71. fejezet

..
71. fejezet

Döntésem súlya fájó magányba taszít, szinte már nincs remény.

Minden tettem örök kárhozatba visz: hiszen te elmentél...

Bár ha visszatérne újból a csoda, mely éltetett,

De félek, ugyanúgy soha nem érinthetem már szívedet.

Kérlelem a sorsot – talán megkönyörül vérző lelkemen,

Ölelésed ízét eztán mindörökké érzem testemen.
Fárasztó az út, mely a végső, legteljesebb boldogsághoz vezet,

De nem adom fel! Hisz életem tökéletesen értelmetlen nélküled...

(Rob)

A cipőm alatt megcsikorduló üvegcserepekkel mit sem törődve siettem az ajtóhoz. Amint kitártam, végre megbizonyosodhattam róla, hogy nem hallucináltam. Tényleg Kris jött el hozzám.

- Gyere be! – invitáltam, és félreálltam, hogy be tudjon lépni, de a tekintete a padlóra siklott, és egy kicsit megrezzent. – Bocs, azt hittem…

- Semmi baj – szakított félbe, majd a szilánkokat ügyesen kikerülve elhaladt mellettem. Egyenesen a nappaliba ment, ott viszont tétován felém fordult.

Zavarban van – döbbentem rá. De miért? Én is abban voltam. Mégsem mertem megkérdezni, mit keres itt, az udvariatlanul hangzott volna. Ehelyett becsuktam az ajtót, és közelebb sétáltam hozzá.

- Megkínálhatlak valamivel? – jött ki belőlem a létező legostobább kérdés.

- Kösz, nem… – pillantott ismét az összetört pohár irányába. – Ma nálam járt Brad…

- Tudom, és sajnálom! Ne haragudj, nem én küldtem oda, esküszöm! – mentegetőztem, mielőtt azt hinné, én szervezkedtem ez ügyben.

- Nem hittem, hogy te küldted – felelte. Tényleg borzasztó tanácstalanul ácsorgott a szoba közepén, és mintha mondani akart volna valamit. Csak ez tartott vissza attól, hogy máris a karjaimba zárjam.

- Azt hittem, ma nem jössz ide – kezdtem, megpróbálva rávezetni arra, hogy mondja el a látogatása okát, mellyel totálisan meglepett. De örültem neki. Nagyon!

- Nem akartam – ráncolta össze a szemöldökét, majd felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Az ablakon kifelé bámulva folytatta alig hallhatóan. – Fogalmam sincs, mit keresek itt…

Én léptem ekkor közelebb, megkockáztatva, hogy… Tekintve, hogy nem omlott rögtön a karjaimba, mint mindig, amikor felkeresett, mellőzve a beszélgetést, minden eshetőségre felkészültem lélekben. Alig pár centire álltam meg mögötte.

- Én örülök, hogy itt vagy – suttogtam. Hirtelen semmi más nem számított és nem érdekelt, csak ez. Felemeltem a kezem, és a vállára simítottam, majd végig a karján. Talán most is csak a szex miatt jött – gondoltam –, annak ellenére, hogy máshogy indult a mostani találkozásunk. Ezt viszont nem akartam megtagadni tőle. Ahogy mást sem. Hisz mindenem az övé…

A kezét megérintve összekulcsoltam az ujjainkat. Éreztem megremegni, de végül hagyta, hogy magam felé fordítsam. Szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében. De nem tudtam, miért az. Illetve sejtettem, de nem voltam benne biztos. Muszáj volt megkérdeznem.

- Mi a baj?

Kris hosszan nézett rám, mielőtt elmosolyodott, és enyhén megrázta a fejét. De nem válaszolt. A kezét is kihúzta a markomból. Egy pillanatra megijedtem, hogy máris elmegy, anélkül, hogy magyarázatot adna a különös viselkedésére, ő viszont szerencsére máshogy tervezte ezt. A mellkasomra csúsztatta a tenyerét, aztán lábujjhegyre állt… Habozás nélkül megcsókoltam. A derekát átölelve húztam magamhoz közelebb, hogy érezze, mit váltott ki belőlem rögtön a közelsége. Végigborzongtam, mikor a csípőjét hozzádörzsölte máris feléledt vágyaim bizonyítékához.

Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy könnyezik. Félreraktam a testem követeléseit, őt pedig kissé eltartottam magamtól, és újra megkérdeztem.

- Mi a baj?

Szerettem volna tudni, mi jár a fejében, hátha akkor arra is fény derül, miért viselkedik most velem ilyen felemásan. Mintha félig visszakaptam volna azt a Kristent, aki eddig volt. Illetve azelőtt, hogy otthagyott engem a szigeten. A könnyei most esetleg arról árulkodtak – bár kicsit sem voltam biztos a tippjeim helyességében –, hogy rossz neki ez a helyzet, amelyben vagyunk.

Szerettem volna neki elárulni, miért muszáj mégis megnősülnöm, de mivel ez neki is fájó pontra tapintott volna, nem tettem. Enélkül is attól rettegtem, mikor fogja elunni az egészet, ami köztünk van. Ami köztünk lehet. Bár megkértem a kezét a szigeten töltött utolsó gondtalan és reményteli éjszakán, tisztában voltam vele, hogy az nem egyenlő számára az örök hűség fogalmával. Amit pedig már akkor megfogadtam, amikor legelőször találkoztunk azon a partin. Lassan egy éve már, hogy tartottam is hozzá magam. Csupán egyetlenszer botlottam meg, de azért már megbűnhődtem. Sőt, jelenleg is bűnhődöm miatta. Ki tudja meddig.

Mindennél jobban akartam Kristent, de ő nem akart már így engem teljesen. Nem úgy, mint régen. És tudtam, milyen gyötrelmekkel jár az, ha a szeretett személy máshoz tartozik. Még ha csak papíron is.

Kris sokáig nem felelt a kérdésemre, egy ideje már nem is az arcomat fürkészte, hanem a mellkasomra bújva sírt tovább némán. Nem tudtam ezt mire vélni, hisz már nagyon régen nyílt meg előttem ennyire. Meg is ijesztett most vele rendesen.

- Ne haragudj – húzódott el aztán. Egyetlen dologra tudtam csak gondolni, ami ezt kiválthatta nála. Legalábbis régebben volt rá példa.

- Alexszel történt valami? – kérdeztem rá a gyanúmra. Erre rám nézett, de egészen mást mondott, mint amire számítottam.

- Itt maradok veled… reggelig. – Nem értettem meg elsőre, hogy ez mit is akar jelenteni, de aztán rájöttem. És földöntúli boldogság költözött a szívembe. De még több dolog volt, amire kíváncsi voltam.

- És elmondod, hogy…

- Ne beszéljünk! – szakított félbe kérlelő hangon. Vagyis nem mondja el. Beletörődtem ebbe, de fogalmam sem volt, hogy most mit kéne csinálnom. Ő döntött helyettem, amikor elkezdte gombolni az ingemet.

Először arra gondoltam, megállítom, de amint az első pár gomb után az ajkait éreztem a felsőtestemen, elvesztettem a józanságom egy részét. A nagyobbik részét. Máris újraéledtek a vágyaim, melyek a sírása keltette aggodalmam miatt csökkentek az imént. De immár én sem haboztam, hogy őt vetkőztetni kezdjem. Először a pólóját húztam át a fején. Egyetlen csodás fekete csipkedarab fedte el előttem a kebleit, melyeken elég volt egyszer végigsimítanom, hogy a mellbimbói keményen meredjenek felém, és ezzel további őrületbe taszítsanak.

Az ő kezei már a nadrágomon jártak, de mielőtt teljesen levehette volna rólam, a karjaimba kaptam, és elindultam vele a hálószoba felé. Most boldogan léptem át az ajtaját, hisz ő itt volt velem. Kris csak addig kapaszkodott belém, míg le nem fektettem az ágyra. Ott viszont eleresztett, és tovább vetkőztetett. Ahogy én is őt. Lassan, centiről centire szabadítottuk meg egymást a felesleges és merőben zavaró ruhadaraboktól, csókokkal csodálatosítva mindezt.

