21. fejezet - Alex

...

"Nem ölelek többé, elég volt.
Nem ölelt vissza, eldobott
S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek."

Tizenhat éves koromban költöztünk a bátyámmal, Nathannel Los Angelesbe. Ő színész akart lenni, de csak olcsó reklámfilmekben kapott szerepeket. Ennek ellenére rendszeresen részt vett különféle partikon, abban a reményben, hogy hátha ott talál rá a nagy lehetőségre. Sosem sikerült neki. Viszont ezzel egy időben egyre lejjebb csúszott.

Alkohollal kezdődött. Aztán egyre többször kimaradt éjszakánként. De nem nőkkel volt, ahogy azt eleinte gyanítottam. A bulik eldurvultak. Sokáig fogalmam sem volt, mi folyik ott éjszakánként. Éppen betöltöttem a tizennyolcat, amikor egyszer magával vitt. A barátnője, Alicia is velünk jött. Nathan egyik barátjának a házába mentünk; egyáltalán nem úgy tűnt, hogy itt bármilyen filmszerephez juthat bárki, mégis tetszett. Alig léptünk be az ajtón, valaki a kezembe nyomott egy üveg tequilát. Mire a feléig jutottam, már nem emlékeztem rá, hol vagyok, és mi történik.

Másnap ugyanebben a házban iszonyatos fejfájással ébredtem. Ami még rosszabb volt, az a hányinger, ami kerülgetett. Remegő lábakkal indultam a bátyám keresésére, akit az emeleten találtam meg. Két meztelen nővel feküdt egy ágyban az egyik hálószobában, de nem tudtam felébreszteni. Amennyire gondolkodni tudtam saját kiütött állapotomban, leellenőriztem a pulzusát. Vert. Borzasztó gyorsan. Ehhez képest nem moccant. Kerestem egy telefont, és hívtam a mentőket. Őt elvitték, én pedig hazamentem.

Másnap ő is megjött. Borzasztó dühös volt rám, hogy mertem elvitetni. Nem értettem, mi a baja, hiszen csak segíteni akartam. Nem bántott, de többé nem vitt magával bulizni. Mégis utána mentem, mikor egyszer Aliciával elindultak. Ugyanabban a házban kötöttünk ki. Megvártam, míg bemennek, és utánuk lopóztam. Az ismeretlenekből álló tömegben könnyen elrejtőzhettem, bár az este során nem is futottam össze velük. Közben megismerkedtem egy sráccal, aki hozzám hasonlóan tizennyolc év körüli volt. Ezúttal vodkát ittam. Először. Aztán a jó ég tudja, mit még. Most viszont ügyeltem rá, hogy ne ájuljak el az egyik sarokban.

Jóval éjfél után akadtam össze Nathannel, aki az általam várttal ellentétben nem haragudott, sőt, felajánlotta, hogy ha már úgyis itt vagyok, körbevezet és végre megismertet azokkal, akikhez a múltkor nem lehetett szerencsém, mivel túl korán kidőltem.

Már ekkor is furcsa volt a viselkedése, de nem gondoltam semmi rosszra, azt hittem, ő is ivott. Bevezetett egy sötét szobába, ahol négyen voltak rajtunk kívül. A nevüket nem tudtam megjegyezni, kivéve Aliciáét, aki szintén ott volt. Valami fehér port adagoltak épp ki egy asztalon. A rémületem megbénított. Ekkor döbbentem rá, mi folyik itt. És már rég nem kispályában nyomták.

- Na, szeretnéd megkóstolni, öcsi? – kacsintott rám a bátyám mosolyogva. Nemet intettem a fejemmel, és el akartam húzni onnan a csíkot, de nem engedték. Az ajtó zárva volt mögöttem. – Ugyan, gyere, csak próbáld ki! – erősködött.

Ekkor megpróbáltam a már rég nem józan eszére hatni, de hiába. Négyen voltak ellenem. Akárhogy küszködtem, nem bírtam szabadulni a szorításukból. Alicia hajolt fölém egy tűvel a kezében. Elájulhattam, mert nem éreztem semmit sokáig. És a külvilág is eltűnt. De ugyanebben a szobában voltam, azzal a különbséggel, hogy nem fogták már le a karjaimat és a lábaimat. Megmozdulni viszont nem bírtam. Furcsa kábaságot éreztem, minden olyan puhának és lágynak tűnt. Hallottam hangokat, de a szavak értelme nem jutott el a tudatomig. Jól éreztem magam. Boldognak és gondtalannak.

Nathan arcát láttam magam előtt. Egy üveg valamit nyújtott át. Beleittam. Ki is hánytam ugyanazzal a lendülettel. Ezután csak ültem az ágyon, hátamat a falnak vetve, és lebegtem a puhaságban. Másnap reggelig tartott a hatás. Rögtön hiányérzetem támadt, de tudtam, hogy veszélyes, úgyhogy inkább megint megkerestem az ezúttal éber bátyámat, és megkértem, vigyen haza. Egész nap azzal piszkált, hogy gyáva vagyok, amiért először tiltakozni mertem. Idegesített, úgyhogy elmentem otthonról.

Összefutottam az utcánkban egy osztálytársammal, aki épp egy buliba tartott. Vele mentem. Ittunk. Mégsem éreztem ugyanazt a hatást, mint előző éjjel. Az agyamba fészkelte magát, és nem hagyott nyugodni a gondolat. Tudtam, hogy helytelen annak a szernek a használata – még a nevét sem tudtam pontosan, csak sejtettem, hogy heroin lehetett –, mégis… Még egyszer ki akartam próbálni, hogy bizonyosságot nyerjek, tényleg olyan jó-e. Mert ha nem az, akkor simán lemondok róla.

Otthagytam a klubot, egy taxiba vágódtam, és elvitettem magam abba a házba, ahol a bátyám az éjjeleit töltötte szinte rendszeresen. Most is itt volt. Megdöbbent, amikor meglátott, de a kérésemre szó nélkül készített elő egy újabb adagot. Aztán a kezembe adta a tűt és egy gumiszalagot. Fogalmam sem volt, mit kell csinálnom. Megmutatta. Az érzés hamar jelentkezett. Jobb volt, mint elsőre. Most már több mindent felfogtam, a környezetből érkező ingerek kiéleződtek, sokkal színesebb és könnyedebb volt minden.

Most nem is lettem rosszul tőle. Ezúttal tetszett a dolog. A következő napokban minden este Nathannel mentem, hogy „jobb kedvem” legyen. A suliból egy hónap múlva kizártak, mert nem jártam be. Minden időmet a bátyámmal és a haverjaival töltöttem. Többnyire öntudatlanul.

Aztán egyszer elfogyott a pénzünk. Addig sem tudtam, hogy Nath honnan szerzi meg a lét, mert nem lehetett olcsó mulatság, viszont nem volt több. Azt mondta, befuccsolt az üzlet, amelyben benne volt. Nem tudtam részleteket, nem közölte. Viszont padlóra kerültünk. Eladtuk mindenünket, ami a házban volt. De az ár, amit kaptunk a holmiért, csak egy hétig volt elég kettőnknek, hogy tovább szárnyalhassunk. Végül a házat adtuk el. Negyed annyiért, mint amit ért. De nem számított. Beköltöztünk Nathan barátnőjéhez, aki albérletben lakott. Ezt a szülei fizették neki, akik Európából küldték neki a pénzt havonta.

Huszonegy éves koromig minden „rendben” ment. Amikor a házunk eladásából származó pénz is elment, Alicia tartalékait éltük fel. A csaj már alig tudott magáról, folyamatosan be volt állva. Nathan elküldte kurválkodni, hogy keressen nekünk anyagra valót. Megtette.

Senki mással nem érintkeztünk, csak mi hárman voltunk. Nath régi barátai is elmaradoztak, a szomszédok semmit nem tudtak rólunk, nem mentünk semerre. Egyszer viszont beállított a rendőrség. Fejvesztve dobáltuk ki a cuccot az ablakon és húztuk le a vécén, de feleslegesen, mert csak azt jöttek közölni, hogy Aliciát megkéselték és belehalt a sérüléseibe. Nathan sem sírt miatta. Totálisan kiszáradtunk érzelmileg. Az egyetlen bajunk az volt, hogy így elestünk a napi fix bevételtől – és az adagtól is.

Az első napok kegyetlenek voltak. Ölni is képesek lettünk volna egy kis pénzért, hogy azon vehessünk némi heroint, Nathan meg is tette. Persze, hogy lebukott. Én még időben leléptem a helyszínről, ezért nem kaptak el a zsaruk. Haza nem mehettem, bár nem is volt otthonom. Pénzem sem. Drogom sem. Egy híd alatt meg kapualjakban reszkettem napokig. Egyik logikus pillanatomban eszembe jutott Nathan régi haverja. Ahhoz a házhoz mentem, ahol minden elkezdődött. Emlékezett rám a srác, de elhajtott, hiába könyörögtem.

Mégis visszamentem este, amikor bulit tartottak. El akartam lopni az anyagot, legalább egy adagnyit belőle, amivel egy darabig megint kihúzom. Pedig ekkorra már olyan szinten függő voltam, hogy az ott megszokott mennyiség egy óráig sem hatott. Több kellett volna. Viszont őrizték a szobát, ahol régen először repülhettem. Visszatántorogtam a földszintre, ahol egy lány keltette fel a figyelmemet. Én is az övét. Valamiért ismerősnek tűnt.

