45. fejezet
"Az élet, amit éltem, nem dominók-e,
amik nem azért és úgy dőlnek el,
mert úgy és akként akarom,
hanem egészen egyszerűen azért,
mert ezt kell tenniük
– mert nincs más választásuk."
(Rob)
Másnap a nappalimban ért a reggel. Annak a háznak a nappalijában, amelyet Kristentől vettem. Először fogalmam sem volt róla, mit keresek itt. Aztán lassan az agyamba szivárgott, hogy valamikor éjjel jöttem ide a szállodából, és… ő is itt volt.
Ezután olyan képsorok villantak belém, amelyektől a szívverésem is elállt egy pillanatra. Szinte hallottam a sikolyait. Éreztem a fájdalmat. A sajátomat és az övét. A mellkasomon levő karmolás nyomok nem hagytak kétséget afelől, hogy az nem álom volt. Hányingerem támadt.
Az agyamban lüktetett a tettem. A durvaságom. Borzalmasan éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy képes leszek ilyesmire. És mégis… Most viszont már legalább kölcsönösen gyűlöltük egymást. Egyre visszafordíthatatlanabbnak látszott minden. Ha én valaha mégis túl tudtam volna magam tenni azon, amit ő tett velem, azaz a gyermekünkkel – mondjuk ezt is kizártnak tartottam –, az biztos, hogy az éjszaka történteket ő soha nem bocsátja meg nekem. Én sem magamnak.
Felálltam a szőnyegről, és a fürdőbe mentem az ott levetett ruháimért. A fejem istentelenül hasogatott, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. Örökre megszakadt.
A mobilomon nyolc nem fogadott hívás várt Bradtől. Visszahívtam, hogy mit akar. Közölte, hogy ideje lenne előkerülnöm, mert a rendező előbb összecsődíti a csapatot, valamiféle előzetes programismertetésre. Ez azt jelentette, hogy azonnal toljam oda a képem a szállodába. Megígértem neki, hogy megteszem a tőlem telhetőt. Bár semmi kedvem nem volt részt venni rajta, és nemcsak azért, mert mindig untam az ilyesmit. Féltem Kristen szeme elé kerülni. Örülhetek, ha nem csukat le a tetteimért. Mert hogy a közelembe sem tud jönni majd ezek után, arra mérget mertem volna venni.
Mégis összekapartam a romjaimat, és elindultam vissza a szállodába. Brad már a hallban várt, de át akartam öltözni, mielőtt megjelenek a fejtágításon. Hűséges utánfutóm feljött velem a szobámba. És feltűnt neki a szótlanságom.
- Nem akarod elárulni, hol jártál az éjjel? – kérdezte tettetett unalommal a hangjában.
- Eltaláltad – zártam rövidre a beszélgetést. Azaz csak zártam volna, de nem adta fel.
- Kicsit megviseltnek látszol – meredt rám ekkor. – Vele voltál?
Tudtam, kire gondol, a nevét sem kellett kimondania. Újra elém sejlettek az éjszaka eseményei. Lehunyt szemekkel ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem a borzalom képeit.
Nem válaszoltam Bradnek, hagytam, hadd vonja le a következtetéseit. Miután átöltöztem, visszamentünk a földszintre, majd egy hosszú folyósón át az egyik konferenciaterem felé vettük az irányt. Előtte azonban megtorpantam.
- Itt van már? – intettem Bradnek, hogy lessen be. Kissé gyerekesnek éreztem, hogy bujkálok előle, de lehetőleg nem akartam vele összefutni. Arra még egyikünk sem készült fel.
- Itt – felelte, miután belesett az ajtón. – A férjével – tette hozzá sajnálkozva. Én most egy cseppet sem bántam, hogy együtt vannak. Nem éreztem magam késznek rá, hogy szembenézzek a tettemmel.
A legutolsó sorban foglaltunk helyet. Ők valamivel előrébb ültek. Nem tudtam róla levenni a szemeimet. Egy ideig. Utána viszont a fülembe csendült a sikolya, amint azt kiáltja: „Ne!”. Elfordultam és a továbbiakban csak magam elé bámultam. Fel sem fogtam, miről beszél Dan, automatikusan bólogattam csak, amikor megkérdezte, mindenkinek jó-e, ha a kezünkbe osztott papír szerint csináljuk végig a programtervet.
Alig vártam, hogy eltűnhessek innen. Amint mehettünk, elsőkét rohantam az ajtóhoz. Aztán az épület elé mentem rágyújtani. Láttam, hogy ők mikor léptek ki az ajtón. Kris lehajtott fejjel, kissé ingó járással közelítette meg a kocsijukat, a férje támogatta. Egy kívülálló azt hihette volna, hogy részeg, vagy legalábbis ivott, de én pontosan tudtam, mi a baja.
