63. fejezet

...
63. fejezet

"Decisions, decisions..."

(Rob)

Sokáig csak néztem, ahogy mellettem alszik, és alig bírtam elhinni. Főleg az volt számomra hihetetlen, hogy tényleg visszajött. Ezt nem is igazán értettem, mert bár valóban azt mondta, olyan sok napja elment már, hogy az összes ez irányú reményem kihalt, csak úgy, mint annak idején az őslények.

Ő mégis visszatért hozzám. És szerelmeskedtünk. Ha még mindig álomnak hinném, ezt a legjobban a testem különböző pontjain érzett friss karmolás- és harapásnyomok bizonyítanák – gondoltam, melyeket csupán éreztem, nem láttam, ugyanis nem tudtam Krisről levenni a tekintetemet.

A szívem elfojtottnak hitt érzelmei gejzírkén törtek fel bennem, és zubogtak megállíthatatlanul. A szerelmem iránta tovább erősödött. Tudtam, hogy akármi is történt vele az elmúlt napok során, semmi nem számít, kizárólag az, hogy újra itt van velem. Szorosan magamhoz öleltem, beszívtam az illatát, melyet napokig nélkülözni voltam kénytelen, és boldogan simítottam végig, élvezve a bőre tapintását. Azt sem voltam képes megállni, hogy ne kezdjem el elhalmozni a csókjaimmal, erre viszont már felébredt.

Kinyitotta a szemeit, pislogott néhányat, majd rám mosolygott. Karjait a nyakam köré kulcsolva nyújtotta az ajkait egy igazi csókért. Akkor tudtam csak végül elszakadni tőle, amikor már én magam sem kaptam levegőt.

- Visszajöttél – suttogtam. Még most is csak próbáltam felfogni ezt a tényt, de alig sikerült.

- Visszajöttem – erősítette meg ezt ő is, még mindig mosolyogva, amelybe viszont már egy csepp szomorúság is vegyült. Ki akartam ezt ölni belőle, ezért újra megcsókoltam. Viszonozta. De olyan szenvedéllyel, hogy félő volt, kigyullad alattunk az ágy. Ezt sem bántam volna. Visszakaptam az életemet!

Nem kívántam pocsékolni a szavakat, az ő testének örömeit élvezni annál inkább. Nem haboztam beteljesíteni a vágyainkat. Addig nem eresztettem a karjaim közül, míg remegni nem kezdett a gyönyörtől, akkor is csupán azért, hogy a saját vágyaimnak utat engedjek. Kris nyögései ezúttal is álomszerűek voltak, de egyre inkább éreztem, hogy ez a valóság, nem pedig holmi kósza ábránd vagy fantázia.

Kimerülten öleltük egymást, miután testünk pillanatnyilag regenerálódni kényszerült. Addig is a lelkünket ápoltuk.

- Nem hittem volna… – suttogtam még mindig csodálkozva a meglepetésen, amit okozott.

- De hiszen mondtam – felelte, mintha tényleg egyértelmű lett volna, hogy valóban vissza fog jönni.

- Mondtad, de… Nekem akkor úgy tűnt, hogy… inkább őt választod. – Most is beleborzongtam a gondolatba, és összeszorult a torkom.

- Volt némi megbeszélnivalónk – felelte Kris homlokráncolva. Nem akartam, hogy borússá váljon az idill köztünk, ezért megpróbáltam elterelni a figyelmét.

- Bonbonnak is hiányoztál – közöltem vele mosolyogva.

- Örült nekem, amikor megjöttem – csillantak fel a szemei a kutya nevének hallatán. Még szép, hogy örült – gondoltam.

- Mikor érkeztél? És hogyan? – csodálkoztam, hogy nem hallottam a helikoptert. Pedig az elmondása alapján az hozta ide. A férje gépe. Erre az én kedvem csorbult le egy kissé.

- Ő Los Angelesben maradt – tette hozzá kissé megint elszomorodva.

- Oké, legyünk túl rajta – mondtam neki hirtelen. Kicsit mintha összezavarták volna a szavaim, de aztán pislogott párat, és elhúzódott a karjaimból. Máris hiányzott, de igaza volt. Egy ilyen témát nem lehet egymásba fonódva kivesézni.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezte, és elővette az egyik pólómat a szekrényből. Nagy volt rá, de még így is izgatóan simult a teste domborulataira.

- Valójában inkább semmit – feleltem, miközben én is kikászálódtam az ágyból. Kintről betűzött a verőfényes napsütés, szívesebben folytattam volna a boldogságot vele a tengerben, vagy a parton… akárhol, csak ne legyen köztünk ez a feszültség, amelynek kezdődő jeleit máris éreztem magamban.

- Rob… – kezdte volna, de tényleg inkább leintettem.

- Ne. Ne rontsuk el – pillantottam rá, és mivel ő felöltözött, én is magamra rángattam az egyik levágott szárú farmeremet. Ezután a fürdőbe vonultam, hogy valamelyest rendbe hozzam a kinézetemet. Már látszottak Kris testén a borostám hagyta piros dörzsölés-foltok.

Mire megborotválkoztam, ő egy halomnyi finomságot készített a konyhában, a lábai körül pedig ott sertepertélt Bonbon.

- Őt te szoktattad be a házba? – kérdezte, amint meglátott.

- Nem kellett sokáig győzködnöm – feleltem vállat vonva. Közelebb léptem szerelmemhez, aki a pulton ügyködött valamit, és hátulról a dereka köré fontam a karjaimat. – Olyan jó, hogy itt vagy – suttogtam, majd csókokkal borítottam a nyakát. Felkuncogott, amint csiklandósabb területek felé közeledtem, de észrevette a változást az arcomon, mert megtörölte a kezét, felém fordult, és megsimogatta.

- Úgy is jó volt – súgta, majd elpirult és az ajkaiba harapott. Aztán én is ezt tettem. Hosszan ízlelgettem őt, mielőtt az eb ugatása szétválasztott bennünket. Megrovóan pillantottam a pöttöm kis lényre, aki rögtön visszapártolt Krishez, amint megérkezett. Tipikus pasi – gondoltam. Megjelenik egy nő – mit egy nő? A NŐ! – erre elveszíti a fejét. Akárcsak én. Jómagam sem teketóriáztam sokáig, amint megpillantottam – holott akkor még csak álomnak hittem. Most viszont nagyon is ébren voltam, testileg és lelkileg egyaránt.

Hagytam, hogy Kris eltoljon magától, majd az asztalhoz vezessen. Ismét isteni étket készített, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Mintha egy hete nem ettem volna… Aztán elgondolkodtam. Valóban nem vittem túlzásba a táplálkozást, miután elment. Bonbon is csak ímmel-ámmal kóstolt bele a tápjába. De visszajött, és nemcsak az étvágyunkat hozta vissza magával, hanem a fényt is az életünkbe.

A nap hátralevő része olyan volt, mintha az elmúlt gyötrelmes időszak meg sem történt volna. A naplementét immár kettesben néztük végig, kézen fogva andalogtunk épp a tenger parton. És valami furcsát éreztem, ahogy fogtam Kris apró kezét. Lopva odapillantottam, és szinte kiugrott a szívem a helyéről.

Amit éreztem – jobban mondva hiányoltam –, az a jegygyűrűje volt. Nem volt rajta. Ez csak egyet jelenthet – gondoltam. De nem mertem reménykedni. Rákérdezni sem. Szerelmem viszont kiszúrta, hogy az előbb mit szemléltem olyan tüzetesen, még ha csupán egyetlen másodpercig is, de nem adott magyarázatot, csupán halkan felsóhajtott.

Amint viszont fellépdeltünk a verandára, felém fordult, és elengedte a kezem. Kissé tétovázva pillantott rám, a szemében újra felfedeztem némi szomorúságot, de korántsem volt olyan vészes, mint reggel. Inkább csak tétovázott. Talán, hogy elárulja, mi is történt. Nem voltam benne biztos, akarom-e tudni, de... Vártam. Láttam rajta, hogy a szavakat keresgéli.

