32. fejezet

-..
32. fejezet

"Ha elég veszteség ért, idővel a múlt azzá lesz, ami a jövő volt kezdetben:

kéklő messzeség, amelybe álmodozva belefeledkezhetünk,

látóhatár, amely mögött bármikor lehetséges a reményfutam,

s ahol, hiába múlt el minden,

egyszerűen mindig megmaradt a talányos remény."

(Rob)

Úgy terveztem, hogy ezen az éjszakán kipihenem az előző éji alváshiány okozta fáradtságomat, de ebből persze semmi nem lett. A kínzó gondolatok, melyeket készakarva nyomtam el magamban a nap során, már akkor visszatértek, amikor Kris belépett a férjével közös szobája ajtaján.

Abban már teljesen biztos voltam, hogy szeret engem, efelől nem voltak kétségeim. Azt is eldöntöttem, hogy nem mutatom ki előtte, mennyire rossz ez így nekem; osztozni rajta. De aztán az jutott eszembe, hogy hiszen Alex is pont ugyanilyen kilátástalan helyzetben van, azzal a különbséggel, hogy ő hamarosan meg is fog halni. A kezdeti irigységem együttérzéssé és sajnálattá torzult iránta.

Magamat csak simán megvetettem, amiért egy haldoklótól veszem el „félig” az egyetlen nőt, akit szeret. De én is a rabja lettem Kristen lényének, és nem is akartam küzdeni ezellen.

Meg kéne próbálnom örülni annak a kevésnek, amit szerelmem férje egyáltalán nekem adott belőle, lemondva a vele töltendő időről, még úgy is, hogy tudja, abból van neki a legkevesebb. Tiszteltem a nagylelkűségéért. Be kellene tehát érnem azokkal a fél napokkal, amelyekre jogot kaptam. Nem volt szabad panaszkodnom, hiszen ez is jóval több, mint amit normális esetben – ha Alex egészséges lenne – kaphatnék.

Ebbe tehát kénytelen voltam beletörődni. Csak ne lenne olyan nehéz – nyögtem fel hangosan a tehetetlenségtől. A fantáziám okozta a legtöbb kínt most, hogy tudtam, együtt vannak. Borzasztó volt ráadásul elképzelni őket úgy is együtt. Fájt, hogy lehet, éppen Alex váltja ki Kristenből azokat a sikolyokat, melyeket annyira szerettem hallani. Hogy ő érzi szerelmem gyönyörének rándulásait a testén. Hogy ő az, aki mézet fakaszt belőle az élvezet pillanatában, és talán ízleli is…

Tudtam jól, hogy házasok lévén akkor is lefeküdtek egymással, amikor már én is vágyódtam utána. Hat keserves hónapon keresztül! Az mégis más volt, mert nem egy emelettel fölöttem csinálták. De most… Elkeserítő érzés volt. Ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy másnap találkozhatom-e Kristennel, mivel szabadnapot kaptunk. Azt megígérte ugyan, hogy egy-két órára megpróbál majd elszabadulni, de erre igen kevés esélyt láttam. Mégis ez adott reményt, hogy valahogyan átvészeljem az éjszakát.

Másnap azonban már egészen korán csalódnom kellett. Brad árulta el, hogy még előző este utaztak el, senki nem tudja, hova. Az összes reményem szertefoszlott. Csak a következő napban bízhattam, de ezt végiggyötrődtem. Kris még csak fel sem hívott. Bár miért hívott volna? – fanyalogtam magamon. Nem tartozik nekem elszámolással. Kije vagyok én neki? Szeret, az odáig rendben van, de… Hirtelen újra semminek éreztem magam. Ami persze hülyeség volt, úgyhogy igyekeztem nem totálisan megőrülni. Egészen estig. De még akkor sem értek vissza.

Lementem a bárba, hogy gyorsabban teljen az idő. Láttam, hogy Brad is ott támasztja a pultot, de nem csatlakoztam hozzá. Magányra vágytam. Ha már nem lehet velem az, akit szívesen vennék társaságomnak, akkor inkább más is hanyagoljon. Innen jól ráláttam a hallon át a bejáratra – épp úgy, mint a legelső napon, azt vártam, mikor érkeznek meg.

Éjfél után feladtam a várakozást és már csak az előttem sorakozó üres sörösüvegeket számolgattam. Egy nő ült le mellém, de nem érdekelt. Túl erős parfümöt használt. És nem ő volt Kristen. Félreérthetetlen ajánlatot tett, mindenféle elképzelhető csodával kecsegtetett, ha meghívom egy italra. Meghívtam egy valódi italra. Aztán otthagytam az asztalnál. Fellifteztem a negyvenedikre. Aztán rádöbbentem, hogy már nem ott lakok, hanem egy emelettel lejjebb. Nem volt kedvem visszaszállni a liftbe, inkább lesétáltam a lépcsőn.

Nem voltam képes bemenni a hálóba, ott minden úgyis csak Kristenre emlékeztetne. Beálltam a zuhany alá, hogy valamelyest kijózanodjak, aztán a kanapéra ülve gondolkodtam azon, hogy fogom még ezt az éjszakát is túlélni. Sehogy – jöttem rá, ennek ellenére elnyúltam a keskeny fekhelyen, és vártam az álmodást. De még egy óra múlva sem érkezett meg. Aztán mégis elalhattam, mert azt álmodtam, hogy halkan kopognak az ajtón.

Felálltam, el sem gondolkodtam azon, hogy ki a fene lehet az az éjszaka közepén. Illetve… Az ablakon beszűrődő fényekből ítélve már reggel volt inkább. Álmodtam viszont továbbra is, így arra gondoltam, akárki jöhet… Kinyitottam. Ott állt Kristen. A szemei szomorúságot tükröztek, és valamilyen fura fájdalmat, amit nem igazán tudtam hova rakni. Még mindig álmodtam, úgyhogy megengedhettem magamnak a boldogságot, hogy láthatom. Kris végigmért, majd a nyilvánvaló bánata ellenére is belökte az ajtót és a nyakamat átkarolva csókolni kezdett. Egyetlen álompercre magamhoz szorítottam, és visszacsókoltam. Aztán felfogtam, hogy tényleg a karjaimban tartom. És hogy ez a valóság. Tényleg megtörténik… Ekkor megálltam. Kicsit távolabb toltam magamtól Kristent, és a szemébe néztem.

- Eltűntél… – Még mindig rosszul esett, hogy egy üzenetet sem hagyott. Sem arról, hogy elmegy, sem arról, hogy visszajön-e egyáltalán.

- Ne haragudj, engem is váratlanul ért. Alex…

Újabb csókkal fojtottam belé a szót. Most már nem számított, hogy hol volt, és mit csinált. Csak az, hogy itt volt végre megint velem. Az előző nap gyötrelmei semmivé foszlottak, és a pillanat varázsának engedelmeskedve öleltem magamhoz megremegő testét. Az ajtót belöktem, és a háló felé indultam vele. A ruháit szinte téptem le a testéről, magamról pedig a törölközőt – csupán ebbe „öltöztem”, miután előző este lezuhanyoztam.

Szerelmem illata és halk sóhajai megdobogtatták a szívem, úgy éreztem, ismét teljes vagyok. Teljesek vagyunk. Óvatosan az ágyra fektettem, és egyből fölé borultam. Olyannyira hiányzott, hogy nem akartam több percet vesztegetni másra, inkább azt a gyönyört akartam, ami mindig eltelített, mikor vele voltam. Csókjaink nyögésekbe fulladtak, miközben gyengéden simogattuk egymást, minél inkább feltüzelve egymás közelében amúgy is kihunyhatatlan vágyainkat.

- Végre itt vagy – súgtam a fölébe, hogy aztán a nyakát végigcsókolva újra az ajkaira vessem magam, immár hevesebben, vadul. Ő sem habozott egy fokkal szenvedélyesebb ritmusra váltani. Ujjai és kezei a bolondulásig izgattak. Én egyelőre a nyelvemmel viszonoztam szerelmem csábító mozdulatait, minek következében újfent hallhattam az apró, de szemérmetlen sikolyokat, amelyek előre jelezték nekem a mámorát, ezt viszont már vele együtt kívántam átélni.

Ujjaimmal és számmal elhagytam a testét, hogy fölé borulva lábait a derekam köré kulcsolhassa, miközben lassan birtokba vettem nőiessége minden selymes milliméterét. Belenyögtünk a csókba, mely szüntelenül összeforrasztotta ajkainkat. Kristen ösztönző hangjaira gyorsabb tempóra váltottam, és sűrű, egyre erősödő lökésekkel taszítottam magunkat a csúcsra. Kris remegő testét magamra húzva hallgattam némán szívünk szinkrondobbanásait, melyek nem haboztak biztosítani róla, hogy jelenleg minden rendben van. Minden tökéletes.

Most, hogy végre magamhoz ölelhettem testem és lelkem vágyainak megtestesítőjét, igazi örömittas álomba mertem merülni, hiszen nem kellett tovább kételkednem: velem lesz akkor is, amikor majd dél körül felébredek, hisz csak délután kellett mennünk a stúdióba.