Megrémültem, amikor Alex felém pillantott, miután besegítette őt az anyósülésre. Mondott még neki valamit, aztán becsukta az ajtót, és felém indult. Úgy tettem, mint aki nem vette észre, és visszaindultam az épületbe. Persze egyetlen szóval megállított.
- Csak azért nem teszünk feljelentést, mert ő ezt kérte – mondta halkan, miután megtorpantam, és felé fordulva vártam, mit akar tőlem. Az előbbi mondata szerint Kristen elmondta neki. Sápadtan néztem vele farkasszemet. Egy szót sem bírtam kinyögni, pedig kellett volna. Egy bocsánatkérést, minimum. A hangom azonban cserbenhagyott. – Fogalmad sincs, mit tettél vele, igaz? – kérdezte elgondolkodva Alex.
- De igen, van – feleltem, vagy inkább suttogtam.
- Nem, nincs – csóválta a fejét. – De szeretném, ha legalább te „jól” éreznéd magad – folytatta. Nem éreztem magam jól. És az ezt követő szavaitól sem. – Ezért elárulom, hogy sosem volt terhes. Hazudott neked, de csak azért, hogy megkíméljen téged attól a szenvedéstől, amit akkor kéne átélned, amikor velem van – vagdosta hozzám kíméletlen őszinteséggel. Most már levegőt sem kaptam. – Amit viszont te tettél vele…
- Sajnálom – nyögtem. Ezzel megint hatalmas fordulatot vettek a dolgok. Az továbbra is dühített, hogy Kristen hazudott nekem, végeredményben tényleg azért, hogy eltaszítson magától – ami sikerült is neki –, a férje szavai viszont most sok mindent átrendeztek a fejemben. De mindez nem mentség arra, hogy erőszakos voltam vele előző éjjel.
- Nem sajnálod – felelte Alex mosolyogva. Szinte nevetett. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, hát megmagyarázta. – Sokkal jobban is fogod még sajnálni, hidd el nekem. – Ennek meglehetősen fenyegetésszaga volt. De mielőtt megkérdezhettem volna, hogy érti ezt, hátat fordított, és elment. Nem mentem utána, mert nem mertem Kristen szeme elé kerülni. Pláne ezek után.
Szóval nem volt terhes. Csak engem akart kímélni?! Ez téboly! Tény, hogy szenvedtem miattuk, de… bírtam volna még… egy darabig. Mégsem vetette el a gyermekemet. Mert nem is létezett. Csak hazudott – ami ennél azért kisebb véteknek számít. Bár hazugságnak is elég durva volt.
Újra szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld, és elnyel. Most ismét én voltam a bűnösebb. Sőt. Azt is biztosra vettem immár, hogy Kristen ezért jött el tegnap a házba. Bár azt nem tudhatta, ott leszek-e. De talán el akarta mondani. Ha igen, honnan tudhattam volna előre? Azt hittem… Fogalmam sem volt már, mit hittem, miért könyörög, hogy beszéljünk. Odáig nem jutottunk el. Végig kellett volna hallgatnom ahelyett, hogy… máshogy rendezem le vele a dolgot.
De mire célzott a férje? Sokkal jobban is fogom még sajnálni… Nem volt világos, hogy értette ezt. Este kezdtem csak kapizsgálni, amikor részt kellett vennem azon a partin, amit szintén a stábnak rendeztek. Kristen is ott volt. Jókedvűen. Azzal döbbentett meg leginkább, amikor rám mosolygott. Ilyenkor mindig elfordultam. Nem akartam látni a megvetést és a gyűlöletet a tekintetében. Nem is láttam. Ehelyett azt kellett végignéznem, ahogy boldogan simul a férjéhez, és többször még majdnem a közszemérmet is sértegették azzal, amit műveltek például tánc közben.
Azt ugyan nem értettem, hogy képes erre azok után, amit tettem vele, hogyan tudja elviselni egy férfi érintését – de aztán arra gondoltam, valószínűleg csak az enyémtől fog irtózni ezentúl. Talán amikor hajnalban hazament, egyenesen Alex vigasztaló karjaiba keveredett. Megint rosszul lettem. És ismét dühös. Magamra, rá, mindenre és mindenkire. Az egész köztünk levő helyzet kilátástalannak tűnt, mindenféle tekintetben. És reménytelennek.
Az este nagy részét a bárpultnál töltöttem, mígnem egyszer megéreztem egy összetéveszthetetlen illatot felém szállni a levegőben. Közeledett. Nem mertem megfordulni.
