72. fejezet
"Az élet ismét próbára tesz. Minden külön-pillanattal tovább sebez.
Fékezném, ha lehetne a kínt, mely ilyenkor megszáll,
de lényem nem ereszti tovább: a bánat rám talál.
Reményem csupán kóbor kincs, tőled kaptam ajándékba.
Ez az egyetlen – meg a hit –, mely könnyeimet leszárítja."
(Kristen)
Nem volt számomra kétséges: Rob tényleg azt szeretné, hogy ma este is eljöjjek. De ezek után hogy lehetnék rá képes? – tettem fel magamnak a kérdést, miközben a szívem elkezdett kiszakadozni a helyéről. Ahogy eddig – jött a válasz. Eddig is tudtam jól, hogy gyerekük lesz, de most… Miért kellett nekem reggelig itt maradnom?! Ha időben leléptem volna, akkor nem kellett volna a fültanúja lennem annak, ahogy Carrie a gyermeke apját csalogatja éppen az orvosi vizsgálatra. Aki pedig szemmel láthatóan nem tiltakozott a dolog ellen. Érhető volt; látni akarta a magzatot. Az ő gyermeke…
Hirtelen menekülni akartam – éppúgy, mint az imént az ágyban. Ahol rosszul lettem, amit ráébredtem, hogy mit is teszek. Ez nem normális viselkedés. Nem szabadott volna hagynom, hogy megint itt kössünk ki – egymás karjaiban. A fürdőbe zárkózva sikerült összeszednem magam annyira, hogy immár higgadtan álljak elé ismét.
Mielőbb le akartam lépni, mégis valami arra késztetett, hogy legalább neki ne okozzak nagyobb zűrt az életében, és Carrie természetét ismerve, nem könnyen tenné túl magát azon, hogy együtt töltöttük az éjszakát, miközben ő a jegyese. Valószínűsítettem, hogy megkeserítené Rob amúgy sem kiegyensúlyozott életét, ezért megnyugtattam róla szerelmemet, hogy a hátsó kapun fogok eltűnni, nem kell aggódnia miattam. Ő viszont megállított, és feltett egy kérdést, amelyre percekig fontolgattam a választ.
Fájt azt látnom a tekintetében, hogy teljesen lemondott már róla, hogy valaha is igent válaszoljak bármilyen kérdésére. Már amúgy sincs sok időnk – jutott eszembe. Öt nap és megnősül. Azzal vége… Már nem sok mindent veszíthetek, ha addig még engedek neki.
Döntöttem.
- A szokott időben – feleltem Rob kérdésére, miközben alig bírtam már fékezni az érzelmeimet, melyek elszabadulni igyekeztek. Mit elszabadulni? Vadul felszínre törni, akár egy gejzír! Főleg a sírás környékezett… Egészen addig sikerült visszafojtanom a könnyeimet, míg a kocsimhoz nem értem, bele nem ültem, és két utcával odébb leparkoltam.
Rob, Carrie, a gyerekük – ez a három személy járta át a gondolataimat, miközben sírva fakadtam. Nem először éreztem úgy, hogy a sors ezzel büntet engem azok miatt a dolgok miatt, amiket én követtem el Rob ellen. Tudtam, hogy megérdemlem a szenvedést, vagyis azt, hogy már soha nem fog tudni olyan tiszta, őszinte szerelmet nyújtani nekem, amilyet régen, ezért készséggel álltam hát elébe. De azt nem vette be a gyomrom, hogy közös gyerekük lesz. Néha – a karjaiban fekve, gyönyörtől eltelten – szinte el is feledkeztem erről, olyankor csak ketten voltunk, mintha még mindig a szigeten lennénk. Visszasírtam azt az utolsó éjszakát, amikor – ha csupán rövid időre is – összefonhattam volna vele a sorsom. Igent kellett volna neki mondanom arra a kis időre, és néhány óráig élvezni a tudatot, hogy a menyasszonya vagyok és hozzá tartozom. Utána úgyis ugyanígy végződött volna…
De kár volt már ezen keseregnem. Letöröltem a könnyeimet és hazamentem. Alex épp akkor indult volna valahová, de alighogy meglátott – nem bírtam kiszállni a kocsiból –, elővette a mobilját, beszélt két szót valakivel, majd odajött hozzám és kisegített az autóból.
