49. fejezet

...
49. fejezet

"Ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem.

Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék.

A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.

A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból."

(Rob)

A szigetre érkezésünk után Seth segített a házba hordani a rakományt; ő hozta a csomagokat, én vittem Krist. Kéthetente járt ide egy házaspár az egyik közeli szigetről, így szerencsére rendben volt tartva a ház. Tíz nap múlva kellett jönniük megint. Bíztam benne, hogy addigra valami csoda folytán meg tudom győzni Kristent, hogy ne menjen vissza a férjéhez. Bár ez elég kétségesnek tűnt. És most még más volt az, ami inkább foglalkoztatott. Aggasztott, hogy még mindig nem ébredt fel. Nem akartam, hogy valami hülye, kifordított meseként a csókom legyen az altatója. Mert akkor a világ összes királyfia sem elegendő, hogy felébressze.

Megkértem Seth-et, hogy hozzon nekünk némi ennivalót is még a szárazföldről, majd felejtse el, hogy ma egyáltalán felkelt. Néma barátom elmutogatta, hogy lakat lesz a száján – még ha kínvallatják is –, majd elment.

Miután ketten maradtunk a szigeten, az előzőleg ágyba fektetett Kris fölé hajoltam, és most békésnek tűnő arcát nézegetve egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy juthattunk idáig. Fogalmam sem volt, hogyan fog majd viselkedni, amikor magához tér, de most nem állt szándékomban megkötözni. Még az én egyik ingem volt rajta, reggel kaphatta magára, miután felkelt. A saját önuralmamat tettem próbára, mikor úgy döntöttem, átöltöztetem. Előkészítettem egy tiszta pólót, majd óvatosan levettem róla az inget. A vágyaim fájdalmasan lobogtak iránta, még éreztem magamon az éjszaka során kapott csókjait, a simogatását… De már tudtam, hogy mindez nem volt igazi. Nem ő volt az, akit öleltem.

Mielőtt végképp kétségbeestem volna, feladtam rá a pólót, utána megnéztem, mennyire tett kárt a csuklójában a nyakkendőm. Szerencsére csak felszíni horzsolásokat szerzett, mialatt szabadulni próbált; a bőre enyhén kipirosodott, de ez nem volt súlyos. Ugyanakkor észrevettem valami mást. A könyökhajlatában – mindkét karján – pici, halvány pöttyök voltak. Tűszúrások nyomai. Ismét éktelen haragra gerjedtem Alex iránt, de nem törtem össze semmit. Inkább azon gondolkodtam, hogy vele maradjak-e, míg magához tér, vagy jobb, ha nem engem pillant meg elsőnek? Az utóbbi verziót választottam. De előbb még ellenőriztem az életfunkcióit. A pulzusa és a légzése szapora volt, a testét pedig mintha láz kínozta volna, legalábbis az időnkénti remegésből ítélve, bár forró nem volt, csak verejtékezett.

Még nem volt a tudatánál. Szerettem volna csak egy picit közelebb érezni magamhoz, meg akartam puszilni, de tartottam tőle, hogy pont akkor riadna fel, és abban úgy véltem, nem lenne köszönet. Lemondtam róla, és magára hagytam. Két hálószoba volt a házban, ezért a másikba mentem kipakolni a holmimat. Utána megint rápillantottam Krisre, mielőtt zuhanyozni indultam. Még mindig mozdulatlanul feküdt, ahogy hagytam.

Mikor végeztem a fürdőben, hallottam visszaérkezni Seth-et a helikopterrel. Kimentem elé a háztól pár méternyire kiépített leszállópályára, majd miután behordtuk az ételeket a konyhába, újra elbúcsúztunk. Megkértem, hogy ha lehet, egy hét múlva megint jöjjön el, és hozzon nekünk utánpótlást, bár nem tudtam, itt maradunk-e addig. Reméltem, hogy igen. Szerettem volna, ha senki nem jön rá a tartózkodási helyünkre, de mindenekelőtt azt, hogy Kris lehetőleg nagyjából tisztán távozzon innen.

