23. fejezet
"Úgy kell bánni a szerelemmel, mint egy törékeny kismadárral,
aki odarepül hozzád, beül a tenyeredbe.
Nem zárhatod össze az öklödet, mert azzal szétlapítanád,
megölnéd a túl szoros fogással.
A szeretetnek bizalomra van szüksége.
Szabadon kell engedned a madarat, hogy szárnyaljon,
és ha nem jön vissza, sosem volt a tiéd.
Ha visszajön, amíg a kezed nyitva van, mindig a tied lesz."
(Rob)
Másnap iszonyúan fájt a fejem, amikor Brad nagy nehezen felébresztett, de tőle ekkor sem számíthattam együttérzésre.
- Legalább fél órán keresztül dörömböltem. Örülök, hogy végre méltóztattál kinyitni a szemed… - Itt el is akadt és végigmért. - Élsz még egyáltalán?
Ha nem lettem volna másnapos, talán ellátom a baját, amiért így beszél velem. Vagy kirúgom. De az is lehet, hogy pont úgy nem foglalkoztam volna vele, ahogy most sem. Visszatántorogtam a nappaliba, egyenesen a bárszekrényhez. Egyszer azt hallottam, úgy lehet elkerülni a másnaposságot, ha az ember részeg marad. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megbizonyosodjam róla, igaz-e ez. De önkéntes felvigyázóm kivette az üveget a kezemből, és elzavart zuhanyozni.
- Úgy bűzlesz, mint egy szeszfőzde! - állt neki becézgetni is. - Szedd össze magad! Fél óra múlva kezdődik a forgatás.
Remek - gondoltam -, megint látnom kell, ahogy Kristen a férjével enyeleg. Nem akartam ezt. Azt ugyan megfogadtam többször is, hogyha csak barátként is, de mellette maradok, meg hogy türelmes leszek, de piszkosul nehéz volt ez így. Nem gondoltam át alaposan…
Elvonultam zuhanyozni, de fájó agyam közben tovább járt. Szívesebben ástam volna el magam valami Isten háta mögötti helyen, ahol nem lehetek a tanúja a boldogságuknak, de nem tehettem. Várakozásra ítéltettem, de ez rosszabb volt bármi másnál. Hiányzott Kristen. Hiányzott a mosolya - az a fajta, amellyel csak engem szokott megajándékozni; a tekintete, amely a gyémántot is képes lett volna megolvasztani; a csókja - nem a mű, érzéketlen, kamerák előtti, hanem az igazi, szenvedélyes; az érintése, amelyre elég volt csak rágondolnom, hogy bizseregni kezdjen a bőröm; és ő maga. Az egész lénye. De azt kérte, várjak.
Vajon nem hiába várok? És ha nem, akkor mégis meddig? - nyögtem fel némán. Aztán beláttam, hogy nem számít a meddig. Ha biztos lehetnék benne, hogy ez a gyötrelem csak átmeneti, ha csupán egy pici jele lenne annak, hogy valaha még birtokolhatom a szívét, máris nem lenne ennyire elkeserítő ez az egész. De eddig nem kaptam ilyen jelet. Mi lenne, ha megkérdezném tőle? - morfondíroztam. Csak nem hazudna… Végtére is nem pillanatnyi döntésre kérem, csupán némi remény beelőlegezésére. Igen, ezt kell tennem! - Egyre jobban tetszett az ötlet. Bár azt tudtam, hogy még százszor is megjárom a poklok poklát, mire eljön az idő, hogy újra önként bújjon a karjaimba, de akartam azt a reményt. Ha addig ezerszer is kell tudatosuljon bennem, hogy pillanatnyilag nem lehet az enyém, és végig kell nézzem, hogy Alexszel van, akkor kibírom. Ha ez az ára, megfizetem.
Kezdtem lassan egy próbatételnek felfogni az egészet, amelyet a sors szabott ki a számomra. De felveszem a harcot! Csak előbb ki kéne derítenem, mit érez irántam Kristen valójában. Mert az kizárt, hogy semmilyen nyomot nem hagyott benne az elmúlt hét, amit együtt töltöttünk.
Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki a zuhany alól, és máris nem éreztem magam olyan kimosottnak. Brad azonnal a kocsiba tuszkolt, és úgy sejtettem, nem egy közlekedési kihágást vétett, mire odaértünk a forgatásra. Így is elkéstünk. De legnagyobb meglepetésemre – és persze örömömre – Alex ma nem jött el valamiért. Kristen legalábbis egyedül volt, és nem tűnt túl vidámnak. Aztán meglátott. A tekintetünk úgy húsz méternyiről kapcsolódott össze, mégis tisztán láttam benne valamit… Valamit, ami igenis reményre adott okot. A felvétel kezdetét viszont máris elharsogta Dan, úgyhogy szerepbe kellett állnunk.
