70. fejezet
"Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk."
(Rob)
Nem akarok megint beléd szeretni. – Ez a mondat visszhangzott a fejemben még másnap is. Sok mindent belemagyarázhattam volna, de mind közül a leglényegesebb nem is a mondat volt, hanem a hangsúly, amellyel Kris kiejtette a száján. Abban nem őszinteség vibrált, sokkal inkább… sajnálkozás, amiért ezt hiszi, lemondás, de tán mégis némi remény… És mindenekelőtt gyengeség. Mire idáig jutottam a mondat emocionális elemzésében, arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen csak fél. Érthető okokból, de fél.
A szerényebbik felemet kiiktatva úgy gondoltam, hogy képtelenség, amikor azt állítja, már nem szeret. Az is képtelenség, mikor ezt akarja elhitetni velem. Kizárt dolog ugyanis, hogy ilyen gyorsan megszűnjön egy érzés benne, melyet addig legyőzhetetlennek véltünk. Azon is sikerült túltennie magát, hogy megerőszakoltam. Most miért nem vallja be? Értettem az alapvető indokokat; Carrie és a születendő gyerek… Meg a házasság, ami alól nem bújhatok ki. Egyszerűen képtelenség.
Ha megtenném, vagyis ha megszöknék az esküvő elől, az átvitt értelemben éppúgy volna gyilkosság, mint öngyilkosság. Carrie csúnyán csapdába ejtett. Nemcsak a gyerekkel… Sajnos túl agyafúrt volt és ügyesen kieszelte, hol és mivel tud elkapni annyira, hogy beleegyezzek ebbe a nászba. Még most is alig akartam elhinni, hogy képes ilyesmire. Nem szimplán megzsarolt, mert azt könnyűszerrel elintéztem volna, hanem… Sokkal undorítóbb eszközökhöz folyamodott. És ráadásul nem is azért, hogy ne csak papíron legyek az apja a gyerekének, egyszerűen amiatt, hogy a karrierjét segítse elő a tény, hogy az én feleségem.
Egy az egyben undorodtam a csajtól. Fogalmam sem volt róla, miért tartottam rá érdemesnek pár évvel ezelőtt, hogy az ágyamba engedjem. Mára már semmi vonzót nem láttam benne, sőt, hányingerem támadt, akárhányszor arra gondoltam, hogy el kell vennem.
Estig még milliószor jutott eszembe Kris. Aki minden igyekezetével azon volt, hogy engem csak egyetlen dologra használjon. Hat napom maradt reménykedni a csodában, hogy valami véletlen folytán kiderüljön, ez egy rossz álom, és szerelmem karjaiban érhessen az ébredés. Addig viszont nem volt más teendőm, csupán annyi, hogy Brad segítségével előtúrjak valamit Carrie múltjából, amivel alááshatom a karriert, melyről annyit álmodozik. Nem volt egyszerű. Makulátlannak tűnt az élete. De nem adtuk fel. Emellett pedig a még ennél is fontosabb dolgom az volt, hogy Krisben életben tartsam a vágyat magam iránt. Ha már annyira titkolni próbálja az egyéb érzelmeit, legalább ezzel hadd kössem magamhoz. Amíg engedi…
Egy halk kopogás szakította félbe a gondolataimat. Az órára pillantottam és meglepődtem. Krist mára nem vártam – azaz dehogynem, minden pillanatban őt vártam, csak úgy tudtam, másnap jön el ismét –, emellett korán volt még az érkezéséhez.
Miközben az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam, a mobilom is megszólalt. Utóbbin Brad keresett, de hagytam, hadd csörögjön. Az ajtót kitárva viszont inkább a telefont vettem fel. Carrie állt ugyanis odakint. Ugyanazzal a lendülettel csaptam rá az ajtót, amellyel kinyitottam, közben felvettem a hívást, és muszáj-jövendőbelim dörömbölésével, valamint kiabálásával a háttérben ráförmedtem Bradre.
- Te mondtad el a ribancnak, hol lakom?!
- Hé, hé! A gyereked anyjáról beszélsz! – figyelmeztetett éleslátóan, de ezzel csak azt érte el, hogy elgondolkodjam a kirúgásán.
- Tőled tudja? – kérdeztem újra, mialatt a hülye tyúk tovább verte az ajtót.
- Nem, de nem ezért hívlak.
- Engedj be, most rögtön! – jött a kiáltás az ajtó felől. – Vagy felverem a szomszédokat és szép kis szalagcímek fogják tarkítani a holnapi lapokat!
A kedves választottam miatt nem hallottam, mit mondott Brad, csupán annyit, hogy Kris nevét is kiejtette a száján. A lakás távolabbi végébe mentem, minél messzebb az ajtótól, de így is hallottam a dörömbölést.