Bár gondolkodni már akkor elfelejtettem, mikor a nappaliban a gombjaimmal bíbelődött, most mégis visszatartott valami attól, hogy vadul, minden szenvedélyemet beleadva tegyem máris a magamévá – közben viszont tudtam, hogy ez ellen sem volna kifogása. Mégis át szerettem volna neki adni az irányítást, hogy minden az ő kedve szerint történjék. Ő értette is a szándékaimat, ki sem kellett mondanom őket.

Az ujjai villámokként cikáztak végig a bőrömön, ezeket az ajkai követték, majd a nyelve, mely forró mintát perzselt belém, amerre végighaladt a testemen. Alig egy órával ezelőtt még azt hittem, Brad miatt annyira megharagudott rám, hogy látni sem akar többé, most viszont azt nem mertem elhinni, hogy tényleg valóság, ami történik. Kristen viszont nem hagyott kétségek közt vergődni. Sokkal inkább remegtem a kezei között, melyeket a szája váltott fel a testemnek azon a pontján, ahol a vágyaim összpontosultak.

Fenomenális gyönyöröket okozott mind az érintése, mind az, ahogy játszott velem, és rajtam. Elkaptam egy-két huncutabb pillantását is, mely szintén visszaidézte a régen eltöltött boldog, és még nyugodt napjainkat. Vissza akartam varázsolni közénk – ha csak átmenetileg is – azt az állapotot, ezért lassan, mielőtt az összes önuralmam porként mállott volna szét, viszonozni kezdtem a becézgetéseit.

Imádtam nézni és hallani az örömet, melyet most is okozni igyekeztem neki. A sóhajai zene voltak a füleimnek, a teste vonaglása pedig mindenen túltett. A saját élvezetem már nem is volt fontos, egészen addig, míg rám nem nézett, és határozottan arra kért, hogy térjek már a lényegre. Elmosolyodtam, de nem engedtem az erőszaknak. Szerettem volna, ha nincs oka panaszra. Semmilyen szinten.

Tovább izgattam az ujjaimmal és a nyelvemmel, míg végül meg nem remegett, és gyönyörének nedveit a számban érezhettem. Mámorító ízorgiát éreztem, mely tovább korbácsolta a vágyaimat. És már én sem bírtam nélküle. Kris minden eddiginél szélesebbre tárta, és kissé felhúzta a lábait, hogy a létező legtökéletesebben kitárulkozhasson előttem, így könnyedén hatolhattam mélyen a testébe egyetlen pillanattal azután, hogy a szám az ajkaira tapadt.

Miközben nyelvünk édes és vérpezsdítő táncot járt, a testünk is egy láthatatlan muzsikára kezdett ringani, egyre gyorsuló ütemben ropva a szerelem legintimebb táncát.

A szoba csendjébe kíméletlenül hasított bele a nyögésünk és a sóhajaink, melyek csodás aláfestést kölcsönöztek annak, amelyben éppen élvezetünket leltük. Nehezen tudtam türtőztetni magam, amikor Kris kettőnk közé csúsztatta a kezét és ujjai azon pontjainkat kezdték el simogatni, amelyeknél összekapcsolódtunk. Az érzelmek és az érzékek szélsebesen vibráltak végig rajtam, de őt akartam előbb a csúcsra juttatni. Egészen rendkívüli élményt jelentett mindig, amikor láttam a szemében azt a bizonyos valamit, mely a régmúlt szerelmünket idézte, de ehhez az kellett, hogy én csak később engedjem szabadon a gyönyörömet, először őt részesítsem benne lehetőség szerint minél maradéktalanabbul.

A körmei a hátamba fúródtak, amikor elérte azt a pontot, de a legnagyobb sajnálatomra becsukta a szemét, a fejét hátravetette, és hangosan felsikkantott, mikor elérte a boldogság csúcsát. Tennem kellett valamit.

- Kris – ziháltam a nevét, és a terv bejött; rám pillantott. És láttam. Több sem kellett a saját élvezetemnek. A szerelem betöltötte a teret körülöttünk, puha buborékot vonva körénk, hogy az kipukkaszthatatlanul lebegtessen bennünket a beteljesülés lágy hullámain.

Nem akartam elengedni, nem akartam eltűnni belőle, nem akartam, hogy máris vége legyen, így a helyemen maradtam: benne, és a karjai ölelésében.

- Köszönöm – suttogta ekkor. Nem értettem, mit köszön meg.

