79. fejezet
"Nehéz döntések súlya nyomja a mellkasom,
Nem tudom, meddig tart még a holnapom.
"Szerelmem", bár remegve suttogja szám a neved,
A jövőnk, mely éltethetne, még túl messze lehet.
Próbálok hinni a mában, és nem nézni nagyon előre,
Megfelelni az élet kívánalmainak... legalábbis egyelőre."
(Rob)
Nem válaszoltam szerelmem hogyan továbbra vonatkozó kérdésére, miután elmondtam neki, mivel tart sakkban Carrie, de a karjaimba vettem, így rögtön a nyakamba kapaszkodott, tán csak ösztönösen, de attól még jólesett. Elindultam vele a hálószoba felé, azt várva, mikor fog tiltakozni, de nem tette. Hagyta, hogy az ágyra fektessem, utána mellé feküdtem és magamhoz öleltem. Egy kicsit furcsállottam, hogy nem sírt, pedig elég kiborító lehetett megtudnia, mi miatt vagyok kénytelen Carrie férjének lenni.
- És ha válni akarnál…? – kezdte. Befejeztem a kérdést.
- Akkor mindent nyilvánosságra hozna. És valószínűleg a gyereket is eltiltaná tőlem. – Gyűlöltem a sajtót. A pletykaéhes hiénák ízekre szednék az életünket. Már az is a csodával volt határos, hogy eddig titkolni sikerült a kapcsolatunkat Kristennnel. És tudtam, hogy ő is utálja a felhajtást, ami az ismert színészek élete körül forog. Kímélni akartam őt egy botránytól, amely kétségkívül kitörne, ha megneszelnék, mi folyik itt valójában.
Megcirógattam az arcát és magam felé fordítottam. Megijedtem egy pillanatra, mert a szemei nem csillogtak rám szerelmesen, mint általában.
- Sajnálom – suttogtam, majd adtam egy puszit a szájára. Viszonozta, de érezhetően tartózkodóbban. – Ne haragudj – szóltam ismét.
- Semmi baj – felelte.
- Az egész az én hibám – tört elő belőlem az eddig elfojtott düh. Ő viszont megijedt, és ismét bizalmatlanságot sugallt a tekintete, a teste pedig megdermedt. Azonnal visszafogtam magam, hogy ne kezdjek el törni-zúzni. Nagy segítségemre volt ebben az, hogy őt a karjaimban tarthattam és viszonylag higgadtan fogadta a tényeket.
- Nem a te hibád – próbált biztatni halkan. Én azonban máshogy gondoltam és bele is lovalltam magam rögtön.
- Ha nem hagyom, hogy… – Nem bírtam kimondani. Átfogalmaztam. – Ha jobban ellenállok neki, és inkább megvárlak téged ott, New Yorkban, akkor most nem lenne terhes. És ha nem erőszakollak meg…
- Rob!
- …akkor másként lehetne minden.
- Hogyan? Nem, ennek így kellett lennie. – Nem igazán győzött meg. – New Yorkból én késtem el, és belátom, hogy minden okod megvolt a türelmetlenkedésre. – Közbe akartam szólni, de az ujjait a számra tapasztva megakadályozott benne. – Bár igaz, hogy emiatt nem kellett volna rögtön az ágyadba cipelned, de ez most már mindegy.
Láttam, hogy egyre zaklatottabban ejti a szavakat, és újra meg akartam állítani, hogy ne folytassa, de mégsem tettem. Arra gondoltam, talán elérkezett az ideje ennek a beszélgetésnek. Én is elmeséltem, pontosan mi és hogyan történt akkor. Kris is csodálkozott, hogyhogy ennyire biztos az apaságom, sőt, még azt is megkérdezte, nem lehet-e, hogy Carrie lefizette a dokit, hogy az egy neki kedvező eredményt közöljön velem, és bár az én fejemben is megfordult ilyesmi, mégis ki kellett ábrándítanom.
