58. fejezet
“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik.
Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar,
akkor tudatos munkával azzá kell tenni.
Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.
Az élet túlságosan rövid ahhoz,
hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre,
és mindent elraktározzunk, ami fáj.”
(Kristen)
A kutyusnak hála egész nap sikerült megfeledkeznem a bajaimról. Bonbon ennivaló kis jószág volt! Még sosem volt kutyám… A szüleim nem engedték, Alex pedig nem rajongott az állatokért.
Alex. Most Rob szóba hozta, azaz megkérdezte, miről beszéltem vele. Mintha bármi köze lenne hozzá! – lobbant bennem a düh, de aztán lecsillapodtam. Ahhoz képest, hogy elcsentem a mobilját, nem is dühöngött, ahogy azt vártam volna. De láthatóan nem tetszett neki a magánakcióm. Vagy inkább csak félt. Most is félelmet láttam a vonásain, mikor feltette a kérdést.
Alex. Nem lett könnyebb a helyzetem. A férjem nem tagadta, hogy tényleg nyugtatókkal tömött, és még Isten tudja mivel, ami szerinte nem ártalmas. A kérdésemre, miszerint hogy tehette ezt, egyszerűen azt felelte, hogy túlságosan ki voltam borulva másnap, miután Rob… Most, hogy már mindenre emlékeztem, visszakívántam azokat a napokat, amikor még nem volt ilyen tiszta az elmém. Vagy amikor idejöttünk. Illetve Rob rabolt el, és hozott ide. De majdnem két napig boldog voltam vele – a zavartságom ellenére is. Minek akartam annyira tudni az időről, ami kiesett a memóriámból? Még mindig boldog lehetnék vele. Ha csak átmenetileg is…
De immár tisztában voltam vele, hogy mit tett. Amíg a fürdőbe voltam zárva, nemcsak őt átkoztam az egyre több inkorrekt húzásáért, hanem újabban Alexet is, aki tényleg nyugodt hangon közölte velem, hogy csupán az én érdekemben cselekedett. Állítása szerint én szedtem be először a gyógyszereiből, ő azután sokkal enyhébbekkel segített a kábulatba. Csalódtam benne. Nagyon jól tudta, mivel jár ez. Az itteni ébredésem után nemcsak a történtek miatt voltam ideges, hanem a szer hiánya miatt is. Most megint szerettem volna belőle, hogy ne kelljen gondolkodnom, ne kelljen döntenem arról, mit kezdjek az életemmel.
Volt egy férjem, akiről azt hittem, hogy szeret, de… Kétségeim támadtak. Volt egy szeretőm, aki pedig megerőszakolt, miután hazudtam neki. Mindkettőt el kéne zavarnom a francba, és új életet kezdeni! Ezzel csak egy gond volt. Hogy még mindig szerettem mindkettejüket. Értettem Alex indokait, és értettem azt is, hogy Rob miért cselekedett úgy, ahogy. Az mellékes volt, hogy míg az egyikük jót akart – csak idióta eszközökkel –, a másik dühében tette, amit tett… Egyik sem elég jó mentség arra, amit ellenem vétettek. Majdnem megbocsáthatatlan.
Időre volt szükségem. De a figyelmemet elterelte a szőrpamacs, akit a fürdőből való szabadulásom után megláttam a parton. Fogalmam sem volt, hogy került ide – Rob árulta el később, hogy a helikopterrel érkezett véletlenül –, de nem is érdekelt. Végre volt mellettem egy kis lény, akinek nem az számított, hogy ki vagyok, és mi történt velem. Ő csak örült, hogy örülök neki, és hálás volt, amikor megsimogattam, majd játszottam vele. Az ételét is megköszönte, majd összekuporodott a pléden, amit alá raktam.
Nem volt már a segítségemre, hogy kimentsen a kellemetlennek induló szituációból, ami éppen a konyhában zajlott. Rob megkérdezte tehát, hogy miről beszéltem a férjemmel.
- Megkérdeztem, miért tette… azt velem – feleltem.
- Bevallotta egyáltalán, vagy tagadta? – firtatta dühösen és megvetően. Nem volt kétséges, milyen érzésekkel viseltet a férjem iránt. A hangszíne megijesztett, de nem hátráltam el tőle.
- Elmondta. – Erre a tekintete újra óvatossá vált.
- És?
- Nincs és – vontam vállat, aztán merészen elmentem mellette, és kivettem egy palack ásványvizet a hűtőből. Nem akartam erről beszélgetni még most sem. Főleg nem vele!
