44. fejezet

..
44. fejezet

"Halott az érzés.

Élő a fájdalom."

(Rob)

A családom meglepődött, amikor váratlanul hazaállítottam, de nem emeltek ellene kifogást, sőt, örültek nekem. És először fel sem tűnt nekik az életuntságom. Napokig nem történt semmi említésre méltó, utána viszont a nővéreim egyszerre támadtak le, hogy mondjam el, mi bajom van. Ráadásul úgy, hogy előtte berángattak a régi szobámba, mondván, mutatni akarnak valamit, de a végén még az ajtót is ránk zárták.

- Semmi – feleltem kitérően. Már körülbelül egy hete játszottam azt előttük, hogy az élet szép, de ezek szerint nekik hiába is próbáltam volna beadni bárminemű boldogságot, átláttak rajtam.

- Rob, ismerünk. Valami nő van a dologban, igaz?

- Hagyjatok békén – kértem egyelőre halkan. És hűvösen. Ha ebből nem értették meg, hogy ráhibáztak, akkor semmiből – gondoltam.

- Nekünk elmondhatod! – nyafogott mindkettő. Vicnél volt a kulcs. Elszedtem tőle felelet és a szennyes kiöntése helyett, majd a nyafogásuk ellenére kimentem a szobából, és rájuk zártam az ajtót. Persze ez már nem tetszett nekik. El is kezdtek velem kiabálni, de nem érdekelt.

A konyhába mentem. Anyám épp a valaha kedvenc sütimet szedte elő a sütőből. Meghatódtam, de mivel azóta nem volt étvágyam, csak az ő kedvéért gyűrtem le egy falatot. Ő legalább nem faggatózott, csak aziránt érdeklődött, mi ez a hangzavar az emeleten. Nem mentem mélyebb magyarázkodásba, közöltem vele, hogy sétálni megyek, majd odaadtam neki a szobám kulcsát, hogy negyed óra múlva engedje ki őket. Addigra elég messze leszek ahhoz, hogy ne tudjanak követni.

Viszonylag céltalanul ődöngtem a városban, mígnem összefutottam pár régi haverommal. Rögtön elhívtak magukkal a bárba ahova tartottak. Nem mondtam nemet, reméltem, hogy sikerül elterelnem a figyelmemet. Nagyjából sikerült is. Kifaggattak az életemről, hogy mi történt velem, mióta befutottam. Nem részleteztem nekik, mégis jólesett valakikkel kötetlenül beszélgetni. Még a rajongók is elkerültek. Bár lehet, hogy az egyhetes borostám miatt.

Amit tovább növesztettem az elkövetkező pár hétben. Tudtam, hogy hamarosan véget ér a „nyaralásom”, mert elkezdődik a filmmel járó őrület. Ez volt az, amire viszont még nem voltam felkészülve. Hogy újra találkoznom kelljen Kristennel.

Lehetőség szerint minél kevesebbet gondoltam rá. Akárhányszor viszont mégis, nemcsak a szívem sajdult bele, hanem a gyűlöletem is feléledt iránta.

Az fájt a legjobban, hogy képes volt elvetetni a gyermekünket. És mindezt szemrebbenés nélkül közölte velem. Anélkül, hogy egyetlen árva szóval is említette volna! Nem, nem hagyott nekem beleszólást, megint önkényesen döntött valamiről velünk kapcsolatban, amihez pedig nekem is volt közöm! És miért? Hogy megszabaduljon tőlem. Most már elhittem, hogy sosem szeretett. Még tizedannyira sem, mint én őt. Különben nem tett volna ilyet.

A fájdalmam az egész repülőút során leírhatatlan volt, de amint landoltunk, muszáj volt összeszednem magam. Tartanom kellett magam a családom előtt. Nem akartam, hogy megtudják, mi történt velem, vagy egyáltalán. Ide csak lelki regenerálódásért menekültem, ahhoz pedig az kellett, hogy lehetőleg semmi ne emlékeztessen rá. A nővéreim viszont nem szálltak le rólam akkor sem, miután rájuk zártam az ajtót. És egyszer besokalltam. Kitálaltam nekik mindent. Kivéve az abortuszt.

