47. fejezet

..
47. fejezet

"Ha elmegy az életkedved és elbizonytalanodsz,

gondolj csak erre: az apályt mindig dagály követi."

(Rob)

Kristen a nappaliban húzta éppen vissza a ruháját, amikor a nadrágomat magamra rántva utána siettem.

- Mit művelsz? – kérdeztem tőle nem túl jó dolgokra gyanakodva, miközben mögé léptem, és átkaroltam a derekát. Egy pillanatra dermedt csak meg, utána felém fordult, titokzatosan mosolygott, és végigsimított a mellkasomon.

- Most visszamegyek a férjemhez – közölte tettetett sajnálkozással. Ő máris az új szerepét játszotta. Volt egy olyan érzésem, hogy tőlem is ezt várja el.

- Maradj velem ma éjszakára – kértem halkan. Tényleg ezt akartam, de belül evett a fájdalom, a bűntudat – úgy éreztem, még nem törlesztettem kellőképpen a tetteimért – és a féltékenység.

- Nem lehet – rázta a fejét. – Mára még neki is ígértem… a társaságomból. – Nem volt előttem kétséges, mit ért „társaság” alatt. De lenyeltem a szavaimat, fellángoló dühömmel és féltékenységemmel együtt. Inkább magamhoz húztam, tovább alkalmazkodva a színjátékhoz.

- Nem kéne előbb lemosnod magadról engem? – érdeklődtem, mialatt már a nyaka ízét és illatát kóstolgattam. Elakadt a lélegzete, ami nemcsak arra engedett engem következtetni, hogy elgondolkodik a lehetőségen, hanem arra is, hogy jólesik neki az érintésem. Bár még kétszer is meggondoltam, hogyan nyúlok hozzá, úgy tűnt, az érzékei továbbra is pozitívan reagálnak rám. Elsősorban ezt kívántam kihasználni. A tenyeremet a hátáról a fenekére csúsztattam, és enyhén belemarkolva magamhoz szorítottam a csípőjét.

- Akarok még belőled – súgtam milliméternyire az ajkaitól. – Szeretnélek boldoggá tenni, Kris! – Nem láttam a szemében tiltakozást és a karjai is inkább öleltek, mint eltoltak, ezért tovább merészkedtem.

Először csak megpusziltam. Viszonozta. Ugyanilyen lassan szerettem volna tovább csábítgatni, de amikor megérintettem a száját a nyelvemmel, ő kidugta a sajátját. A világ elhomályosult, már csak az számított, hogy újra a karjaimban tarthatom. Kristen verbális ellenállását a tettei vétózták meg. Egyre szorosabban tapadt hozzám és körém.

A ruhája kisvártatva megint a földön hevert. Ekkor ismét felemeltem, és – nem érintés-lemosási célzattal – a fürdőszobába vittem. A zuhanyfülke helyett azonban a kád mellett döntöttem. Miután megeresztettem a vizet, csak azt kellett kivárnunk, hogy megteljen, de egyikünk sem akart addig várni. Kris ajkai a nyakamat becézgették, harapásokkal is a tudtomra adva, hogy nem öltem ki belőle minden szenvedélyt. Vagy az előbbi szeretkezésünk alkalmával sikerült visszaadnom neki. Mindkét verzió boldoggá tett, a viselkedése pedig szintén erről győzködött.

A mosdó melletti szekrényre ültettem, lábai viszont nem hagyták, hogy eltávolodjak. Egyelőre tehát a nadrágom állta útját újra lángoló vágyaink csillapításának. Szerelmem csókja mostanra minden kellemetlen érzésemet elnyomta, tovább gerjesztve bennem inkább a hevülést iránta. Még most is alig mertem elhinni, hogy ennyire önként képes hozzám érni, és velem lenni. Azt hittem, sokkal mélyebb sebet ejtettem mind a lelkén, mind a testén azzal, ahogyan a múltkor bántam vele. Bár a lelkét tekintve… nyilván nem véletlenül akarja most kizárni kettőnk közül az érzelmeket. Egyelőre ez sem érdekelt azonban. Akartam őt. És hogy nem olyan hosszú idő után ismét megbízik bennem annyira, hogy testközel engedjen magához… ez minden képzeletemet és reményemet felülmúlta.