- Az én ismerősöm ajánlotta az orvost, ők azelőtt sosem találkoztak. Kizárt, hogy egy idegenben megbízna annyira. – Kris rezzenéstelen arccal vette tudomásul immár sokadjára, hogy másvalaki fog nekem gyereket szülni. – Bárcsak tőled lenne – mondtam ki a gondolataimat. Erre tágra nyíltak a szemei, úgyhogy próbáltam menteni a menthetőt. – Úgy értem, nem most. Semmiképpen nem ebben a zűrzavarban, hanem majd egyszer valamikor. Talán…
Szerettem volna, ha valaha még lesz lehetőségünk normálisan együtt lenni Carrie és minden más zavaró körülmény nélkül, de erre egyre kevesebb esélyt láttam. Kris nem reagált a vallomásomra, ezért úgy hittem, ez számomra már csak vágyálom marad. Nem hibáztattam érte, de inkább másfelé tereltem a szót.
- Ha pedig nem bántalak… – Erre kissé elfintorodott.
- Felesleges már azon gondolkodni, mi lett volna, ha – felelte. – Azzal kell megbirkóznunk, ami most van. – Tudtam, hogy igaza van, de akkor is szerettem volna megváltoztatni a múltat. Annyi rosszat követtem már el Kris ellen, hogy valósásos csodaként tartottam számon azt, hogy azok után most mégis a karjaimban fekszik.
- Szeretlek – suttogtam neki, és gyöngéden megcsókoltam. Hasonlóképpen viszonozta.
A szavakat ezután hanyagoltuk, ahelyett érintésekkel igyekeztünk kifejezni az egymás iránti érzelmeinket. Soha ilyen szerelemmel teli nem volt még az együttlétünk. Kimerülten aludtam el utána úgy, hogy őt szorosan átöleltem. Feltett szándékom volt soha többé nem engedni el magam mellől.
(Kristen)
Még nem aludtam el, miután Rob igen. Ezernyi gondolat keringett az agyamban. Most már értettem, miért vette Carrie-t feleségül. Tényleg nem a gyerek miatt, hanem azért, hogy ne derüljön ki mindaz, amit így is óvni próbáltunk a nyilvánosság elől: a magánéletünk. És hiába tagadnánk le mindent, a pletyka szárnyra kelne, és megfékezhetetlenül keringene szerte a világban. Aztán idővel persze lecsitulna, na de addig… Pokol lenne az életünk.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem fogok megoldáselméleteket gyártani, ezt inkább másnapra hagyom, addig pedig egyszerűen élvezem a pillanatot, azzal együtt pedig szerelmem közelségét.
Másnap reggel egyedül ébredtem az ágyban, de hallottam Rob hangját a nappali felől. Csak az övét, ezért úgy hittem, telefonál. Magamra húztam az előző napi ingét, beszívtam az illatát, majd a keresésére indultam. Tényleg a nappaliban volt, ám nem egyedül, hanem Brad társaságában. Észrevettek, mielőtt eltűnhettem volna, és annak rendje-módja szerint elhallgattak.
Már éppen vissza akartam fordulni, amikor Rob elmosolyodott és felém nyújtotta a karjait. Nem akartam volna zavarni őket, így kelletlenül léptem közelebb, azzal az elhatározással, hogy maximum csak illedelmes szeretőként köszönök neki, aztán lelépek, de alighogy elég közel értem hozzá, az ölébe rántott és tisztességtelenül csókolni kezdett. Bradhez épp egy biccentést tudtam csupán megejteni köszönés gyanánt, majd el is feledkeztem a létezéséről legalább annyira, mint a jelenlétéről.
Rob nyelve hosszan csábítgatta az enyémet, levegőt meg sem próbáltam venni, olyan szorosan tapadtunk egymáshoz. Csak percekkel később engedett el; már ő is zihált. Most vettem észre, hogy a keze időközben a mellemre tévedt, amivel nem is lett volna baj, ha ehhez nem gombolja ki rajtam közben az inget. Pirulva húztam össze magamon, de amikor körülnéztem, felfedeztem, hogy Brad már nincs sehol.
- Tudja, mikor felesleges a jelenléte – felelt Rob a kérdő pillantásaimra, de a nyakam csókolgatásával nem hagyott fel.
- Nem akartam megzavarni a… – Csókja újfent elhallgattatott, sokkal később árulta el, hogy miről beszélgettek.
- Brad kitalált valamit, hogyan tudnánk elkerülni a botrányt – kezdte. Az említett, amint meghallotta a nevét, belépett az erkélyről.