Töltöttem magamnak, majd hátrapillantottam Robra, aki elhűlve bámult engem.
- Ennyi? – nyögte hitetlenkedve. Lassan bólintottam. Nem értettem, miért van így kiakadva. Talán azt szeretné, hogy részletezzem – jutott eszembe, de cselekedni, illetve megszólalni nem volt időm, olyan hirtelen lépett közelebb, majd a két oldalamon a pultra támaszkodott.
Esélyem sem volt elmenekülni, nem is lett volna hová. Önkéntelenül zihálni kezdtem, de lélekben már készültem a „hagyom magam, előbb szabadulok” taktikára. Nem ért hozzám, legalábbis egyelőre, de olyan közel hajolt, hogy a teste melege szinte perzselt. Nem segített rajtam az a tény sem, hogy csak egy nadrágot viselt, felül semmit. A bőre nap- és tengerillata egy másodpercre eltérített a félelemtől, és egészen mástémájú gondolataim támadtak. Aztán az állam alá nyúlt, felemelte a fejemet, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Megtettem. Kár volt. Ugyanolyan haragot láttam benne, mint azon az éjszakán. Lesütöttem a tekintetem, de a könnyeim így is kicsordultak.
- Tényleg csak ennyi, Kristen? – kérdezte újra halk hangon, ám dühvel átitatva. Remegni kezdtem helyeselés helyett. – Miért engem büntetsz miatta is? – A fájdalma kiérződött a szavaiból, melyeket csak akkor fogtam fel, miután ellökte magát a pulttól, tőlem, majd kiment a konyhából.
Reszketve támaszkodtam a bútorra ott, ahol az imént még ő tenyerelt. Nem bántott. Dühös volt, de nem bántott! Ezúttal a megkönnyebbülés cseppjei szivárogtak a szememből. De miért volt dühös? – gondolkodtam el egy pillanatra. Ja igen, Alex miatt. Mert Rob azt hiszi, őt büntetem a férjem tetteiért is. Ez viszont hülyeség. Elindultam, hogy megkeressem, és elmondjam neki, hogy még egyikőjükkel kapcsolatban sem hoztam döntést, de nem találtam őt sem a szobájában, sem másutt a házban. Kimentem a verandára.
Bonbon ott ült a legfelső lépcsőfokon, és a sötét felé bámult mereven. A jöttömre felém pillantott és farkcsóválva üdvözölt, majd elvakkantott az éjszaka irányába. Vagyis arra ment Rob. Leültem a kutya mellé, és megsimogattam a buksiját, és együtt vártuk vissza a másik gazdáját. Aki viszont nem jött. Én meg elálmosodtam. Ennek ellenére aggódtam, ezért megveregettem a pamacs vállát, mire rám emelte a szemeit, és halkan lihegni kezdett.
- Menj, keresd meg – szóltam neki halkan, de határozottan. Csodák csodája: az okos kis állat hallgatott rám. Nekiiramodott a sötétségnek és egy másodperc alatt beleolvadt.
Én is felálltam, de én a házba indultam, azon belül pedig a fürdőbe. Mialatt zuhanyoztam, eltöprengtem életem férfijain. De nem jutottam dűlőre velük kapcsolatban. Alex beteg, ez egyértelmű. Vele kéne lennem, ahogy jó feleséghez illik. De a legutóbbi húzása megingatott abban a hitemben, hogy valóban szüksége van-e rám. Rob pedig. Most azért mérges rám, mert vele szemétkedek, Alexszel pedig nem. A férjem sem kapna – nem is érdemelne – semmi pozitívat, ha itt lenne. De nincs itt. Szerencsére…
Rob viszont itt van. Felsóhajtottam, megtörölköztem, majd a meleg miatt úgy döntöttem, hogy nem veszek magamra semmit éjszakára. Elég lesz a lepedő a szúnyogok ellen. Bebújtam az ágyba, magamra húztam… és eszembe jutott Rob tekintete. A konyhában… és akkor. Mi van, ha még nem végzett? És megpróbál… De nem! Nem tesz ilyet. Bíznom kell benne – győzködtem magam. Mégis inkább fel kéne öltöznöm – jött egy majdnem-utolsó gondolat. De minek? Egy mozdulattal letépné rólam… Bárcsak letépné rólam… – álmodtam.