Hosszan figyeltem a helikoptert, míg olyan piciny ponttá nem halványodott az égbolton, hogy már nem bírtam követni, majd visszaindultam a ház felé. Ekkor hallottam meg vendégem vérfagyasztó sikolyát. Először földbe gyökerezett a lában. Még nem mertem odasietni hozzá, nem tudtam, milyen állapotban találom. Reménykedtem benne, hogy több időm lesz lelkileg rákészülni majd arra, ami vár rám az elkövetkező napokban, de most igencsak úgy festett, ez hiú ábránd volt. Kris felébredt. És nem tudtam, miért sikított.

Lassan léptem be a házba. Különösebb zajt nem hallottam, ezért arra gondoltam, hátha visszaaludt. Halkan nyitottam ki a szoba ajtaját, ahova lefektettem. Az első pillantásom az ágyra esett, de ő nem volt benne. Szélesebbre tártam az ajtót, mire felfedeztem őt. Az ablak előtt állt, és kifelé nézett. Sorsdöntőnek éreztem a pillanatot, miközben az általam csapott alig-zajra megfordult. Kicsit még mindig remegett, és zihált, de úgy tűnt, rendben van. Azt leszámítva, hogy alig állt a lábán.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan. Vártam, hogy újra sikítozni kezdjen, szidalmazzon és elzavarjon, de csak egy apró bólintásra futotta tőle. Nem láttam a szemét, a vonásait sem, a háta mögül beszűrődő fény miatt a felém levő fele sötétben volt. Megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg. Arra gondoltam, talán szomjas. – Hozok neked valamit inni – folytattam, és kifelé indultam.

- Rob… – szólt ekkor utánam halkan. Visszaléptem, de a szobán kívül maradtam. A biztonság kedvéért. Ránéztem, vártam, hogy elmondja, mit szeretne. – Hol vagyunk? – Csak ennyit kérdezett. Nem tudtam, elmondjam-e neki. Lehetségesnek tartottam, hogy szökni akar, és később, a mobilomat megtalálva fel akar hívni valakit, hogy kimentse. Nem akartam, hogy tudja, hova raboltam el.

- Egy szigeten. Ez az én házam – feleltem. Szerencsére úgy tűnt, hogy elfogadta a választ, mert megint bólintott egyet, majd visszafordult az ablak felé.

Még egy percig figyeltem, majd a konyhába mentem. Elővettem egy ásványvizet a hűtőből, és indultam volna vissza hozzá, amikor a tekintetem az egyik konyhakésre esett. El kéne tűntetnem az ilyesmit – gondoltam. Nem akartam, hogy Kris meggondolatlanságot tegyen. Villámgyorsan elpakoltam minden vágóeszközt az egyik felső konyhaszekrény tetejére, majd fogtam a poharat és a vizet, és visszaindultam a szobába.

Őt viszont nem láttam már az ablaknál. A fürdő ajtaja nyitva volt, bent sötét, oda nem mehetett. Kinéztem az ablakon. Bár nem voltunk magasan, lévén egyszintes az épület, megijedtem, hogy esetleg kiugrott rajta. De az ablak alatt sem hevert holtan.

- Itt vagyok – suttogta a hátam mögül. Egészen közelről jött a hangja. A szívem a torkomban dobogott, miközben megfordultam. Most én voltam fénytakarásban, de legalább az ő vonásait láthattam. Zaklatottak voltak, és nyugtalanok. A légzése még mindig szapora volt, a bőrén verejtékcseppek csillogtak. Szerettem volna átölelni, de nem mertem megérinteni.

Szótlanul átnyújtottam neki a poharat, és mikor megfogta, töltöttem neki a palackból. A szája is elnyílt, amikor az első pár korty víz az üvegpohárba loccsant, meg sem várta, míg teletöltöm, mohón inni kezdte. Persze túl hirtelen, ezért félrenyelt. Össze is esett a padlón. Mellé térdeltem, a haját félresimítottam, és vártam, hogy csillapodjon a rohama. Könnyes szemekkel nézett rám utána.

- Mi történt velem? – pityeregte.

Megdöbbentem. Nem emlékszik? Ezt borzasztó nagy szerencsének és egyben szerencsétlenségnek is éreztem. Mert lehet, hogy csak arra nem emlékszik, hogy került ide. De mindarra igen, amit tettem vele pár héttel ezelőtt. Nem tudtam, mi minden törlődött ki az agyából és ez mennyire tartós állapot, de valamiért jobbnak véltem, ha ő maga jön majd rá a dolgokra. Nem akartam úgy indítani a pillanatot, hogy közlöm vele, nemrég megerőszakoltam. Valószínűleg visítva menekülne a közelemből. Vissza akartam szerezni a bizalmát, mielőtt ez megtörténik.