(Kristen)

Alex Floridába vitt – valóban kicsit délebbre, ahogy mondta is a repülőn, amellyel ideutaztunk. Arra azonban nem számítottam, hogy ott mi vár majd rám. A Miamiban bérelt villán nem lepődtem meg. Azon annál inkább, hogy másnap az általam gondolt semmittevés helyett megkért, hogy kísérjem el valahová. Fogalmam sem volt, hova akar menni, de ha már itt voltam, beleegyeztem. Két újabb sokk ért ezen a napon. A kisebbikkel kezdte. Elvitt a szüleihez. Még sosem találkoztam velük. De ő sem, évek óta állítólag. Paul és Beth kedvesen fogadtak, örültek, hogy végre megismerhetnek. Én is örültem ennek, csak azt nem értettem, eddig erre miért nem került sor.

Kérdő pillantásomra Alex szintén pillantással felelt – később elmondja. Ebédre maradtunk csak a szüleinél, majd tovább mentünk egy kórházfélébe. Ekkor mesélte el, hogy nem túl szoros a kapcsolatuk, pár évente csak egyszer jön el meglátogatni őket, és a laza kötelékek miatt is gondolta úgy, hogy titkolja ezt előttem. A szülei mindent tudtak a múltjáról, ami csak azért lepett meg, mert ennek ellenére is úgy viselkedtek, mintha Alex teljesen átlagos életet élne. A testvére szóba sem került.

- Nem akarják tudomásul venni sem a betegségem, sem azt, ami Nathannel történt – magyarázta férjem, miközben a másik „meglepetés-hely” felé tartottunk. Az előző témát le is zárta, inkább erről beszélt tovább, így nekem sem hagyva időt, hogy elgondolkodjak rajta. Elmondta, hogy ide fog beköltözni, amikor már tényleg csak napjai lesznek hátra. Addig is ide jár ellenőrzésekre, így ő nem jön vissza velem, Miamiban marad. Engem majd reggel, vagy amikor akarom, a gép, amellyel jöttünk, visszavisz New Yorkba.

Ez lesokkolt. A villáig bírtam visszatartani a könnyeimet.

- Most… Rob miatt, igaz? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem kellett volna Alexre hallgatnom, és inkább hagynom kellett volna, hogy… Mit? Hogy Rob tovább szenvedjen? És én is? Elképesztően tanácstalan voltam, ahogy eddig is.

Mit tegyek? Ha most visszamegyek New Yorkba – márpedig vissza kell mennem, mert köt a szerződés –, akkor amiatt fogok gyötrődni, hogy nem lehetek a férjem mellett. Aki viszont meglehetősen elszántnak tűnt. Maradni akart.

Egész délután beszélgettünk. Jobban mondva én győzködtem, ő hárított. Elmondta, miért döntött így. Valóban áldását adta ránk, de rossz volt neki, amikor nem mentem vissza hozzá azon az estén, és egész éjszaka mással voltam. Próbálta meggyőzni magát, hogy őt terheli a felelősség, elvégre ő küldte fel hozzám Robot, és tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy kibékültünk, de szeretett még annyira, hogy ne csak a boldogságomnak örüljön, hanem az immár nyílt és általa megengedett hűtlenségem miatt is gyötrődjön.

- Jobb lesz, ha ezt most zárjuk le, Kris. Tényleg azt akarom, hogy boldog legyél. Vele. Tudni fogok róla, ha nem vagy az, és hidd el, ellátom a baját – mosolygott rám. Viszonoztam a könnyeimen keresztül.

Aztán közelebb léptem hozzá, és a karjaiba bújtam. Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék? Köszönjem meg, amit értem tett eddig életemben? És azt is, hogy képes volt elengedni, amikor pedig nagyobb szüksége volna rám, mint eddig valaha? Nem akartam tőle így elbúcsúzni. Egyáltalán nem akartam tőle elbúcsúzni.

- Szeretlek. Gyere vissza velem, kérlek – suttogtam, de csak szomorú mosollyal csóválta a fejét.

- Neked már mellette a helyed – hajtogatta.

- Ez nem igaz – tiltakoztam. – Te vagy a férjem. És amíg te vagy a férjem, addig melletted a helyem – mondtam. A szívem többszörösen szakadt darabokra a saját szavaimtól: egyrészt azért, mert bűntudatom volt, hogy ezt eddig is tudtam, mégis hagytam a sorsnak, hogy összehozzon Robbal. Másrészt azért, mert fájdalmat okoztam ezzel Alexnek. Vissza akartam csinálni. Mindent. Bármilyen jó is volt új szerelmemmel, a régit akartam, úgysem lehet már sokáig az enyém. De nem volt hatalmamban meg nem történtté tenni, ami már megtörtént. Korrigálni próbáltam tehát.

