38. fejezet
"A gond a szívünk gyökerén tanyázik,
s ott titkos kínokat csirázik,
békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;
mindegyre új meg új álarcot ölt."
(Rob)
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, mikor már nagyjából elapadtak Kristen könnyei. Még mindig tomboltak bennem az indulatok Adam miatt. Legszívesebben visszamentem volna, és az utolsó csepp levegőt is kipréselem belőle, vagy a vérét ontom, de amióta szerelmem kétségbeesetten belém kapaszkodott, már az volt fontosabb, hogy ő rendben legyen.
Bólintott egy aprót, majd kibontakozott a karjaimból. Nem szívesen, de elengedtem. Kifújta az orrát, majd a fürdőbe lépdelt. A nyitott ajtón át láttam, hogy megmossa az arcát, de aztán valamiért nem akaródzott visszajönnie hozzám. Végigmértem. Még mindig a szétszaggatott ruha volt rajta, amelyet most lassan levett magáról, és a kukába hajította. Végignéztem, ahogy beáll a zuhany alá. A teste máris csábította az enyémet, de most inkább nem mentem utána. Ehelyett a bárszekrényhez léptem, és elővettem egy sört.
Mivel egyedül maradtam, nem bírtam megállni, hogy ne lessek ki legalább az ablakon, él-e még odakint az a rohadék. Élt, vagyis nyilván nem halt meg, mert már nem volt ott, ahol hagytam. Az sem érdekelt igazán, ha feljelent, amiért elláttam a baját. A kedvesem arcán húzódó horzsolások még az övéinél is súlyosabbnak látszottak. Soha nem bírtam eltűrni, ha valaki egy nőt ütött meg. Abba meg nem akartam belegondolni, mi történhetett volna még, ha nem érek vissza időben. Mostanra Kristen valószínűleg összeroppant volna, én pedig gyilkos lennék.
Lassan odamentem a fürdőszoba ajtajához, nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és a zuhanyfülke párás üvegfalán át végigjárattam a tekintetem Kris testén. Nem csoda, hogy Adam is megvadult – legszívesebben minden férfi pillantásától megóvtam volna őt, mondjuk úgy, hogy valami lakatlan szigetre száműzöm őt, és elkísérem. Ami viszont most történt… Nem lehettem benne biztos, hogy ezek után hogyan viselkedhetek vele… Legalábbis ma éjszaka. Na meg még a pultos csaj miatti vitánk sem tisztázódott. Szerettem volna, ha mielőbb meg tudjuk beszélni, de erről letettem, amint szerelmem kilépett a fülkéből.
A testét is véraláfutásos nyomok borították. Így közelebbről már tisztán látszott, hogy amit az imént még kosznak hittem, az nem az. Nem bírtam fékezni az indulataimat, és a bejárati ajtónak csaptam az üveget, amit időközben kiittam. Kristen felkapta a fejét a zajra, de aztán nyugodtan törölközött tovább. Közelebb mentem hozzá. Már sokkal nyugodtabban. Azt akartam, hogy rám nézzen, hogy elmondhassam neki, tőlem nem kell félnie, de nem emelte fel a tekintetét.
- Kris – suttogtam, de még ekkor sem fordult felém. Megfogtam a kezét, és kivettem belőle a törölközőt. Újra magamhoz húztam. Ő is átölelt, de nem túl sok lelkesedéssel. – Sajnálom, ami délután történt – kértem bocsánatot, abban reménykedve, hogy ő is visszavonja azokat a szavakat, amelyek mély sebet ütöttek a szívemen. De nem így történt.
- Megmondtam, Rob – felelte fáradtan. – Nem érdekel, ha felszedsz valakit. Csak a közös ágyunkba ne fektesd.
Közben eltolt magától, és a háló felé indult. Elképedve néztem utána. Ezt tényleg komolyan gondolja – döbbentem rá. De egy cseppet sem keltett bennem vele jóleső érzéseket.
- Én soha nem foglak megcsalni téged– közöltem vele határozottan, miután beléptem hozzá a hálószobába. Épp egy trikót húzott magára, amely a combja közepéig ért. Semmi másban nem lehetett volna dögösebb, még a foltjai ellenére sem. De a szívem fájdalma most erősebb volt a szavai miatt, mint a vágyaim visszafoghatatlansága.
A hangomra felém fordult.