Alicia volt az. Mégsem halt meg. Nem értettem, hogyan, de nem is érdekelt. Odamentem hozzá, és kértem tőle pénzt vagy anyagot. Egyiket sem adott. Kidobatott a házból. A hátsó ajtón – ez volt a szerencsém és a vesztem.

Szerencse annyiban, hogy a hátsó kapu aljában többen ücsörögtek, akiket még nem ismertem, de újaknak látszottak. Kivéve egyvalakit, mert az osztogatta szét a tűt a srácoknak. Beálltam a sorba. De nekem már nem jutott. Az idősebb férfi végül a sajátját adta oda. Nem haboztam megtenni, amire vágytam. Azonnal jött a hatás. De csak fél óráig tartott. Utána szenvedni, remegni és izzadni kezdtem. Moccanni sem bírtam, annyira legyengült a szervezetem. Valahogy kimásztam – vagy kirugdostak – az utcára. Itt szedett össze egy ismeretlen, jobban mondva hívta a mentőket. Nem tudtam tiltakozni. Abban reménykedtem, hogy a kórházban adnak valamit, ami segít rajtam, legalább átmenetileg. Mondjuk valamilyen morfiumot. De csalódnom kellett.

Utolsó erőmet összeszedve magam loptam néhány cuccot onnan és leléptem, amikor nem őriztek. Megint egy kapualjban kötöttem ki. Használhatatlan volt, amit szereztem a kórházból, semmi olyan, ami akár csak minimálisan is megközelítette volna azt a hatást, amire minden ízemben vágytam. Feladtam a harcot. Kimerülten talált rám egy ismeretlen. Hazavitt. Orvos volt. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de kirángatott a gödörből, amibe kerültem.

Hosszas folyamat volt, eleinte semmit nem fogtam fel, nem is éreztem. Tökéletesem befordultam, nem is kommunikáltam senkivel. A „megmentőmmel” sem. Körülbelül egy hónap múlva veszettül megbetegedtem. Az elvonási tünetekhez képest persze semmiség volt: ezek miatt ordítottam át éjszakákat és törtem szét mindent magam körül. A férfi zárva tartotta az ajtót, ahol „lábadoztam”. Az ablakon is rács volt. Tiszta pillanataimban úgy tűnt, egy börtönben vagyok. Ennek ellenére mindent hozott nekem. Ételt, ruhát… Egyik sem kellett. Egy teli tűt akartam. Nem kaptam meg. Lebetegedtem. Újabb egy hónapig tartott, mire ennek vége lett. Ekkor jött be hozzám a férfi először beszélgetni. Addig csak átjáró vendég volt a börtönömben.

Nem voltam hajlandó kommunikálni vele, de már tudtam magam annyira kontrollálni, hogy ne essek neki gyilkos ösztöneimtől hajtva. Elmondta, mi történt velem. Legalábbis azóta, hogy megtalált. Rá sem néztem, amíg beszélt hozzám. Egyetlen könyvet hagyott ott, miután kiment végre a cellámból. Ki volt nyitva. Mellettem hevert az ágyon. Csak rá kellett néznem.

Egy szó ütötte meg a szememet: Aids. Elolvastam a leírást, és aztán az egész könyvet.

Nem tudtam, miért akarta a férfi – akit Johnnak hívtak, már erre is emlékeztem –, hogy ezt elolvassam. De megtudtam, amikor másnap is bejött hozzám. Közölte, hogy elkaptam a HIV vírust. Mivel már mindent tudtam erről a könyvből, csak egyetlen kérdésem volt:

- Honnan tudja?

Elmesélte, hogy orvos, és sejti, min megyek keresztül, sokszor látott már ilyent. Mázlinak mondhatom, hogy épp az ő útjába sodort a sors, különben már rég oszolnék valamelyik temető névtelen parcellájában. Megvizsgálta a véremet. Meg is mutatta az eredményt. Nem kérdeztem meg, hogyan gyógyulhatnék ki belőle; már tudtam, hogy sehogy.

Újabb napok teltek el, és nem beszéltem vele. Folyamatosan hozott könyveket. Mindet elolvastam. Jobb dolgom úgysem volt. Éjszakánként még gyakran felriadtam, verejtékben úszva fakadtam sírva egyetlen lövésért, de nem volt rá lehetőségem.

Végiggondoltam az életemnek azt a részét, amire emlékeztem. Az is megmaradt bennem, ami akkor történt, miután Nathant letartóztatták. És már sejtettem, kitől kaphattam el a kórt, de persze biztos nem voltam benne: attól a férfitől, aki a saját tűjével kínált meg.