Egyetlen esélyt láttam rá, hogy Alex mégse lépjen ki végleg az életemből. Megígértem neki, hogy ezentúl a hétvégéim lesznek az övéi. Megpróbálom úgy intézni a forgatást, hogy legalább akkor mindig el tudjak szabadulni. Persze ellenkezett. De sikertelenül, mert már tudtam, hol fog lakni, amíg várja a véget. Amiatt is féltem egyedül hagyni, mert ismertem az életét, és azt, ami idáig juttatta. És tartottam tőle, hogy megint, még egyszer utoljára, „úgyis minden mindegy” – alapon a droghoz nyúl. Ellenkezett, de most én makacsoltam meg magam.

Ráadásul már este vissza akart küldeni New Yorkba, én viszont úgy döntöttem, majd reggel megyek el, a forgatás úgyis délután kezdődik. Jól döntöttem. Láttam a férjemen, hogy örül a ragaszkodásomnak, annak tudatában is, hogy már más dobogtatja meg a szívem. De még őt is szerettem. Épp ezért igyekeztem olyan régire csinálni az estét, amennyire csak tőlem tellett. Kézen fogva sétáltunk a tengerparton, közösen készítettünk vacsorát, és egymást ölelve aludtunk el. Mást nem akart, pedig most még arra is hajlandó lettem volna, hogy szerelmeskedek vele – akármennyire is úgy éreztem volna, hogy megcsalom Robot. Ez a dolog szintén megőrjített, ez a kettejük közt való őrlődés. Mindkettőt akartam. Mindkettőt máshogy.

Amíg Alex aludt, én tovább gondolkodtam. Másnap hétfő volt, vagyis öt teljes napot kell majd kibírnom anélkül, hogy tudnám, mi van vele. Persze szándékomban állt telefonon érdeklődni a hogyléte felől, de máris fájt, hogy majd nem láthatom. Sokára sikerült csak elaludnom. Férjem csókjaira ébredtem. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, Rob jutott eszembe, de mire felpillantottam, már tudtam, hogy ki ölel át. Viszonoztam Alex gyöngéd érintéseit, de mivel későn ébresztett, csak pár percig idézhettük fel a múltat, amikor még minden reggelem így kezdődött. Fel kellett kelnem, és búcsút kellett vennem tőle.

Akármennyire is húzta a száját, megfenyegettem, hogy én magam ölöm meg, ha nem hagyja, hogy meglátogassam a hétvégén. Nevetve tiltakozott. Nem akart nekem rácsok mögötti jövőt. Nagy nehezen, de a másnap fényeiben beleegyezett, sőt, előre örült annak, hogy pénteken ismét eljövök hozzá.

A New Yorkba tartó párórás repülőúton még tovább gondolkodtam. Sajnos. Ugyanis Alex máris hiányzott. Szívem szerint most visszamentem volna hozzá, de Rob haragjával is szembe kellett még néznem, mivel elfelejtettem felhívni, hogy tudja, hol vagyok. Félve léptem be a szálloda kapuján, a lifttel viszont csak az ő emeletéig vitettem magam. Túl akartam lenni mielőbb a neheztelésein. Mély levegőt véve bekopogtam. Egyetlen szál törölköző fedte a testét, amikor kábán ajtót nyitott. Szinte kétfelé szakadt az énem, mert most hirtelen csak a vele kapcsolatos dolgok töltötték ki a gondolataimat.

Nem haboztam belépni hozzá, és mivel úgy tűnt, még félig alszik, fel sem fogja talán, hogy újra itt vagyok, kihasználtam a pillanatnyi fáziskésését, és megcsókoltam. Nem firtatta, hol voltam – aminek örültem, de kicsit olyan is volt, mintha nem érdekelné, miért nem kerestem. Biztos jól elvolt nélkülem – jött egy gyötrő gondolat, de elhessegettem. Inkább később fogja firtatni mindezt – gondoltam –, majd ha már… örültünk egymásnak. Azonnal a hálóba vitt, és órákon át kényeztetett.