- Bántott? – jött rögtön az első kérdés tőle. Megkönnyebbültem, hogy nem kell neki magyarázkodnom, hol és kivel töltöttem az éjszakát, mert arra most nem lettem volna képes. Válasz helyett megráztam a fejem, de a könnyeim ezúttal maguktól kezdtek el potyogni, az engedélyem nélkül.
Ő magához ölelt, és bekísért – vagy inkább támogatott – a házba. A nappaliban ültetett le, illetve ő ült le, engem meg az ölébe vett. Nem lepődtem meg ezen, vagyis nem igazán érdekelt.
- Elmondod, mi történt? – kérdezte halkan, amikor valamelyest csillapodott a zokogásom.
- Nem – feleltem. Szomorúan néztem rá. Ő szintén nem volt boldog. – Sajnálom, Alex! – kértem tőle bocsánatot, és most ezt mindenre értettem. Neki is fájdalmat okoztam. Már akkor elszúrtam mindent, amikor New Orleansban engedtem Rob ostromának, és lefeküdtem vele. Ha nem tettem volna, nem itt tartanánk…
- Ezen már nem tudsz változtatni – felelte a férjem, aztán gondterhelten felsóhajtott. Meglepettem pillantottam rá megint. Nem vettem észre, hogy kimondtam volna a gondolataimat. – Már a legelején éreztem, hogy nem közömbös neked. Szerettem volna, ha máshogy alakul köztetek… – kezdte a vallomását, de én nem akartam hallani a folytatást, amelyet az agyam már előre sejtett. Nem akartam felfogni, amit ezzel a rövid mondattal sugallt. És alig mertem elhinni, hogy… Alex ezt előre így tervezte?
Ez több volt a kelleténél, amit ma el tudtam volna viselni, úgyhogy felpattantam az öléből, és Bonbonnal a nyomomban a szobám felé igyekeztem. Ez most nagyon nem esett jól. A férjem előre kitalálta volna, hogy keres nekem valakit maga helyett? A tekintete és a szavainak a mögöttes tartalma igenis ezt sugallták. Döbbenten az ágyamra ültem, és elgondolkodtam azon, vajon milyen meglepetéseket tartogat még nekem a sors? Úgy éreztem, ennél több csapást, csalódást és kínt nem tudok már elviselni…
Az ölembe vettem a kutyát, aki az egyetlen olyan „férfi” volt az életemben, akiben feltétel nélkül megbízhattam, majd magam mellé emeltem az ágyra, és az oldalamra fekve ismét siratni kezdtem az életemet. Alex nem jött utánam, nyilván felfogta, hogy a közlendője egy cseppet sem segített az amúgy is kusza lelkem helyrezökkentésében. A szívem mellett a fejem is megfájdult, de nem sikerült túltennem magam egyik problémámon sem. Észre sem vettem, mikor nyomott el az álom.
Délután arra riadtam, hogy hűséges kis kedvencem az arcomat nyalogatja. Ekkor fogtam csak magam, hogy lemerészkedjek az emeletről, mert megéheztem. De egyelőre nem jutottam semmire. Bonbont kiengedtem a kertbe, aztán a hűtőhöz léptem, de amint kinyitottam, elment az étvágyam, így körül sem néztem benne. Kivettem egy palack ásványvizet, aztán becsaptam a frigó ajtaját és a mellette levő pultra támaszkodtam. Egy fikarcnyit sem sikerült okosabbá válnom azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjek az életemmel. És a pici emberpalántáéval, akit a méhemben hordtam.
