22. fejezet

...
22. fejezet

"Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba:

Várni és remélni!"

(Kristen)

Egy picit könnyebbültem csak meg, miután elmondtam Robnak az igazságot. Pár napja már megérdeklődtem Alex orvosától, milyen az állapota, sejtettem ugyanis, hogy ez is az oka annak, hogy egy hetet távol akart maradni. Nem kaptam bíztató híreket. