51. fejezet

...
51. fejezet

"Az elme olyan, mint a tenger...

Nincs semmi,

mely jobban őrizné a titkot.

A dolgok némán,

mozdulatlanul pihennek

a víz tükre alatt.

Hurrikánra várva."

(Rob)

- Nem akarom, hogy később megbánjuk – suttogtam, utolsó esélyt adva magamnak és persze Krisnek is, hogy most hagyjuk ezt abba, amíg nem késő.

Ő viszont határozottabbnak tűnt, mint én.

- Kívánlak – ismételte egyszerűen. A keze az arcomra simult, és megcirógatta. Kint a vihar legalább olyan hevesen tombolt, mint ahogy bennem dúltak az érzelmek, ahogy a vérem száguldott az ereimben. Eljött a pillanat. Eljött a késő.

Lazítottam a kezem szorításán. Kristen egyből közeledni kezdett, de elé mentem. Félúton találkozott a csókunk. Még bennem rezgett a fájdalom. Tudtam, hogy ha valami csoda folytán egyszer sem fog eszébe jutni közben a múlt, akkor is ez kell legyen az utolsó alkalom. Így akartam csinálni, ennek alárendelve. Hogy ha szerelmem emlékei valaha vissza is térnek a tudata legmélyéről, ahova zárta őket a védekező rendszere, akkor ez az alkalom is jusson az eszébe.

Lágyan, puhatolózva kóstolgattam az ajkait, miközben kezem végigsiklott a testén. A melleiről a derekára, majd a fenekére csúsztattam a tenyeremet, és az eddigi oldalt fekvő pozícióból hanyatt fordulva magamra húztam a testét. Felültem, ő az ölemben mocorogva viszonozta a csókjaimat, érintéseimet. Csak a falatnyi tanga, melyet most vettem észre, hogy visel a trikó alatt, és a lassan átszakítás határára érkező boxerem akadályozta meg testünk eggyé válását, de ennyire pláne nem akartam elsietni. Szerettem volna, ha megérzi majd közben, mit érzek iránta. Nemcsak a puszta vágyaimat akartam kielégíteni, hanem elsősorban az övéit.

Lehúztam róla a trikót, majd a szája elhagyása után a nyakát csókoltam végig, míg el nem értem a mellbimbóit. Alighogy végighúztam a nyelvem az egyiken, kedvesem a vállamba markolva sóhajtott egy elakadót, majd kettőnk közé nyúlt, és kiszabadította fájóan feszülő testem az alsónadrágomból. Egy kis időre kiestem a ritmusból. Felnyögtem az érintésétől. Amely túl édes volt, ezért magam alá fordítottam Krist, és tovább falatoztam a testén, a bőre ízét szívva magamba.

A teste meg-megrángott a csókjaim alatt, de a sikolyai még nem idéztek félelmet. Előre rettegtem a pillanatot, amikor majd bekövetkezik, addig azonban legfőbb célom volt az ő gondolataiból is kitörölni mindent – még a tudatalattit is –, hogy kizárólag a világon létező legteljesebb gyönyört érezhesse. A számmal lejjebb haladtam a testén. Lehúztam a bugyiját egyelőre összeszorított lábain keresztül, majd gyengéden szétnyitottam a combjait, melyeket önként tárt szélesre, amit megsejtette, mi a tervem. Nem tévedett. Ujjaimmal lassan köröztem nőiessége bejáratánál, felkészítve a majdani – nem is olyan soká bekövetkező – erőteljesebb és intenzívebb rohamra. Először a nyelvem által.

Kristen már akkor felsikkantott és nyögni kezdett, mikor még csak a külső részeket ízleltem végig, minden cseppet kiélvezve, mely teste mélyéről csordult. Végigcirógattam szemérme minden négyzetmilliméterét, majd kéjeinek gombja felé haladva az ujjaimmal is megközelítettem vágyaim áhított barlangját. Amíg nyelvem a csiklóját izgatta minél duzzadtabbra, addig egyik ujjamat megmerítettem a lagúnában, mely ebben a pillanatban életem értelmét jelentette. Szerelmem zihálni kezdett, amint az első orgazmusa keresztülsöpört rajta. A csípőjénél fogva kellett megtartanom, hogy vonaglása következtében ne szakadjon el a számtól.