- Nem kellett volna olyannal kezdened, aki házas… – reagálta le Lizzy könnyedén, holott ő is rendszeresen nős pasikkal kezdett. Kapott is e mondatáért egy jelentőségteljes pillantást, de nem vette magára. Vic inkább csak sajnálkozó tekintettel méregetett, majd eszébe jutott valami.

- Lesz jövő héten egy jótékonysági est, gyere el velünk, hátha sikerül egy kicsit… kikapcsolódnod – mosolygott rám ártatlanul. Ismertem már ezt a fajta nézését. És gyanítottam, össze akar hozni valakivel, aki jó lesz búfelejtőnek.

Nem is tévedtem sokat. Egy Monica nevű lányt mutattak be nekem. Minden tekintetben Kris szöges ellentéte volt. Ebből kifolyólag a nővéreim terve nem jött be: semmit nem mozgatott meg bennem a lány. Egyetlen oka volt csak, hogy egész este kísérgettem. Sok volt a fotós a rendezvényen. És életemben először akartam, hogy címlapra kerüljek. Hátha valahogy Kristen kezébe jut a lap, és reményeim szerint félreérti a sok közös fotómat Monicával.

Csak sokkal később, otthon, egyedül fekve az ágyamban döbbentem rá, hogy hiábavaló volt a pózolásom egész este, nem fogja meghatni. Mert nem szeret. A fájdalom megint lesújtott rám, de elnyomtam, és hagytam, hogy a düh vegye át a helyét. Meg akartam leckéztetni mindenért, amit velem tett, csak még azt nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Meg egyáltalán: eddig nem éreztem magam képesnek a „bosszúállásra”, teljesen idegen volt tőlem a dolog. Keserűen gondoltam rá, mennyi számomra addig ismeretlen tulajdonságomat sikerült felfedeznem, miután őt megismertem. Addig a szimpla féltékenységet sem értettem.

Továbbra sem vártam a vele való találkozást, de egyszer csak muszáj volt otthagynom a nyugalmat adó családi házunkat, mert már csak egy napom volt hátra a körút kezdetéig. Felhívtam Bradet, aki már napok óta zaklatott, hogy menjünk oda előbb. Én azonban még véletlenül sem akartam összefutni vele, ezért az utolsó pillanatig halogattam az utazást. Most azonban már el kellett indulnunk, nem bújhattam tovább ki alóla.

Egy szállodában foglaltattam szobát Los Angelesben. Semmiképpen nem akartam abba a házba menni, amelyben vele éltem át annyi gyönyört. Meg is kértem Bradet, hogy másnap, amíg én dolgozom, intézze el, hogy mielőbb eladhassam. A lábamat sem óhajtottam még egyszer oda betenni.

Éjjel nem jött álom a szememre. Egész végig a másnappal sokkoltam magam. Én minduntalan előttem lebegett Kristen arca. Gyűlöltem őt azért, amit tett velem, emellett azonban… annyira hiányzott! És most itt voltam vele egy városban. Az elfojtott érzelmeim megállíthatatlanul törtek a felszínre, és már nemcsak a dühöt éreztem. Hanem szinte a csókja ízét…

Ekkor határoztam el, hogy még egyszer, utoljára odamegyek a házba – mely valamilyen szinten a közösünk volt –, hogy visszaidézhessek néhány boldog pillanatot, mielőtt másnap eladom, és lezárom azt a szakaszt az életemben. Bár éjfél is elmúlt, taxiba ültem, és odavitettem magam. Régen, néhány gyenge pillanatomban elképzeltem, hogy nem ilyen sötéten fogad, amikor hazatérek, hanem az ablakon kiszűrődő fényből sejthetném, hogy Kristen vár engem ide haza. De azóta minden megváltozott. Most már eszemben sem volt vele akár egy helyiségben sem tartózkodni lehetőleg – akármilyen örömittas érzések is törtek rám a szállodában nemrég.

