41. fejezet

...

41/1. fejezet

"Nincs mitől félned.

Csak azt veszítheted el, amit el kell veszítened.

És jobb, ha minél előbb megszabadulsz tőle,

mert minél tovább marad, annál erősebbé válik."

(Rob)

- Mit mondott az orvos? – kérdeztem rögtön, miután hevesen dobogó szívvel felvettem a telefont.

Kristen habozott kimondani az ítéletet. Vagy örök boldogság vagy újabb gyötrelmek vártak rám. Az első verzió a gyermekünk léte lett volna, a második viszont az eddigi kettős életéből következő, számomra fájdalmas pillanatokat jelentette.

- Nincs baba – közölte halkan. Belesajdult a szívem. – Az orvosok szerint csak az utóbbi idők stressz hatásai miatt maradhatott el a vérzésem. – Ezután elárulta, hogy a tesztje is negatív lett, így semmi okom az aggodalomra, hogy bármit is elkaptam volna tőle. Ez feleannyira sem érdekelt, mint az, hogy részben újra elveszítettem őt. Sőt… Ekkor még nem sejtettem, mik lesznek a következő szavai. – Holnap reggel utazom Alexhez Miamiba. Úgy tűnik, mégis hajlandó kezeltetni magát… Fogalmam sincs, mi miatt gondolta meg magát. – Szinte hallottam a hangjában a mosolyt, amely minden bizonnyal az arcát díszítette. – Bár már lehet, hogy késő… De végre meg akarja próbálni.

Gyűlöltem magam a gondolatért, amely azt sugallta felém, bárcsak késő lenne… Nem bírtam megszólalni, amióta Kristen kimondta, hogy nincs baba. A férje hirtelen gyógyulási terveihez sem volt hozzáfűznivalóm, sőt, szívesebben lettem volna a helyében. Neki megszabott ideje volt hátra. Én viszont nem akartam azzal a tudattal élni tovább, hogy ha valami csoda folytán Alex rendbe jön, akkor még kevesebb esélyem lesz Kristennel a boldogságra. Az eddigi viselkedése alapján – akárhogyan bizonygatta; az utóbbi időben inkább tettekkel, mint szavakkal – kissé mintha lelkileg is eltávolodott volna tőlem. Most pedig ez…

- Mikor jössz vissza? – kérdeztem halkan, félbeszakítva a lelkesedését.

- Holnapután este megy a gépem, már foglaltam rá helyet.

Vagyis még két éjszakát kell kibírnom – számoltam utána. És amennyiben Alexszel olyan jól sikerül elütnie az időt, újabb továbbiak várnak rám a jövőben… nélküle. Nem éreztem jobban magam ettől az egész kialakult helyzettől. Vagyis a majdani helyzet előszelétől. Amely lassan hurrikánként szippantott magába.

És az elkövetkező két nap is így telt. Éjszakánként alvásba menekültem, de a nappalok voltak a borzasztóbbak. Kristen nem telefonált, én pedig nem képzeltem el őt a férjével. Együtt. Illetve próbáltam megkímélni magam a fantázia-látványtól, de nem jött össze. Minduntalan eszembe jutottak. És ő volt előnyben velem szemben. Elvégre Kristen neki mondott igent, az ő felesége volt. Így előjogai voltak.

Sokszor gondoltam arra, mi lett volna, ha Kris mégiscsak teherbe esik, és esetleg én vagyok az apja. Elfantáziáltam róla, hogy otthagyja Alexet. Összeköltözünk valahol a világ végén, hozzám jön feleségül, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Persze ez csak a nagyon lesarkított változat volt. De engem ez tett volna boldoggá. Kristent viszont szemmel láthatóan nem. Ő képes volt inkább a beteg férjéhez rohangálni – amit valahol mélyen a szívemben becsültem –, és igyekezett mindkettőnk talán hasonló, talán különböző igényeit kielégíteni. Csakhogy én nem akartam, hogy a szex miatt maradjon velem (is). Hanem önmagamért.

Visszagondoltam pár hónappal ezelőttre, amikor csak a távolból imádhattam, és akkoriban még nem a szívemmel. Most viszont nemcsak a testem volt megveszve érte, hanem a lelkem is. Ez pedig egy cseppet sem volt egyszerű helyzet. Ugyanis már rég többre vágytam. Emellett felsorakozó tényként azonban tudtam, és elfogadtam, hogy nekem csak ez a kevéske jár. Hiába velem töltött több időt, megint nem találtam a bizonyítékát annak, hogy érezne is irántam valamit. Mélyen legbelül.

Ma estére ígérte magát, de a gépe leszállásáig olyan szinten sikerült reménytelenségbe burkolóznom, hogy egymás után döntöttem le a töményeket a bárban, egyelőre mégis színjózanul – rá várva. Hosszan figyeltem a bejáratot, mikor érkezik, de semmi.

- Rob? – kérdezte ekkor egy női hang mögöttem. Ösztönösen odapillantottam, és megláttam Carrie-t, akivel hónapok óta nem találkoztam. Vagy évek óta. Már nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mikor, csak azt tudtam, hogy egyszer forgattunk együtt. Meg le is fektettem.

Az illendőség és az udvariasság megkívánta, hogy meghívjam egy italra. Elmesélte, hogy ő is forgatni jött New Yorkba, hamarosan kezdenek, és épp ebben a hotelban szállt meg a stábjával együtt. Csak fél füllel figyeltem oda rá, a szemeimet a bejáratra szegeztem. Kivéve akkor, mikor néhai partnerem feltett egy olyan kérdést, amellyel önkéntelenül is felhívta magára a figyelmemet.

- Nincs kedved feleleveníteni a régi szép időket? – kérdezte egyelőre ártatlanul, de a karjai valahogy máris a nyakam köré tekeredtek, és ő egyre közelített. Kissé elfordítottam a fejem, hogy ne a számon érjen a csókja, mire irányt változtatott, és a nyakamat vette célba.

- Nincs – feleltem őszintén. Nem láttam értelmét áltatni, vagy bármi más módon bonyodalomba keveredni vele.

- Ugyan, te is tudod, milyen jól kijöttünk mindig… – suttogta a fülembe.

- Carrie, nemet mondtam – próbálkoztam újra a lerázás civilizáltabb formájával.

- Van valakid? – kérdezte ekkor kicsit hátrahajolva, és a tekintetemet fürkészte.

- Igen. – Ebben sem kellett hazudnom.

- De ő most nincs veled… – nézett körül. Nem állt szándékomban elárulni neki, hogy kicsoda a „valakim”, és hogy éppen a férjétől utazik ide hozzám.

- Épp rá várok – feleltem, és durvaság nélkül igyekeztem közben lefejteni magamról a karjait.

- Akkor megvárom veled – engedett el hirtelen magától. Meglepődtem a hirtelen váltáson. Még rám is mosolygott. – Szívesen megismerkednék azzal a nővel, aki úgy elcsavarta a fejed, hogy hatástalan rád a közelségem – magyarázta meg a tettét. Végigpillantottam rajta. Régen tényleg tetszett. Talán. Bár jobb magyarázat volt, hogy akkoriban még nem ismertem Krist. És egyetlen együttlétünket sem tudtam volna az felidézni. Szerelmemmel viszont minden egyes szeretkezésünk legapróbb részleteire is emlékeztem.

- Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet – próbáltam kedvesen a tudomására hozni, mennyire nem szeretném, hogy itt legyen. Eszembe jutott a Balin történt eset azzal a pincérlánnyal.

- Ugyan, Rob, egy régi ismerősöd vagyok, nem lehet ellenem kifogása – kacsintott rám, majd rendelt magának egy koktélt.

Nem zavartam el, de nem is foglalkoztam vele a továbbiakban. A fecsegése éppoly háttérzajt jelentett, mint a lágy zene csordogálása a hangszórókból. Tovább figyeltem a bejáratot, de Kris csak nem érkezett meg. Már éjfél is jócskán elmúlt, amikor felálltam, hogy megkérdezzem a recepción, nem tudnak-e valamit. Carrie követett, de észre sem vettem. Az éjszakai ügyeletes személyzet csak annyit mondott, hogy még nem vitte el a kulcsát. Ergo nem is látta. Gondoltam rá, hogy felhívom, de aztán arra, hogy nyilván mégis ott maradt Miamiban és csak holnap érkezik. El a gondolat elszomorított, de nem tehettem semmit.

Visszamentem a bárba, Carrie-vel a nyomomban.

- Ejtett a csaj? – kérdezte együtt érzően, miközben a karomra tette a kezét. Odapillantottam, de nem ráztam le magamról. Most ez sem érdekelt. Ahogy az sem érdekelt volna, ha feláll az egyik asztalra, és nekiáll vetkőzni a zene ütemére.

- Nem ejtett, csak még nincs itt – feleltem kelletlenül, holott be kellett vallanom, hogy igenis… ejtett… Biztos nem véletlenül nincs itt. És voltak elképzeléseim, miért nincs. És hogy miért nem szólt róla, hogy mégsem ma jön.

Rendeltem még valami erőset, de már nem lestem a bejáratot. Azon tanakodtam, hogy romolhatott el megint minden? Azaz csak egyvalami, de az nagyon. És vajon mi? A kapcsolatunk amúgy sem volt tökéletes. Illetve az lehetett volna, ha nincs egy férje a nőnek, amit minden porcikámmal szerettem. És arra vágytam, hogy velem legyen. Mindenestül. Ne egy szellemmel kettőnk között, aki arra hivatott mindig figyelmeztetni, hogy ott van neki Alex is.

Többször beletörődtem már, hogy nem én vagyok az egyetlen az életében, és többször elfogadtam ezt az állapotot, de amikor nem volt velem – mint ahogy most sem –, mindig elfogott a magány, a kétségbeesés, és egy hang azt súgta a fülembe, hogy jobb lenne, ha elválnának az útjaink. Mondjuk amíg nem lesz szabad. Addig ugyanis csak ez a kilátástalanság vár rám. De vajon szabad lesz-e valaha ? Azt ecsetelte a minap, hogy a férje kezelteti magát – vagyis van rá esély, hogy meggyógyuljon, ha nem is teljesen, legalább annyira, hogy még pár évet kapjon az életéből.

Még pár év… Ez szintén elkeserítően hangzott. A legelején nem mertem hinni benne, hogy Kristen végül beadja nekem a derekát, és valódi viszonyba bonyolódunk. De mégis így történt, és ez mostanra már egy igazi, szerelmi kapcsolattá nőtte ki magát. Legalábbis ami engem illet. Ő viszont meglehetősen döntésképtelennek tűnt. És ez rám is kihatott. Fogalmam sem volt, mit akar, vagy mit vár el tőlem. Az idegeim viszont lassan, de biztosan kezdték felmondani a szolgálatot.

Körülnéztem, hogy egyáltalán mi a fenét keresek én itt, ahol vagyok? Rá már hiába várok. Nem jön. Egyedül maradtam a bánatommal. Mellettem ül viszont Carrie, aki teljesen nyíltan nem akar tőlem semmiféle kötelezettséget. Talán inkább az ilyen „kapcsolatok” felé kellene fordítanom a figyelmemet. A pillantásából ítélve neki cseppet sem lenne ellenére, ha nem vennénk semmit komolyan. Ezt elég egyértelműen a tudomásomra hozta, amikor felajánlkozott. Eltöprengtem a lehetőségen. Végül győzött a Kristen miatti reménytelenségem, és döntöttem. Hogy rosszul-e… ezen nem gondolkodtam.

 
 
 
..
41/2. fejezet

"A szerelmet csak egy hajszál választja el a gyűlölettől.

A szerelem felszabadítja a lelket, de néha egyúttal meg is fojtja.