Miután lecsillapodott, én pedig kiszívtam és ittam belőle a mámorító nektárt, újra dörzsölgetni kezdtem a legérzékenyebb pontját, ismételt, de mégis vadonatúj sikolyokat, és nyöszörgést előidézve Kris torkából. A lelkemet simogatta minden hang, mely elhagyta a száját. Büszke voltam rá, hogy igenis tudok neki örömet okozni – de még milyet! Ez a saját örömömet is jelentette. Szívem szerint folytattam volna még, míg el nem veszti az eszméletét – persze csak átvitt értelemben –, de a testem sürgette a beteljesülést, és a tökéletes egység érzetét.

Miután Kris sokadjára jutalmazott meg élvezete nedveivel, felemelkedtem, és a hasától egyre feljebb csókolva jutottam el a szájáig, mely kábítóan hívogatta a nyelvemet, amit az előbb még máshova rejtettem. A boxeremtől félúton szabadultam meg, ezért most minden elképzelhetőnél közelebb lüktettünk egymáshoz. Hálát adtam a sorsnak, vagy akármilyen felsőbb hatalomnak, amiért engedte, hogy még legalább egyszer részem lehessen ebben a gyönyörben.

Újabb csókkal próbáltam elterelni Kris figyelmét arról, amit lejjebb fogok tenni vele, és miközben általa vadul, általam gyöngédebben faltuk egymást, óvatosan beléhatoltam. Most kellően nedves volt, tudtam, hogy nem okozok fájdalmat neki… nem úgy, mint akkor. De elűztem a rémképeket – reméltem, hogy az „álma” is törlődik belőle ezáltal, és lassan mozogni kezdtem.

Kristen nyögött egyet, amikor teljesen kitöltöttem a bensőjét – ez nyöszörgéssé változott a mozgásom során. Körmei a hátamba fúródtak, de inkább közelebb vont, mint eltolt magától. Nyelvünk még mindig a másikat ízlelgette, halk hangjait a számban éreztem. Szerelmem nőiessége szüntelenül megszorította belérejtett testrészemet, ezzel téve próbára megint a türelmemet, és belőlem is nyögéseket szakajtva elő. Nem akartam elsietni a gyönyört, holott mindennél jobban áhítoztam már utána. Továbbra is szerelmesgyengéden tettem újra és újra a magamévá.

Ő kisvártatva elszakította tőlem az ajkait, és már majdnem megrettentem, hogy most lesz vége a pillanatnak, és eltol magától, de csupán felkiáltott élvezete hevében. A nevemet. Mindennél bizsergetőbb kéj járta át a szívem, az egész lényem beleremegett a kósza boldogsághullámokba. Múlékony volt a pillanat, emlékezni akartam rá mindörökké. Megvártam, jobban mondva megálltam, míg kedvesem reszketése lecsillapul, addig a nyaka selymes bőrét kóstolgattam, csókokkal halmozva el mindenütt.

Ő vett rá a folytatásra. Nem esett nehezemre, még benne voltam, és kőkeményen. Ismét mozogni kezdtem, amint Kris kezei végigsimítottak a fenekemen, hogy aztán a lábait felhúzza és azokon túlnyúlva az én combjaimba markoljon. Feljebb emelkedtem, és mivel az előbb mindennél szélesebbre tárta magát előttem, egészen eltűnhettem benne. Mámorító volt tökéletesen egynek éreznem magam vele. Én is többször beleremegtem abba, ahogy összesimultunk, testünk még pontosan emlékezett rá, milyen jó is együtt – ha épp nem vagyok egy dühöngő állat. De megfogadtam, hogy soha többé nem leszek az. Ezentúl csak ő lesz, aki fájdalmat okoz még ebben a kapcsolatban. Mert én elhagyni sem volnék képes. Ezt is ő fogja majd kimondani.

A szemébe néztem, mellyel elhomályosult tekintettel nézett vissza rám, majd újfent megcsókoltam, és most már valamivel gyorsabb, hevesebb mozgással igyekeztem eljuttatni bennünket az újabb csúcsok legtetejére. Ahol ismét megdöbbentő dolog fogadott.