A szájától elszakadva végigcsókoltam a testét, keményre izgatva a mellbimbóit, és szenvedélyének középpontját. Remegni és nyöszörögni kezdett, amikor a csúcs közelébe ért. Ekkor bontakoztam ki csak az öleléséből, és a nadrágomat levetve újra közelítettem felé. Szélesre tárt combjai és elhomályosuló – végre érzésekkel telt – tekintete arra bíztattak, hogy beteljesítsem a testünk akaratát. Még most is vigyázni próbáltam rá, lehetőleg minél óvatosabban tettem a magamévá.

Kedvesem a nyakamba kapaszkodva segített rá a mozdulataimra, melyek már azért kicsit hevesebb ritmusban kényeztettek mindkettőnket, mint az imént a szobában. Én is remegtem a gyönyörtől, amely már az élvezetem előtti pillanatokban is elvette az eszem – de nem annyira, hogy megint fájdalmat okozzak neki. Most nem a düh vezérelte a tetteimet. Hanem az ezentúl titkolni kényszerített szerelem. A gondolataim is elhomályosultak, amint élvezetem a tetőfokára hágott. Kristen csípőjét szorítva magamhoz mélyen beleürítettem szenvedélyemet. Csókokkal igyekeztem aztán lecsillapítani az újra közénk férkőzött bizsergető szikrákat.

Szinte határtalan boldog voltam, főleg, miután tiltakozás nélkül hagyta, hogy ezután a karjaimba vegyem, és vele együtt a kád kellemesen langyos vizébe üljek. Addig helyezkedett, míg szembe nem került velem. A szemembe csak egyetlen pillantás erejéig nézett, utána megcsókolt. Ez a pillanat is elég volt azonban, hogy tudjam, mit nem akar kimondani. Kiesett a szerepéből, és feltárta a valódi érzéseit. Visszacsókoltam, lágyan, de nem tudtam elfeledni az előző másodpercet. Láttam a tekintetében a fájdalmat, a gyötrelmet, és mindent – pont, mint azon az éjszakán.

Miután a szája tovasiklott rajtam, úgy éreztem, igenis… tennem kell valamit. Vagy mondani. Inkább.

- Őszintén megbántam, Kris… – súgtam, mire felemelte a fejét, de már megint a hűvös közöny lakozott a pillantásban, melyet az enyémbe fúrt.

- Nincs mit megbánnod. – Ebből akartam végre kibillenteni. Simogatni kezdtem a hátát, a derekát, és úgy döntöttem, most nem hagyom magam eltéríteni a szavai által. Hisz azok mind hazugok. Tudtam, hogy magam ellen szólna, mégis jobb szerettem volna, ha inkább dühöng, és gyűlöl – én is ezt tettem magammal –, mint ez a simaság, amivel az egész mocskos dolog iránt viseltet. Az elképzelhetetlen volt, még így utólag is, hogy képes volt velem lefeküdni, de... Nem tartottam természetees viselkedésnek. És emiatt aggódtam érte.

- De igen van – próbáltam meg előcsalogatni belőle a valódi érzéseit. – Nem akartalak bántani, csak elvesztettem a fejem, és az önuralmam. – Tovább nézett engem, demár megint nem mutatott érzelmeket. Mintha idegen nyelven szóltam volna. Folytatnom kellett. Vissza kellett idéznem még egyszer utoljára mindent, mielőtt végleg eltemetem a kellemetlen múltat. És reméltem, hogy ő szintén képes lesz majd erre, ha megbeszéljük. – Kiborított, amikor azt mondtad, elvetetted a gyerekünket – vallottam be. Még most is fájt, holott tudtam, hogy nem volt igaz. – Annak sem örülök, hogy ezt csak hazudtad, de mégis jobb, mintha tényleg megtetted volna. – Vártam, hogy mond erre valamit, de semmi reakció. Csak nézett rám érzelemmentesen. – Szeretném, ha… meg tudnád bocsátani, amit én vétettem ellened utána.