Odanéztem a hasamra, és végigsimítottam rajta a kezemmel. Többször. Még nem éreztem, de mindig eszembe jutott, hogy ő létezik. Elmosolyodtam a gondolatra. Az egyetlen olyan valaki, akit életem végéig tiszta szívemből szerethetek, és a szülői lét alapvető negatív helyzetei ellenére ő is szeretni fog engem. A szülőanyját.
- Jobban vagy? – kérdezte halkan a hátam mögött Alex. Majdnem felugrottam ijedtemben, és felé akartam fordulni, de hátulról átkarolt, és magához ölelt. – Kérlek, ne haragudj! – kért bocsánatot, miközben immár az ő tenyere simult a hasamra.
Az igazat megvallva elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy folyton valami olyasmi derül ki a két emberről, akiket eddig életemben mindennél és mindenkinél jobban szerettem, ami egy kicsit sem tetszik. De kezdtem beletörődni, hogy nekem ilyen lapokat osztottak. Tenni nem tudtam ellene, befolyásolni sem a múltat, így a jövőre kellett csak koncentrálnom, és sodródni a jelen árjával, amely megállíthatatlanul szippantott magába folyton.
- Nem haragszom – motyogtam. Megsimogattam Alex karját, mire kaptam egy puszit tőle a nyakamba, utána elengedett, és maga felé fordított.
- Hidd el, tudom, hogy kegyetlenség, de… az is az volt, hogy egyáltalán elvettelek feleségül. – Megint könnyek gyülekeztek a szemem sarkában a szavai hallatán. Kihallottam belőle a fájdalmat, a kínt, amelyet a saját káros szenvedélye miatt érzett, és a bűntudatot, amit pedig miattam.
- Én nem bántam meg – mondtam halkan, mire elmosolyodott, de inkább lemondóan, mint vidáman.
- Szerettelek volna biztonságban tudni életed hátralevő részére – folytatta, amit az előbb elkezdett. – Azt hittem, hogy mellette boldog, és teljes lehetsz. – Még mindig nehezen emésztgettem, hogy a férjem, aki állítólag szeretett, tényleg előre eltervezte, hogy utódot keres nekem maga helyére. – Szinte örültem, amikor elrabolt – mosolyodott el szomorkásan.
- De végül nem sikerült… Az élet közbeszólt – jelentettem ki higgadtan. Én magam is meglepődtem a hangom nyugodt csengésén. Pedig még fájt, ha Robra és Carrie-re gondoltam, de valami megváltozott.
Alex hosszan figyelt, és mintha arra várt volna, hogy bármelyik pillanatban újra elsírhatom magam, de már ehhez sem volt kedvem.
- Enned kéne valamit – nézett ekkor ismét a hasamra. Pont szólásra nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele, nem vagyok éhes, amikor egyetlen meggyőző indokkal érvelt. – Neki szüksége van a táplálékra – cirógatta meg ismét a hasam. Igazat adtam neki. Kelletlenül, de ismét a hűtő felé fordultam, mire Alex átkarolta a vállam, és együtt néztünk valami ehető után.
Szendvicseket dobtunk össze végül, amit a melegre való tekintettel a hátsó kertben levő rózsalugas hűsében fogyasztottunk el. Ez sem volt jó ötlet. Az a piknik jutott eszembe ugyanis, amit New Yorkban ejtettünk meg Robbal. Olyan sok közös emlékünk volt, hogy szinte már másra sem bírtam gondolni, csak rá. És mivel rágondoltam, vele együtt arra is, hogy mit ígértem neki reggel. Ma is elmegyek hozzá.
Mikor közöltem Alexszel, hogy mik a terveim éjszakára, megpróbált lebeszélni.
- Ne kínozd magad, ha ennyire fáj – mondta. Tudtam, hogy nem akar visszatartani, hogyha én tényleg menni szeretnék, csupán jót akart. De nekem Brad szavai jártak a fejemben. Úgy döntöttem, az esküvőjéig mindenképpen Rob mellett leszek – ha tényleg olyan rossz neki, ahogy Brad állítja –, utána pedig… Ki tudja…
- Fáj, de úgysem tart már sokáig – feleltem a férjemnek, aztán a házba indultam. Mellette elhaladva még odahajoltam hozzá egy pusziért, és megköszöntem, hogy ilyen normális velem.
- Azok után, amiket én is tettem… – kezdte. – Megérdemled, hogy az legyek. – Hálásan rámosolyogtam, ő vissza rám, aztán a szobámba mentem, hogy összeszedjem magam az esti találkozásra.
Lezuhanyoztam, de az öltözködéssel nem bajlódtam sokat, egy egyszerű, bár kissé túl feszes ruhát húztam magamra – amelyben kicsit visszatért az önbizalmam, és még a terhességem sem látszódott, úgyhogy megtehettem, hogy ilyesmit viseljek –, aztán megsimogattam Bonbont, aki talán sejtette, hova, vagyis kihez megyek, mert megcsóválta a farkát, mintha üdvözletét küldené.
- Átadom neki – mosolyogtam rá, majd magára hagytam. Alexet nem láttam sehol, de tudta, hogy hova készülök, úgyhogy nem kerestem meg, hogy szóljak neki megint.
Beültem az autómba, és a már jól ismert útvonalon fél óra alatt odaértem Rob lakásához.
(Rob)
Reggel óta, mióta Kristen elment, az utolsó szavai tartottak életben. Azt mondta, hogy este újra eljön. Addig viszont végig kellett szenvednem egy utat Carrie-vel egy légtérbe zárva a nőgyógyászig, majd eljátszani a pasas előtt a boldog szerelmespárt, végül megpillantani a monitoron azokat a pacákat, amelyeket az orvos a gyermekemként diagnosztizált.
Nem vettem ki semmit a hullámzó foltokból, de aztán… bekapcsolta a hangszórókat és meghallottam valamit. A szívverése volt. Carrie három és fél hónapja hordta magában a magzatomat. Nem látszott még rajta semmi külsőleg, de ez az élmény sokkolt. Most vált bennem igazán bizonyossá a dolog. És nem töltött el kitörő örömmel az egész. Hiába varázsolt el a látvány és a szaporán verdeső kis hang, teljesen más érzések jártak át, mint normális esetben történt volna.
Arra gondoltam, bárcsak Kristen lenne az, akit kísérgetek ilyen vizsgálatokra, és ne Carrie. Bárcsak Kris hordaná a babánkat. Bárcsak ő ajándékozna meg vele… De már rég nem számítottam tőle semmilyen ehhez hasonló ajándékra. Csupán a jelenléte volt az, amivel napról napra meglepett. Visszaterelődtek a gondolataim Carrie felé, amikor visszafordult még, mielőtt indulni készültünk, mert beszélni szeretett volna a dokival valamiről, amit elfelejtett.
A magánklinika előtt vártam meg. Leültem egy padra, és rágyújtottam. Boldognak kellett volna lennem, mert tényleg varázslatos dolog történt velem az imént odabent, de… Mégsem voltam az. Szomorú annál inkább. Carrie pár perc múlva megjelent, így nem töprenghettem tovább.
- Eljössz velem haza végre? – kérdezte a kocsi felé menet, miközben hevesen fintorgott a cigim láttán.
- Minek mennék? – kérdeztem tőle fáradtan.
- Mert az lesz a közös otthonunk, elfelejtetted? – simult hozzám, amikor megálltunk az autó mellett. Nem öleltem vissza. Nem éreztem túl jól magam. Sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam. Méghogy közös otthon…
- Nem fogok veled ott lakni – közöltem vele már nem először. – A nyilvánosság előtt eljátszom veled ezt a szart a gyerek miatt, de ne várd, hogy a négy fal között is házasok legyünk.
- Ó, pedig kár – engedett el, majd az anyósoldal felé lépdelt. – A kicsi Kristen nem fog örülni, ha leadom a sztoritokat a sajtónak.