- De én téged igen – jelentette ki hűvösen. Tudtam ezt, mégis amikor kimondta… Nem bírtam nézni a közönyt a szemében. Ez annyira nem ő volt. És fogalmam sem volt, mi történhetett, hogy hirtelen így viselkedik. Adam nem okozhatta, ez már korábban is benne rezgett a lényében. Amióta meglátott azzal a lotyóval.
- Tudom – bólintottam, majd zaklatottan elfordultam, és az ágy szélére ültem. – Én viszont hűséges maradok – pillantottam fel rá. – Mert szeretlek.
Megrebbentek a szempillái, de nem viszonozta a vallomásomat. Elment mellettem, és befeküdt az ágyba. Háttal nekem. Ez egyértelmű elutasítás volt. Percekig figyeltem, nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha most mellé fekszem, akkor lehet, hogy eltol magától, és ha fizikailag is elutasítana, akkor el kellene fogadnom, hogy akármi történt vele, akármi változott meg, már nem akar engem. Nem óhajtottam szembesülni ezzel, így nem közeledtem hozzá. Mondani, kérdezni sem tudtam semmi. Féltem a válaszoktól.
Felálltam, hogy én is lezuhanyozzam, és közben reménykedjem, hogy utána mégis magához enged. Legalább annyira, hogy a karjaimba vehessem megint.
- Köszönöm, hogy leszedted rólam – mondta halkan, mielőtt elértem volna az ajtóig. Tudtam, hogy Adamre gondol.
- Fel akarod jelenteni? – kérdeztem. Egy kicsit felemelte a fejét, de nem fordult felém, és végül tagadóan megrázta. Utána visszahelyezkedett, maga alá gyűrte az egyik párnát, és minden kétséget kizáróan aludni szándékozott.
Az összes idegszálamat vonzotta. Szívem szerint odafeküdtem volna mellé, elfeledtetem vele Adamet, a pultos lányt – akinek már a nevére sem emlékeztem –, még akár Alexet is, hogy megint csak mi ketten létezzünk, és rendben legyenek köztünk a dolgok, de valami visszatartott ettől. Inkább mégis a fürdőbe menekültem. Időt akartam neki adni, amíg lehiggad egy kicsit, és talán… Már én sem tudtam, miben lehetne reménykednem... Leginkább semmiben.
Hosszan folyattam magamra a hűs vizet, amelyet nemcsak a trópusi éghajlat miatt éreztem szükségesnek. Kristen közelsége és látványa még mindig elképesztő hatást gyakorolt a testemre és az érzékeimre. Minden percben kívántam. Ma szándékosan hagytam neki időt, hogy estére megnyugodjon, és meg tudjuk beszélni azt, amit abban a bárban látott, de a jelek szerint vagy olyan mélyen érintette a dolog, hogy haragszik rám, vagy tényleg annyira nem érdekli, amennyire el akarja hitetni velem. Az első verzió tetszett jobban, mert az kevésbé volt végleges színezetű.
Nem értettem, mi romlott el. Mit rontottam el? Hiszen egyértelműen én voltam a hibás. Pedig lelöktem magamról azt a lányt, csak ezt persze ő már nem várta meg. Nem túl kecsesen pottyant arra a felére, amelyet alig pár pillanattal korábban dedikáltam. Engem nem érdekelt, Brad viszont valószínűleg most is éppen vigasztalgatta valahol.
Már törölköztem, amikor kopogást hallottam a bejárati ajtón. És azt is, hogy Kristen kinyitotta. Aztán be is csapta. Adam jött volna vissza? Éppen csak a derekam köré csavartam a törölközőt, és kisiettem, hátha megint szükség van rám, de csak Krist találtam a nappaliban ácsorogni. Meglehetősen feldúltnak látszott.
- Ki volt az? – kérdeztem, amint odaértem hozzá. Erre olyan gyilkos tekintettel mért végig, hogy szinte megijedtem. Pedig most nem tettem semmi rosszat.
- A ribancod a bárból – közölte megvetően, de a hangja ezúttal elárulta. Igenis féltékenység vibrált benne.
- És elküldted? – érdeklődtem, miközben azon igyekeztem, hogy elfojtsam a mosolyomat.
- Rácsaptam az ajtót – vont vállat. – Biztos kint vár rád valahol. – Ezután megint végigmért. – Siess, nehogy elmenjen nélküled… – gúnyolódott. Igen, egyértelműen féltékeny volt. Kár, hogy nem zavartak le egy cicaharcot a kegyeimért, de Kristen reakciója bőven elég bizonyíték volt a számomra abban a tekintetben, hogy tudjam végre, hányadán is állunk.