- Most végre tényleg vége, Rob – szólalt meg a hátam mögött. – Sajnálom, mert eleinte jó volt veled… – Minden egyes szava savcsepp volt a vérző sebeimre. – De éjjel… – Vettem egy mély levegőt, hogy személyesen is bocsánatot kérjek, de nem hagyta. Leült a mellettem levő székre, és rendelt magának egy martinit. Aztán rám nézett. – Éjjel egészen máshogy alakult minden, mint terveztem – folytatta nyugodt hangon. – Viszont így már egyikünknek sem kell többé szenvednie.
- Sajnálom – néztem a szemébe egy pillanatra.
- Semmi baj – felelte könnyedén. Túl könnyedén. – Kvittek vagyunk. – Gyanakodva pillantottam rá. Furcsa volt a viselkedése. Vagy csak vele is az történt, ami velem. Megpattant benne valami, és így védekezik a tények ellen? Emögé a viselkedés mögé zárja azokat az érzéseket, melyek nyilván a padlóra küldték, azután… amit tettem?
A szemébe néztem, és a saját őrületemet láttam a tekintetében. A higgadtsága tehát csak egy önmagára erőszakolt álarc. Ekkor határoztam el, hogy kiszállok az életéből. Végleg. Megkímélem tőle, hogy minduntalan belém kelljen botlania, és magamat is attól, hogy a szenvedéseim újra eluralkodjanak rajtam. Ennek a gondolatnak megfelelően felálltam, és őt hátrahagyva a kijárat felé indultam. Tudtam, hogy gyötrelmes lesz, de meg kell próbálnom… Túlélni. Ahogyan neki is. Mert ez most már helyrehozhatatlan. Az biztos, hogy csak tettette a nyugalmat, amit most láttam rajta. Pedig ahogy éjjel zokogott… Úgy éreztem, soha nem fogom elfelejteni a látványt.
A szobám mélyén újra előjöttek a képkockák. Hajnalra úgy éreztem, beleőrülök! Tennem kellett valamit. Valamit, hogy elfelejtsem őt, és mindent, ami vele kapcsolatos. Hiszen ahogy ő is mondta: most már tényleg vége mindennek köztünk. Tovább kell lépnem. Rajta is ez látszódott; továbblépett. Rajtam is. Örökre.
Csak még azt nem tudtam, hogyan csináljam...
(Kristen)
Minden furcsán nyugodt volt körülöttem, amikor azon a bizonyos másnap reggelen felébredtem. Egyedül Alex ült mellettem az ágyamon aggódó arckifejezéssel.
- Mi a baj? – mosolyogtam rá.
- Mi történt veled az éjszaka? – vágott a közepébe.
Erre lehervadt a mosolyom. Gondolkodnom kellett. Vajon miről beszélhet? Halványan még rémlett a délután, és hogy Malibun voltam.
- Amikor hazajöttem, még nem voltál itthon, és… kocsikázni indultam – feleltem, de nehezemre esett az összpontosítás.
- Hova mentél? – jött a következő kérdés. Láttam magam előtt a város utcáit, az esti fényeket. Majd a régi házamat. Alexre emeltem a tekintetem. Ki sem kellett mondanom, rájött. – Szóval vele voltál – sóhajtott eztán. Vele? Nehezen esett le, kire gondol. Aztán mégis. Rob. És Rob nevének gondolata egy csomó más emléket is gerjesztett bennem.
Arra eszméltem, hogy Alex pofozgat.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül, és elhúzódtam tőle.
- Kris, mit tett veled? – kérdezett vissza férjem, és ha lehet, még aggódóbban szemlélt.
- Miért kérdezed ezt? Mit tett volna? – néztem rá nyugtalanul. Nem emlékeztem, hogy bármi rossz történt volna.
- Az előbb minden ok nélkül sikoltozni és hadonászni kezdtél. És láttam a ruháidat. Szétszaggatva. A zúzódásaid pedig egyértelműek – pillantott a vállamra. Csak most tűnt fel, hogy meztelen vagyok a takaró alatt, de a rajtam levő vöröseslilás foltok el is terelték a figyelmemet nyomban. – Ha nem ő, akkor ki erőszakolt meg?
Döbbenten rábámultam. Ezzel egy időben valamilyen furcsa, rossz érzés kerített a hatalmába.
- Megerőszakolt? – ismételtem. De az lehetetlen! Nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Képtelenség, amiket Alex állít. – Nem történt ilyesmi – próbáltam meggyőzni. Holott én magam is éreztem a fájdalmat. Nemcsak a vállamon.
- De, valószínűleg igen – bólintott határozottan a férjem. A kellemetlen érzéseim nem szűntek, inkább erősödtek. Mégsem akartam hallani, amit mond.
- Aludni akarok! – ráztam a fejem. Alvás közben olyan jó volt. Boldog voltam. De most nem. Most egyre jobban fájt, és mintha egy izzó vaku lenne velem szemben, úgy villództak az emlékek az agyamban. De egyiknek sem volt értelme. Robot láttam bennük sokszor. Dühös volt valamiért. Az arcáról sütött a gyűlölet. Engem nézett, úgyhogy irántam érezte ezt. Biztos a hazudott magzat miatt utál – jutott eszembe. Nem akartam, hogy utáljon. Aludni akartam. A tekintetem az ágyon heverő gyógyszeres dobozra siklott. Alexé is.
- Mondd, hogy nem vettél be abból egy darabot sem… – kérte síri hangon.
- Csak hármat – feleltem és már nyúltam is érte, hogy megismételjem. Alex gyorsabb volt. Elvette és felpattant az ágyról.
- Tudod te, mi ez? - dühöngött. Nem értettem, miért kiabál.
- Kérlek… Tényleg… Azt hiszem, olyasmi történt, amit mondtál. – Nemcsak hittem, mostanra már biztos voltam benne. De nem akartam emlékezni rá. – De nem akarok rá gondolni – suttogtam. – Az... – mutattam a dobozka felé. – segített…
- Nem vehetsz be ebből többet! – szólt ekkor Alex határozottan. – És azonnal megyünk a kórházba, onnan meg a rendőrségre – akart máris intézkedni, de nem értettem, miért akarja ezt. Megkérdeztem. – Ezt nem úszhatja meg – sziszegte felém, féltő gondoskodással vegyített idegességgel a hangjában.
- Hagyd – kértem. Még annyira sem akartam a kelleténél több zűrt ezügyben, hogy esetleg bíróságra kelljen járkálnom miatta. – Eleget fog szenvedni amúgy is…
- Ezt hogy érted? – torpant meg erre, és felém fordult.
- Ha megtudja, hogy nem vetettem el a gyerekét, aki nem is létezett… akkor… önmagát fogja gyűlölni a legjobban… emiatt...
Alex hosszan fontolgatta az ötletet. Végül beleegyezett. De a gyógyszerből nem adott többet, hiába kértem.
- Oda kell mennem a szállodájába valami idióta megbeszélésre – érveltem. – Nem fogom kibírni anélkül – mutattam a nyugtatós doboz felé. A könnyeim csorgása csak akkor tűnt fel, amikor Alex visszaült mellém, és letörölte a nyomait az arcomról.
- Nem foglak mindenféle szarral tömni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Én mégis megkockáztattam. Könyörögtem neki, sírtam. Nem akartam újra átélni – gondolatban sem – ismét azt, ami történt. Pedig, ha meglátom őt, akkor elképzelhető, hogy az lesz.
- Jó – egyezett bele végül, de az üveget akkor sem adta vissza. – Kapsz valamit, de… ennél gyengébbet, oké? – Bármibe beleegyeztem volna, ami segít eltompítani az agyamat. Alex eltűnt, majd visszatért. A tenyerén kettő pirulát tartott. – Ennyi elég kell legyen – tette hozzá kelletlenül.
Megköszöntem neki, és azonnal le is nyeltem, amit adott. A nyugalom egyik pillanatról a másikra szállt meg. Végig tudtam csinálni az értekezletet. Utána hagytam, hogy Alex a kocsiig támogasson. Álmos voltam, aludni akartam. A férjem csak pár percnyi fáziskéséssel érkezett mellém a vezetőülésbe. Elmondta, hogy vele beszélt.
- Sajnálja – mesélte megvetően. – De elmondtam neki a gyerek-sztorit. Úgy tűnt, ez igencsak feldobta – tette hozzá vidámabban. Nem akartam gondolkodni. Lehunytam a szemem, és míg haza nem értünk, úgy maradtam. Otthon pedig lefeküdtem, és sokáig megint a színes varázslat lebegő mezsgyéjén léteztem.
De este muszáj volt megjelennem egy újabb rendezvényen. Most nem kellett könyörögnöm Alexnek. Magától adott a tablettáiból. Sőt, mintha boldogabb lett volna. Amint hatni kezdtek a bogyók, úgy éreztem, mindenre képes vagyok. És az is voltam.
Sikerült mindenféle ijedtség hiányában odalépnem hozzá és beszélni egy pár mondatnyit. Ekkor nekem is elmondta, hogy sajnálja, majd lelépett. Nem mentem utána. Elszürcsöltem a martinimat, majd megkértem Alexet, hogy vigyen haza inkább. Mivel nem volt jelen az, akinek a műsort rendeztük, már semmi nem érdekelt.
Az sem, hogy mi fog történni a körút miatt következő kötelezően egymás közelében töltött időben. Álmodni akartam tovább…
...