- Meg van bocsátva, Rob – mosolyodott el végre. De nem őszintén. Akármi is történt vele, nem sikerült kizökkentenem. – Nem engedtelek volna ma este magamba, ha még neheztelnék miatta. És emellett megérdemeltem a büntetést – folytatta. Ez volt a legnagyobb baromság az egészben. Méghogy megérdemelte! Tiltakozni készültem, de egyik ujja a számra siklott. – Ennek így kellett történnie.

Nem kívánt több szót pocsékolni az ügyre, bár még korántsem éreztem megbeszéltnek a dolgokat. De ahogy az ajkai közelítettek a számhoz, ismét eltűnt belőlem minden más, csak ő létezett. A keze lefelé indult a testemen, és megragadta éppen még regenerálódó testem azonnal reagáló részét. A simogatása és a csókja együttesen kergetett megint az őrületbe. Én is végigcirógattam a fenekét, és ujjaimat a combjain át azok közé vezetve édes nőiességébe fúrtam. Kristen belenyögött a csókunkba, egyre hevesebben izgatott, majd kissé megemelkedett, és magába vezetett.

Elakadó lélegzettel hagytam, hogy ezúttal ő diktálja a neki megfelelő iramot. Lassan mozgott, mintha még csak most ismerkednénk egymás testével, holott kívül-belül jobban ismertem már őt mindenki másnál. A mellkasomra támaszkodva kőrözött rajtam a csípőjével, reszkető sóhajait a víz és a csempék verték vissza. Nem tudtam levenni róla sem a szemeimet, sem a kezeimet. A mondhatni „békülésünk” és a pillanat által kiváltott öröm hullámokban sodorta magával a lényemet, egy kis időre úgy éreztem, hogy visszakaptam őt.

De ez kósza remény, hiú ábránd volt. Egyértelműen kifejtette, hogy nem kér többé a szerelmemből. Azt nem értettem, mi változott – illetve tudtam, de azt mondta, azt megbocsátotta nekem –, viszont megint úgy voltam vele, mint régen: elfogadok annyit, amennyit adni tud, és adni akar. Persze közben szenvedtem a hiányától és az érzéseim viszonzatlanságától, de erről csak én tehettem. Mert nem bírtam nélküle. Vele akartam lenni, ha csupán így lehetséges. Ezzel ugyan visszaminősülök alkalmankénti szeretővé, de így is jó… Megmarad a pici remény, hogy egyszer lelkileg is újra közeledhetünk egymáshoz.

Egyelőre a testünk volt tapadóan közel egymáshoz, egymásban, minden elképzelhető izgalmak közepette. Egyik kezemet szerelmem lábai közé csúsztattam, és míg ő a mozgásával tartotta emelkedő szinten az izgalmamat, addig én kéjeinek apró gombját igyekeztem minél duzzadtabbra dörzsölgetni. Kris hamar sikoltozni kezdett az élvezettől. Először az élvezettől. Majd a körmei is belém fúródtak, a szemei riadalmat tükröztek felém. Félt. Én is megrettentem. De mivel nem én voltam irányító pozícióban, neki kellett volna leszállnia rólam. Ő viszont nem tette. Tovább mozgott, lassan inkább kínok, mint kéjek közepette. Nem akartam, hogy féljen.

Eddigi szapora lihegése súlyos zihálássá fokozódott. A derekát megragadva magamhoz szorítottam, hogy ha már úgyis benne vagyok, legalább ne mozogjon, amíg a lelke vissza nem normalizálódik. Ennek következtében teljesen eltűntem benne. Ekkor jelent meg az első könnycsepp a szeme sarkában. Kicsit lazítottam a szorításomon, és feljebb ülve átöleltem. Végre, talán az első normális reakció – gondoltam.

- Jól vagy? – súgtam. Még mindig szinte sípolt a tüdeje, olyan fájóan vette a levegőt.

- Most… mennem kell – nyöszörögte. Egész testében remegett. Nem tudtam, én csináltam-e valamit rosszul, vagy csak az elfojtani kívánt emlékei törtek a felszínre. Az utóbbit valószínűsítettem. És valami beteg okból kifolyólag szinte örültem neki. Most végre talán sikerül lerombolnom azt a védőbástyát, amit az érzelmei köré épített.