Most is a nevemet kiáltotta, de utána hozzátett valamit: Szeretlek! Csupán egy rövidke szót, mégis az egész lényemet beborította vele az öröm; nemcsak a testem elégült ki ebben a pillanatban. Meggondolatlanul viszonoztam is, elvette az eszemet a tény, hogy együtt lehettünk, mindenféle gond nélkül ráadásul. Kris arca viszont felragyogott a vallomásomra. Nem is állt szándékomban visszavonni. Hisz így éreztem.

Miután szívünk lecsillapodott – a kinti viharral egyetemben –, kiszálltam kedvesemből, és az átéltektől remegő testét magamhoz húzva lágyan cirógatni kezdtem.

Ekkor tette fel a kérdést, melyre nem tudtam viszont válaszolni.

- Nem kezdhetnénk újra? – súgta halkan. Minden vágyam volt igent kiáltani, de el kellett nyomnom ezeket a késztetéseimet.

- Nem tudom, Kris…

- Tudom, hogy azt mondtam, csináljuk érzelemmentesen, de én kimondom, Rob: szeretlek. Sajnálom, őszintén megbántam, amit tettem ellened! És elhiszem, hogy nehezen bízol bennem ezek után, de kérlek… Csak gondolkodj rajta, jó?

Egészen félelmetesek voltak a szavai. Ezeket nekem kellett volna kimondanom. De nem voltam rá képes. Ő pedig megbocsátani nem lenne képes, ha tudná, én mit tettem ővele. Halkan felsóhajtottam, és megígértem, hogy gondolkodom rajta. Neki viszont ennyi is elég volt. Boldog mosollyal az arcán bújt a karjaimba, és hamarosan már csak az egyenletes légzése volt, amit hallottam felőle. Elaludt.

Sokáig feküdtem még ébren, karjaimban a nővel, akit az összes sejtemmel imádtam. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem kéne elmondanom mindent. Mert ha boldoggá teszem – bár valójában ezt akartam –, akkor félő, hogy még inkább elnyomja magában az emlékeket, és ha egyszer mégis rádöbben, hogy valóság volt, amit álmodott, én pedig hazudtam neki, az mindennél rosszabb lesz. Nem tudtam dönteni, hogy leromboljam-e ezt a paradicsomot vagy élvezzem, amíg tart… Mielőtt elaludtam volna, elhatároztam magam.


(Kristen)

Megint rosszat álmodtam – megint ugyanazt –, de ezúttal sikerült sikoly nélkül felébrednem. Rob még aludt. Nem akartam felkelteni, jól, sőt, biztonságban éreztem magam a karjaiban. Csak néha fogott el valami furcsa szorongás vele kapcsolatban, de nem tudtam megmagyarázni, miért. Arra gondoltam, biztos a szakításunk miatt. Amit milliószor megbántam már azóta, de visszacsinálni nem tudtam. Tisztában voltam vele, milyen nagyon megbántottam vele őt, de a múlt éjszaka… Majdnem olyan volt, mint azelőtt. És ő is kimondta, hogy szeret. Miért tette volna, ha nem lenne igaz? – töprengtem. És miért mondta, hogy szakítottunk, ha szeret? Ha pedig szakítottunk, miért vagyunk itt kettesben mégis ezen a lakatlannak tűnő szigeten? Ő ráadásul előző nap kerülte a társaságomat, este is a saját szobájában feküdt le, nem jött át hozzám. De miért? Alex pedig… Ő vajon tudja, hol vagyok?

A kérdések szaporán sokasodtak az agyamban, de egyszerűen képtelen voltam válaszokat adni rájuk. Meg is fájdult a fejem. Óvatosan kibújtam Rob karjaiból, magamra vettem az éjjel valamikor levetett trikót, amit előzőleg tőle csentem, aztán a fürdőszobába mentem, hogy keressek valami fájdalomcsillapítót. Jól el volt rejtve, a legfelső polc egyik szinte elérhetetlen sarkában, de sikerült onnan lepiszkálnom. Egy kis zajjal járt ugyan, de végre megvolt. Épp kibontottam a dobozt, és kivettem egy szemet, amikor Rob felbukkant a semmiből, kitépte a kezemből, és miközben félretolt, a vécébe öntötte a tartalmát. Deja vu-m volt.