- Akkor ne hívjam a tűzoltókat? – kérdezte a mobilját szorongatva.
Én elpirultam, Rob pedig felnevetett.
- Ne – értett egyet szerelmem, bár ezt majdnem megcáfoltam, mivel tökéletesen éreztem magam alatt, hogy kedvesem immár azért nem akar elengedni, mert az előbbi csók kőkemény hatást gyakorolt rá, és látható lett volna, ha felállok az öléből. – Inkább meséld el részletesen is, mire gondoltál. Hadd hallja Kris is a tervedet.
Fogalmam sem volt, miről lehet szó, de felkeltette az érdeklődésemet.
- Nos, az erőszak részét meg tudnátok oldani úgy, hogy sokat mutatkoztok együtt. Ehhez kapóra jön persze a film is, amiben ismét együtt fogtok játszani.
- Én még nem írtam alá – szóltam közbe. Volt itt egy apró kis dolog, amely egyre növekedett bennem, és amelyről továbbra sem akartam, hogy ország-világ tudomást szerezzen. A forgatás végén viszont már kellően észrevehető lenne rajtam a terhesség, így nem voltam benne biztos, be merem-e vállalni a filmezést most. Pláne ebben a zűrzavarban – ahogy Rob fogalmazott előző éjszaka.
Mindketten meglepetten pillantottak rám.
- De remélem, alá fogod írni – szólalt meg kedvesem. Rápillantottam, de nem tudtam neki mit felelni.
- Még nem volt rá időm – feleltem kitérően konkrét válasz helyett. Szerencsére ennyiben hagyták.
- A másik dolog viszont, amit a férjedről tud – nézett rám Brad. – Azzal kapcsolatban nincs ötletem. Hacsak nem hozza nyilvánosságra ő maga azt, ami történt vele az évek során.
Alex. Elgondolkodtam. Megtenné ezt értem? Egyértelmű igen volt a válasz. De kérhetek tőle ilyesmit egyáltalán? Erre már kevésbé határozott tippjeim voltak.
- Beszélnem kellene vele – motyogtam, mire Rob karjai szorosabban fonódtak körém. Tán ő maga sem vette észre, és ösztönösen történt, de éreztem, hogy feszültté válik.
- Nem akarom, hogy visszamenj hozzá megint – mormolta a nyakamba.
- Muszáj – néztem rá ekkor. – És nemcsak emiatt – tettem hozzá, de Brad előtt nem kívántam részletezni a férjem rosszulléteit és betegségét. Na meg azt sem, hogy az előlük titkolt gyermekem tartja benne a lelket. Ha megfosztom ettől… az végzetes következményekkel is járhatna akár.
Rob elhúzta a száját, és hátradőlt a kanapén. A karjai már nem öleltek úgy, és mivel a vágyai is csillapodni érződtek, felálltam róla, és a konyha felé indultam.
- Holnap úgyis érte megyek, majd akkor megemlítem neki, mit tehetnénk… – szóltam vissza a vállam fölött.
Amint hallótávon kívülre kerültem – legalábbis ők nem hallották, én mit teszek, előkotortam a gyógyszeremet a táskámból, bevettem egy korty vízzel, majd feltettem főni egy teát, hogy azt igyak majd a reggelihez. A hűtőbe pillantva azonban nem láttam semmi ehetőt, vagyis szinte üres volt.
- Látod, megmondtam – hallottam Brad hangját hirtelen, majd Rob pisszegését. Ezek szerint rólam beszélgetnek – jöttem rá, és az ajtó mellett a falnak dőlve figyeltem, miről lehet szó pontosan.
- Ne pisszegj le – folytatta Brad valamivel halkabban. – Megmondtam neked előre, hogy ez lesz. Ő visszamegy a férjéhez, és te csak egy kis szórakozás leszel a számára időnként, főleg, hogy megnősültél. Mit vártál?
- Nem ment vissza hozzá – suttogta szerelmem elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. Tettetőleg letettem a kezemben tartott poharat a pultra, hogy azt higgyék, nem figyelek, de tovább füleltem.