És igazam lett. De röviden összefoglalta az elmúlt hetet.

- Elváltunk – közölte halkan.


(Kristen)

Egy tanulmány volt Rob arca, mikor közöltem vele, mi történt. Nekem már volt időm feldolgozni, neki még nem. Azaz… nekem sem. Nem elég. És semmi kedvem nem volt részletezni, még túl… mostani volt. Friss.

Visszagondoltam az elmúlt csaknem egy hét eseményeire.


Először nem akartam elmenni Alexszel a szigetről, de mégis jobbnak láttam olyan helyen átbeszélni vele a dolgokat, ahol nincs a közelben Rob. Neki sem akartam fájdalmat okozni, és magamat is kímélni akartam attól, hogy zavarba kelljen jönnöm. Azt hittem, csak valami közeli szárazföldre megyünk, de a férjem egészen hazáig repített. Illetve a pilóta. Mi már a gépen beszélgetésbe elegyedtünk, vagyis közöltem vele, hogy emlékszem rá, mit tett velem.

Ez persze nem volt igaz, hisz az az időszak teljesen kiesett, de mégis tudatni akartam vele, hogy tudom, mi történt. Ő viszont megdöbbent.

- Azt hittem, nem fogsz rá emlékezni... – Nem tagadta.

- Tulajdonképpen Rob árulta el – vallottam be. – Hogy tehetted? – kérdeztem tőle elkeseredve.

Alexen látszott, és el is árulta, hogy nem jókedvében cselekedett akkor, de azzal védekezett, hogy nem látott más megoldást.

- Nem akartad feljelenteni azért, amit tett, és… Te magad könyörögtél, hogy valamivel segítsek rajtad. Borzasztó volt látni, ahogy szenvedsz – mondta. Arra a bizonyos reggelre még emlékeztem, bár homályosan. Tehát akkor kezdődött.

- Hogy tehetted? – ismételtem suttogva. Alex nem válaszolt, míg meg nem érkeztünk az otthonunkba.

- Nem akarsz előbb lezuhanyozni, és… kicsit pihenni talán? – érdeklődött kedvesen, miután beléptünk a házba. Jó ötletnek tűnt, így hallgattam rá. Tiszta fejjel talán előbb tudok döntést hozni.

Furcsa volt ismét a saját ruháimba bújni, teljesen hozzászoktam, hogy Rob cuccát viselem – már amikor volt rajtam valami. Most mégis sokkal emberibbnek éreztem magam, amikor kiléptem a tus alól, és tisztességesen felöltöztem.

- Így sokkal jobban tetszel – mosolygott rám Alex, amint megpillantott. A dolgozószobájában voltunk, de abbahagyta a telefonálást, amikor megjelentem, és immár minden figyelmét nekem szentelte. Én pedig neki. Vártam, hogy magyarázattal szolgáljon.

Eszembe jutott, hogy Rob azt hitte, Alex ügyén majd könnyebben túlteszem magam. Hát tévedett. Egyáltalán nem volt könnyű szembenéznem, és higgadtan ülnöm azzal a férfival egy légtérben, akit valaha szerettem. És mégis olyan szerekkel kábított, melyek az ő vesztét okozták néhány évvel ezelőtt.

Nehéz beszélgetést folytattunk. Megértettem az indokait, de megfogadtam, hogy ezt soha nem fogom Rob tudomására hozni. Nem akartam, hogy még többet szenvedjen. Alexnek is megmondtam, hogy mi a döntésem, de legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott.

- Mindig is ezt akartam – magyarázta az örömét, amely azért hamiskás volt. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor gondol valamit komolyan.

- Én nem ezt akartam – sírtam el magam önkéntelenül. Én vele akartam maradni, azaz nem vele, hanem Robbal, de Alex mellett is támaszként, amíg… még életben van, amíg lehetséges, de… Ezek után nem voltam rá képes. Mégis őt tekintettem a családomnak. Senki másom nem volt már rajta kívül.

Éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és úgy döntöttem, mégis adok Alexnek egy esélyt. Rob is megkapta, így nem volna fair, ha neki elnézném, amit tett, a férjemnek pedig nem. Adtam magamnak pár napot. Ezalatt elintéztem a privát dolgaimat, és egyszer-kétszer Alexszel is mutatkoztam a nyilvánosság előtt. Nem ellenkezett, sőt, hálás volt a próbálkozásaimért, de ő már intézkedett a kettőnk ügyében.

Akkor is elsírtam magam, amikor néhány nappal később lerakta elém a válási papírokat. Nem bírtam aláírni, pedig csupán arra lett volna szükség. Elkeseredetten néztem rá, ő várt.

- Rajta, Kris! – biztatott. Mégsem tettem meg. Aznap estére nem volt programunk, így nyugodtan gondolkodhattam a szobám magányába rejtőzve.

Mit tegyek? – töprengtem. Ha aláírom, akkor ezzel vége annak, amiben valaha hittem. És új életet kezdhetek azzal a férfivel, akit helyette választottam. De… Alex. Vele mi lesz? Ő még mindig beteg. És segítségre szorul. Ahogy lassan elhatalmasodik rajta a betegség, annál inkább. De már nem akarta, hogy vele legyek ezalatt az idő alatt. Megbocsátottam neki is, de hogy elváljak tőle?! Újabb álmatlan éjszaka lett a végeredménye a tépelődésemnek. De végül elhatároztam magam.

Reggel aláírtam a papírokat.

- Ennek ellenére te fogsz örökölni utánam mindent – árulta el Alex, miután megtettem. Nem könnyítette meg a helyzetet, ezzel ugyanis felhívta a figyelmemet rá, hogy már alig van neki hátra valamennyi. Az első este azt is bevallotta ugyanis, hogy nem folytatja a kezelést, akár segít rajta, akár nem.

A szívem szakadt meg érte, de el kellett ezt fogadnom. Ahogy azt is, hogy elváltunk. Ezt volt a nehezebb. Szabad lettem, de milyen áron? – kérdeztem magamtól. Választ azonban nem tudtam adni rá. Odaléptem Alexhez, akit a vele töltött napok alatt még csak meg sem érintettem, és a karjaiba bújtam.

- Sajnálom – suttogtam. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Még mindig szerettem. Őt is. Ez a történet mégis véget ért. A mi történetünk. – Ha bármikor szükséged van rám… – pillantottam fel rá.

- Kedves vagy, Kris – puszilta meg a halántékomat. – De inkább kezdj új életet. És éld is azt. Ne nézz hátra – kérte halkan, szenvedően.

Még szorosabban öleltem, mert fájt, hogy így lett vége. És az is, hogy neki így lesz vége. Boldoggá akartam tenni, megszépíteni neki a hátralevő napjait, heteit, hónapjait… Ehhez képest elváltunk, és külön utakon folytatjuk. Féltem attól, mit hoz így a jövő a számomra, de a sorsra bíztam magam.

Alex ellenkezése ellenére a lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha szüksége van rám, majd megkértem, hogy hadd mehessek vissza a helikopterrel a szigetre. Egy órán belül a rendelkezésemre állt a pilóta, aki ide is elhozott bennünket.


Este pedig már Robnál voltam. Éppen aludt, de felébredt a jöttömre. És csodálatosat szeretkeztünk. Aztán reggel is, most pedig… Már tudja. De egyelőre nem mond semmit.

Felváltva suhantak át az érzelmek az arcán, de a legerőteljesebb mégis az öröm volt. Én magam csak az ő örömének tudtam örülni, Alex miatt még egy kicsit szomorú voltam.

- Elváltatok? – ismételte hitetlenkedve.

- Igen – feleltem tömören. Most még nem voltam képes neki ezt jobban kifejteni. Megfordultam és beléptem a házba, hogy hozzak valami ennivalót a kutyusnak. Aki persze követett, és vígan ugrándozott a lábaim körül, amíg felbontottam neki a konzervet. Kivittem neki a ház elé, és leraktam, hogy hadd állhasson neki falni.