Utána már egyikünknek sem számított, hogy másfél napot külön voltunk, csak egymás közelsége, amelyre mindkettőnknek szüksége volt. Később a karjaimban aludt el – pont, mint előző éjjel Alex. Mielőtt megijedtem volna attól, hogy kezdek skizofrén tüneteket produkálni – hisz Robbal teljesen máshogy viselkedtem, és máshogy éreztem a közelében, mint Alex mellett –, megnyugtattam magam, hogy igenis létezhet az, hogy két férfit szeretek. Az egyiket már szinte csak a lelkemmel, míg a másikat a szívemmel és a testemmel is.

Körülbelül egy órával korábban keltettem fel kedvesemet, mint hogy indulnunk kellett volna a forgatásra. Még mindig bágyadtan pislogott rám, de most már láttam rajta, hogy elhiszi az ittlétemet.

- Szia – mosolygott rám szerelmesen, de aztán hirtelen elkomorult a tekintete. – Hogyhogy… itt lehetsz? Nem hiányol a férjed?

Éreztem rajta, mennyire bizonytalan. Mint amennyire én is az voltam.

- Alex Miamiban maradt – feleltem halkan, hogy eloszlassam a kétségeit. Bár a téma nem olyan volt, mégsem tudtam megállni, hogy ne adjak neki néhány puszit. Amit viharos csókkal viszonzott. A hátamra döntött közben, és a lábaim közé helyezkedett.

- Szóval az enyém vagy? – kérdezte hitetlenkedően csillogó boldog szemekkel.

- Hétvégéig – romboltam le vigyorát. Azaz csak azt hittem, hogy ez majd a kedvét szegi, de csak a szeme rebbent félre egyetlen másodpercre, míg ezt végiggondolta, majd olyan hevesen csókolt meg ismét, hogy a hangulata átragadt rám, és hasonló örömmel öleltem át, mint amilyennel ő is engem.

Alaposan kihasználtuk a forgatásra indulásig hátralevő időt, Brad érkezése előtt még egy közös zuhanyzásra is futotta. Eközben mondtam el neki – bár nem kérdezte –, hogy hol voltam előző nap, és miben állapodtunk meg Alexszel. Rob még most is lelkes volt a helyzet miatt. Egyértelműen örült, hogy egész héten vele lehetek. A hétvégétől viszont tartottam. Vagyis inkább a következő hét elejétől, amikor majd visszaérkezem hozzá.

A stúdióba együtt mentünk, és valahol könnyebbséget jelentett, hogy nem kell többé bujkálnunk. Persze nem akartam túlzásba vinni a nyilvánosságot, nem szerettem volna ugyanis, ha kellemetlen hangvételű pletykák kapnak szárnyra. A mi ügyünket úgyis csak mi érthettük. Azaz még mi sem nagyon. Legalábbis én voltam kicsit zavart. Most, hogy Robbal voltam, ő töltötte ki szinte minden gondolatomat, a lelkem szárnyalt, a szívem nemkülönben… Alex is eszembe jutott, de mégsem viseltek meg annyira a vele kapcsolatos dolgok, mint amikor ő volt a társaságom. És ugyanígy fordítva. Amikor vele voltam, Rob szorult háttérbe.

Szerettem volna már tisztába jönni az érzéseimmel, de ahhoz az kellett volna, hogy legalább egy kis időre mindkettejüket mellőzzem. Erre viszont nem voltam képes. Talán abból a gyengeségemből fakadt ez, hogy egyformán sokat jelentettek a számomra, és nem bírtam volna elviselni az elveszítésüket. Egy hang a fejemben figyelmeztetett, hogy Alexet ígyis-úgyis el fogom veszíteni, de igyekeztem nem egyfolytában erre gondolni – az lett volna a totális őrület.

Este, mielőtt visszamentünk Robbal a hotelbe, mégis megint történt valami, ami a fél-boldogságomat volt hivatott tönkretenni. Legalábbis kísérletet tett rá. A valami neve Dan volt. Merészen ismét az irodájába hívatta Robot. Az ajtó előtt vártam. Főleg a szóváltásukat, vagy ütések hangjait, de egyik sem érkezett. Csendben beszélgettek. Kedvesem mégis komoran lépett ki onnan végül, és a karomnál ragadott meg, így indult el velem kifelé az épületből. Kicsit fájt, ahogy vonszolt, de éreztem, hogy a dühe nem nekem szól, így inkább fel sem szisszentem. Egy szót sem szólt a hotelig, hiába kérdezgettem. Kibámult az ablakon, és nem is kommunikált velem. Egy idő után feladtam, hogy megértsem, mi a baja. A szobánkba érve újra megkíséreltem megtudni, de akkor is csak egyetlen mondatot mondott. Amelytől viszont egy ütemet kihagyott a szívverésem.

- Beszélnem kell a férjeddel – nézett rám komoly tekintettel.

...