56. fejezet
"Egy elejtett szó sokat rombolhat.
Sokszor megesik, az ember nem is tudja, hogy történt,
az elhangzott szó sebet üt a szíven, s az lassan kiürül.
A szerelmes egyszer csak azt látja, hogy boldogsága apad.
Nincs félelmetesebb a repedt váza szivárgásánál."
(Rob)
- Miért hazudsz? – Kris fájdalmas hangja tovább gyötörte a lelkemet. Ennél már nem lehet rosszabb – gondoltam.
- Sajnálom. Nem nekem kellett volna elmondanom. – Meg sem hallotta a szavaimat.
- Miért hazudsz?! – sikította. – Alex soha nem tenne ilyet! – Nem feleltem. Ebből leszűrhette a véleményemet a dologgal kapcsolatban. – Hazudsz! – Nem akadályoztam meg, hogy elrohanjon. Szerencsére a ház irányába indult vissza.
Lassú léptekkel követtem. Láttam, ahogy beszalad az ajtón, és bár jó ötvenméternyire voltam tőle, hallottam, ahogy becsapja maga mögött a szobája ajtaját. Mielőtt odaértem volna, mégis kirontott, és egy doboz sörrel a kezében kiült a verandára. Észre sem vette, amikor odaértem. Némán bámult maga elé, mozdulatlanul.
Sejtettem, miért hiszi azt, hogy hazudtam neki. Egyrészt mert nem bízik bennem. Másrészt mert eddig a férje volt az a szent, akiről azt hitte, sosem tenné ezt vele. Aztán ott volt még az is, hogy ha tényleg igazat mondtam, elveszíti azt az embert, aki a szülei halála óta a támasza volt mindenben. Valamint engem, de tekintve, hogy én is bántottam, engem önként taszított el magától. És nem láttam reményt rá, hogy valaha újra helyem lehet a szívében.
- Akkor… másnap már furcsán viselkedtél. – Úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Tökmindegy, mert a saját esélyeimen tovább már úgysem ronthatok. El akartam mesélni neki mindent. Persze csak a saját szemszögemmel tudtam szolgálni.
Mégsem innen folytattam. Elkezdtem ott, amikor a motelben elmondta a gyerek-históriát. Nem cifráztam túl, hogy mit éreztem akkor, mert nem akartam sajnáltatni magam. Mentségnek meg úgysem volt jó a későbbi tetteimre. Amelyekről szintén beszámoltam.
Aztán sorba vettem a körutunk állomásait. Hogy mikor feküdt le velem először azután. A viselkedését, a remegést. Végül a lebukását, majd az ideutazásunkat.
Szinte a szempillája sem rebben, mialatt beszéltem.
- Nem tehettem mást, Kristen – néztem rá bocsánatkérően. – Nem hagyhattalak mellette.
Nem felelt. Nem is pillantott felém. Csupán a sörbe kortyolt néha egy aprót, bár kételkedtem benne, hogy egyáltalán felfogja-e, mit csinál, vagy nem csinál. Mint ahogy valószínűleg abból sem hallott semmit, amit mondtam neki. Feladtam. Megértettem, hogy nem menthetem meg, ha ő maga nem akarja. Ennyit tehettem, nem többet.
Vártam még vagy egy órát, hátha kapok valami reakciót, de semmi.
Feltámadt a szél, újra vihar készülődött. Be kellett volna mennünk a házba, de hiába kértem meg rá kétszer is, zéró reakciót kaptam. Végül vettem egy mély levegőt, és újfent megszegtem a fogadalmamat. Odaléptem hozzá, a karjaimba vettem, és meg sem álltam vele a szobájáig. Még csak meg sem rezzent, amikor hozzáértem.
Bent az ágyra raktam, olyan óvatosan, ahogyan csak bírtam, mire hátat fordított nekem, picire összehúzta magát és sírni kezdett. Nem akartam őt így látni. Fájt a fájdalma. Sikeresen elvettem tőle mindent, ami valaha sokat jelentett a számára. Nem kellett volna elmondanom – átkoztam magam, de késő volt. Egy hirtelen dühnyi elszólással tönkretettem az életét. Illetve nem én, én csupán közöltem vele a tényállást, de ez épp elég volt ahhoz, hogy most engem is a pokol legmélyebb bugyraiba kívánjon. De már jó ideje ott voltam.
Ráterítettem egy takarót szerelmem remegő testére, de nem volt merszem odafeküdni mellé. Pedig szerettem volna. Bár tulajdonképpen már úgyis mindegy volt, hogy mi miatt, és mennyire utál. Nem tűnődtem tovább. Megint felkészültem egy esetleges tiltakozásra, majd felemeltem a plédet, és bebújtam mögé. Most kordában tudtam tartani a vágyaimat, legalábbis könnyebben ment, mint korábban. Átöleltem őt, a derekánál fogva magamhoz húztam és egy csókot leheltem a tarkójára. A szavakat feleslegesnek éreztem.
Csupán két, semmit sem érő reményfoszlány maradt bennem. Az egyik az volt, hogy ezáltal bebizonyíthatom neki, hogy nincs többé oka tartani tőlem. A másik, a fontosabb pedig az, hogy ne érezze magát egyedül. Kegyetlenség volt, amit előbb ő tett velem, amikor hazudott, ez tény, de azt én még mindig könnyebben meg bírtam emészteni, mint ő az ellene irányuló tetteinket. Alex sem volt különb nálam.
Sokáig hallgattam a sírását, és egyre szarabbul éreztem magam tőle. Meg sem próbált elhúzódni, vagy ellökni, mintha már minden mindegy lenne neki. Valami mégis azt súgta, hogy még koránt sincs lejátszva ez a meccs. És még néhány ezen kívül. Végigsimítottam az oldalán, mert jéghidegnek éreztem a testét, holott a paplan is rajtunk volt, és én is melegítettem a testemmel. Nem volt elég.
Félelmetes volt – mintha elkezdett volna kihűlni. És a sírása is már inkább csak fuldoklás volt.
- Kris – szóltam halkan. Az aggodalom szorította össze ezúttal a torkomat. – Kris! – próbáltam hangosabban. Nem válaszolt. Magam felé fordítottam, de a szemei csukva voltak. Most vagy alszik már, és rosszat álmodik, azért zihál, vagy… Nem mertem több verzión gondolkodni. – Ébredj fel, kérlek! – simítottam végig az arcán.
Semmi reakció. Mindene remegett, majd hirtelen kinyitotta a szemeit, de nem nézett rám. Tényleg mintha fuldokolt volna. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt az erőlködéstől. Talán ilyen a sokk – gondoltam. Akkor viszont nem tehetek semmit, csak… mellette maradok. Féltem, hogy komolyabb baja is történik, nem mertem moccanni egy tapodtat sem.
Negyedóra múlva nyugodott csak meg. Ekkor elernyedt a karjaimban. De a víz az kiverte az előbbiek közben. Kisimítottam a haját az arcából, és a homlokára tettem a tenyeremet. Nem volt forró. Megkönnyebbültem, hogy nincs láza, de továbbra is melegíteni akartam, mert hideg volt a bőre mindenütt. Nem tiltakozott, nem volt ugyanis magánál. Már most féltem tőle, mi lesz, ha felébred. Addig is… magamhoz öleltem, és gondolatban még vagy milliószor bocsánatot kértem tőle, néha hangosan közbeiktatva egy-egy szeretleket, mielőtt én magam is elaludtam.
Másnap reggel viszont egyedül ébredtem.
Kristen már korábban kibújhatott mellőlem, mert kihűlt a helye, ahol előzőleg feküdt. Máris hiányoltam. Felültem és körülnéztem, de nem volt sehol. Miért is lenne itt? – jutott eszembe. Biztos minél messzebb szeretne lenni tőlem. Ezen pedig az sem változtathat, hogy immár mindenről és mindenkiről tudja az igazságot.
Felkeltem, és a keresésére indultam. A házban nem volt sehol. Kinéztem a partra – ott sem láttam. Azt viszont igen, hogy merre indult. A vihar szél-eső egyvelege elsimította a homokot, így tisztán kivehetőek voltak a lábnyomai. Követtem. Most már sütött a nap, mégis reméltem, hogy nem a vízből kell majd kihalásznom a hulláját. Végül egy pálmafa tövében akadtam rá. Ott ült, egy csomó kagylóval körbevéve. A tenger felé bámult, lehetségesnek tartottam, hogy engem észre sem vett.
Közelebb mentem, lassan, nehogy akár véletlenül is megijesszem, de látszólag nem érdekelte, hogy ott vagyok. Körülbelül kétméternyire ültem le tőle a homokba, és szórakozottan felemeltem egy kagylót, melyet a többivel együtt a hullámok sodorhattak partra. Forgatgatni kezdtem, miközben bizarr féltékenységet éreztem a tenger miatt. Én csak egy darab vacak héjjal tudtam megajándékozni Kristent, az viszont tucatnyi csodaszéppel. Elhajítottam, majd felé pillantottam. Ő ekkor már engem nézett, nem a vizet.
- Hogy érzed magad? – tettem fel a létező leghülyébb kérdést. Azért erről voltak elképzeléseim. Ő ki is mondta, egyetlen szóban összefoglalva:
- Egyedül.
Biztos voltam benne, hiába kezdeném el győzködni, hogy én mindig mellette maradok, mert ha ezt épp ő nem akarja esetleg, akkor úgyis felesleges az igyekezetem. Komoly fogadást is mertem volna kötni rá, hogy márpedig nem akarja.
- Sajnálom – feleltem további filozofálgatás helyett.
Szerettem volna megkérdezni tőle, mik a további tervei, vagy egyáltalán: vannak-e már, de inkább nem mertem tudni róluk. Azt kívántam, bárcsak ne szaladt volna ki a számon előző nap az a mondat Alexről. Akkor csak a saját tetteim miatti szenvedését kéne orvosolnom, de így… Bolondság lenne azt hinnem, hogy majd pont engem fog megkérni, segítsek neki túljutni ezen. Inkább hívná magát az ördögöt segítségül.
Minden kósza reményt feladtam már szinte, amikor váratlanul megszólalt, a szavai pedig rácáfoltak az összes előző gyötrődésemre.
- Úgy döntöttem, hogy itt maradok. Még van mit átgondolnom.
Az arca nyugalmat tükrözött, nem láttam rajta félelmet, sem gyűlöletet. Semmit.
- Jó – feleltem, bár azt még nem tisztázta, hogy nekem milyen szerepet szán ebben a történetben. Tizenöt percig hagytam magam kétségek között, végül muszáj volt rákérdeznem. – Akarod, hogy én elmenjek a szigetről?
A pillantása átsiklott rajtam, aztán csupán vállvonással válaszolt. Ezt úgy értelmeztem, hogy maradhatok. Végtelenül megörülten neki, mert ezáltal valamilyen szinten kaptam még egy lehetőséget. Azzal tisztában voltam, hogy meg kell húznom magam, és minél kevesebb interakciót kezdeményeznem, de boldog voltam, hiszen nem küldött el egyértelműen a fenébe. Újra ránéztem, ő már ismét a tengert szemlélte. Nem jöttem rá, mi járhat a fejében, de ha naphosszat ezen gondolkodtam volna, sem jutok előbbre.
Mivel Kris szemmel láthatóan egyedül szeretett volna lenni – jelenleg mindenesetre kizárt engem a világából, még ha „engedte” is, hogy a szigeten maradhassak –, felálltam, és lassan visszaindultam a házhoz. Ezúttal én akartam valami ehetőt készíteni. Seth szerencsére félkész kajákat is hozott magával, ezekkel némileg könnyebben boldogultam. Bár tuti nem lesz olyan finom, mint Kris főztje – keseredtem el. Attól meg még jobban, amikor az jutott eszembe, hogy ő egyenesen utálni fogja. Illetve…
Bevillant az egyik közös délutánunk New Yorkban. Amikor Brad sajtburgert szolgált fel nekünk piknik-ebéd gyanánt. Elmosolyodtam az emlékre. Még Kristennek is mennyire ízlett! Milyen szép is volt az a nap… Meg a többi, amelyet együtt töltöttünk. Az éjszakákról nem is beszélve…
Lehervadt a mosolyom, amint arra gondoltam, hogy most mennyire más minden. Bárcsak újra ott lehetnénk. Bárcsak én sem mentem volna Kris agyára a féltékenységemmel. Nem kellett volna annyira kimutatnom előtte, hogy mennyire fáj, amiért a férjével is… együtt van. Egyszerűen csak el kellett volna fogadnom a helyzetet – ahogy többször el is határoztam –, nem törődni a nehézségekkel, és szimplán élvezni azt, amit kapok. Amit adni tud. Mert ha nem is szívből, valaha azért egy kicsit talán mégis szeretett… Én még most is szeretem… Akármit is követtem el ellene.
A múltat nagy hiba volt felidéznem. Túlságosan fájó emlékek törtek bennem felszínre, azaz… túlságosan boldog és szép emlékek voltak ezek. És féltem, hogy azok is maradnak. Hogy csak ennyi marad nekem Kristenből: emlék. Mert többre nem volt semmi kilátásom. Lehunytam a szemem, mielőtt még nőiesen könnyezni kezdenék. Soha életemben nem bántam még így semmit, mint azt a tettemet. De kár volt ezen tovább töprengenem, mert változtatni rajta úgysem tudtam.
A mikró jelezte, hogy elkészült az étel, kivettem belőle, majd kétfelé osztottam. Kristen viszont nem jött még vissza, úgyhogy egyedül ültem asztalhoz. Így rossz volt. Csak turkáltam a finom illatú falatokat, de csak néhányat bírtam legyűrni. Inkább otthagytam az egészet, és kimentem a ház elé. Elszívtam egy cigarettát, aztán ledobtam a ruháimat, és bevetettem magam a hullámok közé.
(Kristen)
Reggel Rob karjaiban ébredtem. Azonnal tudatosult bennem, miről beszélgettünk előző nap. Vagyis az, amit elárult nekem. Sosem hittem volna, hogy ekkorát fogok csalódni valaha életemben. Alex… hogy tehette? A kétségbeesés újra elhatalmasodott rajtam, így inkább elmenekültem. Most ez látszott a legjobb megoldásnak. Kimásztam Rob öleléséből – szerencsére nem ébredt fel közben, de különben is… hogy vette a bátorságot, hogy befeküdjön mellém azok után, amit ő maga tett velem? –, majd magamra kaptam az egyik pólóját, amelynek felgyűrtem az ujjait, és a partra mentem.
Dühös voltam. Soha még ilyen dühöt nem éreztem. Most ölni is képes lettem volna, és tökéletes tudatossággal. De értelmét nem láttam. Csak egyszerűen tombolni szerettem volna. Egy pálmafa menedékébe húzódtam. Nagyjából lehiggadtam, mire Rob odaért volna hozzám. Közöltem vele a döntésemet: maradok. Őt sem akartam látni, ahhoz túlságosan fájt minden, ami történt az elmúlt pár nap alatt. Azaz már régebb óta történik – jutott eszembe –, csak én nem fogtam fel belőle semmit. „Hála” a férjemnek. Hogy tehette…?
Sosem éreztem még ekkora csalódást, mint ezekben a percekben, órákban. Borzasztóan egyedül éreztem magam. Két férfi volt az életemben, mindkettőt én engedtem bele, és mégis… Mindkettő kihasznált, átvert. Miért? – sikítottam magamban némán. Tényleg ezt a sorsot érdemlem tőlük?! A hullámok nem adták meg a választ. Rob sem, mert időközben visszament a házba, vagy el valamerre, nem figyeltem. Miután sorra aprítottam a kagylókat – ezzel persze több helyen felsértve a kezeimet –, én is visszaindultam.