Olyan ismerős volt ez a jelenet, mintha már átéltem volna egyszer. Kissé értetlenül néztem, hogy mit tesz a tablettákkal, majd utána rám pillant. A fájdalom, sajnálat, bűntudat, gyötrelem mellett harag is lobbant a szemében, de egy szót sem szólt. Elengedett és csalódottan kiment a fürdőből. Sőt, a házból is. Követtem, de csak a bejárati ajtóig. Onnan figyeltem, ahogy anyaszült meztelenül a tengerbe gázol, és úszni kezd. A fejem még mindig fájt, ezért csak a sekély vízig mentem utána, ott viszont úgy, ahogy voltam, a trikóban feküdtem le, és nyúltam el a bokáig érő vízben. A pici hullámok lágyan nyaldosták végig a testem, az éjszakai vihar elültét követő verőfényes nap sugarai pedig vidáman – reggel lévén még nem túl tűző melegen – cikáztak a bőrömön.

Robot figyeltem, aki nem sokkal később kiúszott a partra, és pár méterre tőlem elvetődött a homokban. Nem tudtam, miért lett olyan zaklatott, amikor meglátta a kezemben a gyógyszeres dobozt, de egy furcsa nyugtalanság lett rajtam úrrá, hogy visszaidéztem a tekintetét. Megint éreztem azt, ami a tegnapi napomat jellemezte: váltakozó ingerültség, félelem, nyugalom… Elfordítottam a tekintetem, és a tenger felé bámultam.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem tőle halkan. Nem volt olyan messze, hogy ne hallhassa, és a szemem sarkából láttam is, hogy felém pillant.

- Nem emlékszel – felelte. Vagy inkább kérdezte.

Nem emlékeztem. Próbáltam, de nem ment. Totálisan kiesett egy pár óra az életemből. Amikor idejöttünk. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi van, ha nemcsak pár óra tűnt el valahol a tudatom legmélyén, hanem még több idő.

- Miért vetted el tőlem a gyógyszert? – tettem fel a következő miért-kérdést, bár ez messze nem egyezett a reggeli gondolataimmal.

Rob erre már nem válaszolt, csak felsóhajtott. Odapillantottam rá. Közben felült, és láthatóan azon gyötörte magát, hogy elmondja-e nekem azt, amit tudni akarok. Mert immár biztosra vettem, hogy ő tudja, mi történt. És egyre inkább utáltam a saját agyam által kitörölt emlékeimet, melyek előző nap is csak homályos, álomszerű foltokban jelentek meg. Például vacsora közben… vagy később, amikor Alex jutott az eszembe.

- A férjem tudja, hol vagyok? – kérdezősködtem tovább.

- Nem – jött végre az első, határozott, ám vagy fél percig is fontolgatott felelet. Nem lepődtem meg rajta, én is valahogy így sejtettem. Megint a tengerre pillantottam, mintha onnan várnám a többi magyarázatot a történésekre.

- Miért hoztál ide? – firtattam megint. De el is felejtettem, mit akartam, amint Rob felállt, a vízbe gázolva lemosta magáról a homokot. Utána visszament a házba, és egy nadrágban tért vissza a partra, ahol egész közel lépett hozzám. A nap a háta mögül sütött, csak a körvonalait láttam, miközben eltakarta előlem a fényt adó égitestet.

Kérdően pillantottam rá, mert az előbb figyelmen kívül hagyta, de volt ideje megfontolni, amit kérdeztem.

- Nem voltál magadnál, amikor idejöttünk – árulta el.

- Beteg voltam?

- Olyasmi. – Hallottam a hangján, hogy kelletlenül válaszolgat, de legalább végre megtette.

- És ez mikor volt?

- Tegnap reggel.

Furcsa félelem kezdte kaparni a torkomat, miközben gondolkodni próbáltam. És emlékezni. A csuklóimra tévedt a pillantásom, azokon még mindig látszott a különös, piros horzsolás. Körbe.