- Carrie! – kiáltottam rá. – Miért csinálod ezt velem? Megkaptad, amit akartál. Máris egy csomó kurva forgatókönyvet kaptál. A karriered megy az ég felé, mit akarsz még tőlem?!
- Csak egy kis megértést, Rob – mondta ekkor. Tökéletesre fejlesztette, hogyan kell imitálnia azt, hogy mindjárt sírva fakad. De nem hagytam magam megtéveszteni. – Ez a kisbaba itt – simított végig a hasán. – Ő lehetne a szerelmünk bizonyítéka.
- Köztünk soha nem is volt, és nem is lesz szerelem – mondtam ekkor lassan, szótagolva, hogy felfogja.
- Várd ki a végét – kacsintott rám, majd az előbbi pityergés közeli állapotából máris visszaváltozott kegyetlen zsarnokká. – Nemsokára összeházasodunk – szállt be vigyorogva az autóba. Kelletlenül követtem; sajnos egy autóval jöttünk. – És lesz egy nászéjszakánk – duruzsolta a fülembe, miután áthajolt hozzám a sebváltó fölött, aztán egy csókot nyomott a nyakamra. Megborzongtam, de nem a vágytól, sokkal inkább az undortól.
Azt már végképp nem toleráltam, amikor fogta magát, és mielőtt indíthattam volna, hogy visszavigyem a lakásom előtt hagyott kocsijához, egyszerűen végigsimított a combomon, és az ágyékomra tette a kezét. Félreérthetetlenül markolt meg, én meg félreérthetetlenül löktem félre onnan.
- Szállj le rólam!
- Ugyan már, kedvesem, hidd el, akarni fogod – dőlt hátra az ülésen. Nem látszott megbántottnak, holott igen egyértelműen utasítottam vissza. A baj az volt, hogy tényleg a markában voltam. És ettől a pillanattól féltem. Amikor majd nem elégszik meg annyival, hogy elveszem. De nem akartam még sem az esküvőre, sem a nászéjszakára gondolni, mert akkor igen közel kerültem az őrülethez.
Mikor visszaértünk a lakásomhoz, kiraktam a kocsimból, és szó nélkül felfelé indultam, gondoltam, megtalálja a saját járművét egyedül is. Szerencsére nem jött utánam, de biztos, ami biztos magamra zártam az ajtót. Meg kellett emésztenem a látottakat, és a hallottakat. Újra felidéztem a pillanatot, amikor meghallottam a benne élő kis emberi lény szívhangját. Az én gyermekem. Mindig is szerettem volna, de… nem tőle. De a kicsi nem tehetett róla, hogy ki lett az anyja. A sors határozott így.
Gondolataimból a telefonom zökkentett ki. Victoria volt az, az idősebbik nővérem. Nem akartam végighallgatni a hegyi beszédet, amit már volt alkalmam egy párszor, sem az örömködését, és a kíváncsiságát, hogy miért nem mutatom már be a családomnak a jövendőbelimet. Semmi kedvem nem volt az egész cirkuszhoz, nemhogy még a családomnak is bemutatni… Még csak az kéne. Carrie képes lenne elérni, hogy megkedveljék – sajnos ehhez elég jó színésznő volt –, és aztán én lennék a gonosz, amiért úgy bánok vele, ahogy. Ebből inkább nem kértem.
Mikor a testvérem megunta a telefonom kicsöngésének hangját, abbahagyta a hívást. Fellélegeztem, és a bárszekrényhez indultam. Úgy döntöttem, kellőképp eltompítom az agyam estig, és reménykedek benne, hogy Kristen tényleg eljön. Nagyon szerettem volna, ha a hűvös hangja és a történtek ellenére ismét meglátogat. Ha van egyáltalán hozzá gusztusa. Én egyre jobban undorodtam magamtól. És attól is, amit vele teszek. Hagynom kellett volna, hogy elhagyjon, nem pedig megkeseríteni az életét. Gyűlöltem, hogy nem tudom őt boldoggá tenni.