- Mi az utolsó emléked? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom – suttogta. Lehunyt szemekkel rázta a fejét, de végül csalódott tekintettel nézett rám ismét. – Nem jut eszembe, csak egy… álom… – motyogta.

- Milyen álom? – faggattam tovább. Biztos voltam benne, hogy egy emlék az, nem pedig álom, de nem árulta el. ehelyett szaporán lihegni kezdett, és a tekintete is megzavarodott. A földet bámulta, azaz ide-oda cikáztak a szemei a padlón.

- Félek – nyögte.

- Ne félj, nem bánt… senki. – Majdnem azt mondtam neki, hogy „nem bántalak”, de még idejében észbe kaptam. Attól tuti, hogy megrémült volna. És épp az ellentettjét akartam elérni.

Felálltam, és megkockáztattam, hogy a derekánál fogva felsegítsem a földről. A mellkasomra támaszkodott, miután sikerült, hogy ne billenjen el. Egyetlen végtelen másodpercig tartottam a karjaimban, mielőtt elhúzódtam tőle. Most már valamivel stabilabban állt a lábán.

- Csinálok valami kaját, biztos éhes vagy – mondtam, és a vizet a kezébe nyomva kimenekültem a szobából.

A konyhában a falnak dőlve próbáltam megemészteni a történteket. Ezek szerint nem emlékszik. Azt tudja, érzi, hogy fél, de nem tudja, mitől. Vagy kitől… Egyértelműen tőlem félt. A szemei, a tekintete rémítettek meg a legjobban. Nyoma sem volt bennük semmi… „normálisnak”, csak a zaklatottság, a stressz, a félelem… a fájdalom csillogott benne. Összeszorítottam a szemem, hogy elűzzem, amit láttam, de a látvány olyan mélyen az agyamba ivódott, hogy így is tisztán láttam magam előtt. De össze kellett szednem magam. És türelmesnek lennem. Amíg emlékezni nem kezd… Utána mindegy lesz. Gyűlölni fog, ebben biztos voltam.

Nekiálltam valamilyen ételt készíteni, de fogalmam sem volt, mit csinálok. Végül egy rántotta lett a végeredmény. Megterítettem neki, majd visszasétáltam hozzá a hálószobájába. De megint nem volt ott. Az előbb nem jöttem rá, hova tűnhetett, most viszont sejtettem. Az ő szobájában a szekrények üresen tátongtak. Átmentem a sajátomba. Kris ott állt az én szekrényem előtt, és a ruhákat nézegette. Nem akartam megijeszteni a jelenlétemmel, ezért visszaléptem az ajtóból, hogy ne lásson, és köhintettem egyet, mielőtt beléptem.

Ekkor felém fordult, és csodálkozva megkérdezte:

- Nekem nincsenek itt ruháim?

- Siettünk, nem volt idő összecsomagolni – feleltem. Kissé gyanakodva mért végig. És megint félt. Kezdtem utálni ezt a nézését, de ő nem tehetett róla. Csakis én. – Egy szigeten viszont nincs szükség sok ruhára – tettem hozzá, de nem sikerült megnyugtatnom.

Láttam rajta, hogy megfontolja a választ, majd még egyszer belesett a szekrényembe, aztán becsukta, és felsóhajtott. Elég reszketegre sikeredett, de végül megint rám nézett, és tett felém egy pár lépést.

- Kész az ennivaló – hívogattam a konyha irányába. Szigorúan tartottam tőle a három lépés távolságot, de persze kiszúrta, és még tartózkodóbban figyelt, mialatt helyet foglalt végül a konyhaasztalnál.

- Elmondod, miért vagyunk itt? – kérdezte ahelyett, hogy nekilátott volna az evésnek. – Úgy érzem, nem nyaralni jöttünk… – Fogalma sem volt róla, mennyire beletrafált. De kétszer is megfontoltam, mit válaszolok. Szerettem volna, ha magától jön rá mindenre. Még ha véges kimenetele is lesz a dolognak.