- Nincsen mit megköszönnöd – feleltem halkan. Én voltam hálás neki az újabb és újabb esélyekért, melyekkel kényeztette a lelkemet. A testemen kívül persze. Mert az még most is lángolt miatta.

- De igen, van – makacskodott mosolyogva. Belevesztem ebbe a mosolyba. Lassan megcsóváltam a fejem, majd a számmal végigcirógattam az ajkait, a nyakát, majd a szíve fölött kezdtem puszilgatni.

- Én köszönöm, hogy ma is eljöttél – tiltakoztam, és vettem át a hálanyilvánító szerepét. Ő viszont erre megmerevedett a karjaim közt, úgyhogy inkább nem ragoztam, tartottam tőle ugyanis, hogy meggondolja magát, és mégis itt hagy.

Apró puszikkal próbáltam oldani a feszültséget, amely valamiért elöntötte a testét, és kis idő múlva azt vettem észre, hogy viszonozza. A puszikból csókok, a cirógatásokból érzéki kényeztetések, a szerelmes ölelésből szenvedélyes ölelkezés lett. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.

Órákkal később ernyedten hevert a karjaimban, és én magam is kicsit kimerülnek éreztem magam. Ennek ellenére megállás nélkül cirógattam tovább mindenütt. Kris aztán egyszer csak felé fordult, a szemembe nézett, és valamiért úgy döntött, hogy nem kínozza tovább a szívemet, amely éretlenkedve állt az új viselkedése előtt.

- Szeretlek, Rob – suttogta. A szemeiből is ezt olvastam ki. Meg sem tudtam szólalni egy pillanatig. Elakadó lélegzettem ismételtem el a vallomást. Bár én megtettem szinte mindig, mikor közös óráinkat töltöttük, most sokkal súlyosabbnak és értékesebbnek véltem ezeket a pillanatokat.

Amikor kedvesem rám mosolygott, megszűnt forogni a világ; magamhoz kellett ölelnem – amit persze nagyon szívesen tettem –, hogy ismét elinduljon.

Ezután Kristen elhelyezkedett a karjaimban – éppúgy, mint régen –, és nem telt bele sok időbe, míg meghallottam, hogy a légzése egyenletessé vált. Elaludt. Anélkül, hogy elment, hogy magamra hagyott volna. Megremegtem az örömtől. Persze én nem akartam időt pocsékolni az alvásra, így helyette inkább őt figyeltem, és élveztem a közelségét.

A teste úgy simult hozzám, mintha egyek lennénk, vagy legalábbis mintha nem történtek volna köztünk azok a borzalmak, amelyek az utóbbi napjainkat is megkeserítették. És amelyek az elkövetkezőeket fogják… De erre most nem akartam gondolni, kizárólag rá. Eltűnődtem, hogy vajon mi miatt változtatta meg a véleményét, vagyis a hozzáállását velem kapcsolatban. Brad hatására történt volna? Halvány elképzelésem sem volt, de a lényegen nem változtatott: végre megint egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz.

Aztán eszembe jutott egy vele kapcsolatos borús gondolat is: lehet, hogy nem kellene vele ezt tennem. Láthatóan szenved attól, hogy elveszem Carrie-t. Talán jobb volna, ha megkímélném ettől. Nem akartam neki rosszat, semmilyen szinten. Én is belehaltam, amikor megtudtam, hogy visszament Alexhez, de volt egy olyan – talán alaptalan – sejtésem, vagy inkább reményem – mert biztos nem lehettem benne –, hogy nem ugyanolyan a kapcsolatuk. Talán nem valódi, csupán baráti. Ezzel nyugtattam magam minden alkalommal, amikor Kris meglátogatott. Sőt, már azon a bulin is, ahol a szakításunkat követően először együtt voltunk. Egy cseppet sem érdekelte, hogy a férje egy emelettel alattunk tartózkodik, bár így lényegesen rövidebb volt az idő, amit mi együtt tölthettünk, de mégis: már akkor is velem volt.

Egészen reggelig tartott a pillanat, mely során élvezhettem Kristen jelenlétét, nemcsak az ágyamban, a karjaimban, hanem a szívemben is. Ki akartam használni minden nyugodt, együtt töltött másodpercet. Még mindig nem jöttem rá, miért döntött úgy, hogy felrúgja a saját maga alkotta szabályokat, de mivel én profitáltam belőlük – és nem is akárhogyan –, kicsit sem volt ellenemre a dolog.