Ezúttal egy korábbi történést vettünk fel, amikor azon cívódunk, hogyan mondja el Kristen – azaz Angela – a férjének, hogy elhagyja a szeretőjéért.
- Egyszerűen mondd el neki, hogy már nem szereted – kérleltem, a karjaimban tartva.
- De szeretem. Őt is szeretem… – nyomta meg az is szócskát. A valóságban pont ugyanígy voltunk. Illetve azt még nem tudtam, hogy engem is szeret-e.
Az első szünetben sem lettem okosabb, Dan ugyanis elrabolta őt, valami megbeszélésfélére. Utána újravettük a jeleneteket. Huszadjára is ugyanúgy – ha nem jobban – vibrált köztünk a levegő. Nem akartam elhinni, hogy Kris nem érzi azt, amit én. Csak délután sikerült úgy alakítanom a dolgokat, hogy beszélni tudjunk, lehetőleg feltűnés nélkül.
Braddel épp a lakókocsik felé tartottunk. Az enyém Kristené mellett volt. Megkértem Bradet, hogy szóljon, ha valaki közeledne, majd benyitottam szerelmemhez. Megdöbbentett a látvány, ami fogadott. A keskeny fekhelyen ülve sírt, de a jöttömre felkapta a fejét, letörölte a könnyeit, majd felállt és járkálni kezdett. A derekánál fogva állítottam meg és húztam magamhoz.
- Mi baj? – kérdeztem, teljesen megfeledkezve arról, hogy valójában miért is jöttem.
- Alex… – suttogta. Kezdett elszállni a reményem. Ha miatta sír, akkor kizárt, hogy irántam bármit is érezzen. – És te… – tette hozzá még halkabban. Közben átölelte a derekamat. A közelsége és a szavai együtt úgy hatottak rám, mint a sivatagra egy futózápor.
Összeszedtem minden erőmet és akaratomat, hogy helyes dolgot cselekedjek: elengedjem őt. Átmenetileg.
- Nem kérlek többé, hogy válassz köztünk – mondtam is ki döntésemet, és felemeltem az állát. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam le a könnyeit, de a száját gondosan kikerültem. – Csak egy dolgot szeretnék tudni.
A tekintete kíváncsiságot rejtegetett a fájdalom mellett, ami a lelki gyötrelmeit tükrözte.
- Mit?
Nem tudtam, hogy tegyem fel a kérdést, de végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem.
- Látsz rá esélyt, hogy valaha együtt legyünk? Normális párként? – Nem válaszolt, de látszott rajta, hogy fontolgatja, mit is mondjon.
- Normális párként… – motyogta az arcomat fürkészve. – Szerintem mi soha nem lehetünk normális pár – mondta ki az ítéletet. Az egész testem és lényem ebben a pillanatban halt meg. Elengedtem, de ő tovább ölelte a derekamat. Ahhoz sem volt erőm, hogy lefejtsem magamról a karjait. El akartam lépni, de velem lépett. – Ez nekem nem megy, Rob – suttogta aztán. Valamiért úgy sejtettem, ezt nem az előzőekhez kapcsolódva mondja.
- Mi nem megy? – kérdeztem továbbra is megsemmisülten. Közben szerettem volna elmenekülni. Megint. Messzire.
- Távol maradnom tőled – vallotta be ekkor alig hallhatóan és ismét kicsordult egy könnycsepp a szeme sarkán. Meg sem láttam. Ő pedig nem érezhette. Az ajkait harapdálva bámult rám hatalmas, félénken csillogó szemekkel.
Szerettem volna megkérni, hogy ismételje meg, de volt egy olyan érzésem, hogy ugyanezt mondaná.
- Hogy… – kezdtem volna mégis, hadd értsem meg, mit ért ezalatt pontosan, de máris megkaptam a választ.
- Szeretlek – szipogta.
Ez annyira ellentétes volt azzal a pici reménnyel, amelyért esedezni jöttem, hogy fel sem fogtam először a szó jelentését. Sokkal többet adott, mint amire számítottam. Kimondta. Most először. Nem bírtam válaszolni. Csak néztem őt, és kezdett kivirágozni a pokol, amelyben másfél napja tengődtem.
- Szeretsz?
- Igen – bólintott. – Nagyon rossz volt látni tegnap, mennyire megviselt téged a dolog, és… Ha ez kell ahhoz, hogy türelmesebb légy még egy kicsit, akkor kimondom…
Még nem voltam képes logikus gondolkodásra ezután a váratlan, ámde annál érzelemdúsabb vallomás után, ezért az első, agyamon átfutó gondolatot szólta a szám.