Lassan tisztult meg a szervezetem és az elmém a drog utáni vágyakozástól. Johnnal egyre közelebbi barátságba kerültünk. Nekem adta a lakását, és vele együtt már az utcára is lemehettem. Az első alkalom volt a legnehezebb. Minden vágyam az volt, hogy elrohanok, elmenekülök előle most, hogy végre kiszabadultam az általa kreált börtönömből, és valamilyen szer után nézek, mégis visszatartott ettől valami. Csak este, az ágyamban fekve jöttem rá és fogtam fel, hogy a betegségem tartott vissza ettől. Huszonkét évesen alá volt írva a halálos ítéletem.

John segítségével visszakerültem a társadalomba, egy idő után már egyedül is el mert engedni otthonról. Furcsállottam, hogy egyedül él, és minden idejét szinte csak rám áldozza, de mikor rákérdeztem, közölte, hogy nem messze lakik a családja, akik viszont tudják, hogy mi a helyzet velem, és megértik az ő gyakori eltűnéseit. Egy teljes éjszakán át mesélt róluk. Megtudtam, hogy van egy lánya, aki még csak tizenhárom éves. Képet is mutatott róla. Ha képes lettem volna érzésekre, azonnal beleszeretek. Kristennek hívták, és csodaszép volt. Mégsem mozdított meg bennem semmit. El is felejtettem.

Önkéntes – vagy fogadott – „apám” anyagi és lelki támogatásával egyetemre mentem, miután az érettségit nagy nehezen leraktam. A főiskola már könnyebben ment, minden könyvet faltam, amit John lerakott elém. Elvégeztem az orvosit, ami által folyamatos kísértésben éltem, de meg tudtam állni, hogy ne nyúljak semmihez. John tartotta bennem a lelket. Barátaim nem nagyon voltak, kivéve azok, akikkel John is érintkezett. Időnként elmentünk velük egy-egy jachtkirándulásra, vagy partikra. Baromi nehéz volt visszafognom magam a szimpla alkohol terén is. Féltem, hogy elveszítem a fejem, és John belém vetett bizalma azon nyomban megrendül, amint részegen elkezdek drog után kajtatni. De sikerült megállnom, örömet akartam neki szerezni. Büszke voltam magamra.

Közelebbi kapcsolatba soha nem kerültem senkivel, főleg a betegségem miatt. Amiatt is idegeskedtem, hogy kezet merjek-e fogni bárkivel. Előtte mindig leellenőriztem, nincs-e vágás, vagy csupán egy apró karcolás a kezemen. Megtanultam együtt élni a HIV-vel, nem okozott semmilyen tünetet. John szerint ez még egy pár évig lesz így, és utána leromlik az állapotom. Ő is ismertette a leromlás lassítására szolgáló gyógyszereket, de én is utánanéztem, hogyan állíthatnám meg a folyamatot. Sehogy. Egyedül arra lett volna lehetőségem, hogy lassan haljak meg, amennyiben hajlandó vagyok kezeltetni magam. Orvosként is kételkedtem a csodában, nem hittem, hogy tényleg fertőzésmentessé tehetnek a bogyók. Vagy ha mégis… Másoknak nagyobb szükségük lehet rá. Nem kértem belőlük.

John helytelenítette a hozzáállásomat, de végül elfogadta a döntésemet. Három héttel később meghalt. Autóbalesetben. A feleségével tartottak haza éppen. A halála fájó húrokat pengetett meg bennem. Úgy éreztem, egyedül maradtam. Senkim nem volt rajta kívül. Ez több tekintetben is mélypontot jelentett, így ismét csak egyvalami járt a fejemben: újra ki akartam csukni a külvilágot. Mivel most már nem volt, aki felügyelje a tetteimet, úgy döntöttem, nekem már úgyis mindegy.

Épp elindultam otthonról, hogy felkeressek egy-két régi ismerőst, amikor a kapuban elkapott Donald, John ügyvédje. El akartam küldeni, de erősködött, hogy fontos közlendője van a számomra. Flegmán érdeklődtem meg, hogy vajon mi lehet az? Tán megörököltem a vagyonát?

- Nem a vagyonát. A lányát.

Megdermedt az autóm kilincséért nyúló kezem a mozdulat kellős közepén. Az ügyvéd felé fordultam.

- Hogy mit?

Ekkor részletezni kezdte. John engem nevezett ki Kristen gyámjául. Még soha nem találkoztam a lánnyal. Egyszer láttam róla egy fotót évekkel ezelőtt. Most pedig legyek a gyámja?! Totális képtelenségnek éreztem. Különben is épp más dolgom volt.

Közöltem Donalddal, hogy sietek valahova, de addig erősködött – épp csak a kocsim szélvédőjére nem mászott fel, hogy visszatartson –, hogy végül engedtem neki, és beszálltam az ő autójába. Alig pár háztömbnyire mentünk.

