül ébredt csak fel, egészen addig legalább tízféleképpen változtattam meg a döntésemet abban a kérdésben: menjek vissza L.A.-be, vagy maradjak itt vele? A maradás mellett raktam le a voksom. Rob tényleg így is úgy is elveszi Carrie-t. Hiábavaló volna ott a jelenlétem. Itt viszont talán szükség van rám. Alexnek is megmondtam ezt – miután kifaggattam, hogy érzi magát. Amikor magához tért, rám mosolygott, mintha nem lett volna előző nap kétszer is a halál markában. Levették a lélegeztető gépről és pár drótot is eltávolítottak, mondván: jók az eredményei. Így legalább tudtunk végre kommunikálni.

- Hazamegyek néhány holmimért, aztán visszajövök, és itt leszek veled – simogattam meg az arcát.

- De nem ma van a…?

- De igen.

- És nem akarsz…? – kérdezte volna meg azt, amire nem akartam válaszolni.

- Felesleges. Döntött – feleltem. Alex erre felsóhajtott, és kimondta azt, amit én is tudtam, de nem volt hatalmam megváltoztatni a múltat. És a közeljövőt sem.

- Rosszul.

Igyekeztem másfelé terelni a szót, és délutánra végül sikerült ellenkezés nélkül elfogadtatnom vele, hogy akkor is vele maradok itt. Csak pár órára ugrok haza.

- Akkor legalább aludj otthon – javasolta. – Nem akarom, hogy éjszaka vezess. – Bill ugyanis hazavitt volna ugyan, de utána ment volna intézni Alex üzleti ügyeit.

- Rendben – egyeztem bele kelletlenül. Tudtam, hogy kibírhatatlan lesz egy városban léteznem a férfivel, akit szeretek, akinek a gyermekét hordom a szívem alatt, és aki mostanra már valószínűleg elvett egy másik nőt feleségül, aki szintén az ő gyerekét várja… De valahogy csak túlélem – reménykedtem. Muszáj lesz. – Reggel azonnal visszajövök – ígértem.

Mikor már úgy tűnt, Alex tényleg jobban van, Bill pedig már csak rám vár, érzékeny búcsút vettünk egymástól egy fél napra, majd mi elindultunk vissza Los Angelesbe. A folyosón még sikerült elkapnom a férjem kezelőorvosát, aki cseppet sem találta jó dolognak a két szívmegállást, de mint mondta, ez az eddig nem kezelt alapbetegség miatt volt mindez, bár a HIV általában a tüdőt támadja, valamint a légző rendszert. Na meg persze az egész immunrendszert. Nem nyugtattak meg a szavai, félve tettem fel a kérést, hogy ő mennyi időt jósol még Alexnek.

- Pár hónap. Maximum. Ha közben nem hanyagolja el a kezelést. De javulni már nem fog. Hacsak nem történik valami csoda... – morogta az utolsó mondatot, majd továbbsietett a folyósón.

Engem mintha dróton rángattak volna, olyan automatikusan követtem Billt ezután az autóhoz. A hátsó ülésre ültem, nem volt kedvem beszélgetni vele. Hátradőltem, és elgondolkodtam az életen. Amelynek tulajdonképpen nem jöttem rá az értelmére. De nem én voltam a mindenható, hogy megváltoztassam a megváltoztathatatlant, így kénytelen-kelletlen beletörődtem a sors létezésébe.

Alighogy átléptük a városhatárt, eszembe jutott a másik felem: Rob. Már besötétedett, és esélyem sem volt rá, hogy odarohanjak hozzá, megakadályozandó a frigyét. Elkéstem. Mentegethettem volna magam ugyan, hogy Alex mellett volt a helyem, de… nem volt ez elég alapos indok arra, hogy miért hagytam mégis, hogy elvegye azt a másik nőt.

Hazaérve elbúcsúztam Billtől, majd üdvözöltem Bonbont, aki heves ugrándozással adta a tudtomra, mennyire örül, hogy újra lát. A személyzet gondját viselte, amíg nem voltam itthon, így biztos voltam benne, akkor is ellátják majd, ha megint elmegyek. Csak ezt az éjszakát éljem túl valahogy – gondoltam.

A szívem összeszorult, ahogy teltek az órák. Próbáltam nem belegondolni, mi történhet most nem olyan messze tőlem. Robék közös új családi háza csupán pár utcányira volt a mienktől. Egyszer el is mentem arra, de puszta véletlenségből, mert arra vitt az utam. Szigorúan nem néztem be a kapun, nem akartam látni, hol fognak majd élni.

És hol vannak most is éppen… a nászéjszakájuk kezdetén…

A mellettem heverő kiskutya emlékeztetett rá, milyen boldogok voltunk ott a szigeten. Annak azonban vége, és valószínűleg – akármi is történjen – nem is lenne ugyanolyan. Csodák viszont nincsenek. Ő megnősült, én pedig visszatértem Alexhez, aki haldoklik. Az elkeseredésem fájdalmas volt. Legszívesebben minimum rágyújtottam volna megint, de megtiltottam magamnak, nem akartam ártani a magzatnak, aki már most is teljes mértékben rám volt utalva, pedig még meg sem született.

Elindultam zuhanyozni, végül inkább a kádat töltöttem tele, de nem feküdtem benne sokáig, csak tíz percig, mégis jólesett a meleg, ahogy körbeölelt, szinte teljesen megnyugodtam. De csak szinte. Amint kiléptem ugyanis a fürdőszobából, és a köntösömért nyúltam, megszólalt a telefonom.

Azonnal az éjjeli szekrényhez siettem, hátha Alex miatt hívnak.

Nem miatta hívtak. És nem is ő.

Rob nevét írta ki a kijelző…

...