- Nyugodj meg, nem bántalak – suttogtam a fülébe, és ennek megfelelő gyengédséggel igyekeztem megnyugtatóan simogatni. Az én vágyaim még nem hűltek ki, de az övéi igen, ezért vele az ölemben felemelkedtem, majd inkább kihúzódtam belőle, és egy nagy törölközőbe tekertem továbbra is remegő testét.

Nem nézett a szemembe, de néma zokogása amúgy is a szívemet gyötörte. A hálószobába vittem, és az ágyra fektettem. Zavartan nézett körül, mintha keresne valamit, és tőlem is megrettent. Most igazi félelmet láttam a szemében, olyat, amilyen azon a szörnyű éjszakán. Átéltem a fájdalmát.

Megcirógattam az arcát, puszikkal és halk, nyugtató szavakkal igyekeztem lecsillapítani. Egyelőre nem tolt el magától. És a remegése is alábbhagyott.

- Mi a baj, Kris? – kérdeztem tőle halkan, remélve, hogy elmondja. Abban bíztam, hogy bevallja végre, mennyire gyűlöl a tetteimért. Tudtam, hogy ezzel ki is pukkanna az elmúlt órák rózsaszín boldogsága, mégis legalább... normális emberi reakciót produkálna, nem ezt, amit most.

- Mennem kell – felelte mégis ugyanolyan halkan. – Ne haragudj! – Egész eddig belém kapaszkodott, holott tőlem félt, de most ezekkel a szavakkal tolt el magától, és felkelt az ágyból. A törölköző lecsúszott róla, de észre sem vette. Elindult megkeresni a ruháját. Segítettem neki felvenni, de nem akartam elengedni.

- Maradj itt, kérlek! – szóltam utána, mikor az ajtóhoz lépett. Sokkal mélyebb gondokat sejtettem itt, mint amilyeneket mutatott.

- Mennem kell – ismételte sokadjára. Nem sikerült kibillentenem. Ezt kudarcként éltem meg, de nem akartam feladni. Talán csak egy kis időre van szüksége. Legközelebb talán sikerül – reménykedtem. Szótlanul figyeltem, ahogy kinyitja az az ajtót. – A kulcsot majd add le a portán – fordult hátra egy pillanatra, majd kilépett. Őszintén akartam hinni, hogy csak a szobából, és nem az életemből.

Sokáig gondolkodtam még, hogy mi lehetett az oka a váratlan hangulatváltozásának, de nem jöttem rá pontosan. Mégis meg akartam fejteni a titkot. Ha tényleg az, amiben reménykedek: hogy végre ráébredt, hogy a saját testének meggyötrőjével feküdt ma le, akkor egy lépéssel közelebb lennék a megoldáshoz. De mégsem az történt, amit vártam. Nem kezdett el fennhangon gyűlölni, sem menekülni. Egyszerűen csak elment. És hiába kérte, hogy ne szeressem, erre képtelen voltam. Épp az iránta való érzelmeim miatt akartam, hogy ő rendben legyen.

Lassan felöltöztem, és én is elhagytam eddigi gyönyöreink helyszínét. A portán leadtam a szoba kulcsát, ahogy Kristen kérte, majd visszamentem abba a terembe, ahol a partit szervezték. Ő és Alex viszont nem voltak sehol. Brad kiszúrta, hogy visszaértem, de nem volt kedvem beszélgetni vele – mással sem –, így inkább felmenekültem a szobámba, és az erkélyre ülve töprengtem tovább, lehetséges magyarázatokat keresve arra, mi történt az előbb a kádban.

Szeretkeztünk. De Kris hirtelen kiesett a „ritmusból” – de szó szerint! –, így abba kellett hagynunk. Utána láttam rajta azt a félelmet, amely akkor játszott az arcán, amikor… durván bántam vele. Mégis megnyugodott, de úgy sejtettem, ez csak átmeneti, és most sincs jobban. Ha kizökkent a fal mögül, amit épített az emlékei köré, akkor nincs jobban. De ez lenne a jó – gondoltam. Mégis... Kár volt elengednem. Szerettem volna én magam mellette lenni, hogy együtt dolgozzuk fel azt az esetet. Már feltéve, ha képes lenne rá. Vagy eleve le sem kellett volna vele feküdnöm, akkor nem éledtek volna újjá az emlékei. De az is tény, hogy akkor nem lett volna lehetőségem bebizonyítani, hogy gyengéd is tudok lenni vele azok után. És nem is biztos, hogy meg lettem volna képes állni a szenvedély hevében. Ezt már késő volt visszacsinálni, úgyhogy nem foglalkoztam vele többet.