- Elraboltál? – kérdeztem halkan, de most nem bírtam ránézni. Muszáj volt visszafojtanom a lélegzetemet, hogy ne kezdjek el zihálni. A szívem a torkomban dobogott, míg a választ vártam. De az nem jött. Igennek vettem a hallgatást. A levegő váratlanul szakadt ki a tüdőmből. És fázni kezdtem. Borzongva emelkedtem fel, és a ház felé lépkedtem volna, ha nem villant volna be valami. A csuklóm… ahogy Rob megkötözött.

Megpördültem és rábámultam. Még mindig ott állt, ahol az imént hagytam. A fejét lehajtotta, de a megtorpanásomra rám emelte a tekintetét.

- Emlékszem, hogy megkötöztél… valamivel. Miért? – Vissza tudtam idézni azt is, hogy dühös voltam rá. Még egy „miért”. És egy hang. Az enyém. Azt kérdeztem, mit fog most csinálni, tán megerőszakol…? Lehunytam a szemem, nem akartam hallani és érezni semmit.

A fülemre tapasztottam a tenyerem, és elindultam. Valamerre a parton. Rob nem jött utánam. Egy kevésbé zaklatott pillanatban talán rácsodálkoztam volna a sziget szépségeire, de most… Örömet éreztem, hogy élek. Aztán csalódottságot. És fájdalmat. A legerősebb mégis a félelem volt. Most már azt is tudtam, kitől féltem. Robtól. Nemcsak megkötözött…

Egy messzi dűne mögötti pálmafa tövébe kucorodtam, átkaroltam a térdeimet, és emlékezni próbáltam. Az agyam kinyílt, és minden, amit addig önkéntelenül – de csak a rideg tények miatti önvédelemből – elfojtottam, valamilyen formában felsejlett bennem.

New Yorkban közöltem Robbal a babát – hazugság volt. De legalább hagyta, hadd hagyjam el. Utána gyötrő hetek következtek. Alex mellettem volt, de nem tudta meggyógyítani a lelkem sebeit. Komolyan hittem, hogy jobb lesz Robnak nélkülem, és azt is, hogy nekem jobb lesz nélküle. De nem volt jobb.

Amikor Los Angelesbe mentünk, a körút előtti estén elmentem a régi házamba. Elsirattam a szerelmünket, és… elaludtam. Mintha ez az elalvás is csak tegnap lett volna. Utána pedig… Homályos foltok. Mi történt velem? És főleg – mikor volt ez pontosan? A fejem még jobban megfájdult. Szerettem volna aludni, hogy legalább ne érezzem, de túl nyugtalan voltam hozzá. És nem is itt kellett volna tennem, a tengerparton.

Még percekig kínoztam magam azzal, hogy visszaemlékezzek, hogy kitisztuljon minden, ami homályos, de csak foszlányok törtek elő a semmiből. Egy alkalommal például az, hogy Robbal szeretkeztünk egy kádban valahol… De hogy azután vagy azelőtt mi és miért történt… De hisz ekkor már szakítottunk… Vagy ezt is álmodtam? Alexre is emlékeztem. Meg akart győzni… hogy ne tegyek valamit. De… akartam azt a valamit, akármi is volt az. Sőt, én kértem rá, hogy… Nem jutott eszembe, mire!

Dühösen, önmagam sötét elméje által kiváltott haraggal pattantam fel, és indultam vissza a ház felé. Elhatároztam, hogy most mindenképpen kiszedem Robból, mi a fene folyik itt. Egyedül nem vagyok képes emlékezni, segítenie kell! Ha szeret, ahogy előző éjjel állította, akkor segíteni fog. Még akkor is, ha akaratom ellenére rabolt el ide. Az okai sem érdekeltek. El kell mondania, mi történt velem.

A házhoz érve azonban sehol nem láttam. Csak a szobája felől kisszűrődő hangokból gyanítottam, hogy arrafelé lehet. Mintha telefonon beszélt volna valakivel. Még nem értem elég közel hozzá, amikor Carrie neve csapta meg a fülemet…

...