Egy helyes, barna hajú lány nyitott ajtót, aki meglehetősen bánatosnak látszott. Gyorsan kiszámoltam: tizenhét éves lehetett. Azonnal megmoccant bennem valami iránta. Talán… védelmezési ösztön? Igen, meg akartam óvni a világ bajaitól. Borzasztóan szomorúnak és elesettnek látszott. Alig fél órát beszélgettünk, ő többet tudott rólam, mint én róla, az apja gyakran beavatta a velem kapcsolatos dolgaiba.

Kedves volt, és megpróbálta nem mutatni a fájdalmat, amelyet a szülei elvesztése miatt érzett. Tökéletesen csinálta. Johnnak volt pár barátja, aki színészkedéssel foglalkozott – a sors fintora, hogy a bátyám is emiatt jött L.A.-be. Kristen is tehetséges lett volna azon a téren. Megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, és egyből rá is vágta, hogy színész. Azaz már az is volt, mellékszerepelt egy-két filmben.

Valamiért arra vágytam, hogy felvidítsam, boldoggá tegyem, és kiűzzem a szeméből a bánatot. Én is meglepődtem az érzéseimen, de nem gondolkodtam el rajtuk. Elvállaltam a gyámságát. Így lecsúsztam arról, hogy újra gyarapítsam a drogosok táborát, de végre először az életben felelősséget éreztem egy másik személy iránt. Újra fontosnak éreztem magam. John pedig olyan sok jót tett velem az évek során, hogy nem is volt több kétségem: helyesen cselekszem.

Odaköltöztem Kristenhez a házba, nem akartam kirángatni a megszokott környezetéből. Furcsa volt, hogy együtt élek valakivel, aki ráadásul nőnemű is, de sosem tekintettem rá potenciális partnerként. Nem is lehetett volna. Attól rettegtem volna végig, hogy megfertőzöm. Amikor ilyesmin kezdtem el gondolkodni, meg is szidtam magam: mit akarok én egy kiskorútól?

A kiskorú viszont az elkövetkező két év során felnőtt nővé cseperedett, aki lassacskán szebbé vált, mint amikor megismertem. Nagyon jól kijöttünk. Belőle tényleg színésznő – jó színésznő! – lett, én pedig elhelyezkedtem a filmiparban, John régi barátainak támogatásával. Főleg producerként kerestem milliókat. Kristen viszont a vásznon nyújtott fergeteges alakításokat. Lassacskán azon kaptam magam, hogy egyre fontosabb nekem. A huszonkettedik születésnapján történt, hogy az egyik barátja, akivel a legutóbbi filmjét forgatta, meghívta egy házibuliba. Jól emlékeztem még a saját fiatalkoromból, milyen durvák bírnak lenni ezek a bulik, így nem szívesen bólintottam rá, hogy elmehet. Fura volt, hogy még mindig engedélyt kér tőlem, de jólesett, hogy számít neki a véleményem.

Egész este aggódtam miatta. Aztán egész éjjel. Hajnali háromkor állt meg végül egy autó a ház előtt, és kiszállt belőle ő, nyomában egy ittas állapotban levő ficsúrral. Feldühödtem, hogy a volán mögé mert ülni, maga mellett Kristennel, akit meg is ölhetett volna, ha nekimegy egy fának vagy tudom is én, ezért számolni akartam vele a felelőtlenségéért. Nem vártam meg, míg becsengetnek, feltéptem az ajtót, és Krist a karjánál fogva rántottam magamhoz. Aztán első körben szóban figyelmeztettem a kísérőjét, hogy hordja el magát, ha kedves az élete. Nem kellett máshogy, ment is rögtön. Kris viszont megdöbbent, ilyennek még sosem látott.

Mintha félt volna tőlem, ezért felé fordulva bocsánatot kértem, miután magunkra csuktuk az ajtót. Ő csak bámult rám, a tekintete az arcomat fürkészte. Én is őt néztem. És egy pillanatra kicsuktam a világot. Csak ő volt és én. Közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam. Viszonozta.

Átfutott az agyamon, hogy most kéne csak igazán félnie tőlem, hisz ez a legveszélyesebb dolog, amit tehetünk, de láthatóan nem foglalkozott vele. Már a megismerkedésünk kezdetén közöltem vele, miféle bajom van, ezért ideje ugyan volt hozzászokni, mire vigyázzon velem kapcsolatban, mégsem hittem volna, hogy ennyire merészen nem érdekli majd, ha egyszer ide jutunk.

Egyetlen vérpezsdítő csók után leállítottam, és aludni küldtem. Csalódottan ment fel a szobájába. Én a sajátomat magamra is zártam. Megrémültem attól, amilyen érzéseket kiváltott belőlem. Ő viszont másnap egy olyan megdöbbentő kijelentést tett, hogy majdnem félrenyeltem a reggelit.