A fél éjszaka alatt gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy odamegyek a lakosztályukhoz, és kirángatom onnan, de aztán az térített el ettől, hogy Alex biztosan vigyáz rá. Elvégre szereti. Ő is. És én is. Sőt, ha az a feltevésem igaz, mely szerint mégis én váltottam ki belőle a félelmeket, akkor jobb, ha nincs velem. Így nem indultam el érte. Ki akartam várni a másnapot. Hogy mi lesz…

Már a délelőtti sajtótájékoztatón láttam őt, de most is különösen szétszórt volt. Eléggé kitérő válaszokat adott a riporterek kérdéseire. Az egyikőjük aztán nekiszegezte, hogy volt-e köztünk valami a forgatás során. Kris ekkor nézett rám először. És láttam rajta, ki fogja mondani, hogy igen. Ezzel sok mindenki sorsát megpecsételte volna. Válaszoltam helyette, mielőtt kinyithatta volna a száját.

- Szigorúan munkakapcsolat – közöltem a firkásszal. Ezzel magamra tereltem a figyelmét – és a többiekét is –, őt nem zaklatták többé.

Ebédnél találkoztam vele legközelebb. Alexszel volt, aki kissé csúfondárosan nézett rám. Megálltam az asztaluk mellett. Helyet foglalni eszemben sem volt.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem Kristől.

- Mit akarsz? – nézett fel rám szintúgy gúnyosan.

- Csak beszélni veled egy percre. Négyszemközt – pillantottam célzatosan a férjére. Úgysem volt már előtte titkunk.

- Nincs olyasmi, amit előtte ne beszélhetnénk meg – mosolyodott el szerelmem, ugyanarra célozva, amit én is gondoltam az imént. Mégsem kívántam a férje társaságában megvitatni azt, amiről úgy véltem, csak ránk tartozik.

- Gyere velem egy kicsit, kérlek – szóltam hozzá továbbra is nyugodt hangon.

- Ha a tegnapit szeretnéd megismételni, akkor… ma nem lehet, majd kereslek – rázott le nyersen, majd visszafordult Alexhez. Aki rám kacsintott, és folytatták az ebédet, mintha ott sem lennék.

Igaza volt a férjének. Fogom még sokkal jobban is sajnálni. Az nem volt megfelelő szó rá, mennyire sajnáltam mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy elhittem, amit abban a motelben hazudott a gyerekről, és az azóta történt minden tettemet. Nem kellett volna elengednem. A legelején meg kellett volna kérdőjeleznem az egész abortusz-ügyet. Akkor talán nem itt tartanánk.

De már késő volt azon gondolkodni, mi lett volna, ha… Ezzel a helyzettel kellett volna valamit kezdenem, de egyelőre nem tudtam, mit tehetnék.

Ezen a napon még kétszer próbáltam beszélni Kristennel, de semmi pozitív nem sült ki belőle. Már épp azon voltam, hogy megint elrabolom – éppúgy, mint azon a New Yorki utolsó forgatási napon –, de Brad, aki a sofőrt játszotta volna az akcióban, kiábrándított, hogy nem tehetem, mivel még három hétig tart ez az őrület, amin részt veszünk. Valamiért úgy éreztem, az már késő lesz, de valahogy mégis ki kellett tartanom. Legalábbis egyelőre.

Elhatároztam, hogy ha csak egy órára is, de megpróbálom elcsalni Krist a férje közeléből, és igenis kiszedem belőle, mitől változott meg a hangulata olyan váratlanul előző nap. Ha amiatt, amit sejtek és remélek, akkor megnyugodhatok, hogy emberi módon viselkedik. Mert furcsállottam, hogy a sírása és remegése előtt már szinte majdnem tökéletes volt minden. De az is csak majdnem. Ekkor eszembe jutott az a lehetőség, hogy mi van, ha… ha nem színleli, hogy nem érez már irántam semmit? Hanem tényleg ez a helyzet? Ez is jó lenne, mert azt mutatná, hogy nem fojtja el az érzelmeit – ami a történteket illeti. Tökéletesen tanácstalan voltam.