Azt álmodtam, hogy tényleg bejön hozzám. Egy pillanatig döbbenten áll az ágy mellett, majd leveti a ruháit, és befekszik mellém. Átölel, simogatni kezd… Félve, mintha nem akarná, hogy megijedjek. Ugyanezt suttogja:
- Ne félj, kérlek, bízz bennem. Nem foglak bántani…
Hiszek neki. Bár félelem kúszik a gyomromba, és szétterjed a sejtjeimben, mégis bízni próbálok benne. Előttem lebeg a tekintete. A dühös. De aztán kinyitom a szemeimet. És meglátom az övében a vágyat. És a… szerelmet.
Bár még nem tudom, képes leszek-e rá, de… visszaölelem.
(Rob)
Mocskosul dühös voltam. Ez igazságtalanság! Kris simán kijelenti, hogy Alexszel meg tudta beszélni a dolgokat, majd fogja magát, és le is zárja magában. Pedig az ő bűne sem sokkal kisebb, mint az enyém. Engem mégis örök gyűlöletre ítél, és a pokolba taszít.
MIÉRT?
A dühöm a konyhában tetőzött, de amint megérintettem – csupán az állát –, máris elpárolgott. És a szomorúság, a fájdalom vette át a helyét. Meg a beletörődés. Velem már soha nem fog úgy viselkedni, ahogy azt a szívem mélyén szeretném. Sőt, a szívem peremén is. Mindenhogyan. Szükségem van rá. Jobban, mint a levegőre… De lassan tényleg eltűnik belőlem a remény legutolsó piciny szikrája is.
Miután otthagytam a konyhában, kirontottam a szabadba, és a part felé vettem az irányt. A Hold még nem volt teli, de vígan világított le rám a kiflije, így mutatva utat a víz mentén. Eljutottam addig a fáig, ahol Kris üldögélt még délelőtt. Én is leültem, a víz lágy hullámait bámultam. Miért ilyen kegyetlen az élet? Egyetlen baklövésem miatt ezt érdemlem? Igen – jött a saját feleletem. Amit tettem, az nem egy szimpla kis hiba volt. Sokkal több annál. De Alexé is, a rohadt életbe! Ő miért nem kap ebből a szenvedésből?
Sem a tenger, sem a homokos föveny, sem pedig a csillagok nem adtak választ. Sokáig gyötörtem magam, semmi kedvem nem volt visszamenni a házba, fájdalmaim feléledésének potenciális helyszínére. Egy kis idő múlva mégis úgy éreztem, hogy valamit tennem kell. Valamivel finomabban, mert a konyhában szemmel láthatóan félt tőlem Kris, de akkor is… valamit tennem kell!
Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak, amikor egy sötét kis alak közeledett felém a parton. Bonbon volt az, felismertem, ahogy közelebb ért. Leült mellém, és elbámult a tenger felé. Aztán rám pillantott. Szinte vártam, hogy mikor szólal meg, hogy közölje, mekkora idióta vagyok. Ki sem kellett mondania, tudtam jól magamtól is. Idióta vagyok és türelmetlen. Főleg türelmetlen. Megint. Egyszer már elszúrtam ezzel a kapcsolatunkat. Amikor érzelmeket, reményt követeltem Kristentől. Ahogy most is. Akkor máshogy végződött a dolog. Majdnem visszafordíthatatlanul. Nem akartam ismételni a múltat. Elhatároztam, hogy ezúttal tényleg várni fogok. Addig viszont… megteszem a tőlem telhetőt, hogy bebizonyítsam neki, mégsem vagyok idióta. És türelmetlen sem.
- Szerinted utál? – kérdeztem a kutyától. Rám nézett, félrebillentette a fejét, majd megrázta, és prüszkölt egyet. Ez vehetem nemnek is… – gondoltam. Aztán a fejemhez kaptam. Kommunikálok egy kutyával?! Úristen… Ez már a vég.
Megkockáztattam, hogy elveszítem a fél karomat vagy az egészet tőből, de kinyújtottam a kezem, és végigsimítottam az eb bundáján. Egy mozdulatig hagyta. Aztán felpattant, farkcsóválva vakkantott párat, és visszaindult a ház irányába. Pár lépés múlva viszont megfordult, és rám nézve megint vakkantott.
Felálltam, és követtem. Neki volt igaza. Akármi is történt, nem éjszakázhatok a tengerparton. Ő is belekucorodott a Kris által kialakított rongyágy közepébe, és ásított egy hatalmasat, amint a verandára értünk.