- Még nem. Majd holnap – mondta éppen Brad. – Miért nem próbálsz meg… inkább Carrie-vel…
- Azt soha! – emelte fel kissé a hangját Rob, szinte magam előtt láttam, hogy a fejét is rázza közben. Az én egyik nagy félelmem is ez volt... De nem tudtam volna hibáztatni érte, ha megpróbál normális házasságban élni a feleségével. Még akkor sem, ha az történetesen Carrie.
- Pedig az lenne a legegyszerűbb. Kristennel hiába mutatkoznátok nyilvánosan együtt, attól még elhinné a sajtó, és ezen csámcsogna hetekig. Tényleg ezt akarod? Senkinek nem tesz jót egy negatív pletyka. – Igaza volt. De más megoldást én sem láttam. Valami ilyesmi jutott eszembe nekem is még éjszaka félálomban, azt azonban még nem volt időm ilyen alaposan végiggondolni. – De tegyük fel, hogy felvállaljátok az erőszakot is és azt is, hogy annak ellenére együtt vagytok – folytatta Brad. – Carrie tombolni fog.
- Tudom – nyögte szerelmem.
- És el sem válhatsz tőle csak úgy, mert szerződést kötöttetek, hogy minimum egy évig a férje maradsz, jóban-rosszban.
- Ezt is tudom. – Én viszont még nem tudtam. Tehát el sem válhatnak, amíg meg nem születik a gyerekük - jöttem rá. Utána pedig már Rob nem akar majd elválni, mert nem hagyja, hogy a gyermeke, akit időközben megszeret, Carrie-vel maradjon.
- Krisnek sem lesz gyomra ehhez az egészhez, meglátod, és az lesz a vége, hogy…
- Nem tudhatod előre, mi lesz a vége – vitázott vele Rob, bár kétségek csendültek a hangjában. A tea fütyülni kezdett, így levettem a tűzhelyről. Ők ezzel egy időben hallgattak el. Töltöttem magamnak, majd mély levegőt véve beléptem hozzájuk.
Mielőtt az idegesség elhatalmasodott volna rajtam, szó nélkül, és mintha semmit nem hallottam volna, kimentem az erkélyre, ahova már magasan odatűzött a késő délelőtti nap, és mivel a telefonomat is magammal hoztam, tárcsáztam Alexet. Míg az előbb ide kifelé tartottam, éreztem magamon a bent hagyott két férfi pillantását, de eleget hallottam ahhoz, hogy tudjam, megint a beletörődő szerep lesz az enyém. És a menekülő. Ennek ellenére szerettem volna segíteni Robnak, hogy megússza ezt a cirkuszt Carrie-vel.
- Szia, szívem – köszönt Alex, de elég rekedtes volt a hangja.
- Szia! Felkeltettelek? – kérdeztem gyorsan.
- Nem, csak… kicsit máshogy vagyok, mint mikor elmentél. – Megijedtem, és rögtön magyarázatot követeltem. Nem lettem boldog attól, amit hallottam. Alexnek nemcsak a szíve, hanem a tüdeje egyre rosszabb eredményeket produkált. A kezelés nem használt, bár hosszú távra ígérték a hatást, nem pedig azonnal.
Eszembe jutottak az orvosának a szavai. Nincs hátra neki több, mint alig pár hónap. Én meg éppen az utolsó hónapjait készülök elszúrni azzal, hogy rábeszéljem, mondja el mindenkinek, min ment és megy át fiatalkora óta, valamit rávenni arra, hogy fogadja el, ezentúl Robbal leszek… legalábbis addig, míg meg nem látszik rajtam a terhesség. Na nem...
Vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam nem bepánikolni Alex állapota és az újfent kilátástalan helyzet miatt. Beszélgettünk még egy kicsit, de azt nem árultam el neki, hol vagyok. Bár nyilván sejtette…
- Holnap délre ott leszek, ahogy ígértem – búcsúztam el, majd az ő őszintébb vallomására egy kevésbé azzal feleltem. – Én is szeretlek. – Persze máshogy értettem, mint ahogy ő, de ezzel mindketten tisztában voltunk.