Az ital egyre fogyott az üvegben, de még eléggé észnél voltam ahhoz, hogy estére összeszedjem magam. Lezuhanyoztam, magamba kényszerítettem egy fél szendvicset, aztán vártam. Sokáig. Már sötétedett, de Kristen nem volt sehol. Fél órával később már majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog eljönni mégsem. Nem hibáztattam érte, nem is lehettem igazán dühös rá emiatt. Így döntött. Nyilván sok volt neki az, ami reggel történt. Nekem is sok volt.
A kisbaba szívverése a fejemben lüktetett, nem tudtam kizárni onnan. De muszáj volt, nem akartam ellágyulni egy ilyesmi miatt. Majd ha megszületik – őt el fogom kényeztetni, az anyja viszont elmehet a francba. Carrie-ről újfent eszembe jutott, mivel fenyegetett ma ismét. Nászéjszaka. A hideg rázott ki a gondolattól, hogy hozzá kellene nyúljak. Azt már nem – gondoltam. Soha többé. A testem is ugyanúgy gondolkodott, mint az agyam. Egyedül Kristen közelsége váltotta ki belőlem a mindent elsöprő vágyat. Meg az, amikor rágondoltam.
Hol lehet? – tűnődtem. Talán… talán tényleg elege lett. A telefonomra néztem, hogy felhívjam. Ekkor ugrott be, hogy előző nap is kicsit később érkezett. Már sötét volt. Lehet, hogy arra gondolt, majd akkor jön ma is, mint tegnap? Ezzel visszatért belém némi remény. Valamivel boldogabban várakoztam. Muszáj valahogy elfeledtetnem vele a reggeli incidenst – gondoltam. Volt ötletem, hogyan csináljam, az egyetlen dolog, ami kifejezetten zavart, az az volt, hogy csak fizikailag engedett közel magához.
Bár előző nap meglepett, mikor közölte, hogy egész éjszakára, vagyis reggelig velem marad, és a karjaimba bújva aludt el, mindennél nagyobb örömet okozva ezzel nekem, mégsem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régen. Ez inkább fájdalmas szenvedély volt, mely a testünket kielégítette ugyan, de a lelkünk, és a szívünk tovább vérzett a körülmények áldozataként. Az én hibám miatt lett így. Pontosan tudtam, hogy ha akkor várok még rá, akkor nem kerülök ilyen helyzetbe Carrie-vel, ő most nem lenne terhes a gyermekemmel, mi pedig talán nem is szakítottunk volna Kristennel. De máshogy írták meg a történetünk ( :PPP ).
Már csak abban reménykedhettem, hogy a sors pennája végül valamilyen módon újra egymáshoz sodor bennünket, ha nem is most, tán évek múlva, amikor nem lesz semmilyen zavaró vagy befolyásoló külsőség, mely közénk állhat. Talán nem is kell éveket várnom rá… Ki tudja.
Fogalmam sem volt, minek gondolkodom ilyesmin, hiszen még abban sem lehettem biztos, hogy a mai események után akar-e még látni egyáltalán. Ha nem jön el, akkor egyértelmű a döntése. Akkor tudni fogom, hogy nem akar már engem. Vagy lehet, hogy akar, de nem így. Nem titokban, nem egy feleséggel és egy gyerekkel az oldalamon. Nem hibáztathattam érte, nekem is kín és gyötrelem volt, amikor még ő volt férjnél. Nem kívántam neki ugyanazokat a szenvedéseket, amiken én mentem keresztül. De persze lehet, hogy ő már nem is szeret annyira, hogy ilyen szinten megérintse a dolog.
Totálisan összezavarodtam, de tovább figyeltem az ajtót, mikor hallatszik meg rajta szerelmem kopogásának összetéveszthetetlen ritmusa. A várakozás felőrölte az idegeimet, de végül… megtörtént.
Szinte repültem az ajtóig, hogy azt kinyitva a karjaimba zárjam életem értelmét. Megremegtem, mikor habozás nélkül visszaölelt.
...