Beléptem a kapun, majd a bejárati ajtón – még emlékeztem a kódokra –, majd a becsukott ajtónak dőltem. Vettem egy mély levegőt. Szinte érezni véltem az Ő illatát a levegőben. Tudtam, hogy ez érzékcsalódás, így nem adtam át magam annak az elképzelésnek, hogy esetleg itt járt. Körülnéztem a nappaliban, az ajtónál is, ahol éppen álltam – ebben a házban itt lettünk először az egymáséi, amúgy viszont másodjára. Alighogy visszaidéztem múltunk szenvedélyes pillanatait, ismét megingott az elhatározásom, miszerint eladom a házat. Most inkább mégis meg akartam tartani. Az emlékeink őrzése végett.

Lassan körbejártam az elülső részeket, a konyhát, a nappalit… a hálószobát utoljára hagytam. De már odafelé tartva is a hatalmába kerített egy furcsa érzés, mely nemcsak abból adódott, hogy Kris parfümének illata egyre intenzívebben érződött. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg itt van…? Aztán ezt el is hessegettem, hisz mit keresne itt?

Belépve viszont földbegyökerezett a lábam. Többször pislogtam, mégis ugyanaz a kép tárult elém. Kristen feküdt összegömbölyödve az ágy kellős közepén, szorosan az egyik párnához bújva. Eszembe jutott, hogy engem is így szokott ölelni. És megállapítottam magamban, hogy hiába minden: még mindig nem vagyok túl rajta. Ő viszont nem akar engem. És képes volt arra is, hogy olyan undorító dolgokat vágjon a fejemhez „szakítás” címszóval. Igaz, ha azt nem árulja el… enélkül nem engedtem volna el, de akkor is kegyetlenség, amit művelt.

A dühöm újra fellángolt. Úgy éreztem, sőt, teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki, amit tett. Szívem szerint lerángattam volna az ágyról, hogy kidobjam innen. Megrettentem magamtól – még erre is képes lennék? Bántani egy nőt fizikailag? Igen – jött a felelet. De nem akárkit, őt! Ez is olyasmi, amit ő vált ki belőlem. Most már… Régen csak szeretni akartam. De mostanra minden megváltozott.

És eszerint cselekedtem.

Közelebb léptem az ágyhoz… és ahelyett, hogy lerángattam volna róla, leguggoltam, hogy jobban lássam őt. Erős kísértést éreztem, hogy megérintsem. Amíg alszik, úgysem veszi észre… De végül elvetettem az ötletet. A látványa is épp elég fájdalmat okozott. A mellette heverő halomnyi papírzsebkendőből ítélve sírt. Nem állt össze a kép. Minek jött ide? És miért sírt? Úgysem érez irántam semmit. Biztos Alexszel veszekedtek, és ide menekült – jött egy lehetséges magyarázat a gondolataimba. Más nem történhetett. De ez meg engem nem érdekelt. Ez már az én házam. Semmi keresnivalója itt.

- Ébresztő! – dörrentem rá, mire riadtan kinyitotta a szemeit.

- Rob? – lehelte, amint felfogta, ki van itt. Nem állt szándékomban hozzá érni mégsem – az olyan érzéseket válthatna ki belőlem esetlegesen, melyeket nem akartam megkockáztatni, nehogy kiessek a szerepemből.

- Takarodj – mondtam neki halk, hűvös hangon.

- Kérlek – emelkedett egy kicsit feljebb. A kezét nyújtotta felém, mire felálltam. Az ő érintésének már a gondolatától is kirázott a hideg. Vagy a vágy? Nem, az biztosan nem. Bár a testem máshogy működik, mint az agyam. Igen, kívántam őt, még mindig, és csak őt, de elnyomtam ezen érzéseimet. – Kérlek, nem beszélhetnénk?

- Nincs miről beszélnünk – ráztam meg a fejem. – Hordd el magad innen!

- Kérlek! – sírta el magát, de ezegyszer nem lágyította meg a szívem.

- Ha nem mész magadtól, akkor kidoblak – vázoltam fel előtte még mindig tettetett türelemmel a lehetőségeket. Még mindig az ágyon ült, esdeklő szemekkel nézett rám. – Kettő percet kapsz, hogy összeszedd magad és eltűnj innen! Utána tényleg kidoblak. Nem viccelek – figyelmeztettem, majd elmenekültem a közeléből, ki a hálóból.