Rob még mindig ugyanott állt, ugyanolyan dermedten, ugyanúgy hitetlenkedve. Engem nézett, és mintha egy cseppnyi ijedtséget is felfedeztem volna rajta. Furcsa és bizarr gondolatként az agyamba furakodott: mi van, ha így már nem is kellek neki? Mi van, ha csak addig voltam jó, amíg „megszerezhetetlennek” tűntem? De aztán elmosolyodott, és tudtam, hogy hülyeség, amire gondoltam.

Közelebb lépett, és szinte reszketett, amikor magához ölelt.

- Szeretlek – suttogta, mielőtt megcsókolt. Egy könnycseppnyi boldogság gördült végig az arcomon, miközben viszonoztam. Ennek szintén több összetevője volt, de főként most is az ő öröme miatt éreztem. De Alex… nem lesz könnyű sem neki, sem nekem – ebben biztos voltam. Egyelőre viszont megfeledkeztem a férjemről, és Robra terelődött minden figyelmem.

Mosolyogva kapott a karjaiba, és vitt a hálószobába, ahol csak akkor engedett el, miután az ágyra fektetett. Ő maga is mellém feküdt, de még nem nyúlt hozzám. Némán nézett végig rajtam, majd a tekintete megállapodott az arcomon. Én végigsimítottam az övén, és közelebb hajoltam hozzá egy csókért. Még mindig kicsit remegett, amikor erre hozzám bújt, és egyből fölém helyezkedett.

Ennek ellenére úgy tűnt, nem fog – nem akar – elkapkodni semmit. A szája lágyan becézgette az ajkaimat, kiérződött belőle a szerelme, amit az imént a verandán is szóvá tett. Igyekeztem mind teljesebben viszonozni ezt a számára, és kisvártatva már csupán mi ketten léteztünk. Olyan gyöngéden bánt velem, mint eddig tán soha, egészen addig, míg én is el nem kezdtem simogatni őt. Akkor viszont felébredtek az ösztönei, és rögtön vadabb csókokkal kényeztette végig a testemet. Hasonlóképpen viszonoztam, nem akartam, hogy csak adjon, de ne kapjon semmit.

Zihálásunkkal telt meg a szoba, egyre szenvedélyesebben öleltük egymást, a kezünk mindenütt a másik titkos és ki nem mondott kívánságait leste és teljesítette, míg végül az egyik káprázatos pillanatban eggyé váltunk. Felnyögtem, amint végre mindennél közelebb éreztem őt magamhoz, és máris vártam a megkönnyebbülést, mely eloszlatja ezt a vágytól feszítő érzést a bensőmben, de Rob még nem moccant. Kinyitottam a szemem, és belenéztem az övébe.

Újra elismételte, hogy szeret, halkan visszasuttogtam neki ugyanazt. Végre tényleg egyek lehettünk. Minden külső, esetlegesen zavaró körülmény nélkül.

A gyönyör, mely mindkettőnk testét megborzongatta, fantasztikusan édes volt, a lelkemet éppúgy kielégítette, mint a testemet. Kedvesem ezt követően sem hagyott újra gondolkodni, még több élvezetben részesített, míg végül egymás köré fonódva simultunk össze, a szenvedély viharai után békésen, szerelmesen.

Rob már aludt, mikor a vele kapcsolatos éber ábrándjaimat az Alexre vonatkozó gondolatok váltották fel. Csalódtam a férjemben, és meglehetősen nagyot ráadásul, de mindazt félretéve, amit – csupa jó szándékból és azon oknál fogva, hogy ne kelljen végignéznie, hogyan esem darabokra a Robbal történtek után – velem tett, még mindig úgy éreztem, mellette kell lennem, ha arra kerül a sor. Nem bírtam volna visszamenni hozzá, és újra a felesége lenni a szó szoros értelmében, de szerettem volna, ha nem marad teljesen egyedül, amikor majd... De én ott leszek. Hogy ne kelljen egyedül meghalnia. Ezt a döntésemet persze még nem tudta sem ő, sem pedig Rob. Ahogy a másik titkomat sem...

...