Távolabb akart lépni tőlem, de utánanyúltam, és a karjaimba zártam. El próbált tolni magától, de nem engedtem, így végül feladta. A tenyere a mellkasomra simult, de már nem igyekezett azon, hogy eltaszítson.
- Nem mész? Majd' eleped érted – sziszegte felém utolsó erejével dühösen. Vagy arra jött rá, hogy lebukott.
- Féltékeny vagy, igaz? – szegtem neki a kérdést. De persze, hogy tagadott.
- Nem! – nézett a szemembe végre. Mérgesen ugyan, de legalább már nem volt közömbös a tekintete. Megkönnyebbültem, mivel ezzel nemcsak hogy elárulta magát, hanem ki nem mondottan be is vallotta, hogy igenis többet érez irántam, mint amennyit az utóbbi pár órában kimutatott.
Eddig bírtam ki az ajkai íze nélkül. Túl rég volt a reggel, amikor még ő is boldogan ölelt magához. Először mégis lágyan csókoltam, mire ismét tiltakozni kezdett, de szorosan tartottam, így nem tudott kitérni előlem. Végül ezt az ellenállást is feladta, holott semmit sem kényszerítettem ki belőle. Nyelvemmel gyengéden simogattam az ajkait, puhán, egy cseppet sem követelőzve. Épp emiatt dönthetett úgy, hogy megadja magát.
A kezei a mellkasomról a nyakam köré csúsztak, és lábujjhegyre ágaskodva húzta magát hozzám még közelebb. Átöleltem a derekát, majd felemeltem. A derekam köré kulcsolta a lábait, így indultam el vele a hálószoba felé.
Eszembe jutott, hogy talán ezt mégsem kéne, mert nem olyan régen akart rámászni egy vadállat, de a vágyaim és az ösztöneim átvették a hatalmat az eszem felett, és már csak egyetlen dologra vágytam: a szerelmére. Legyen az akár testi, akár lelki. Pillanatnyilag az első tűnt biztosabbnak, mivel még éreztem annyi dühöt az érintésében, hogy tudjam, nem fogja kimondani, hogy szeret. A csókjai viszont minden kétséget kirázóan erről igyekeztek meggyőzni.
Óvatosan az ágyra fektettem, és egyből fölé simultam.
- Miért váratod meg a hölgyet? – kérdezte ingerkedve, mikor a nyelvem a szájából a nyakára siklott.
- Nem váratok senkit – feleltem, és újra ajkaira tapadtam. Egyetlen valaki volt az éltemben, akit soha, így a jelen pillanatban sem állt szándékomban megváratni, és ez az a nő volt, aki éppen alattam nyögdécselt kéjesen. Senki más nem számított.
Végigsimítottam Kris testén, és a derekáig gyűrtem a trikóját, mire szinte éreztem őt megborzongani. Minden porcikája vágyat kiáltott felém, amit hasonló szenvedéllyel kívántam viszonozni. A lábai már így is bilincsbe zárták a testem, csak a derekam köré csavart törölköző állta az útját egyesülésünknek. Egy pillanat múlva már az sem.
Mégis inkább élvezni akartam előbb a gyönyört, mielőtt eltelek vele, úgyhogy lassan haladtam, szerelmem minden testrészét külön mámorban akarván részesíteni. Már volt időm kiismerni annyira, hogy tudjam, hol vannak rajta azok a pontok, amelyek csókolgatásával vagy simogatásával az őrületbe tudom kergetni. Most sorra vettem minden kis erogén milliméterét, amelynek eredményeképpen kisvártatva hangosan kezdett sikoltozni, holott még meg sem érintettem nőiessége forró nyílását.
Viszont már én is akartam, legalább az ízét érezni, úgyhogy szélesre tártam a combjait, és közéjük helyezkedve először csak a leheletemmel simogattam végig szemérme rózsáit, majd lágyan végighúztam rajta a nyelvem. Édes virágként nyílt szét előttem, és méz csordult belőle az érintésemre. Egyik kezemmel továbbra is a mellbimbóit becézgettem, melyek megkeményedve karcolták az ujjaimat és a tenyeremet.
Nyelvemmel behatoltam szerelmem bódító ízű és illatú szirmai közé, és azokat óvatosan félresimítva teste mélyére indultam. Élvezetének előnedvei máris a számba áradtak, de a gyönyöre még váratott magára. Egészen addig, míg nyelvem mellé két ujjamat is a testébe küldtem. Izmai azonnal körém feszültek, a zihálása pedig azt sejtette, hogy igenis jó neki, amit csinálok. Az első görcsös rándulások után felemelkedtem hozzá, de még mindig nem hódítottam meg igazán. Ő döntött hanyatt ehelyett.