- Miért nem akarsz lefeküdni velem? Utánaolvastam, szerintem nem lehet gond, ha védekezünk…

Egy cseppnyi szégyenérzet nem volt benne. De félelemérzet szintén szemernyi sem. Úgy mondta mindezt, mintha a sportrovatot olvasná fel az újságból. Magára hagytam. Válasz nélkül. De a gondolat az agyamba és a szívembe férkőzött. Végül is… miért ne? – gondoltam. Ő tud rólam mindent, és valamiért így is akar…? Ha ez tényleg igaz, talán lehetne családom. Bár gyermekem soha, de… feleségem… Elhessegettem a gondolatot, és később közöltem vele, hogy felejtse el.

Erre a legkülönfélébb alakokat hozta haza. Hetekig kínzott azzal, hogy sokszor egész éjjelekre kimaradt, és újabban meg sem kérdezte a véleményem. Továbbra is jóban maradtunk, csak nem közölt velem személyesebb dolgokat magáról. Azok a pasasok meg… Féltékenység marcangolta a szívem. Miért kaphatja meg más azt, amit én akarok? Egyik este épp moziba indult, állítólag valami barátnőjével, de elálltam az útját a bejáratnál.

- Moziba…? – kezdtem.

- Igen – felelte tétován. Újra láttam a szemében azt, amit a múltkor. – Kiengednél? – kérdezte, de nem lépett közelebb hozzám.

Én tettem őfelé egy lépést. Megcirógattam az arcát, mire megremegett, és lehunyta a szemét.

- Maradj itthon – kértem. Erre ismét rám nézett.

- Miért? – firtatta egyszerűen.

Alapos indokom volt, hogy marasztaljam. Egész nap ezen töprengtem, és ekkorra megállapítottam, hogy menthetetlen vagyok.

- Mert azt szeretném – haboztam mégis. Erre ellökte a kezem, és ki akart kerülni, de a derekánál fogva magamhoz húztam. A mellkasomra tette a tenyerét, az érintése egészen különleges remegésre késztette a gyomrom. – Mert szeretlek – mondtam ki.

Kris egy teljes percen át fürkészte az arcomat, majd a kezei közé fogta az arcomat, és megcsókolt. A mozi elmaradt, a hálószobámban fejeztük be, amit elkezdtünk. Eleinte tartottam tőle, hogy most kárhoztatom örök betegségre, de neki semmi problémája nem volt az „én kis bajommal”, ahogy ő nevezte. Minden félelem nélkül adta oda magát nekem. Persze ügyeltem a védekezésre, de ha lehet, ezalatt az éjszaka alatt még inkább beleszerettem. A szívemet nem tudtam megvédeni az érzés elől.

Kissé csalódtam, amikor kiderült, hogy előttem már mással is lefeküdt, de ezen nem kellett volna csodálkoznom, csak úgy nyüzsögtek körülötte a férfiak. Tartottam tőle, hogy én is csak egy leszek neki a sok közül, holott a szándékaim vele máris igen komolyak voltak, de elárulta, hogy csak ketten voltak előttem az életében. Nem firtattam, kik voltak azok.

Másnap reggel borzasztóan megbántam, amit tettem, és hiába védekeztünk, ezután az éjszaka után addig nem értem hozzá újra, míg el nem ment megcsináltatni a tesztet. Nem voltam biztos benne, hogy az óvszer ellenére nem történt-e bármi baleset. Ő sokkal könnyedebben vette ezt, talán nem fogta fel a betegség súlyát. Mindenesetre nem történt baj, úgyhogy megkönnyebbültem, és ismét mertem közeledni hozzá.

Lassacskán megtanultuk, mit lehet és mit nem, hogy a tilalmak ellenére is teljes legyen mindkettőnk gyönyöre. Fogalmam sem volt, Kristen miért van velem, holott lehetne igazibb, normális kapcsolata is bárkivel, akire csak ránéz. Ő váltig hajtogatta, hogy azért, mert szeret. Én sem tudtam más okot elképzelni, úgyhogy idővel elfogadtam ezt a magyarázatot. És elfogadtam mindent, amit kaptam tőle. Boldog voltam, hogy van valaki az életemben, aki olyannak szeret, amilyen vagyok, és mindezt feltétel nélkül. Bár kicsit tartottam tőle, hogy csak hálából van velem, amiért magamhoz vettem a szülei halála után, de mikor ezt megemlítettem neki, kinevetett. Nem gyanakodtam rá, hogy színészkedik, ismertem már annyira, hogy tudjam, mit mikor gondol komolyan.