- Nem sajnálsz inkább véletlenül? – tettem fel a kínzó kérdést, mely az imént fogalmazódott meg bennem a magyarázata hallatán.
- Nem – rázta a fejét, és a hangja is határozottabbnak hangzott. – Jobban szeretlek, mint… Alexet valaha is – felelte bűntudattal a hangjában. Valamiért hittem neki. Nemcsak azért, mert hinni akartam, hanem mert őszintének tűnt.
- Én is szeretlek – közöltem vele, bár ezt ő már rég tudta. Most mégis öröm futott át az arcán, és megkaptam az áhított mosolyt is. Egy dolog azonban még most is közénk állt. Az a hat hónap. Fogalmam sem volt, hogy bírom ki annyi ideig nélküle, főleg most, hogy tudom, viszonozza az érzelmeimet. Ő adta meg rá a megoldást.
- Most még vele kell maradnom, amíg… - Lehunyta a szemeit, és a keze megremegett a derekamon. Az én torkomat is fojtogatta valami, tán a tudat, hogy hiába kaptam most meg a szívét, nem lehetünk együtt. – Szóval időt kérek. Nem mondom, hogy ezalatt ne találkozzunk, csak… úgy nem lehetünk együtt. Kérlek, értsd meg! – könyörgött, mikor látta elsötétülni a tekintetem.
Mivel a szó többet jelentett nekem annál, mint hogy a testét birtokoljam, nem könnyen, de rá tudtam bólintani az ajánlatára. Meg kell várnunk, amíg eljön az az idő, hogy csak kettőnkről szóljon minden. Most még nem lehet. Magamra erőszakoltam egy bágyadt mosolyt, és megígértem neki, hogy semmit nem teszünk, ha nem akarja.
- Csak hadd legyek néha veled – kértem. – Akár így, ha csupán pillanatokra is, mint most…
- Oké, én is szeretném – felelte. Megláttam a reményt. Ha fizikálisan nem is, de lelkileg legalább érintkezünk, és táplálni tudjuk majd ezáltal a hitet, hogy van közös jövőnk, bár még nem érkezett el az ideje.
- Köszönöm – mondtam, és mindenre értettem, amit ezalatt a pár perc alatt kaptam tőle. Még ha nem is volt semmi, ez volt a minden!
Az ajkaira tévedt ekkor a tekintetem, ami hiba volt, mert a szívem feléledésével egy időben a vágyaim is megmozdultak bennem, de nem mertem megcsókolni. Brad mentett ki a helyzetből, amikor bekopogott, így jelezve, hogy jobb lenne, ha eltűnnék innen. Pont időben, ugyanis tartottam tőle, hogy megszegem a nemrég tett ígéretemet, és ezzel kockára teszem azt, amit elértem.
Kristennel gyorsan elengedtük egymást, és szerelmes, új reménnyel teli pillantásoktól kísérten léptem ki a lakókocsiból. Braddel úgy tettünk, mintha csak elmennénk mellette, így a távolból közeledő Alex nem is sejthette, hogy épp a feleségétől jövök. Legalábbis ebben bíztam. A nap hátralevő része tökéletesen alakult. A jelenetek többsége elsőre sikerült, és a másnapi felvételek egy részét is meg tudtuk csinálni előre. Ennek következtében Dan egy nap szabadságot rendelt el, de csak a hét végére, addig továbbra is megfeszített tempóban kellett dolgoznunk.
Kristen jelenléte a továbbiakban mindig pozitívan hatott rám. Még mindig zavart, de már korántsem annyira, amikor Alexszel láttam. Lassan megtanultam elnyomni a féltékeny és kínzó gondolatokat, amelyek olyankor az agyamba kúsztak. A forgatáson kívül nem találkoztunk, mégis… Valamiért mindketten nyugodtabbak lettünk. Reményt adott és éltetett a másik szemének csillogása, mikor a kamerák kereszttűzében egymásra pillantottunk. Az éjszakák teltek csak gyötrelmesen, nappal viszont minden percben őt kereste a tekintetem. Növelte az örömömet, amikor néha rajtakaptam, hogy ő is engem figyel.
A hétvége azonban hamar elérkezett. És ezzel együtt a beígért szabadnap is. Kicsit rosszkedvem lett tőle, hisz ez azt jelentette, hogy egész nap nem láthatom Kristent. Nyilván a férjével lesz – gondoltam, de igyekeztem nem elkeseredni emiatt. Hisz a múltkor kimondta, hogy szeret. Igaz, hogy azóta nem beszéltünk négyszemközt, mégis… Ez igenis reményt adott, hiába volt minden amúgy totálisan kilátástalan.