A nappali ablakán kifelé bámulva számoltam a másodperceket és vártam, hogy meghalljam az ajtó nyílását, majd csukódását. Eltelt egy perc, és semmi. Lélekben már felkészültem rá, hogy tényleg nekem kell kidobnom, amikor a száztízedik másodpercben egy kéz simított végig a hátamon.

A lélegzetem elakadt, megdermedtem. Mielőtt viszont átölelhette volna a derekamat, megfordultam, és a karjait megragadva eltartottam magamtól.

- Mit nem értettél meg abból, amit mondtam? – kiabáltam rá, mire láthatóan és érezhetően is összerezzent, de a dühöm már túlnőtt rajtam. – Minek jöttél ide egyáltalán? – kérdeztem aztán értetlenül.

- Bocsáss meg – suttogta Kristen. – Hiányzol. Szeretlek. – Az arcán még mindig patakzottak a könnyek. Az előbb, mikor hozzám ért, és most, hogy én értem őhozzá, még mindig éreztem valami vibrálást a levegőben. Annak ellenére, hogy megölt engem, még mindig szerettem… és még mindig kívántam.

Music

Csakis a legutolsó tény és fájdalomokozás céljából tettem ezután azt, amit.

Nem vesződtem sokat a pólójával, egyszerűen kettétéptem. A rövidnadrágját szintúgy. Ő nem moccant, nyilván a rémülettől, de már rég nem érdekelt, hogy mit érez. Saját, hetek óta felgyülemlett feszültségem elérte a tetőfokát. Már én magam sem tudtam, mit cselekszem. Halvány felfogóképességem sugallta csupán a tetteimet.

Felkaptam őt, de a hálószoba helyett csak a kanapéig vittem, ahol nem túl finoman rádobtam. Ezután kiszabadítottam a nadrágomból azóta vágyódó testemet, amióta megláttam az ágyban fekve. A lábait szétfeszítve, a bikinialsóját egyszerűen szintén szétszaggatva habozás nélkül beléhatoltam. Fájt, mert nem volt benedvesedve. Az agyamra borult ködön át érzékeltem, hogy ő is felsikít, a mellkasomon érzett enyhe nyomás és karmolások pedig azt jelezhették volna, hogy nem akarja ezt, de már átléptem a józan ítélőképesség határát.

Az ágyra szorítottam, és egyre gyorsabb és hevesebb lökésekkel hajtottam magam a beteljesülés felé abban az elmebeteg reményben, hogy az élvezetem kitörésekor minden kínomtól is megszabadulhatok végre. Továbbra is kellemetlen volt így csinálni, úgy éreztem, mintha a bőrömet nyúznák, de nem volt kedvem megállni, hogy előbb kellően befogadó-képessé izgassam őt.

Nem törődtem a sikolyaival, bár kitörésem pillanatában tisztán hallottam, azért könyörög, hogy hagyjam abba. De már késő volt. Azaz… abbahagytam. Fájó élvezetem után kihúzódtam belőle, és ellöktem magam az ágytól. Visszaigazítottam a ruhámat. Elfordultam. Nem tudtam ránézni sem. Valami megszakadt bennem. Végérvényesen.

Rápillantottam reszketve összeránduló testére, de valamilyen számomra is ismeretlen oknál fogva nem bírtam sajnálni. Keservesen zokogott, a széttépett ruháival próbálta eltakarni magát – sikertelenül.

- Menj innen, Kristen – mondtam neki még halkan, utána a fürdőszobába vonultam, hogy lemossam magamról az undort. Amit immár nemcsak miatta, hanem magam miatt is éreztem.

Nem akartam gondolkodni, nem akartam visszaemlékezni az elmúlt percekre, ezért a tus alól kilépve csak egy törölközőt tekertem magam köré, így mentem vissza a nappaliba, egyenesen a bárszekrényhez. Nem hallottam semmilyen zajt, így oda mertem pillantani a kanapéra. Nem volt már ott. Fél percig bámultam a helyet, ahol megerőszakoltam, majd elfordultam és a pohárral nem vesződve húztam meg a whiskys üveget. Fél óra alatt el is fogyasztottam. Addigra már a kanapé mellett ültem, még mindig azt a helyet bámulva. Egy-két vércsepp is látszott a huzaton.

