80. fejezet
"Az időnk fogy. Mint a Hold, mikor kigömbölyödte önmagát.
Szeretlek, de félek, mégsem nyerhetem meg ezt a csatát.
Készülök rá, mert tudom, úgysem leszek képes téged végérvényesen elfeledni,
Biztonságot ad a gondolat: talán egyszer, a jövőben együtt tudunk majd létezni.
Titkom bennem vérzően ostromolja szívem-lelkem, de neked el nem árulhatom,
Mert bár feloldottunk pár tilalmat, a béke és a nyugalom,
amit egyszerűen muszáj számára megadnom."
(Rob)
Megértettem Kris indokait a további titkolózásunkra vonatkozóan. Azt is, amit Alexszel kapcsolatban mondott. Egyedül az fájt, mikor hallottam, hogy azt mondta neki, szereti. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nekem is ezt mondta ugyan picivel később, mégis… Nem éreztem elég biztosnak a felém irányuló érzelmeit. Jobban mondva állandóan elbizonytalanodtam.
Ezt növelte bennem az is, hogy az általa a férjének megígértek szerint másnap elutazott. Kelletlenül engedtem el, de mivel megígérte, hogy vissza fog jönni, hittem neki. Egyetlen kellemetlen pillanata volt csupán az átmeneti időre szóló búcsúnknak: amikor átölelt, majd a fülembe súgta, hogy csak engem szeret. Már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérjem, ne mondjon ilyet, de lenyeltem. Nem akartam vitát generálni. Inkább forrón megcsókoltam, hogy érezze, én mennyire szeretem őt. Fel is nyögött közben, aminek megörültem. Bármi is fog esetleg történni közte és a férje között, az biztos, hogy engem sem fog elfelejteni – gondoltam.
Valamelyest nyugodtabban vártam így az estét; akkorra ígérte, hogy jelentkezik.
Addig is megpróbáltam hasznossá tenni magam, ami azt takarta, hogy felhívtam például a családomat. Közöltem velük az igazságot, miszerint a házasságom nem valódi, így lehetőség szerint ne képzeljék az, hogy ez az évszázad legboldogabb love storyja. Azt is elmondtam nekik, hogy Carrie terhes és csak ezért veszem el, de arról hallgattam, hogy tulajdonképpen a zsarolása miatt döntöttem így. Amelyre a megoldást megtaláltuk ugyan, de Kris nem ment bele Alex miatt.
Ha egy csepp tolerancia sem lett volna bennem, akkor nem érdekelt volna az állapota, de mivel szerelmem sajnálta – és szerette – őt, megpróbáltam figyelembe venni a rá is vonatkozó dolgokat. Nem ment könnyen, mert a féltékenység újra elvakított időnként, és hiába éreztem biztosabbnak Kristennel a saját hosszú távú jövőmet, mint az övét, nem voltam róla meggyőződve, hogy teljesen nyugodt lehetek. Kris már épp elégszer változtatta meg a véleményét és a döntéseit velünk kapcsolatban ahhoz, hogy most is úgy érezzem, ez az általa felém sugallt szerelem és boldogság csupán átmeneti, és lesz még ennek nem túl pozitív folytatása is. Legalábbis rám nézve.
A délután során felhívott Carrie, hogy közölje, bár idiótának tart, amiért a régi szép idők emlékére sem akarom néhanapján megkefélni, hanem inkább a hűtlen ribancommal múlatom az időt, ennek ellenére egyelőre mégsem fog kitálalni rólunk a médiában, mivel akkor elveszne a játék az életéből.
- Undorító vagy – képedtem el ezen, de valójában nem csodálkoztam rajta.
- Egyébként jövő hét pénteken van megint jelenésem az orvosnál. Ha kíváncsi vagy a gyerekedre, akkor eljössz velem.
- Meglátjuk – feleltem. Maximum a gyerek az, ami vele összeköthet, ez nem volt számomra kétséges. Meg az a kurva házassági szerződés, amit nem kellett volna aláírnom… De már késő volt ezen keseregnem.