- Egy kicsit el akartunk szökni a világ elől – feleltem kitérően, és elfordultam, hogy ne vegye észre rajtam, mekkorát füllentettem. Minden pillanatban attól tartottam, hogy vége szakad a látszólagos zaklatott nyugalomnak, mely körbevette őt.

Ittam egy korty vizet, majd visszafordultam felé. Épp a tányérját bámulta. De még hozzá sem nyúlt a lassan teljesen kihűlő ételhez.

- Nem szereted? – kérdeztem. Sosem a szakácstudományomról voltam híres, de egy rántottát bármikor össze tudtam dobni. Egy finomat. Ő viszont feltűnően nem akart hozzá nyúlni.

Nem válaszolt, csak rám nézett, és sírva fakadt. Nem mertem közelebb lépni, bár erős kísértést éreztem, hogy a karjaimba vegyem, és megvigasztaljam. Kerek kettő percig bírtam némán nézni és hallgatni a zokogását. Utána „lesz, ami lesz” alapon odaléptem hozzá, felhúztam a székből, és a karjaimba véve szorosan átöleltem. A fájdalma az én fájdalmammá is vált ebben a pillanatban. Újra gyűlölni kezdtem gondolatban Alexet, amiért ezt tette vele. Majd saját magamat, hisz… miattam van az egész. Ha akkor nem veszítem el a fejem…

Kristen karjai a derekam köré fonódtak, a könnyei eláztatták a mellkasomat. Csak egy rövidnadrágot viseltem, tekintettel a majd’ negyvenfokos hőségre, mely csak a házban volt kicsivel alacsonyabb. Éreztem a bőrömön az érintését, a leheletét, és mindez kábítóan hatott rám. Mégis könnyedén sikerült visszafognom magam. Hiába szomjaztam a csókjára, és egy őszinte ölelésre, a szerelmes fajtából, melyben az elmúlt pár alkalom során öntudatán kívül részesített, tudtam, hogy ez jó ideig – vagy tán soha többé – nem lehetséges. Álmodnom sem szabad róla.

Lassan apadtak el szerelmem könnyei, de amikor el akartam húzódni tőle, nem hagyta. Szipogott még párat, majd felnézett rám.

- Miért viselkedsz ilyen furcsán velem? – suttogta. Nem tudtam, mit feleljek. Ő viszont levont egyféle következtetést a hallgatásomból, és végül ő maga húzódott el tőlem. – Sajnálom – mondta, és újra sírva fakadt. Utána léptem, hogy megint a karjaimba zárjam, de feltartotta a tenyerét, így megtorpantam. – Most… egyedül akarok lenni – nézett körül riadtan.

Sejtettem, hogy megint kezdődik nála valamiféle pánikroham, ezért hagytam, hadd menjen ki a házból. A tekintetemmel követtem. Elsétált egészen a tengerig, majd térdig belegázolt a vízbe, és maga elé bámult. Nem voltam pszichológus, hogy értelmezni tudjam a viselkedését, de valamiért úgy gondoltam, ez a majdnem normális higgadtság, amit tapasztalok felőle, csak amolyan vihar előtti csend, és lesz ez még sokkal rosszabb is.

Igazam lett. Kristen az egész napot a parton töltötte, többnyire egy pálmafa árnyékában. Nem kereste a társaságomat, holott én is kimerészkedtem a tengerig, sőt, még úsztam is pár hosszt, majd elnyúltam a forró homokon. Engem figyelt, ezt nemcsak láttam, de éreztem is, ahogy perzselt a pillantása. Ennek ellenére elkerült, ezért inkább hagytam gondolkodni.

Nehéz volt. Szerettem volna mellette, vele lenni, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja, vagy egyáltalán, amin ennyit töpreng, de nem szerettem volna vele erőszakos lenni. Kora délután mertem először megközelíteni. Hoztam neki egy kis innivalót. Mivel a rántottából nem evett, nem akartam, hogy rosszul legyen kint a melegben. Olyannyira a gondolataiba mélyedt, miközben a kezében tartott kagylót bámulta, hogy észre sem vette, amikor mellé értem.

- Nyugodtan bemehetsz a házba, ha meleged van – mondtam neki halkan. A vizet leraktam mellé az árnyékba. Kris tekintete rám rebbent, és kissé távolabb húzódott. Pedig nem álltam közel hozzá.