Már rég beszűrődtek az ablakon a reggel derűs fényei, amikor szerelmem mocorogni kezdett, de ébredés közben egyre jobban hozzám bújt. Végre minden olyan volt, mint amikor még… Inkább nem akartam gondolni rá, hogy azoknak az időknek valószínűleg örökre vége. Megcirógattam Kristen arcát, vállát, majd apró puszikkal keltegettem. A mosolya elolvasztott. Ettől függetlenül egy kicsit tartottam a reakciójától, hogy mi lesz, amikor kinyitja a szemét, és meglát engem.

Éjjel ezt is volt időm átgondolni. A reményem ködbe veszett. Bár azt mondta, szeret, és én el is hittem neki, most mégis újra úgy gondoltam, nem ment volna vissza a férjéhez, ha nem lenne köztük valami megint. És rettenetes volt elképzelnem, hogy az enyémből egyenesen az ő karjaiba rohant akkor, amikor elhagyott. Hiába váltak el, kevés volt az a néhány nap, hogy elfogadja ezt az új helyzetet, így érthető módon inkább elmenekült. Mostanra már megértettem, miért akart mielőbb eltűnni. Én is így cselekedtem volna, ha kiderül, hogy ő vár gyereket valaki mástól. A szívem szakadt volna meg, de többé akkor sem bírtam volna hozzáérni. Ő azonban képes volt ismét odaadni magát nekem, és ráadásul hogyan!

Most is feltételezhetően ilyen célból simított végig a derekamon, hogy aztán egy ideje bármire készen álló szervem köré kulcsolja az ujjait és olyan őrjítően kezdjen el izgatni, hogy a lélegzetem is elakadjon tőle. Mindeközben először a lehelete, majd a nyelve cirógatta a nyakamat. Én sem voltam rest a kezemmel ott tapintani, ahol csak értem. Nem kapkodtunk el semmit. Tényleg olyan érzésem volt, mintha még mindig a szigeten lennénk. Abban a pillanatban, amikor a kezem néma unszolásának engedelmeskedve szerelmem ösztönösen széttárta a combjait, hogy az ujjaimat rögtön belémélyeszthessem, kéjes nyögést hallatott, kinyitotta a szemeit és örömittasan rám pillantott. Eddig tudtam létezni a csókja nélkül.

Nyelvünk szenvedélyszító célzattal játszott egymással, mialatt lassan magam fölé emeltem, hogy magamra húzzam. Kris ezt kissé máshogy képzelte el, és a testemen lejjebb csúszva a szájába vett. Olyan észveszejtően szopogatta és nyalogatta ettől szétrobbanni készülő férfiasságomat, hogy meg sem próbáltam visszafogni a torkomból feltörő hangokat. Minden izmom külön életre kelt a gyönyör közeledtével, ő viszont még egyszer tövig a szájába engedett, majd abbahagyta.

Felemeltem a fejem és zihálta néztem rá kérdőn, hátha elárulja, miért csinálta ezt; megölni akar, vagy szimplán csak megkínozni, de nem kaptam feleletet. Ehelyett visszakúszott fölém, a nyelve követte az ujjait a felsőtestemen, majd megcsókolt, de csupán egy röpke pillanatra. Utána a mellkasomra támaszkodott, majd ismét megragadta most már tényleg fájdalmasan lüktető és kielégülésre áhítozó testrészemet, aztán hangos nyögéssel magába vezetett.

Belékapaszkodva ösztönöztem, hogy ne húzza tovább az elkerülhetetlent. Mosolyogva engedte rám magát egészen addig, amíg már semmim nem látszott ki belőlem. Egy pillanatig így maradtunk, szapora légzésünk töltötte csak be a szobát csend helyett, majd Kris felemelkedett, engem pedig látványilag és érzésileg is megbabonázott, ami éppen történt. Kedvesem lefejtette magáról az ujjaimat, összefűzte a sajátjával, és míg a csípője szédítő mozgása elképzelhetetlen iramban izgatott a végtelenségig, először a nyelvét húzta végig a számon, hogy aztán csábító csókkal kábítson.