Miután letettük, eltöprengtem azon, Carrie vajon meg fog-e változni, ha megszületik a pici. Biztosra vettem, hogy igen: akkor majd már vele fog zsarolni. Szándékomban állt elperelni tőle, amint ez lehetségessé válik. Az egyetlen, reményre okot adó, mégis meglehetősen morbid gondolatomat az adta, hogy ha Alex akkor már nem él, esetleg Kris hajlandó lenne hozzám jönni, miután elváltam Carrie-től, és talán... Á, de hogyan is kívánhatnám tőle, hogy neveljük fel közösen azt a gyereket, aki a félrelépésemből származik? – lomboztam le magam. Erre én sem biztos, hogy képes lennék…
Gondolataimból a mobilom ciripelése riasztott fel. Kris telefonált. Rögtön megdobbant a szívem, amint a hangját is meghallottam.
- Szia! Már itthon vagyunk – mondta.
- És mikor láthatlak? – kérdeztem gyorsan.
- Ma éjszaka itt maradnék, de holnap délután átmegyek. – Nem lettem boldog tőle, hogy szinte még egy teljes napig nem találkozhatunk, ráadásul éjszaka sem.
- Hogy van Alex? – kérdeztem rá a félelmeim okára.
- Jól! – adott rájuk még több okot Kristen. – Sokkal jobban, mint tegnap, úgy tűnik, jó hatással van rá a… én. – Pont ettől tartottam.
- Le fogsz feküdni vele? – csúszott ki a számon. Tudtam, hogy beteg a férje, de attól még férfi is. Kristen egy másodpercig levegő után kapkodott, majd tiltakozni kezdett. Túl hevesen.
- Nem! Ha hiszed, ha nem, másféle kapcsolat van köztünk. Én… csak… segítek neki. – Igen, el tudtam képzelni, milyen segítőkész… Aztán vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem, nem érdekel. Semmi kedvem meg energiám nem volt most még ehhez is, hogy megpróbáljam esetleg lebeszélni róla, ha úgy döntene, hogy a volt férje ágyába bújik.
- Oké, holnap várlak – feleltem, majd befejeztem a beszélgetést. Még hallottam, hogy Kris a nevemet mondja, de úgy éreztem, hogy akármit is teszek, örök második leszek az életében.
Borzalmasan lassan teltek az órák, és üresen. Egész végig azon agyaltam, hogyan tudnék valahogy mégis megszabadulni Carrie-től. Arra jutottam, hogy sehogy. Mivel Kristen nem akar nyilvánosan megjelenni velem sehol, sőt, még a filmet sem vállalja el, ezzel csak Carrie-nek kedvez, hisz ha kiderül, mit tettem vele, ez is azt fogja alátámasztani.
A másik gondolatomat igyekeztem kiűzni az agyamból: egy bizonyos szempontból ott tartottunk, mint régen. Majd’ megevett a féltékenység, mivel éppen nem velem volt, hanem a férjével. Nem akartam elképzelni, mit csinálnak éppen.
De aztán egyszer csak meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Odakint már sötét volt, és az elmúlt órák alatt úgy a gondolataimba mélyedtem, hogy azt sem hallottam volna meg, ha egy bombát dobnak le a ház elé, de erre felkaptam a fejem.
Kristen közeledett felém. Az erkélyen ülve pont ráláttam a nappalira. Egyből ide indult. Hát mégis eljött! Tudtam, hogy talán csak azért, mert kifogásoltam a hollétét, de nem érdekelt. Kellett nekem, szükségem volt rá! Ahogy a férjének is, aki halálos beteg – jött elő rögtön a lelkiismeret furdalásom, de elnyomtam magamban. Inkább megvártam, amíg odaér hozzám.
- Szia – köszönt halkan. Megállt előttem, de egyelőre nem úgy tűnt, mint akinek más tervei is vannak, például az, hogy megcsókoljon. – Úgy döntöttem, nem fogok veszekedni veled, Rob. És megbántani sem akarlak azzal, hogy azt hidd, éppen a férjemmel szeretkezem.
- Kris – suttogtam. Most döbbentem csak rá, hogy igazságtalan voltam. Hisz ő csak jót akar mindkettőnknek. Én meg nehezítem a helyzetét. – Ne haragudj – kértem bocsánatot.
- Itt maradok veled – mondta halkan, majd az ölembe kucorodott. Bűntudatosan magamhoz húztam, és beszívtam az illatát, amely most is – mint mindig – megnyugtatóan hatott rám. És egyben izgatóan. – Esténként át tudok jönni, de napközben szeretnék vele lenni – folytatta.
- Jó – egyeztem bele. Bármibe! – De az sem gond, ha néha otthon maradsz, megértem, hidd el. – Kételkedve nézett rám, mire tovább bizonygattam. – Gondolkodtam. És igen, még mindig féltékeny vagyok rá, mert… egészen más vele a kapcsolatod, mint velem, vagy... mint nekem Carrie-vel. – Éreztem, hogy Kris megdermed a karjaimban, mire magyarázkodni kezdtem. – Nekem eszemben sincs ezen változtatni. De ti barátok is vagytok, ami tök jó. Hihetetlenül jó szíved van. És szereted is – fojtottam el egy fintort.
- Nem úgy, ahogyan téged – szólt közbe halkan.
- Tudom. – Legalábbis reméltem, hogy így van. – Ha szüksége van rád, akkor egyértelmű, hogy mellette a helyed. És megértem azt is, miért nem mentél bele a nyilvánosságosdiba.
- Erről holnap akartam veled beszélni – motyogta. Gyorsan megkérdeztem, hogy érti ezt, mire legnagyobb döbbenetemre így felelt. – Alex is azt tanácsolta, amit Brad kitalált. Elmeséltem neki, mert ő is érintett abban valamilyen szinten, hogy mivel zsarol… Carrie.
- És? – Nem számítottam rá, hogy Alex lesz az, aki ebben a dologban a segítségemre lesz.
- Szerinte is hasznos lehet, ha többször mutatkozunk együtt. Akkor Carrie-t könnyedén megcáfolhatnánk, legalábbis a mi ügyünkkel kapcsolatban. – Elképedtem. Már azon is, hogy Kris hallgatott a férjére, és neki mondhatni egyből „engedelmeskedett”, míg előző nap, amikor Brad és én felvezettük neki, hevesen tiltakozott. De ez most nem számított, a lényeg az volt, hogy talán mégis belemegy, mivel Alex így tulajdonképpen abba egyezett bele, hogy Kris nyíltan az enyém lehet. Tiszteltem és hálás voltam neki ezért, valamint örültem, hogy ezáltal a dolog egyik része megoldódott.
- És a film? – kérdeztem rá a másik felére. Szerelmemnek erre is volt kész válasza.
- Azt nem vállalom – mondta habozás nélkül. Kérdő tekintetemre megmagyarázta. – Nem akarunk nagyobb hírverést a kelleténél. És ha elkezdenénk forgatni, rá sem volna annyi időm. Amíg… él, addig nem filmezem.
Tisztán kihallatszott a szavaiból, hogy tényleg sokat jelent neki a férje és hirtelen elszégyelltem magam. Túl önző voltam. Talán…
- Mennyi még? – kérdeztem együtt érzően. Kris fájdalmas pillantást vetett rám.
- Néhány hónap. – Tudtam, hogy fel kéne ajánlanom, ne találkozzunk addig, hogy nyugodtan együtt lehessenek, de ez szinte egy öngyilkossággal ért volna fel a számomra. Én legalábbis nem éltem volna túl, hogyha mindazok után, ami eddig történt köztünk és velünk, ha csupán hónapokra is, de külön kell válnunk.
- Ha szeretnéd, akkor addig maradj vele – mondtam ki mégis, bár félig megszakadt a szívem. Kris meglepetten, de inkább értetlenül pislogott rám.
- Most megint szakítani akarsz? – sóhajtott fel aztán.
- Nem tudom, mi lenne a legjobb… – vallottam be őszintén. – Annyira szerettem volna, ha máshogyan alakul minden. Ha nem lenne ez az őrült felhajtás körülöttünk – céloztam itt a színészlétre –, sokkal könnyebb lenne minden…
- Nem lenne könnyebb, Rob. Csak nem lennének tele velünk az újságok, de attól még ugyanilyen bonyolult lenne… – Igaza volt. De akkor is szívem szerint megkíméltem volna ettől az egésztől. Ráadásul mindez miattam történt. A baj alapja is, valamint ez, hogy megpróbálunk lehetőség szerint mihamarabb kikeveredni belőle.
Egyre inkább úgy éreztem, jobban tenném, ha mégis inkább kiszállnék az életéből. Akármilyen fájdalmas is lenne utána a létezés. Nélküle… Megosztottam vele a gondolatot, mire ellenkezni kezdett.
- Nem játszom le veled azt, amit a múltkor – közölte végül riadtan. Meghatott a ragaszkodása. Elnapoltam a dolgot, magamhoz öleltem, majd finom puszikkal borítottam be az arcát, végül a száját. A homlokomat az övének támasztottam aztán, és gyengéden végigsimítottam a hátán. Éreztem megborzongani.
- Nem bírnám végigcsinálni nélküled ezt az egy évet – vallottam be gyengeségem. – És utána… – Én elhallgattam, de ő felemelte a fejét, és kíváncsian nézett rám. Egyelőre boldogan. Aztán fokozatosan elkomorult a tekintete. – Szeretném majd magamhoz venni a gyerekemet. – Úgy gondoltam, most vagy soha. Elmondom neki, mik a jövőbeli terveim, hogy aztán szabadon dönthessen. – És… nem tudom, hogy… képes lennél-e…
- Mit? – szakította félbe a dadogásom halk, ám idegesen vékony hangjával.
- Szeretném veled együtt felnevelni – suttogtam el. Kristen szemei tágra nyíltak, a lélegzete elakadt. – Tudom, hogy… ez nem könnyű, de… kérlek… csak gondold át – nyögtem végül.
- Rob… – sóhajtotta, de már korábban megláttam a választ a tekintetében.
- Felejtsd el! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! – kértem, és további beszéd helyett csókolni kezdtem. Először ellenállt, de aztán viszonozta a gyengédségeimet. Kisvártatva az ágyban kötöttünk ki, és még jó néhány órán keresztül nem eresztettük el egymást.
Hajnalban kimerülten öleltem magamhoz, és egyetlen dolognak örültem: most itt van velem. És csak ez számít…
(Kristen)
Robbal napokig nem hoztuk fel sem a nyilvánosságra lépés, sem pedig a gyerektémát. A nappalokat a férjemmel és Bonbonnal töltöttem, az éjjeleket pedig vele. Még nem került sor a nagy leleplezésre a részünkről, vártuk az alkalmat, mikor lenne a legjobb, a legegyértelműbb megjelennünk valahol úgy, hogy abból mindenki számára egyértelmű legyen, együtt vagyunk, valamint szeretjük egymást, és ehhez ne is férjen többé kétség.
Kitűztük a napot is – egy díjkiosztó gálára voltunk hivatalosak mindketten. Ő közölte Carrie-vel, hogy nélküle megy, én pedig Alexet kértem meg, hadd menjek egyedül. Ő a kezdetektől – jobban mondva amióta megtudta a zsarolásos históriát – arra buzdított, hogy tegyek így. Hadd tudja meg ország-világ, hogy Robbal igenis egy pár vagyunk, hiába húzzák majd rá, hogy elvette Carrie-t, mert teherbe ejtette és most egy másik nővel csalja, ennél tökéletesebben nem védhettük volna ki a pszichopata neje fenyegetőzéseit.
A gáláig még egy nap volt vissza, de én úgy éreztem, egyre inkább kicsúsznak a dolgok a kezünk közül. Rob még a múltkor arra kért, hogy neveljem fel a gyerekét, amit Carrie szül majd neki. Azaz nem én, hanem ő és én, együtt. De ez képtelenség, hogyan tehetném? Azaz… Persze, hiszen az ő gyermeke, de… Épp elég akadályt jelentett ez a „de” ahhoz, hogy igent mondjak. Meg különben is… hol van az még? Carrie lassan ugyan a negyedik hónapba kerül, de még nem látszik rajta semmi, ahogy rajtam sem.
Még körülbelül másfél hónapom volt vissza, hogy aztán enyhén bár, de gömbölyödni kezdjek, és eltűnjek a világ – és szerelmem – szeme elől. Ebből a dologból nem engedtem, bár Alex sokszor, de többnyire hatástalanul próbált meggyőzni, hogy mondjam el Robnak az igazat.
- Nem akarom, hogy az egész világ azon csámcsogjon, hogy egy erőszakból született gyerekem lesz – védekeztem ilyenkor.
- Azt úgysem fogják megtudni. Ti letagadjátok, és mindenki láthatja, hogy boldogok vagytok – tette hozzá szemlesütve.
- De te is… – kezdtem, de befejezni nem tudtam.
- Én örülök nektek – mosolyodott el szomorkásan. Felálltam a székből, amelyben eddig tartózkodtam, és az ölébe ültem. A nyakát átkarolva adtam egy puszit az arcára.
- Sajnálom – szomorodtam el. Hiába próbálta titkolni, tudtam, mennyire kellemetlenül érinti a dolog.
- Nincs mit sajnálnod. Jól cselekszel, hidd el – biztatott, majd elkezdett köhögni, és inkább eltolt magától.
Az állapota sajnos a most már komolyan vett kezelések ellenére is rosszabbodott, alig mertem itt hagyni éjjelente, mert attól tartottam, akkor fogja valami baj érni. Erre mindig csak annyit felelt, hogy ezt nem lehet előre kiszámítani. Úgy festett, mintha már készülne a halálára, amely hamarosan várható volt, én viszont nem akartam. Akárhányszor kiborultam emiatt, mindig bezárkóztam a szobába, hogy ne lássa rajtam, mennyire szenvedek miatta. A családomat fogom elveszíteni – legalábbis így éreztem. A bennem növekvő magzat tartotta még benne a lelket, legalábbis a jókedve az megvolt. A jó egészsége már kevésbé.
A másik, életünket nehezítő körülmény Carrie volt, aki egyfolytában Rob nyakára járt, sokszor még éjjel is képes volt neki telefonálni – ezzel persze elrontva egy-egy meghittebb pillanatunkat –, hogy figyelmeztesse a kötelességeire. Ilyenkor többnyire elvonultam, semmi kedvem nem volt végighallgatni a vitájukat. Egyszer megkértem Robot, hogy tényleg, komolyan próbálja meg vele legalább a normális kommunikációt, hátha! Mert az örökös civakodásukból már kezdett kissé elegem lenni. Mindig az volt a válasza, hogy majd a díjkiosztó után le fog szállni róla a ribanc – ezt így, szó szerint. Kételkedtem benne, hogy így lesz, de ráhagytam.
Láttam rajta, hogy tényleg idegesíti, de mivel elválni nem tudott tőle csak úgy, kénytelen volt elviselni. Ő is látta rajtam, hogy én emellett még Alex miatt sem vagyok teljesen kiegyensúlyozott lelki állapotban, és többször felajánlotta, hogy maradjak otthon vele, ha ennyire aggódok érte, de nem volt kedvem ahhoz, hogy utána őt győzködjem arról, mennyit jelent nekem, így inkább vele maradtam éjszakánként. Ahogy most is.
Hosszú csókokkal és érzéki simogatásokkal kényeztettük egymást, mígnem elértük a tökéletes gyönyört, amit egy szívileg is egybeforrt pár elérhet. Ilyenkor megszűntek a gondok, megszűnt minden egyéb, csak mi ketten maradtunk. Meg a kisgyermeke bennem. Akiről továbbra sem tudott. Alex határozott állításai ellenére, miszerint Rob habozás nélkül engem választana a másik gyereke helyett, ha ez kiderülne, nem mondtam el neki. És jól tettem.
A sajtó borzasztóan felfújta a közös megjelenésünket a másnapi díjkiosztón, és a következő napon csaknem az összes címlap velünk foglalkozott. Carrie is kígyót-békát kiabált ránk, több sajtónak is leadta az infót, miszerint Rob nem is olyan régen megerőszakolt. Minket is hívtak néhány interjúra, amelyen együtt mondtuk el, hogy az információk tévesek. Több pszichológus is megerősítette, hogy képtelenség volna utána ilyen szerelmesnek lennünk. Ezt újabb és újabb közös szereplésekkel erősítettük meg, de úgy felfújták a dolgot, mintha legalábbis megjártuk volna a Marsot.
Lépten-nyomon firkászokba botlottunk, az utcára sem mehettünk ki anélkül még napok múlva sem, hogy ne követne bennünket egy-két hiéna. Még Alexet is megkérdezték, de ő azt nyilatkozta, hogy mivel elváltunk, és bár barátságban, nem szól bele a döntéseimbe, hanem maximálisan támogat. Szerencsére az ő titkára nem derült fény. A miénk viszont meglehetősen felbolygatta az életünket. Na, pont ettől akartam megkímélni a gyermekemet.
Még másfél hónap… Most már nyíltan, de csupán ennyi maradt nekem hátra a Robbal töltött boldogságból. Egyetlen dologban bíztam már csak: abban, hogy Alex nem megy el idő előtt, és velem lesz akkor is, ha majd el kell tűnnöm. Ekkor még nem tudtam, hogy a sors nem mindig azt akarja, amit én.
...