Bementem a házba, és egyből a saját szobám felé indultam. Körül sem néztem, mielőtt beléptem a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd csak egy törölközőt tekertem a derekam köré, úgy mentem vissza a hálóba. Ott viszont megtorpantam, és megdöbbenve álltam meg az ágy mellett. Kris feküdt benne. De miért? Hogyhogy? És most ez mit jelent? Eltévedt? Kizárt… Akkor mit keres itt? Ha csak egy hülye próbatételt talált ki nekem, akkor… De mi van, ha mégsem? Mi van, ha… A tanácstalanságom az előbb látott csillagok közt landolt. Aztán a szívem szerint diktált irányba kezdtem el gondolkodni.
Lehetőséget kaptam. Akár tőle érkezett, akár a sorstól, talán most valamit… megpróbálhatok. Lassan, óvatosan és halkan befeküdtem mellé, háttal volt nekem, félig az oldalán. Egyetlen végtelen percig némán, mozdulatlanul szemléltem, majd felemeltem a kezemet, és végigsimítottam a vállán, a hátán – egyelőre a testét fedő lepedő tetején. A dereka közelébe érve feltűnt, hogy nincs rajta semmilyen ruha, sem fehérnemű. Semmi… A szívverésem tovább gyorsult, a lélegzetem pedig elakadt.
Miért fekszik meztelenül az ágyamban?
A kezem lejjebb haladt, a feneke ívén, majd a combján… és vissza fel. A lapockája kilátszott a lepedő alól – leheltem rá egy könnyű csókot. Ekkor halk nyögést hallottam, majd Kris feje megrezzent, és kissé felemelte.
- Ne félj! Kérlek, bízz bennem! Nem foglak bántani – súgtam.
Kissé felém fordult, így boldogan kerestem a tekintetét. Minden porcikámmal őt kívántam. A vágyaimat meg sem kíséreltem kordában tartani. Csak a szenvedélyemet. Az most biztosan elijesztené. Gyengédnek kell lennem – figyelmeztettem magamat. Mintha ez lenne az első szeretkezésünk azóta.
Lassan közelebb hajoltam, és végig a szemébe nézve – mely csillogott a beszűrődő negyedhold fényében – egy puszit adtam az arcára. Majd a szája sarkába. Végül az ajkaira. Megremegett, de nemcsak ott, ahol érintettem, hanem az egész teste. Nem tudtam, hogy az undortól-e, vagy valami más, nekem kedvezőbb érzések miatt… Csak reménykedtem a második verzióban.
Újra megpusziltam, és mintha… viszonozni próbálta volna. Igen, viszonozza! – árasztott el az öröm. Egy kicsit tovább merészkedtem, a nyelvemmel simítottam végig az ajkait, de beljebb menni még nem mertem. Elhúztam tőle a számat, és a nyakát kezdtem el csókolgatni. Közben egészen magam felé fordítottam, mire ő is átölelt, kissé még tétován. Feltűnt, hogy nehezen veszi a levegőt, és még mindig nem tudtam, mitől. A tenyerem rásimult az egyik mellére, a bimbója azonnal megkeményedett. Kóstolni vágytam, de elnyomtam ezt a késztetésemet – egyelőre. Lágyan cirógatni kezdtem, mire megfogta a kezemet, és elhúzta onnan. Megálltam a csókokban. Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
- Bocsáss meg – suttogtam. Nemcsak ezért a pillanatért, hanem a múltkori számára gyötrő percekért is kértem az elnézését. A keze megint jéghideg volt, pont, mint a konyhában, amikor elvettem tőle a kést. Szinte hallottam, amint azt mondja: „Azt ígérted, nem nyúlsz hozzám…”.
A szívem vérezni kezdett, és el akartam húzódni. Ő viszont már az előbb átkarolta a nyakamat, és most nem eresztett. Vereséget szenvedetten pillantottam rá ismét. Ő az ajkaiba harapott, majd megdöbbentő dolgot cselekedett. Most ő hajolt felém. Újra élni kezdtem, amint az ajkai a számhoz értek. Hagytam, hadd tegye azt, amit szeretne. Az illata, az íze megbabonáztak, vagy mintha valamiféle bénító szérumot kaptam volna, ami egyetlen irányba koncentrálja az érzékeimet – őfelé. Lassan csókolgatott, egyedül akkor veszett el a kontrollom, amikor a nyelve hegyét kidugva megnyalta a szám szélét. A kelleténél hevesebben viszonoztam, mire felnyögött, de nem menekült el. A tempóból viszont azonnal visszább vettem.