Miután fölém kúszott – még mindig lihegve az imént átéltektől –, kezével és szájával egyaránt mohón kapott lüktető férfiasságom után, és szinte dorombolt az élvezettől, amikor szopni kezdte. Tehetetlenül süppedtem a párnákba, míg szerelmem játszadozott rajtam és velem, időnként odapillantva, mert meg akartam győződni róla, hogy mindaz igaz, amit érzek. Igaz volt.
Már majdnem az ajkai közé élveztem, amikor abbahagyta a kényeztetést, és a térdein kissé előrecsúszva a combjai közé szorította a csípőm, és lassan rám ereszkedett. Tüzes barlangja centiről centire nyelve el feszülő testemet, perzselő lávaként borítva ezzel izzásba az idegeimet. A mellei felé nyúltam, hogy végigsimítsak rajtuk, majd kicsit megemelkedve a tarkójánál fogva magamhoz húztam, és egy csókért rimánkodtam szótlanul – ő mégis értett belőle, és megadta, amire vágytam.
Őrjítő lassan kezdett el mozogni rajtam, amit csak egy kis ideig bírtam tolerálni, de aztán megragadtam a derekát, és magam alá fordítottam. Rövid idő alatt hevesebb ritmusra váltottam, és egyre gyorsabb iramban taszítottam magunkat a mámor mélységeibe, mégis úgy tűnt, egyre inkább felemészt bennünket a lángolás.
Kristen szemébe néztem, és már nem láttam benne a dühöt. A féltékenységet sem. Csakis a kielégültség fényes csillogását. A szerelmet viszont hiányoltam. Azt a szerelmet, melyet én éreztem őiránta. És amelyet még bevallott nekem reggel, mielőtt munkába indultunk. Most is szerettem volna hallani, hiába bizonyította be az imént, hogy valójában tényleg szerelmes belém. Kimondtam, hogy szóra bírjam. De nem viszonozta. Csak lehunyta a szemeit, és kissé elfordult. Ez megint egyértelmű volt, de egyszer már megtévesztett a hallgatása.
- Miért nem vallod be? – kérdeztem halkan. Eszemben sem volt megfutamodni. Ha azt mondja, hogy már mégsem szeret, azt is elfogadom, de akkor azon fogok igyekezni, hogy újra elnyerjem a szívét. Ha azonban azt, hogy szeret, csak eddig titkolni próbálta – sikertelenül –, akkor amíg még a magaménak tudhatom, megtartani szándékozom. És napról napra élesztgetem majd benne ezt, ameddig ő is úgy akarja.
- Mert veszélyes – suttogta még mindig lihegve egy picit, de teljesen másként, mint amilyen verziókra én gondoltam. És meg is döbbentett vele.
- Veszélyes? – kérdeztem vissza. Komolyan kíváncsi voltam, miért gondolja ezt.
- Igen – harapott az ajkába, majd rám emelte a tekintetét. Kérdő tekintetemre szerencsére egyből magyarázatba fogott. – Túlságosan… kiszolgáltatottá tesz – súgta. – Féltékennyé és… őrültté…
Ebben tökéletesen igazat adtam neki, de én emiatt nem akartam felhagyni azzal, hogy a magaménak akarjam az érzést. Az igazi, egyetlen, örök, és ősi varázst, amely képes nemcsak fizikailag összekapcsolni két embert, hanem mentálisan is.
- Én szeretem kiszolgáltatni magam neked. És szívesen vagyok őrült is veled – védtem ki a kifogásait.
- De… – akart tiltakozni, én mégis egy csókkal fojtottam belé a szót. Utána újra kimondtam.
- Szeretlek – és válaszra időt sem hagyva csókoltam megint. Egészen addig, míg fel nem nevetett. A kacaja a szívembe férkőzött, és örök kárhozatra ítélt az iránta való érzéseim poklába.
Mennyországnak éreztem volna, ha tökéletesen kettesben vagyunk. Így viszont, hogy a férjén kívül még számtalan tényező igyekezett befolyásolni – rossz irányba – a kapcsolatunkat, nem voltunk könnyű helyzetben. És inkább édes, tiltott extázissal teli pokol volt ez, semmint a mennyország. Mégis maradni akartam.
