Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
Van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
Ami szerelmed növeli.
Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
Ne tudd meg, hogy az életem mily
Üres, fekete, ostoba!
(Kristen)
Megdöbbentem, amikor Rob megütötte Alexet, és először nem is értettem, miért tette. Így legalább nem kellett hazudnom a férjemnek, amikor később rákérdezett. Az incidens után rögtön kórházba vitték. Nekem ott kellett maradnom a forgatáson, és még utána is foglyul estem, amikor Rob berántott az öltözőjébe, és ránk zárta az ajtót. Haragudtam rá, de a csókjainak most sem tudtam ellenállni. Csak annak, amit mondott. A tette valamelyest ráébresztett, ki mellett is van a helyem – mindent elsöprő vágy ide vagy oda.
Saját magamnak is fájdalmat okoztam a szavaimmal, melyekkel őt próbáltam sebezgetni. Ezerszer rosszabb volt, mint a reggeli balesetem a fürdőben. De nem volt más választásom. Alex orrvérzése sokkal jobban aggasztott. Legszívesebben vele mentem volna, de miután Rob kihátrált az öltözőből, engem is kizavart. Most az egyszer nem hagytam magam elküldeni, és vele maradtam, míg el nem vitték a mentők. Az egyik szünetben felhívtam, de közben már vissza is ért a szállodába, és lefeküdt pihenni, amíg nem ér véget a forgatás. Késtem, mert Robbal múlattam az időt az öltözőjében. De szerencsére senki nem vett észre. Alex pedig aludt, amikor beléptem az ajtón, így alkalmam nyílt gyorsan lezuhanyozni, hogy mindent lemossak magamról, ami történt.
Utána befeküdtem mellé az ágyba, és vegyes érzésekkel eltelítetten gondolkodni kezdtem. Alvásról szó sem lehetett. Rob azt mondta, szeret. És nem először. Emellett megkért, hogy maradjak vele. Azt ugyan nem mondta ki, hogy hagyjam is el Alexet, de a hangjában ez vibrált. Beleborzongtam az emlékekbe. Nemcsak azokba, amelyeket tettünk, hanem azokba is, melyeket mondtunk. Szívem egyik fele azt kiabálta, hogy viszonozzak mindent, amit ő érez, és adjam meg neki, amit szeretne. A másik fele viszont emlékeztetett az eskümre: nem a házasságira, hanem amit magamnak fogadtam meg. Hogy nem hagyom el Alexet soha, amíg a halál el nem választ.
Külsőleg semmi – szinte semmi – nem látszott rajta, de a betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta. Ezt jelezték az időről-időre előforduló rosszullétei, amik egyre csak rosszabbodtak. Pár hete éltük át a legutolsó nagyobbat, amikor majdnem belehalt a kiszáradásba, de most megint elindult valami, pont, mint akkor: kisebbekkel. Féltem és féltettem őt. És nem engedhettem szabadon a Rob iránt éledező érzéseimet, amíg… bele sem mertem gondolni, meddig is. Tudtam, hogy ezzel csak szenvedést okozok neki, és magamnak is, de nem hagyhattam el Alexet most, amikor megint nagy szüksége volt rám.
Meglepett viszont az, amit Robnak mondott, hogy ő maga zavarna el, ha látná, hogy mással vagyok boldog. De én vele akartam az lenni, amíg lehetséges. Most is inkább őhozzá simultam ahelyett, hogy átszöktem volna titkos kedvesemhez a szomszéd lakosztályba. Álmában is átölelt, én pedig sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam így, mint Rob karjaiban. Ott többnyire feldúlt voltam az ismeretlen, de megállíthatatlanul megbizsergető érzésektől, melyek átjártak már akkor is, ha csupán a hangját meghallottam. Alex jelentette a nyugalmat az életemben a Rob által kiváltott szenvedélyek ellen. Gyűlöltem magam, amiért akartam mind a kettőt, de dönteni képtelen lettem volna. Fogalmam sem volt, meddig bírom ezt így még.
A reggel hamar eljött, én pedig egy szemernyit sem jutotta előrébb. Alex nem csinált nagy ügyet az előző nap történtekből, mégis zaklatottan vártam, mikor teszi fel a kérdést: mi van kettőnk között. Mégsem így történt. Higgadtan telt a reggel, leszámítva azt, hogy nem jött be velem a forgatásra. Azzal indokolta, hogy nincs gyomra végignézni, amint mással ölelkezek, még ha csak a szerep kedvéért is. Kiváltképp, ha ez a valaki Rob. Ezt nem tette hozzá, de a hanglejtése kétségtelenül erre utalt.
És igaza volt, jobban ismerte a forgatókönyvet, mint én. Rögtön az első jelenetnél majdnem-pucérra kellett vetkőznöm, Robnak szintúgy. Egyetlen takaró fedte egymáshoz simuló testünket. Rendezői utasításra kezdtük el falni egymás ajkait, csak mi tudtuk, hogy itt több is zajlik, mint egyszerű felvétel. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne nyögjek fel, mert attól csak mindketten még inkább beindultunk volna. De nem volt mázlim.