A következő lehetőségem egy héttel később adódott – addigra már felemésztett a tudatlanság, és egyre inkább éreztem, hogy itt valami akkor sem stimmel. Kris most hirtelen mégis újra úgy gondolta, szüksége van rám. Vagy csak a testemre. Most épp San Fransiscoban voltunk, és erre az egyetlen itteni éjre engem szánt partnernek. Ezt délután közölte, miután rövid megbeszélést tartottunk a stábbal. A döbbenet először szóhoz sem juttatott. Aztán rábólintottam. Megbeszéltük, hogy majd átjön hozzám valamikor.

Egész este ki sem moccantam a lakosztályomból. Őt vártam. Tizenegy is elmúlt, mire megérkezett. Gondosan én zártam magunkra az ajtót, azzal az elhatározással, hogy most elsősorban beszélgetni fogunk, nem szeretkezni. És addig nem engedem ki innen, amíg el nem mondja, mi a fene történt vele. Neki viszont más tervei voltak. Azzal nem törődött, hogy hárítani igyekeztem a csókjait és az érintését – ezt sem túl határozottan, elvégre férfi voltam, másrészt pedig nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy esetleg túl erősen szorítom meg valamijét.

Hagytam magam. De csak az első öt percben engedtem, hogy a szájával kényeztessen, utána felemeltem magamhoz, és a dohányzóasztalon elfektetve próbáltam én is viszonozni a gyönyöröket, melyeket én kaptam tőle az imént. A sorozatos, ám rendszertelen nyöszörgése muzsika volt a füleimnek. Az első élvezetét a nyelvemtől kapta, a másodikat az ujjaimtól. A harmadikat nem itt akartam. Kimerült testét a karjaimba véve indultam vele a hálóba, maximálisan elfeledkezve arról, hogy nem erről szóltak az eredeti terveim.

Egészen hajnalig szeretkeztünk. Most nem volt semmi gond, ami megakaszthatta volna a mámort, mely körbevett bennünket, és füllesztővé varázsolta a pillanatot. Szerencsére Kris sem riadt meg attól, ha egy kicsit vadabbul szorítottam a számat az ajkaira, és a hevesebb mozgásra késztető szorításaimat is enyhe karmolásokkal viszonozta, nem pedig tiltakozó sikolyokkal. Pihenni és gondolkodni időm sem volt, nemhogy akaratom. A nő, aki iránt minden sejtem odavolt, teljesen elvette az eszemet. Egy álomnak véltem ezt az éjszakát. Normális esetben nem lenne itt velem, a karjaimban. Csak akkor mertem elsuttogni, mit érzek iránta, amikor úgy sejtettem, elaludt. Félálomban még hosszan nézegettem nyugodt vonásait, kielégült mosolyát, és ekkor kereknek tűnt a világ.

Másnap reggel egyedül ébredtem. De csak a hálóban voltam egymagam, a nappali felől ugyanis folytott szitkozódás hallatszott. Felkeltem, magamra kaptam egy boxert, és kiléptem. Kristen háttal állt nekem, de jól láttam, hogy mintha... feszegetni próbálna valamit.

- Kris – szóltam hozzá, mire megfordult, és a valamit a háta mögé rejtette. A tekintetében rémület rezgett. Közelebb léptem, mire elhátrált. – Mit dugdosol? – kérdeztem.

- Semmit – rázta meg a fejét, majd a fürdő felé indult volna, de utána léptem, és megfogtam a karját. Másik kezemmel kiszedtem az övéből egy dobozt. Nem törődtem vele, hogy felszisszen – nem azért, mert fájt a karja, hanem mert rájöttem, mit akart bevenni.

Nyugtató volt. Csak hallomásból ismertem a nevét. De elég erősnek sejtettem. Ránéztem kedvesem szenvedő arcára. Zihált, remegett, a tekintete pedig a dobozt bűvölte.

Hirtelen mindent megértettem.

...