De ekkor váratlanul megállt. Megint pont azelőtt, hogy végre beleélvezhettem volna, de most… Eltartott egy pár pillanatig, mire felfogtam, hogy ezúttal nem azért tette, hogy nekem okozzon vele gyötrő gyönyöröket, hanem mert… valaki kopogott az ajtón. Nem kellett gondolkodnom rajta, hogy ki lehet az. Mivel Carrie már tudta, hol lakom, valószínűleg elhatározta, hogy életem összes hátralevő pillanatát megkeseríti.

Kris feljebb emelkedett, esélyt sem adva rá, hogy újra megcsókoljam, és így tereljem el a figyelmét a zavaró háttértörténésekről, majd a tekintetemet gondosan kerülve megpróbált lehúzódni rólam.

- Ne! - szóltam rá kétségbeesetten. - Ne foglalkozz vele! – kértem riadtan. De ő nagyon is foglalkozott. Ráadásul az átkom is megszólalt.

- Elfelejtetted, hogy ma megyünk az orvoshoz? Ébredj fel végre! – kiabálta Carrie tisztán érthetően és olyan hangosan, mintha nem több ajtó választotta volna el tőlünk. Ami azt illeti, elfelejtettem, pedig tényleg mondta, amikor előző este rám tört. Piszkosul nem volt kedvem hozzá, de főleg nem a hárpiához, aki tovább dörömbölt az ajtón. Lehunytam a szemem, és szerettem volna meghalni. Ennek nem lesz jó vége – éreztem. És jól…

Kris megremegett, majd láthatóan rosszul lett. Ezúttal hagytam, hogy elhúzódjon, és az ágy végébe kucorodjon, magához szorítva a takarót. Nem nézett rám, hiába szólongattam. Carrie óbégatását hamarabb untam meg, úgyhogy az ágyról felkelve magamra rántottam egy nadrágot, és dühösen a bejárathoz mentem. Mi a fenének kellett pont most idetalálnia?!

- Befognád végre? – kérdeztem tőle egyelőre kényszerített nyugodt hangon, amint feltéptem az ajtót, mire ő csak sértődötten megvonta a vállát.

- Időpontra kell mennünk, úgyhogy szedd össze magad – mosolygott rám nyájasan. Ha nem nő lett volna, már rég felképelem. – Vagy mégsem jössz? – pillantott végig rajtam. Amikor a szája szélét is megnyalta, engem is a rosszullét környékezett. – Ne feledd a megállapodást! – szólt átlátszóan kedves hangon, majd megfordult, és a lépcső felé indult. – A kocsiban várlak – mondta még, mielőtt eltűnt a liftben.

Vettem egy mély lélegzetet. Tudtam, hogy nincs más választásom. De Krisnek ezt most hogyan mondjam el anélkül, hogy megint el ne szúrjak mindent?! – töprengtem. Kilátástalannak tűnt a dolog. Halkan visszamentem a hálóba, de ő már nem volt ott. A fürdőszoba ajtaját viszont csukva találtam. Mire odaértem, addigra viszont kinyitotta, és immár felöltözve lépett ki rajta.

- Kristen…

- Menj csak – vágott közbe színtelen hangon. Ő maga is elég sápadtnak tűnt. – Gondolom, nem szeretnéd, hogy találkozzam vele. Majd a hátsó ajtón megyek ki a házból – tette hozzá, aztán el is indult a bejárat felé. Én meg utána, még éppen előtte fordítottam magam felé.

- Annyira sa…

- Ne merj sajnálkozni! – nézett rám kissé dühösen. Igaza volt. Felesleges volt már minden megbánásom. Tehetetlenül engedtem le a karjaimat. Most tényleg nem volt mentségem erre az egészre. De választásom sem, hogy inkább vele maradjak.

- Átjössz ma este is? – kérdeztem totálisan reménytelenül. – Kérlek! Szükségem van rád… – Magam sem hittem, hogy meg fogja hatni a könyörgésem, de meg kellett próbálnom. Kellett valami reménysugár, amibe kapaszkodhatom.

Ekkor nézett a szemembe először azóta, amióta szeretkeztünk. Semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Aztán hűvösen megszólalt…


...