- Nyögjetek is! – jött a parancs a következő percben. És mi nyögtünk. Rob már ekkor olyan izgalmi állapotba került, hogy a szünet elrendelésekor tovább maradtunk a helyünkön, én görcsre hivatkozva, ő pedig sportorvosi szakértelmet hazudva. Masszírozni kezdte a lábam, de gyakran túlságosan is felfelé merészkedett a keze a combomon. Nem sikerült lecsillapodnia, de a szünetnek is vége lett egyszer.
Úgy tűnt, valamiért mintha elfogadná, amiket előző nap a kapcsolatunk legálissá tétele elleni érvként hoztam fel és őt is már csak a vágy motiválná. Ebédszünetben először Alexet hívtam, majd vele tűntünk el az öltözőmben, hogy az ajtót magunkra zárva legyünk egymáséi. Utána már valamivel zökkenőmentesebben ment a felvétel is. Legalábbis a vágyainkat sikerült annyira kordában tartani, hogy ennek ne legyenek külső jelei a testünkön. Főleg az övén.
A nap végén külön mentünk vissza a szállodába, és ő utána már nem is mutatkozott. Szerencsére, ugyanis mi minden nap a hotel éttermében vacsoráztunk. Nem szerettem volna, ha csak véletlenül is összefutnak Alexszel. A múltkori félreértés óta ez nem történt meg, és így volt ez jól. A következő napok ugyanígy teltek, azzal a különbséggel, hogy fél órával előbb érkeztünk mindig a stúdióba, hogy könnyebben viseljük aztán a felvételeket, melyek végeláthatatlanul kellemetlen helyzetbe hozhattak volna minket.
Aztán elérkezett a péntek. Alexnek mennie kellett, és előreláthatólag hétfőig nem is tudott visszajönni. Ennek örültem is, meg nem is. Örültem, mert végre nem kell bujkálnunk, és akár egész éjszaka is együtt lehetünk Robbal anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne. De nem örültem, mert Alex megint betegnek látszott, hiába próbálta titkolni előlem. Túl jól ismertem már azt az álmosolyt, amit ilyenkor az arcára varázsolt. Mégis megkíséreltem jó képet vágni a dologhoz, és vidáman kísértem ki a reptérre, ahol egy magángép várta. Mégsem akaródzott elindulnia.
Ekkor rám nézett, és szomorúságot láttam megcsillanni a szemében.
- Hiányozni fogsz – mondta.
- Te is nekem – szöktek könnyek a szemembe. Utáltam, amikor el kellett válnunk egymástól. Egyúttal most örültem is, mert tudtam, hogy Rob már nyilván vár. Reggel ugyanis valamilyen meglepetést helyezett kilátásba.
Alex magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt, amilyent napok óta nem tapasztaltam nála. Most kivételesen tudtam, kinek a karjaiba vagyok, a Robbal kapcsolatos gondolataimat későbbre tartogattam. Visszacsókoltam, és hagytam, hogy a gépre húzzon közben. Csak ott tértem magamhoz.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem, mikor egy pillanatra elengedett, hogy levegőt vehessek.
- Gyere velem – súgta, mire elakadt a szavam.
- Nem mehetek, holnap is dolgozunk – nyögtem végül. Ekkor más búcsúhoz folyamodott. Kiküldte a személyzetet, és magunkra csukta az ajtót. Nem féltem tőle, csak attól, hogy mire készül. És a félelmeim be is bizonyosodtak, amikor újra magához vont, és keze már a blúzom alatt járt.
- Alex – suttogtam. Most erre nem voltam felkészülve, mégis éreztem rajta valamit, ami arra utalt, hogy jobb, ha nem ellenkezek túl hevesen. Az lett a vége, hogy egyáltalán nem ellenkeztem. Hagytam, hogy a gép belsejében található ágyra húzzon, és vetkőztetni kezdjen.
Mikor már meztelenül hevertem előtte, felállt, ő is ledobálta a ruháit, és visszafeküdt mellém. Először csak a kezével és az ujjaival sikerült nyögéseket kicsikarnia belőlem, majd egy pillanatra eltűnt. Igyekeztem magamhoz térni, mert az ő érintése is még fel tudott izgatni, hiába nem esett olyan jól, mint Robé. Mielőtt helyreállt volna a vérkeringésem, széttárt lábaim közé feküdt, és egyetlen mozdulattal belém hatolt. Erre felpattantak a szemeim, de csak az ő nyugodt tekintetébe ütköztem. Megszólalni nem tudtam, megdermedtem. A takarót markoltam, amikor mozogni kezdett. Én nem voltam rá képes, valószínűleg egy darab faként feküdtem ott, de ő tudta, hogyan oszlassa el a gondolataimat. Megcsókolt, és ujjaival is tovább izgatott. Ekkor már nem érdekelt semmi, csak a beteljesülés. Amely kisvártatva meg is érkezett. Heves csókkal adtuk át neki magunkat. Alex pillanatokon belül követett.
Az agyam túl gyorsan tisztult ki, és rájöttem, hogy amit tettünk… az… borzasztó következményekkel járhat. Férjem ezzel szemben elégedettnek tűnt. Lassan kihúzódott belőlem, és a karjába vont.