- Jó itt. Nem olyan… bezárt – felelte fojtott hangon.

- Oké. Szólj, ha bármire szükséged van – tettem hozzá, és indulni készültem vissza a megfigyelési pontomra – azaz a másik pálmafa tövébe.

- Rob. – Alig hallottam meg, hogy szólt, csak a lágy szél hozta utánam a hangját. De ismét felé fordultam. – Ugye már nincsen köztünk semmi? – kérdezte, mire elakadt a szívverésem. Ezt most reménykedve kérdezi vajon, mert nem akarja, vagy csak a dolgok tisztázása miatt, esetleg csalódottan? Nem tudtam, melyik verzió szerint válaszoljak. De mivel nem akartam idegesíteni – még jobban –, a legegyszerűbb mellett döntöttem. Az igazságot mondtam.

- Nincs. – A szívem összeszorult, mert beláttam, hogy tényleg nincs. Az ő utolsó emlékei értelmében semmiképp. A valódi történésekről pedig még mindig halvány fogalma sincsen. Ehhez kell tartanom magam, ezért voltam vele őszinte.

- Sajnálom, hogy hazudtam a babáról – mondta erre hirtelen, és megint könnyezni kezdett. Ezúttal nem vettem a karjaimba. Már rég és ezerszer megbocsátottam neki, amit akkor mondott. A saját bűnöm sokkal nagyobb volt annál. És ha még arra is rájön, hogy akarata ellenére tartom itt… Nem kellett neki sok, ezen is volt ideje elgondolkodni. – Ha már nincs köztünk semmi, akkor miért vagyunk itt ketten? – nézett rám ijedten.

Most kellett volna bevallanom neki ezt is. Egyedül az akadályozott meg benne, hogy megint remegni kezdett, majd feltette azt a kérdést, amire csak egyféleképpen felelhettem.

- Nincs valami nyugtatód? Azt hiszem, szükségem lenne rá – nézett rám esedezve.

- Nincs! – vetettem oda neki keményen, majd a tenger felé fordultam. Még csak az kéne, hogy én is ilyesmivel tömjem! Újabb perceken át hallgattam a sírását, egy-két kiáltással vegyítve. Fogalmam sem volt, mikor lesz ennek vége. Ennyire tönkretette volna az idegeit az a szar, amit a férje adott neki? Reméltem, hogy csak átmeneti, és még nincs teljesen késő.

- Gyere ide, kérlek – nyögte egy kis idő múlva. Az oldalán feküdt a homokban, a térdeit átkarolva, és egész teste vonaglott. Nem tudtam, miféle démonok kínozzák, de ezt már nem bírtam nézni.

Odatérdeltem mellé, és fogadalmam ellenére magamhoz húztam. Kris szorosan, szinte már görcsösen kapaszkodott belém. Az állapotát immár nemcsak láttam, és hallottam, hanem éreztem is. Nem volt valami felemelő. Ennyi szenvedést senkinek nem lenne szabad eltűrnie. De ő kénytelen volt. Arra gondoltam, valamiféle elvonási tünetek kínozzák. Mégis tartotta magát úgy-ahogy. Hagytam, hogy levezesse rajtam, egyelőre szorítások formájában, néha a körme is a bőrömbe mélyedt, de elviseltem. Ez semmi sem volt ahhoz képest, amit még vártam, hogy kitörjön belőle. Majd ha már emlékezni tud.

Vagy fél óra is eltelt, mire nagyjából megnyugodott, vagy csak a könnyei apadtak el.

- Szeretlek – súgta ekkor. Most már józan volt, nem hihettem, hogy a gyógyszerek mondatják ezt vele. De nem vehettem komolyan. Bármennyire is szerettem volna, hogy igaz legyen, amit érez, megtiltottam magamnak, hogy komolyan vegyem. Így is elég megrázó lesz, amikor majd közli, hogy soha többé nem akar látni. Nem viszonoztam a vallomását, csak végigsimítottam a haján, hátán, a derekánál azonban a következő szavaival egy időben megállt a kezem. – Te már nem szeretsz, igaz? – suttogott tovább.

Nem tudtam, mit feleljek erre... Vajon segítene rajta, ha azt mondanám, rosszul gondolja?

...