- Várj egy percet – kértem Bradet, majd a bejárathoz léptem, feltéptem az ajtót, és Carrie-re bámultam.
- Mi van? – morrantam rá, mire összerezzent, de a legcsekélyebb mértékben sem izgatott, hogy megijedt-e esetleg.
- Holnap lesz jelenésem a nőgyógyásznál, gondoltam, elkísérhetnél… – felelte ezúttal halkan, kimérten.
- És ezt nem bírtad telefonon közölni? – firtattam a kedvességet a legteljesebb szinten mellőzve a hangomból.
- Bocs, azt hittem, érdekelni fog a gyereked! – vágta erre hozzám, majd megfordult, és elindult a lift felé.
Nem először hasadt szét darabokra a szívem, mégis utána szóltam.
- Hánykor és hol? – tettem fel kelletlenül a kérdést. Elmondta, majd lelépett.
Visszamentem a lakásba, a kanapéra dobott telefonomról tökéletesen megfeledkezve a bárszekrényhez indultam, majd töltöttem magamnak egy pohár meglehetősen agysejtromboló italt. Iszonyúan nem volt kedvem a másnaphoz. Sőt, a mához sem. Egyik rossz jött a másik után, én viszont már a jóra vágytam. Krisre…
Alighogy eszembe jutott, és elábrándozhattam volna azon, hogy holnap nem a boszorkányt, hanem őt kísérem az orvoshoz, megszólalt a mobilom. Odaléptem hozzá és felemeltem. Most is Brad volt az, aki nyilván megunta a várakozást, és lerakta, majd újrahívott.
- Mi van? – kérdeztem tőle is, de valamivel fáradtabb hangon, mint az imént Carrie-től.
- Meglátogattam ma Krist – közölte ekkor higgadtan. Az én szívem azonban rögtön kihagyott egy ütemet, lélegezni pedig azonnal elfelejtettem.
(Kristen)
Miután Brad elment, elgondolkodtam a szavain, de nem tudtak megingatni. Rá próbált venni, hogy ne kínozzam Robot, épp elég, ha Carrie teszi ezt. Nem értettem, mire célzott, de elmagyarázta. Állítólag közel sem olyan meghitt és romantikus a kapcsolatuk, mint amelyet én is olvashattam az újságokban. Amikor kételkedni kezdtem, elárulta, hogy Carrie sakkban tartja valamivel, de pontosan Brad sem tudta megmondani, mivel, mert Rob nem avatta be a részletekbe.
Annyit mondott, hogy most azon igyekeznek, hogy előszedjenek valami terhelőt Carrie múltjából, amellyel viszont tudják zsarolni, és esetleg mégsem kell Robnak feleségül vennie.
- Várj egy kicsit – kértem. – Mi az, hogy el kell vennie? – Eddig azt hittem, Rob a gyerek miatt gondolta meg magát. Most elbizonytalanodtam.
- Ez Carrie feltétele. – Nem kérdeztem meg, mihez. Valahogy úgy voltam vele, hogy mindegy. Ha elő tudnak valamit szedni a nő életéből valami olyat, ami megakadályozhatja ezt a házasságot, akkor is ott lesz az a kisgyermek, aki nem tehet semmiről. És a kósza, hiú remény ellenére nem igazán hittem benne, hogy sikerülni fog a tervük. – Aggódom érte, Kristen – akasztott meg a gondolkodásban Brad. Nem volt nehéz rájönnöm, kiről beszél. Már épp le akartam inteni, hogy ne folytassa, de mielőtt szóhoz juthattam volna, megtette. – Tudom, hogy… megint együtt vagytok majdnem, de olyankor valószínűleg nem látod rajta azt, amit én, amikor egyedül van.
- Nincs egyedül – szúrtam közbe. Hallottam róla, hogy jó ideje megvett egy hatalmas házat a város szélén, ahol majd élni fognak. Talán már be is költöztek. És úgy gondoltam, azt a lakást, ahol mi találkozgattunk, Rob csak direkt ezekre az alkalmakra tartotta fent, vagyis amikor én meglátogatom.
- De igen. A családjával sem beszél, senkivel. Még nekem sem mondja, de… nem vagyok vak. És hülye sem.
- És mit akarsz tőlem, én mit tehetnék? – kérdeztem, de már tudtam a választ: szeressem ismét. De így? Képtelenség…
- Valahogyan talán… segíthetnél neki ezt túlélni – kezdte magyarázni Brad. – Nagyon nem akarta ezt a helyzetet. Mikor eljött a szigetről, még aznap, amikor te is, borzasztóan maga alatt volt. Nem mertem elmoccanni mellőle, mert attól tartottam, csinál valami hülyeséget. De végül nem. Inkább elkezdett utánad kutatni.