Nem láttam őt sehol, de felfedeztem a ruháit a parton – ebből feltételeztem, hogy úszni ment. Azt is észrevettem, hogy megpróbált ételt készíteni, amihez a mikrót használta segítségként. Két tányér volt kikészítve. Elfelezte az adagot. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor rájöttem: engem várt. Nekem készítette…
De minek?! Mit akar elérni? – kezdtem újra dobogni dühösen. Rá is haragudtam, de most mindenre és mindenkire. A verandára mentem, ott láttam utoljára a cigis dobozát. Kivettem egy szálat, és pillanatok alatt végigszívtam. Majd még egyet. A kezemből a fapadlóra csepegett a vér. Úgy döntöttem, ha már sikeresen tökre tettem a bőrömet, legalább a házzal ne tegyem ezt. A fürdőbe mentem lemosni. Alighogy végeztem a pici sebek beragasztgatásával, melyek a türelmetlenségemet tették próbára, meghallottam egy, a sziget zajaihoz nem illő hangot.
Rob telefonja!
Átosontam az ő szobájába. Könnyedén megtaláltam a készüléket – mentem a hang után. Még csak el sem rejtette. Ez vajon egy újabb trükk? – töprengtem. Brad kereste az imént, de már lerakta. Nem is bántam. Nem vele akartam beszélni. Azonnal tárcsáztam a számot, mely egy életre a memóriámba égett. Hevesen dobogó szívvel vártam, amíg kicseng a túloldalon. Végül beleszólt, akire számítottam.
- Alex? Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
(Rob)
Sokáig úsztam, szinte kifulladásig, de nem tudtam megnyugodni. És fogalmam sem volt, mitévő legyek. Abban biztos voltam, hogy ha ez így megy tovább, akkor gyötrelmes heteknek nézünk elébe. Már minden létező rémkép felvillant az agyamban. A legszörnyűbb az volt, hogy Kris tudomást sem fog venni rólam, levegőnek néz majd, és kerüli a társaságom. De mit is várhatnék el tőle? Hogy majd a nyakamba ugrik? – sóhajtottam fájdalmasan. Ez nem ilyen egyszerű.
Csalódottan – önmagam és minden iránt ezt éreztem – cibáltam fel vizes testemre a ruhadarabokat, majd a ház felé lépdeltem. Ekkor furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Először nem foglalkoztam vele, kényelmesen sétáltam a meleg homokban. Aztán újra fülelni kezdtem. Mi lehet ez? – töprengtem. Megtorpantam, de nem volt ismerős. Vagyis… Talán Kris lezuhanyozott, és most hajat szárít. Tovább lépdeltem – a hang, ahogy illik, tovább erősödött. De már nem hajszárítónak tűnt. A verandára vezető lépcső aljában álltam, amikor megfordultam, és olyasmit láttam, amitől nemcsak a lélegzetem akadt el, hanem a szívem is megállt.
Egy helikopter közeledett. Éppen a sziget felé. Nem Seth gépe volt, azt már ismertem. És különben is csak pár nappal későbbre vártam, még nem telt le az egy hét. Ez tehát nem ő – vontam le a következtetést. De akkor ki lehet? És mit akar? Nem kellett sok idő, amíg egy életemet porig alázó gondolat meg nem fordult a fejemben.
Berohantam a házba, Kristen nevét ordítottam, mire ő lassan előjött a szobámból, kezében a mobilommal. Csak rá kellett néznem az arcára, hogy tudjam, kivel beszélt.
A gondolatom testet ölteni látszott. A férjét hívta. És nemcsak telefonon, hanem a jelek szerint ide is…
Most akartam csak igazán meghalni.
Ezek szerint neki megbocsát, és haza akar menni vele, de én… Nekem végem van. Minden létező tekintetben…
...