A pihenőnapot végigunatkoztam a hotelszobámban, a zajokat, beszélgetéseket figyelve, amelyek a szomszédos lakosztályból jöttek volna, ha itt lettek volna a lakói. De Brad már reggel közölte, hogy Kristenék elutaztak valahova, és csak másnap reggel láthatom őt megint. Nem akartam gondolkodni rajtuk, ezért inkább elaludtam. Másnap viszont korábban keltem a szokottnál, és Brad legnagyobb döbbenetére én ébresztettem őt. Mindenkinél korábban értünk a stúdióba – ma már itt folytattuk a felvételeket. Alig vártam, hogy Kris is megérkezzen. De késett. Két teljes órát késett. Dan már tombolt, többen próbáltuk lecsillapítani, persze hiába.
Aztán megjött. Kisírt szemei arról tanúskodtak, hogy valami nagyon nincs rendben, de nem mertem odamenni hozzá, hogy megkérdezzem, inkább kivártam, míg alkalmunk nyílik kettesben maradni. Erre csak délután került sor, mert egészen addig nem tarthattunk szünetet. A rendező rabszolgahajcsár mivolta nem először mutatkozott meg. De egy idő után ő is megéhezett, így kaptuk húsz perc pihenőt. Ekkor mentem be Kristenhez az öltözőjébe.
Amint meglátott, egyből a karjaimba vetette magát, és testét hevesen rázta a zokogás. Tudtam, hogy az ölelése most nem nekem szól, de nem kifogásoltam semmit – legalább hozzáérhettem. Miután telesírta az ingemet, elengedett, és bocsánatot kért.
- Semmi gond… Elmeséled? – kérdeztem. Annyira rossz volt ilyen kétségbeesettnek látni, és tudni, hogy nem segíthetek. Hacsak nem maradok vele, és engedem, hogy kiadja magából, ami fáj.
- Alex kórházban van – kezdte elcsukló hangon. – Tegnap éjjel vitték be, Los Angelesben voltunk. Csak ma reggel repültem ide vissza, de… – Nem fejezte be, de nem is volt rá szükség. Újra magamhoz öleltem, és megnyugtatási célzattal simogattam a hátát, karjait.
Szerettem volna enyhíteni a fájdalmán, de fogalmam sem volt, mi lenne a helyes viselkedés most a részemről, azon kívül persze, hogy nem hagyom magára. Kivéve, ha ő azt akarja.
- Végig tudod csinálni így a napot? – kérdeztem. – Ha akarod, szólok Dannek, hogy rosszul lettél, és elmentél… – Ő viszont szívósabb volt, mint amennyit megkívánt volna tőle a helyzet. Naná, hogy nem akart visszamenni a szállodába. Azt mondta, ott megőrülne.
- Tüdőgyulladása van… Ami bárkinek lehet, és nem is olyan komoly betegség manapság, de neki... – Tudtam, hogy most megint Alexről beszél. – Géppel kell lélegeztetniük…
Nem néztem utána, mivel jár pontosan a betegség, amelyben a férje szenved, és hogy mi számít igazán veszélyesnek, de gyanítottam, hogy minden kis apróság súlyos bajokat okozhat. A tüdőgyulladás pedig amúgy sem gyerekjáték, kiváltképp egy olyasvalakinek, akinek a normálisnál is sokkal gyengébb az immunrendszere. Egy ideig még igyekeztem csitítani szerelmemet, bár azt jónak gondoltam, ha kisírja magát. Emellett végtelenül boldoggá tett, hogy engem tisztel meg azzal a bizalommal, amellyel éppen fordult felém.
Dan pontosan húsz perc múlva kiabálta össze a csapatot, úgyhogy el kellett engednünk egymást. A forgatás végeztével Brad vitt minket a hotelbe. Egyetlen porcikám sem akart tőle elválni a szobáink előtt, mégis elengedtem magam mellől, de boldogan láttam, hogy ő is nehezen bontakozik ki a karjaimból.
- Ha bármire szükséged van – kezdtem, és az ajtóm felé böktem. Befejeznem nem is kellett a mondatot, máris bólintott, szomorkásan rám mosolygott aztán és belépett a sajátjába. Legszívesebben utána mentem volna, ezúttal nem a testi vágyaim által vezérelten, hanem hogy ne legyen egyedül, de nem tettem. Reménykedtem benne, hogy ha tényleg úgy érzi, majd szól, és én készséggel leszek az, akinek a vállán sírhat.
Miután lezuhanyoztam, rendeltem némi vacsorát, de valahogy nem volt étvágyam. A bejárat felé pillantottam, aztán a szobáinkat elválasztó fal felé. Bár átláthatnék rajta – kívántam magamban. Akkor tudhatnám, mit csinál most Kristen. Egy pillanattal később részben teljesült a vágyam: hirtelen halk kopogást hallottam az ajtómon.
...