Brad szavai megrendítettek, és fájtak. De nem engedtem magam megtörni és sajnálatot mutatni.
- Megtalált – feleltem kurtán Brad monológjára.
- Meg. De aztán megtudta, hogy visszamentél a… ide – nézett körül ellenségesen.
- Itt van az otthonom – magyaráztam röviden. – Nem volt hova mennem…
- Arra nem gondoltál, hogy vele maradj? – tette fel azt a kérdést, amelyre minden percben legalább egyszer gondoltam, amióta elhagytam.
- Az csak tovább bonyolított volna mindent – sóhajtottam, és majdnem a hasamra simítottam a tenyeremet, de még időben észbe kaptam, és úgy tettem, mintha csak lepöckölnék róla valamit.
- Amikor megtudta, hogy idejöttél, megint padlóra került. Két teljes napon át ivott. Végignéztem.
- Miért mondod ezt el nekem? – néztem rá kérdőn. Brad nem válaszolt, de a tekintete beszélt helyette. – Már sosem folytathatjuk azt… ami volt – tettem hozzá, hogy tudatosítsam benne, semmit nem jelent az, hogy most ezt így megvitatjuk. Semmin nem fog változtatni. – Menj el, Brad – kértem, amikor még mindig nem szólt semmit. Meg kellett emésztenem a hallottakat.
- Szeret téged – mondta erre alig hallhatóan. A szemébe néztem, titkolni próbálva a saját érzelmeimet, és újra távozásra kértem. Ekkor pattant csak fel dühösen az enyém melletti napozóágyról. És elindult. Végre. De visszafordult. – Lehetnél egy kicsit megértőbb vele. Csak ennyi. Gondolj bele, hogy min megy keresztül – fejezte be, majd elment.
Nem akartam belegondolni. Semmit nem akartam. A szívem persze azt diktálta, hogy tényleg próbáljak meg Robbal úgy viselkedni, ahogy azelőtt, de… Most már nyugodtam a hasamra fektethettem a kezem. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Akarnám én azt még egyszer? Carrie megkeserítené az életünket, akár elveszi őt Rob, akár nem. Erre pedig senkinek semmi szüksége. Főleg nem a babának, aki bennem növekszik. És akiről soha nem szabad tudomást szereznie az apjának.
- Jól vagy? – kérdezte Alex. Észre sem vettem, mikor jött ki hozzám. Felkaptam a fejem, és ránéztem. Még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból, miközben bólintottam. Alex szemmel láthatóan nemcsak zavarban volt, de el is bizonytalanodott. – Mit akart itt?
Ő is tudta, hogy kicsoda Brad. Nagy vonalakban elmeséltem neki, miről beszélgettünk. Erre még jobban elkomorult az arca.
- És most… – kezdte, de be sem kellett fejeznie a mondatot.
- Nincs és. Minden marad, ahogy eddig – döntöttem. Végre egyszer az életben csakis és kizárólag magamra és a születendő gyermekemre akartam gondolni. Mindent és mindenkit mellőzve úgy, hogy ne kelljen tekintettel lennem a befolyásoló körülményekre.
Rob sajnos egy ilyen körülmény volt. Ha megtudná, hogy mit érzek iránta valójában, akkor azzal csak felbolygatná az érzelmeimet. Amelyek így is épp elég kuszák voltak attól, hogy engedtem neki, és ismét az ágyába feküdtem. Mindezen gondolatok ellenére alig vártam a másnapot, amikor újra együtt lehetünk. Egy ideig még legalábbis. Két hónap múlva már úgyis látszani fog rajtam az állapotom, úgyhogy akkor megint el kell majd hagynom. Beleszakadt a szívem ebbe, de ezt tartottam a leghelyesebbnek.
Alex örült, amiért így vélekedem, és tekintettel arra, hogy korábban azt kértem, hagyjon egy kicsit egyedül, most is fogta magát, és visszaindult a házba. Előtte még adott egy puszit az arcomra.
- Fantasztikusan erős vagy! – mondta elismerően. Nem éreztem magam annak. Épp ellenkezőleg. Egyre gyengébb voltam, már ami az elhatározásomat illette.
Brad szavai ott motoszkáltak a fejemben. Eddig is tudtam őket, de így hallani is… kimondva. Teljesen más volt. Egészen estig bírtam nem megváltoztatni a döntésemet. Akkor már viszont úgy gondoltam, ha tényleg igaz, amit Brad mondott, Rob megérdemel még egy esélyt. Illetve nem is esélyt, csak némi segítséget. Elvégre ő is mellettem volt, amikor én igyekeztem kikecmeregni abból, amibe ő maga, valamint Alex taszítottak.