Igazi szerelmi kapcsolatban éltünk hónapokig. Borzasztó volt, mikor ő a világ másik végén forgatott, és én nem mehettem vele. Ilyenkor mindig jobban hiányzott valami más is, amiből kigyógyultnak hittem magam a közelében. Gyűlöltem a gyengeségem. Ráadásul mindig eszembe jutott az is, hogy az juttatott ide, és kényszerítettem magam, hogy még csak halványan se gondoljak a heroinra. Pedig most már nem voltak anyagi gondjaim sem. Könnyűszerrel vehettem volna tonnaszám a drogot… Mégsem tettem. De azzal is tisztában voltam, hogy ha Kristen nem lenne, sokkal nehezebben viselném. Sőt, ha nem lenne, már három évvel ezelőtt újra tönkretettem volna magam.

Egyik este, amikor éppen elé mentem a reptérre, nem haza vittem rögtön, hanem vacsorázni egy hangulatos étterembe. Gyakran jártunk ide, úgyhogy nem volt nehéz meggyőznöm a tulajt, ma hadd legyünk csak ketten egész este. Busás fizetség fejében hajlandó volt bezárni erre az egyetlen éjszakára. Kristen csodálkozott is.

- Tényleg lefizetted, hogy ma csak mi legyünk itt? – kérdezte döbbenten.

Bólintottam a kérdésére. Fontos lépésre szántam el magam ugyanis. A távolléte rádöbbentett, hogy most már ő az én drogom. Nem remegek úgy egy tűért, hogyha ő velem van. És azt szerettem volna, hogy örökre velem maradjon.

Miután megvacsoráztunk – halk zenétől kísérve, lágy gyertyafényben –, felkértem táncolni. A parkett közepén viszont egyszer csak megálltam, a szemébe néztem, és lassan fél térdre ereszkedtem. Kris nem volt hülye, rögtön leesett neki mit akarok. Még fel sem tettem a kérdést, amikor a nyakamba karolva szembetérdelt velem.

- Igen – mosolygott, a könnyeivel küszködve, majd megcsókolt. Semmi sem múlhatta felül a boldogságomat. És látszólag az övét sem.

Alig egy hónap múlva összeházasodtunk. Európába mentünk nászútra. Én gyakran jártam ide üzleti ügyben, meg a producerkedés miatt, ő viszont még csak párszor volt. Most felfedeztük azokat a városokat, amelyekben eddig forgatott, akkor ugyanis sosem látott belőlük semmit. Hetekig tartott a nászutunk, ez azonban senkit sem zavart, nem voltunk időhöz kötve.

A szerelme csodássá tette minden napomat, és bár nem láttam rajta ennek csökkenését, egy idő után mégis tartottam tőle, hogy kevés leszek neki. Egyre többször vettem észre rajta, hogy vágyakozva bámul babakocsit tologató nők után és a parkbeli sétáink alkalmával a gyerekeket is mosolyogva szemlélte. Rákérdeztem, szeretne-e gyereket, de tagadta, hogy így lenne. Én viszont nem akartam megfosztani semmitől, sokkal jobban szerettem annál. Úgy gondoltam, valaki mással kellene megtalálnia a boldogságot, nem velem, aki még egy kisbabával sem ajándékozhatja meg. Elhatároztam, hogy ha valaha boldognak látom egy másik férfi oldalán, akkor azonnal „szabadon engedem”. (Akkor még nem tudtam, hogy az életem korántsem alakul olyan kedvezően - a betegségemet tekintve legalábbis -, mint azt képzeltem.)

Fájt a gondolat, hogy egyszer így lesz, de volt időm lelkileg felkészülni rá, hogy ha elválunk, akkor se csináljak semmi ostobaságot. Mindennél jobban szerettem őt, és úgy éreztem, vissza tudom majd fogni magam, hisz mindegy, hogy együtt vagyunk-e vagy sem, fontos nekem annyira, hogy mindent megtegyek azért, hogy büszke lehessen rám. Hogy ne szégyelljen és ne vessen meg. Legalábbis ebben bíztam.

Másfél év telt el, csodálatos és minden téren kielégítő boldogságban, amikor először észrevettem, hogy valamit titkol előlem. Amikor rákérdeztem, mindig tagadta, hogy lenne valakije. Így ment ez fél éven át. Időközben ráküldtem egy magánnyomozót, hogy derítsen ki valamit, de a jelentése szerint nem volt titkos kapcsolata senkivel. Egy hódolója viszont rendszeresen küldözgetett neki ezt-azt. Nem firtattam a dolgot, úgy gondoltam, ha komoly lenne, akkor elmondaná.