Kris közeledett megint, a keze, mely nem a nyakamat ölelte, a felsőtestemen kalandozott – félelmetes érzések jártak át. Mintha egy szűzlánnyal szeretkeznék. Pedig pontosan tudtam, milyen viharok lapulnak benne, melyek ha egyszer kitörnek…! De most nem volt itt az ideje előcsalni belőle a tornádót. Türelem – intettem magam. Egyre nehezebb volt annak maradnom, mert szerelmem ujjai vészesen közel kerültek a derekamra csomózott törölközőhöz. A nyelve pedig vidám táncba kezdett az enyémmel. Az oldalán felcsúsztattam a kezem, és ismét beborítottam a tenyeremmel a mellét. Megismétlődött az előbbi jelenség. A mellbimbója szinte átdöfte a lepedőt. Lassan lehúztam róla – csupáncsak azért, hogy megóvjam, de a derekánál lejjebb nem merészkedtem. Ő viszont igen…
Kibontotta rajtam a törölközőt, és lesimította rólam. Utána a körmeit végighúzta a combom felső részén, majd a fenekemen, és miközben tovább csókolt, egyre közeledett ahhoz a pontomhoz, mely fájóra feszült a testemen. Felnyögtem, amikor megmarkolta. Immár én is ziháltam, főleg, amikor a szája a nyakamra tapadt. De nem így akartam csinálni. Egy pár mozdulat után lefogtam a kezét, és elhúztam magamról. Ez botrányosan jól esett, de az elsődleges célom az volt, hogy őt tanítsam meg bízni bennem.
Ennek érdekében hanyatt döntöttem, és ismét fölé hajoltam. Míg nyelvem újra az ajkai közé furakodott, a kezemet egyre lejjebb vezettem rajta. Miután végigsimogattam az egész testét anélkül, hogy eltolt volna, odáig merészkedtem, hogy a lepedőt lehúzva róla immár a bőrét cirógattam. Ekkor kezdett időnként megremegni. Ez már ismerős volt. Nem félelmében tette. Szinte szétrobbantam, annyira kívántam, mégsem okozott plusz nehézséget, hogy ne tárjam szét a lábait és merüljek el a testében rögtön. Tovább akartam szítani az ő vágyait is, ha még nem hűltek ki irántam teljesen.
Elszakadtam mézédes ajkaitól, és a számmal is végigjártam azt az utat, amit az ujjaim már oda-vissza többször megtettek. A mellbimbói forrón lüktetve várták a csókjaimat, de nem akartam itt megállni. A kezem ekkor már a combjain siklott felfelé megint, és közéjük csúsztatva már messziről éreztem a testéből áradó hőt. Meg is égettem a kezem, amint célba értem. Forrón és nedvesen fogadta az érintésemet. Egyelőre csak a külső területeken mertem barangolni, majd a csiklóját elérve hallottam, hogy felsikkant.
Az arcára néztem gyorsan, de ott csak kéj tündökölt. Óvatosan izgattam, miközben egyik ujjamat beléfúrtam mélyen, hogy érezze, nincs mitől tartania, nem bántom.
Ezután a számmal is megközelítettem teste izzó oázisát. Legérzékenyebb pontját a nyelvemmel ingereltem tovább, mire egyre sűrűbb nyögéseket kaptam válaszként. Még egy ujjamat eltűntettem benne, és fogaimmal lágyan megpöccintettem nőiessége kéjgombját. Kris a lepedőt és a vállamat markolta felváltva, de cseppet sem bántam a majdani körömnyomokat a bőrömön.
Nyelvemmel és ujjaimmal olyan élvezetet bírtam neki nyújtani, hogy utána meg kellett várnom, míg lecsillapodik a légzése, mielőtt megcsókoltam. Szinte harapva viszonozta, úgyhogy vettem a bátorságot, és széttárt, ellazított combjai közé emelkedtem. Érezhette már a vágyamat teste legtüzesebb bejáratánál, de nem siettem el semmit. Először csak férfiasságom hegyét illesztettem a helyére, mire elakadt a lélegzete. Egyből megálltam, de mivel a szemei még mindig vágyódva csillogtak, beljebb hatoltam.
Ekkor kezdett el hevesen pislogni, és a zihálása is szaporább lett. A kezei pedig a mellkasomba markoltak.
Most fog leállítani – gondoltam összeszorított fogakkal. Legszívesebben a saját fejem – vagy másom – után mentem volna, és a csípőjét megragadva tövig belétemetkezem, hogy aztán heves mozgással a csúcsra repítsem mindkettőnket, de… ehelyett hagytam, hogy távolabb toljon magától.
- Rob… – nyögte reszkető hangon. – Ne haragudj, de…
....