Kristen sem akart már eltaszítani, szorosan kapaszkodott belém, mikor a második örvény ragadott bennünket magával. Körmei és elégedett nyögései egyaránt mély nyomot hagytak bennem és rajtam. Mikor már ismét kifulladt öleléseinkké volt a főszerep, vágyaim felbujtója egyszer csak felemelte a fejét a mellkasomról, és mélyen a szemembe nézett. Enyhe szégyen, vagy inkább bűntudat csillant a tekintetében, és ezt a szavai is alátámasztották.
- Ne haragudj, amiért úgy bántam veled, csak… – Nem haragudtam, vártam, hogyan fejezi be a mondatot. Bár volt egy sejtésem. Ami bejött. – Rossz volt látni, ahogy…
- Tudom – kíméltem meg a folytatástól. Nem akartam, hogy felidézze azt a kínos incidenst. És azt sem akartam, hogy engem emlékeztessen arra, én mit érzek minden egyes alkalommal, amikor őt kell látnom másvalaki karjaiban.
- Arra gondoltam, hogy lassítanunk kéne… – mondta erre félénken pislogva.
Körvonalazódni kezdett bennem egy szörnyű félsz, de egyelőre nem vettem róla tudomást.
- Lassítani? – ismételtem. – Szakítani akarsz? – sápadtam el aztán, alighogy megfejtettem a szavai valódi értelmét. A szívem vérzett, a lelkem sajgott. A testem még nem érte utol az agyamat – tovább epedt érte szerelmesen.
- Ez is megfordult a fejemben – vallotta be halkan.
Egyelőre nem hallottam ki a mondatból a többi eshetőséget, csak az mart belém billogot, hogy véget akar vetni a kapcsolatunknak.
- Miért? – akartam mélyebbre süppedni a kínban.
- Mert így csak szenvedünk – felelte. Süppedtem is. Ő pedig tovább próbált lökni benne. – Amíg nem szerethetjük egymást szabadon, addig csupa bizonytalanság és bizalmatlanság ez az egész – magyarázta. Volt benne igazság, de akkor sem állt össze a kép. Miért kellene ezért szakítanunk? Ezt nem hagyhattam!
- Azt hiszed, kibírnánk egymás nélkül? – kérdeztem fojtott hangon. – Nem bírnánk ki! – válaszoltam helyette. – És tudod, miért nem? Mert ezt több mint puszta szex. – Láttam, hogy elsötétül a tekintete. Rájöttem, ez lett volna a másik érve. – Hiába próbálod tagadni, Kris. Már késő lealacsonyítanod az érzéseidet. Szeretsz engem.
Alig észrevehetően megrázta a fejét, de lerítt róla, hogy vereséget szenvedett.
- Amikor ma láttalak azzal a lánnyal, átéltem, hogy neked milyen lehet engem látni… Alexszel – mondta szemlesütve. – Nem akarom, hogy szenvedj.
Amint felfogtam, hogy most mit akart mondani, elöntött a megkönnyebbülés. Hát csak erről van szó?! Hogy engem félt? Engem akar megóvni? Ezzel sajnos már rég elkésett...
- Én boldogan szenvedek – hárítottam az újabb kifogást. – Ha ez az ára, hogy az életed része maradhassak, akkor ez nem áldozat – tiltakoztam.
Ekkor ismét szólásra nyitotta a száját, de a számmal akadályoztam meg a következő kapcsolatunk elleni indoka kimondását. Megint egymásba feledkeztünk. Szenvedélyünk elsimította a szenvedést, és önfeledten ajándékoztunk egymásnak minden földi kéjt, amely az ember érzékeinek fellobbantását volt hivatott lávává olvasztani. Megperzselődtünk a szerelem tüzében, és ebből nem volt, nem lehetett kiút. Ezt bizonygattam Kristennek egészen hajnalig. Ebből a káprázatból, amelybe belesodródtunk – akár akartuk, akár nem –, már kivédhetetlen, és kitörölhetetlen.
Mikor végül a karjaimba öleltem, hogy aludjunk néhány órát a másnapi reggel előtt, boldog voltam, amiért nem érvelt tovább, hanem hagyta, hogy eloszlassam a kétségeit.
- Győztél – suttogta. – Szeretlek – mondta ki aztán (végre!) alig hallhatóan ugyan, de az utolsó kis sejtemben is éreztem a szó igazát.
Örömöm megkeserítőjeként mégis az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy a csatát megnyertem ugyan, de a háborúnak még koránt sincs vége.
---