Minek kellett idejönnöm? – tettem fel magamnak a kérdést. Válasz viszont nem érkezett. Rágyújtottam, és igyekeztem nem gondolkodni. Az alkoholnak köszönhetően ez nem is volt nehéz feladat. Észre sem vettem, mikor aludtam el.


(Kristen)

A történtek után fogalmam sem volt, hogy mehetnék haza így, ilyen állapotban. Szerettem volna elbújni valahova, egy kietlen barlang mélyére, hogy ott várjam a halált. Megérdemeltem Rob haragját, de ez…

Patakzó könnyekkel, a ruháimat nagyjából összefogva magamon botorkáltam ki a házból, miután ő eltűnt a fürdőszobában. Valahogy a kocsimig is eljutottam, és annak rejtekén igyekeztem annyira magamhoz térni, hogy a kezem remegését tudatosan csillapítva beletaláljak a slusszkulccsal a helyére, majd elindítsam az autót.

Nem mertem gyorsan vezetni, tartottam tőle, hogy engednék a kísértésnek, és százzal nekivezetném az első fának. Szerettem volna nem élni tovább… ezek után. Hazamenni nem akartam, Alex sajnálatára nem volt most szükségem, de mégis odavitt az utam. Egy lámpa sem égett bent, így olyan halkan osontam az emeletre, ahogy csak tudtam. A saját szobámba, ott pedig a fürdőszobába mentem. A zuhany alatt eresztettem szabadjára a könnyeimet, melyeket a felsettenkedésem alatt nagy nehezen lenyeldestem.

Lehet, hogy órákig áztam a rám zubogó víz alatt, maximálisan elvesztettem az időérzékemet. Lehunyt szemmel vártam, hogy felébredjek. Nem mertem felidézni a Rob házában történteket. Valaha az én házam volt. Aztán közös. De most… szenvedéseim helyszíne. Mindenféle tekintetben. Fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem, hogy megszabaduljak ettől a gyötrelemtől. Egyetlen egy dolog jutott eszembe. Alex elég erős fájdalomcsillapítókat szokott szedni – legalábbis az állítása szerint.

Miután megtörölköztem – vagy inkább ledörzsölni igyekeztem magamról valahai szerelmem érintését –, a férjem hálószobájába lopóztam. Az oldalán feküdt, háttal az ajtónak. Aludt. A hozzám közelebb eső éjjeliszekrényben voltak a gyógyszeres fiolái. Csak reménykedni tudtam, hogy nem ébred fel a zajra, amit a fiókkal csapok. Remegő kézzel húztam ki, és az első gyógyszerekkel teli dobozt kiemelve visszasiettem a saját szobámba.

Eltöprengtem rajta, mi lenne, ha az egészet bevenném. Mindenkit megkímélnék magamtól a további életben. Nekem is könnyebb lenne. Egyetlen egy dolog tartott vissza ettől mégis. Alex. Ő még számított rám. Csak miatta kényszerítettem magam, hogy csupán három szemet vegyek ki az üvegcséből. Miután lenyeltem, az ágyam közepére húzódtam, és vártam a nyugalmat. Amely színes álmok formájában érkezett. Boldog voltam. Álmomban minden tökéletes és vidám volt. Sem a testem, sem a lelkem fájdalmait nem éreztem…

Nem akartam felébredni…

..


Bocs..
Előre szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy a holnapi fejezet még inkább odabasz.
Nem cifrázom. Aki úgy érzi, az holnap végképp NE olvassa. Én szóltam.
És hogy miért csinálok ilyeneket? Most ez jön belőlem.. :/
De úgyis kibogozom - ez amolyan kihívás saját magamnak :D
Hogy mégis hogyan tudok majd megint happyt és lovet csinálni.. :D
De úgyis megoldom, csak BÍZZATOK!!! (LLLLLLLLLL)

...