Én egy kötélen próbáltam egyensúlyozni a kettő között,

nagyjából egy elefánt kecsességével.

A fejem a gyűlölet felé húzott, a szívem a szerelem felé.

Ingatag út volt, és néha el is estem.

Olykor elég sokáig tartott, mire újra fel tudtam állni, de soha nem túl sokáig."

(Kristen)

Félve mentem a vizsgálatra, de valamelyest megkönnyebbülten jöttem ki. Beteg sem lettem, és terhes sem. Most inkább mindkettőt mellőztem volna az életemből, tekintve, hogy még mindig két férfi között őrlődtem. Jobban mondva az érzelmeim okozták a fájdalmat, amit legbelül éreztem mindkettejük miatt.

Rob miatt azért, mert nem tudtam úgy, olyan szabadon és felhőtlenül viszonozni az érzelmeit, ahogy azt szerettem volna, és ahogy ő megérdemelte volna. Vagy, ahogy azt elvárta, hiába tagadta, hogy így lenne. Konkrét elképzelései voltak velünk kapcsolatosan – elvégre egyszer már megkérte a kezem mondhatni –, én viszont egyelőre nem ígérhettem neki semmit. Szerettem, és teljes szívemből, de még bennem leledztek a férjem iránti érzelmeim is, melyeket nem tudtam egyik pillanatról a másikra kikapcsolni.

Alex miatt pedig azért fájt a szívem, mert tudtam, hogy már nincs sok hátra neki. Ehhez képest mégis meglepett, amikor Rob után őt is felhívtam, hogy elmondjam neki, mi a helyzet az állapotommal, valamint, hogy mikorra várható a hozzá-érkezésem. Közölte, hogy úgy döntött, belevág egy kezelésbe. Nagyon megörültem neki. Erről győzködtem évekig, de már rég beletörődtem, hogy nem hajlandó semmi ilyesmire. Most mégis meggondolta magát. De akkor sem jöttem rá az okokra, amikor elrepültem hozzá Miamiba. Egész nap meglehetősen rejtélyes és elutasító volt. Össze is vesztünk. Nem először. A majdnem-gyerek miatt. A szememre vetette, hogy miért nem bízom benne.

- Miért ne bíznék? – kérdeztem újra, holott ezt már megbeszéltük telefonon, mikor Baliról hívtam fel az esetleges terhességem miatt.

- Tudod jól, hogy mindig vigyáztam rád!

Bocsánatot kértem tőle, amiért felelőtlenséggel vádoltam, de nem lett kellemesebb a hangulatunk egészen másnap estig, amikor is el kellett indulnom New Yorkba. Ekkor Alex kért elnézést, amiért kiállhatatlanul viselkedett. Elnéztem neki. Tudtam, hogy nincs könnyű helyzetben.

Már a reptéren voltunk, amikor kiszakadt belőle az is, miért vállalkozott a kezelésre. Villámgyorsan átrakattam a repülőjegyemet egy későbbi járatra, és az egyik kávézó csendesebb sarkába húzódtunk. Vártam, hogy belekezdjen. Szavakat viszont nem találtam rá. Megint azzal jött, hogy nekem akar jót. És hogy azért csinálja, mert ha ő felépül, akkor majd biztosan könnyebben eltávolodok tőle, mivel nem lesz rám szüksége. Ez egy baromság volt, és ezt közöltem is vele.

- Miért hiszed, hogy csak miattad vagyok még veled mindig? – kérdeztem ingerülten. – Arra nem gondolsz, hogy magam miatt? Miután a szüleim meghaltak, te voltál az egyetlen, akire számíthattam. Egy lecsúszott drogos – vágtam a fejéhez, de meg sem rezzent. Nem először kellett vele így beszélnem ahhoz, hogy tényleg megértse, amit mondani kívánok. – És túlélted. Nem mentél vissza abba a mocsokba. Büszke vagyok rád ezért, és szeretlek, Alex! Nekem… rajtad kívül nincs senkim, nincsen családom – potyogtak ki a könnyeim lassan a szemem sarkából.