Vacsoránál közöltem a férjemmel, hogy van egy kis elintéznivalóm, és egyből Rob lakásához hajtottam. Ott viszont megdöbbentő látvány fogadott. Carrie-t láttam az autója felé igyekezni, szemmel láthatóan jókedvűen. Egyértelmű volt, mit keresett itt. Végtére is, össze fognak házasodni, közös gyereket várnak, és így tovább… A fájdalom az üléshez szegezett. Moccanni sem bírtam egy jó ideig.
És utána sem szálltam ki a kocsimból. Nem bírtam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis mit keresek én itt? Tökéletes száznyolcvan fokos fordulatot vett az a bizonyos kocka. Ezúttal én voltam a harmadik – és egyben (vagyis bennem) a negyedik – fölösleges személy ebben a történetben. Azon is eltűnődtem, hogy Rob vajon hogy csinálta? Nyilvánvalóan gyötörte a féltékenység a férjem miatt, ezt egy pillanatig sem titkolta.
De ettől függetlenül: hogy bírta elviselni, hogy más mellett fekszem éjjelente, más ölel át és egyáltalán… azt, hogy volt egy olyan személy az életemben, aki már csak etikailag is fontosabb szerepet töltött be az életemben, mint ő? Én erre képtelennek éreztem magam. A szerelem hajtott bennünket folyton egy irányba, és a vágy űzött egymás karjaiba, de mégis másnak éreztem a két helyzetet. Akkoriban még szó sem volt gyerekről. Főleg nem kettőről.
Ma délután Brad szavainak hatására ráébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, többet kellene adnom. Ha már egyszer hagytam, hogy megint itt – pontosabban az ágyban – kössünk ki… Nem lett volna szabad. Tartanom kellett volna magam ahhoz, amit még a szigeten elhatároztam. Bár az még rosszabb lenne, mert ennyit sem kaphatnánk egymásból – jutott eszembe.
De most… Határozottan nyúltam a slusszkulcs felé.
(Rob)
Brad nem avatott be a részletekbe, hogy miről beszélgetett Kristennel, de maga a tény, hogy egyáltalán elment hozzá, furcsán jó érzésekkel árasztott el. Aztán mégis dühös lettem.
- Minek zaklattad? – kérdeztem tőle ingerülten.
- Nyugi, én csak neked akartam jót! – védekezett rögtön. – Rossz nézni már, mennyire használhatatlan vagy… – Ebben igaza volt. Nem volt kedvem semmihez. Nem is csináltam semmit.
Ez főleg annyiból áll, hogy csupán az életben maradás szintjéig érdekelt például az evés. Ezt is csak Kris miatt erőltettem, bár Brad mai magánakciója után kételkedni kezdtem benne, hogy valaha még szóba áll velem. Nem akartam, hogy tudja, mennyire hiányzik valójában. Persze biztosan látta és érezte rajtam, akárhányszor együtt voltunk, ő azonban gondosan titkolta, hogy ugyanígy viseltetne az irányomban. Nem akar megint belém szeretni… Brad próbálkozása hiábavaló volt.
A reményem kimúlásával ismét eszembe jutott Carrie. Carrie, aki megkeseríti az életem. Nem akartam elmenni vele másnap a nőgyógyászhoz. Sőt! A világon semmit nem akartam csinálni vele. Soha többé! De most elsősorban dokihoz kísérgetni és úgy tenni, mintha tényleg valódi örömmel várnánk azt a babát. Csakhogy ez nem így volt. Szerettem volna gyereket, a problémát csupán az okozta, hogy nem tőle. Azt viszont nem vette volna be a gyomrom, hogy magára hagyjam ezt a kicsit, ha már egyszer így alakult. Nem ő tehet róla, hogy hogyan (nem) érzek az anyja iránt.
Megint felfordult a gyomrom a gondolatra, amikor eszembe jutott, hogy el kell vennem feleségül. El akartam terelni a gondolataimat, ezért a bárszekrényhez mentem, hogy valami töménnyel tompítsam az agyam alvás helyett, vagy azt elősegítendő. Éppen visszaültem a kanapéra – a hálószobát nagy ívben kerültem, amikor egyedül kellett itt lennem, Kris nélkül –, amikor megint kopogtak.
Nem volt kétséges, ki nem hagy élni megint.
- Tűnj a francba innen, Carrie! – ordítottam az ajtó felé, de a kopogás megismétlődött. Hozzá vágtam a poharat, amit a kezemben tartottam. Az üvegszilánkok és a benne levő ital beterítette az előszobát, amint annak nekicsapódva atomjaira tört. – Azt mondtam, húzz el innen és hagyj békén!
Ekkor csend. Reméltem, hogy értett a szóból, és mára már békén hagy, amikor egy halk hang szólalt meg az ajtó túloldalán.
- Rob? Én vagyok az…
Millió közül is felismertem volna. Kristen!
...