Miután leraktam a telefont, éreztem, hogy figyelnek. Az erkély ajtaja felé pillantottam. Rob állt ott, és minden bizonnyal hallotta, hogy mit mondtam utoljára. Nem szólt egy szót sem, csak leült a másik székbe, és elbámult a messzeségbe. Nem álltam neki magyarázkodni, úgysem tudtam volna elég hihetően megértetni vele, mi is ez, ami most köztünk van Alexszel.
- Szerintem felesleges eljátszanunk ezt az egészet – mondtam neki fáradtan. Ekkor végre rám pillantott. A tekintete kérdezett helyette. – Ha egy évig semmiképpen nem válhatsz el tőle, akkor…
- Attól még együtt lehetünk – mondta gyorsan, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Ránéztem, és láttam rajta, hogy megijedt a lehetőségtől, hogy éppen elküldeni akarom. Azaz én akarok elmenni – hisz nála voltunk.
- De nem nyilvánosan – ráztam meg a fejem. – Ezt nem tehetem meg Alexszel – vallottam be, mire az előbb látott fájdalom csillant a tekintetében, mikor észrevettem, hogy meghallotta, amit a férjemnek mondtam. Úgy éreztem, meg kell magyaráznom. – Nagyon rosszul van. És így sem lehet könnyű neki, hogy megint veled vagyok. Nem vagyok képes tönkretenni a hátralevő idejét. Nem vállalom el a filmet. Most nem. Akkor még ennyit sem lehetnék mellette, amíg... – Nem bírtam kimondani, de úgyis tudta, mire gondolok.
Rob nem felelt. Sokáig nem reagált. Meg sem moccant. Már épp folytatni akartam volna, amikor felállt, és elém lépett. Aztán leguggolt elém, és megfogta a kezem. A csészémet az asztalra tette, majd összekulcsolta az ujjaimat.
- Ezek szerint hallottad, mit mondott Brad… – kezdte halkan. Csak bólintani tudtam. – Az volna a helyes, ha engednélek elmenni és kihagynálak az életemből – hunyta le a szemeit egy végtelen másodpercre. – De ahogy te is rámutattál a minap, nem vagyok rá képes. – Ismét rám nézett. – Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
- Én sem téged – csordult ki egy csepp könny a szemem sarkán. – De…
- Nincs de. Vagy veled, vagy… sehogy – mondta halkan, és a tarkómra csúsztatta a kezét. – Tudom, hogy gondolnod kell rá is. – Biztos lehettem benne, hogy Alexre céloz. – De kérlek, próbáljuk meg kibírni ezt az egy évet… együtt…
Olyan könyörgően nézett rám, mintha máris elkönyvelte volna magában, hogy nemet fogok mondani. Vettem egy mély lélegzetet, majd a két kezem közé fogtam az arcát, és lassan fölé hajoltam. Óvatosan érintettem az ajkaimat a szájához, ő viszont rögtön erősebben tapadt rám. A csókja kétségbeesett utolsó kapaszkodást sugallt, hogy meggyőzzön, de nem volt miről.
- Szeretlek – suttogtam, mikor egy másodpercre elváltunk. Ő tovább csókolt volna, de elfordítottam a fejem. Erre csalódottan hátrébb húzódott.
- De…? – nyögte félve. Rámosolyogtam; nem viszonozta.
- Nincs de. Találunk megoldást – biztosítottam róla, hogy mire is gondolok. – Együtt – tettem hozzá. Legalábbis addig, amíg nincs látható jele az állapotomnak – folytattam gondolatban. Addig viszont úgy döntöttem, nem a saját dolgommal törődök, hanem az ő érzéseivel. És Alexéivel.
Rob kis ideig még hitetlenkedve figyelt, majd magához ölelt, a karjaiba kapott, és a mellkasára szorított.
- Köszönöm! – súgta meghatottan. – Nem érdemellek meg – nézett ismét a szemeimbe.
Ha válaszoltam volna, azt felelem erre, hogy sokkal jobbat érdemelne nálam. Már most vérzett a szívem a titkom miatt, és azért, mert el fogom hagyni. Újra. Legeslegkésőbb két hónap múlva. Nem tehetem ki a gyermekemet a nyilvánosságnak, így a filmet sem vállalhatom el, csakis az ő védelme érdekében. Addig viszont… igenis ki akartam használni minden vele töltött pillanatot.
...