- Most már ott van neked ő. – Észrevettem, hogy újabban nem mondja ki Rob nevét, csak mindig egy személyes névmást használ rá. Ez is egy újabb megfejtetlen rejtélyt jelentett, mivel amikor rákérdeztem, mi baja vele újabban, kitérő válaszokat adott. Igen, Rob is ott volt nekem, te teljesen más értelemben, mint Alex.

Mire indult a gépem, valamennyire sikerült kibékülnünk, legalábbis kevésbé volt feszült a hangulat köztünk, de még nem volt az igazi. Ennek ellenére Alex már maga kért rá, hogy ha lehet, hétvégén is jöjjek el, mert mutatni szeretne valamit. Megígértem. Most hétfő volt, reméltem, hogy addigra visszaáll a hangulata a normális – vagy inkább eddig megszokott – mederbe.

Mivel később indultam, későbbi érkezéssel kellett számolnom. Csak a gépen jutott eszembe, hogy szólnom kellett volna Robnak, de hülyén vette volna ki magát, ha Alex velem szemben ül, mikor belesutyorgom a telefonba, hogy egy későbbi géppel utazom, de sietek. Viszont így sem volt szerencsém, még tovább tartott az út, mint gondoltam. New York fölött akkora vihar volt, hogy visszatartották a gépeket, képtelenség lett volna megközelíteni a város. Ebből lent nyilván nem észlelt senki semmit, maximum egy kis esőt, mi utasok azonban tökéletesen láttuk fentről a felhőket.

Egyre idegesebb lettem, mert Robbal – az én hibámból – két napja nem is beszéltem, most is inkább siettem hozzá, amikor már siethettem, és tartottam tőle, hogy emiatt neheztelni fog egy kissé. Mikor éjjel egy körül végre leszállt a gépem, egyből taxiba vágódtam, hogy mielőbb vele lehessek a hotelben, de a látvány, mely végül elém tárult, minden rémképzeletemet felülmúlta.

Alig léptem át a szálloda küszöbét, mikor megpillantottam őt a hall másik végében. A liftre várt, de nem vett észre. Éppen egy nővel csókolózott. Azt nem láttam, ki az, csak azt, hogy hosszú, barna haja van, de… Mindegy volt. Dermedten álltam, és csak néztem őket. Eszembe jutott az az eset Balin. Ott állítólag lelökte magáról a ribancot, de most… most ő húzta magához ismét ezt a másikat. Ő csókolta meg a lányt, nem pedig az őt. A közeledését viszont boldogan fogadta. Nem bírtam tovább nézni őket, konkrétan hányingerem volt. A recepción elkértem a szobakulcsomat és megpróbáltam a lehető legészrevehetetlenebbül elosonni mellettük.

A sírásomat már csak alig bírtam visszatartani, mialatt a liftet vártam. Rob háttal állt nekem. A csaj szinte tapadt rá. Csodálkoztam, hogy még senki nem szólt rájuk, hogy ezt valamelyikük szobájában kellene inkább folytatniuk. Valamiféle mazochista hajlamnak engedelmeskedve önkéntelenül is rájuk vándorolt a pillantásom. Ő még nem vett észre, ahhoz túlságosan lefoglalta a nő nyakának csókolgatása. Több imát is elsoroltam, hogy jöjjön végre a lift, melybe minden bizonnyal ők is be akarnak majd szállni, de mintha valaki az összes emeleten direkt megállította volna.

A lány ezután kinyitotta a szemeit és rám nézett. Úgy tűnt, mintha felismert volna… És én is őt. Robbal pár éve együtt dolgoztak. Láttam a filmet. Kétségkívül volt valami köztük akkoriban. Keserű volt a gondolat, mely azt mutatta, hogy minden filmbeli partnerével lefeküdt eddig. Persze ezt nem róhattam fel neki, ahogy azt sem, hogy jelen pillanatban mit csinál. Carrie – ha emlékeim nem csaltak, így hívták a lányt –, ha fel is ismert, nem tartottam valószínűnek, hogy tudná, milyen kapcsolat van köztünk. Amint végre megérkezett a lift, beszálltam, vagy inkább -estem az ajtaján. Mintha Rob is akart volna fordulni, de a nő visszahúzta magához.