De nem tette. A nyomozó ezután derítette ki, hogy New Orleansban nem egyedül ment vissza a partiról a szállodába, hanem egy férfivel. Később megtudtam, ki is ez a férfi. Az volt a vicces az egészben, hogy kedveltem is, ő pedig viszont, tehát biztos voltam benne, hogy nem „direkt” csábította el a nejemet, egyszerűen csak az ő fejét is elcsavarta valamiféle varázslat, ami Kristen felől áradt mindenki felé. Nem hibáztattam érte. Ennek be kellett következnie. Nem örültem, sőt, kifejezetten fájt, hogy Kris megcsalt, de mivel ugyanúgy viselkedett velem is, mint előtte, vártam. Minden lépésükről tudomást szereztem, mégis arra vártam, hogy Kristen mondja el. Problémázni és jelenetet rendezni csak azért nem kezdtem el, mert tudtam, hogy felesleges. Én már úgysem lehetek vele olyan sokáig…

Időközben romlani kezdett az állapotom. Tudtam, hogy ez mit jelent, megvoltak hozzá az ismereteim, hogy ne kételkedjem benne. Az orvosok véleménye szerint is elérkeztem a negyedik stádiumba, amelyet alig válasz el valami a végtől. Még egyszer rá akartak beszélni, hogy próbáljuk meg gyógyszerekkel lassítani a folyamatot, hisz akkor akár hatvanéves koromig is élhetnék, de úgy éreztem, megérdemeltem a sorsomat. Nem kellett volna elszúrni olyan fiatalon az életem, ezért önként álltam a végzet elé, hadd tegye velem, amit eltervezett. Emellett most már Kris miatt sem akartam meggyógyulni.

Tudtam a titkolt kapcsolatáról – fotókat is láttam kettejükről, amelyen boldogan mosolygott, de mindez idáig nem szólt róla, hogy el akarna hagyni. Sejtettem, hogy ennek az az oka, hogy egyrészt látta az állapotomat, másrészt az orvosaimmal is jó viszonyban volt, ők pedig nem titkolóztak előtte, így pontosan ismerte az eredményeimet, és gyaníthatta, hogy nincs sok esélyem. Nem akart elhagyni, mert annál jobban tisztelt, és talán még egy kicsit azért szeretett is engem, így nekem kellett meghoznom a döntést, bár abból is a könnyebbik utat választottam. Azzal, hogy meghalok, egyikünknek sem okozok túl nagy szívfájdalmat. Csupán lelkit, de az hamar gyógyul. Neki pedig ott lesz Rob, aki majd segít neki túljutni ezen. Ebben biztos voltam. Nem is titkoltam előtte, hogy tudok róluk.

Amikor végül ő is bevallotta a telefonban, hogy mit tett, sírt, és azt mondta, a másik kapcsolatának vet véget. Bár ezerszer megfogadtam, hogy elengedem, ha esetleg beleszeretne valaki másba, aki boldoggá teszi, most mégis az önzőbbik felem kerekedett felül. Adtam nekik egy hetet, hogy megbeszéljék, bár voltak sejtéseim, mivel fog telni ez az egy hét, amíg nem leszek vele. És be is bizonyosodott, amikor megérkezett a szállodába a forgatás után.

Csodaszép volt, és a szívem azonnal megdobbant a látványától. Most voltam csak önző igazán. Pár napja tudtam meg, hogy durván fél évem van hátra, olyan rohamosan romlik az állapotom, ha viszont közbejön akár csak egy megfázás is, nekem végem. Évek óta készültem a halálra, nem féltem tőle, mi lesz velem. Attól sem, hogy Kristennel mi lesz. Szép vagyont örököl utánam, és boldog lehet majd azzal, akit választ magának. Elfogadtam a sors döntését, nem akartam megváltoztatni, de ezt az időt boldogan szerettem volna tölteni. A feleségemmel.

Akinek a szeme szerelmesen csillogott felém, amikor megérkezett.

- Ne haragudj, dugóba kerültünk – mondta mosolyogva, és máris közelebb jött hozzám. Tudtam, hogy hazudik, mégis magamhoz húztam, és megcsókoltam. Végtelenül boldog voltam, hogy újra a karjaimban tarthatom, gyötrelmesen nehéz volt ez a hét nélküle. Többször gondoltam a kábítószerre, mint eddig bármikor is. De tartottam magam, mert azt mondta, velem marad.

- Hiányoztál – súgtam, miután elengedtük egymást. A nyakán levő piros foltok viszont arról árulkodtak, hogy én neki korántsem annyira.

Mégsem adhattam neki több időt, hogy halogassa a szakítást a szeretőjével. Nem volt időm. Tudtam, hogy most kellene megkérdeznem tőle, hajlandó lenne-e velem tölteni életem utolsó hónapjait – csak velem, hogy aztán majd mással legyen boldog még évtizedekig –, vagy sem…

...