- Nem lesz baj, ne félj – mondta, én mégis elsírtam magam. Nem voltam még felkészülve… sőt, egyáltalán nem volta felkészülve arra, mi lesz ha...
(Rob)
A folyosón álldogáltam, és tovább vártam. Jelenleg arra, hogy Kristen végre megérkezzen. Nem nyitott ajtót, ezért türelmesnek kellett lennem, amíg meg nem jön. A portán azt mondták, még nem ért vissza, így elvetettem azt a magyarázatot, hogy a szobájába zárkózott volna előlem.
Legalább újabb fél óra telt el, mire nyílt a liftajtó és kilépett rajta ő. Megtorpant, amikor meglátott, de lassan folytatta az útját.
- Szia – köszöntöttem boldogan, amikor mellém ért.
- Szia – felelte. Valamiért úgy tűnt, nincs jó kedve, az érintésem elől is kitért.
- Mi történt? – faggattam, és hiába akarta rám csapni az ajtót, miután belépett a szobájukba, nem hagytam. Utána mentem. – Kris – szóltam hozzá. Rég – vagy tán még soha – nem láttam ilyen elcsigázottnak. – Minden rendben?
Ekkor rám nézett és sírva fakadt. Megdermedtem. De egy belső késztetésnek engedelmeskedve magamhoz öleltem, és megnyugtatóan cirógattam, míg arra vártam, hogy kizokogja magát. Egy furcsa félelem szivárgott közben a szívembe, melyre nem találtam magyarázatot.
- Alex elment – suttogta kicsivel később, amikor már nem rázta úgy a testét a sírás. Inkább csak csendben remegett tovább.
- Tudom – feleltem, de nem voltam benne biztos, hogy ennek ő is annyira örül, mint én, vagy… egyáltalán nem. – De hétfőn újra itt lesz, nem? – Ez a tény egyáltalán nem volt az ínyemre, de tehetetlen voltam ebben az ügyben. Nem akadályozhattam meg, hogy visszajöjjön.
Kristen nem válaszolt, csak kibontakozott a karjaimból, és közölte, hogy elmegy zuhanyozni. Bármennyire is szerettem volna, nem mentem utána. Kifosztottam a szobájuk bárszekrényét, és míg ő tusolt, azon töprengtem, mi lehetett az, ami így kiborította. A múltkor is voltak már külön, mégsem sírt miatta. Mert a karjaimban volt. De most… Valamiért az a balsejtelem járt át, hogy ma nem is lesz.
Hamar végzett, és már valamivel derűsebbnek látszott a hangulata, de engem nem vert át. Tudtam, hogy belül még emészti valami. A szemei is ezt tükrözték.
- Milyen meglepetésről beszéltél? – kérdezte a hálóba menet. Én a kanapéról figyeltem, ahogy magára kap valamit – azt az őrjítően szexi háttalan ruhát, amelyben a póker estéjén is felizzította a vérem. Válasz helyett odamentem hozzá, és magamhoz rántottam. Csókolni kezdtem, de félreérthetetlen mozdulattal tolt el magától.
- Kris, mi a gond? – kérdeztem egyre növekvő feszültséggel.
- Semmi, csak… Ne itt. Nem mehetnénk át hozzád? – nézett körbe.
Nekem sem volt kedvem abban az ágyban szeretkezni vele, ahol ő meg Alex… A gondolatot sem tudtam elviselni. Ennek ellenére kézen fogtam, és átmentünk hozzám. Szerelmem szeme elkerekedett a romantikus gyertyafény és vacsora láttán, amivel készültem. Némán fogyasztottuk el, jobban mondva gyűrtünk le pár falatot. Zavart, hogy nem mond semmit, zavart, hogy látszólag szívesebben lenne most máshol, csak nem nálam.
- Baj lenne, ha ma éjjel csak… összebújnánk? – kérdezte halkan, miután lerakta a villáját. Ez burkolt, de egyértelmű célzás volt arra vonatkozólag, hogy nem akar engem. Illetve nem úgy, ahogy eddig. Most máshogyan akart használni. De ez ellen sem volt kifogásom, a társaságára vágytam, mindegy, hogy hogyan.
A kérésének eleget téve, miután eloltottuk a gyertyákat, a hálóba mentünk. Ott levette a nemrég magára húzott ruhát, és fehérneműben bújt a paplan alá. Követtem – ahogy a pokol mélyére is követtem volna, bár úgy éreztem, ez máris az, hisz kérte, hogy ma ne érintsem meg. Én is ledobáltam a ruháimat, és befeküdtem mellé. A boxeremet magamon hagytam. Kris egyből a karjaimba bújt, és olyan szorosan ölelt, hogy egészen megijesztett.
- Mi történt? – kérdeztem újra. Tudni akartam, mi a baja, akkor is, ha az fájdalmas lesz.
- Lefeküdtem vele - bökte ki aztán. – A gépen, mielőtt elment volna – szipogta. Én már az első szótag óta mozdulatlan voltam. A vállát cirógató ujjaim is megdermedtek.
...