Hálás voltam neki ezért. Most nem tudtam volna elviselni, hogy szemtől szembe kelljen állnom vele. Vagy tovább nézni, ahogy velem egy fülkében enyelegnek.

Miután becsukódott mögöttem az ajtó, sírva dőltem a falának. Egyenesen a régi szobámba mentem, ahol egészen hajnalig adtam kifelé magamból fájdalmam hangjait. Azok elapadtával azonban kiégve bámultam magam elé. Mikor az ébresztőm megszólalt, gépiesen álltam fel a kanapéról, amelyig éjszaka eljutottam. Lezuhanyoztam, majd a hálóba mentem átöltözni, de mivel a ruháim nagy része Rob szobájában volt, abból voltam kénytelen válogatni, melyek Bali előtt itt maradtak. Nem vittem túlzásba. Az első kezembe akadó darabot húztam magamra.

Reméltem, hogy majd csak a jelenetben kell Rob elé állnom, amiről tudtam, hogy nem lesz egyszerű, tekintve, hogy egy szerelmes nőt kell megformálnom, nem pedig egy letargikust. De a szerencse mellém szegődött: tényleg csak ott találkoztam vele. Ágyjelenetünk volt – előbb némi beszélgetés, majd egy kis szex. Fogalmam sem volt, meg tudom-e csinálni sírás nélkül, de kísérletet tettem rá.

Rob felháborítóan szomorúnak tűnt. A bűntudatnak viszont a leghalványabb jeleit sem véltem rajta felfedezni. Én is elzártam hát a szívsebemet, közöny mögé bújtam, és így válaszoltam a kérdésére, mely a megérkezésem időpontjára vonatkozott. Nekem is fájt, de bele akartam rúgni egyet a válasszal.

- Vihar miatt visszatartották a gépemet a levegőben. Egy körül érkeztem – feleltem érzelemmentesen. Rajta viszont átsuhant a felismerés. Nem vehette biztosra, de most már sejthette a közönyöm okát.

Dan ekkor kiabálta el magát, hogy felvétel. Én pedig éppen átírni készültem a forgatókönyvet. Előzőleg szóltam neki róla, hogy ne állítsa le rögtön a felvételt, ha valami nem úgy alakul, ahogy meg van írva… hátha így is tetszik majd nekik a film vége.

- Köszönöm – mosolygott rám Rob a szerep szerint.

A kamera nem, én viszont láttam a fokozódó nyugtalanságot a tekintetében.

- Mit köszönsz? - mosolyogtam vissza rá.

- Hogy érdemesnek tartottál rá, hogy engem válassz – mondta erre rekedten. A szemei a szavaival ellentétben azt súgták, hogy pontosan érzi, most veszített el. Átéreztem a gyötrelmét. Én is ezt éreztem, amikor ő küldött el. Meg most is. A tervemhez mégis tartottam magam. Ennek értelmében először is megcsókoltam.

Megremegett a szája, amint hozzáértem az ajkaimmal. Nyelvünk ezután egymásra talált. Majdnem kicsordultak a könnyeim, levegőt venni sem mertem, nehogy felzokogjak. Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Most egy cseppet sem érdekelt, hányan vannak körülöttünk, hány kamera veszi éppen, amit csinálunk, sőt, az sem, hogy mindezt – ha tetszik majd a producereknek – belekerül majd a film végső változatába.

Bár a forgatókönyv máshogy írta, én most hanyatt döntöttem egykori szerelmemet – már csak bánatot éreztem miatta –, majd a teste fölé helyezkedtem. A csókunk megtette a hatását, hiába gyötrődött immár ő is. A teste mereven várta, hogy magamba fogadjam. Zavart a tudat, hogy egész éjjel valaki másban volt, most mégis megragadtam, és lassan ráhúztam magam feszülő férfiasságára. Erre mintha remény csillant volna a szemében, de nem akartam látni. Lehunyt szemmel csókoltam meg ismét, miközben mozogni kezdtem rajta.

Rob viszonozta, kezei a melleimet és a csípőmet simogatták, majd a csúcshoz közeledve egyre szorosabban markolva segítette a mozgásomat. Testünk felvette a jól ismert, mégis mindig újnak számító ütemet. A nyögéseinket sem tudtuk visszatartani. Éreztem, hogy megremegek, és bármilyen érzelmekkel viseltettem iránta jelenleg, azt nem tagadhattam, hogy a szex vele még így is fantasztikus. A szájába haraptam, mikor lecsapott rám a gyönyör, és éreztem magamban a szerelem diszkrét loccsanását, mikor követett a mennyországba. De ez nem volt szerelem, már többé nem. Csak egy (részemről) befejezett háború. Ennek megfelelően cselekedtem.

Még nem jutottam levegőhöz, mikor leszálltam róla, és az egyik lepedőt magam köré tekerve felálltam az ágyról. A másik az ő testét takarta el a kíváncsi pillantások tucatjai elől.

- Nem tartalak rá érdemesnek – feleltem a szeretkezésünk előtti mondatára. Láttam rajta az értetlenkedést már amióta felkeltem az ágyból, de most a döbbenet és a hitetlenkedés is a vonásaira költözött. – A férjemet választom – mondtam ki a végszót, majd kisétáltam a jelenetből. Egyenesen Dan karjaiba, aki magához ölelt. Nem érdekelt, hogy végigsimít a hátamon, miközben a fülembe suttogta:

- Ez zseniális volt! A producerek zabálni fogják! Az író már most odavan!

Megköszöntem, és eltoltam magamtól. Ezek szerint sikerült a terv. Az öltözőmbe siettem. Mára véget ért a forgatás. Sőt, ha minden igaz, ez volt az utolsó közös felvételem Robbal, mert ha tényleg tetszik a dolog a fejeseknek, akkor Adamet hívják vissza, hogy vele csináljuk meg a kibékülős jeleneteket, de Rob mehet Isten hírével…

Az ajtót bezártam magam után, és egyetlen percre átadtam magam a szenvedésnek. Túlságosan fájt, amit Carrie-vel tett. Tudtam, hogy én pontosan ugyanezt tettem vele, amikor ágyba bújtam Alexszel, de ő tisztában volt a dolgokkal kettőnket illetően. És Balin megfogadta, vagyis inkább határozottan kijelentette, hogy ő soha nem fog megcsalni, holott féltékeny dühömben akkor engedélyt adtam neki rá. Erre éppen csak pár órát kések, de ő nem bír a farkával. Vagyis mégis komolyan vette az engedélyemet. Rádöbbentem, hogy talán soha nem is szeretett… És én szerettem őt valaha? – tettem fel magamnak a kérdést. De sajnos igennel kellett felelnem. Őt még jobban is, mint Alexet. Talán az volt a baj, hogy nem mutattam ki ezt neki kellőképpen… Igen, biztosra vettem, hogy én vagyok a hibás.

De már késő. És talán jobb így – biztattam magam. Nem jött utánam az öltözőbe, amikor viszont kiléptem, hogy visszainduljak a szállodába, a rám váró taxi előtt elkapta a karomat, és egy autóval odébb rángatott. A saját kocsijába tuszkolt, majd rászólt Bradre, hogy induljunk.

A szívem a torkomban dobogott. Nem mertem ránézni. Egyelőre ő sem szólt hozzám. Nem tudtam, hova megyünk, de mivel a félelmem egyre nagyobb méreteket öltött, megkérdeztem.

- Majd megtudod – felelte Rob hűvösen, aztán kibámult az ablakon. A benne fortyogó düh szinte kézzel fogható volt.

Kemény csatának néztem elébe…

...
 
..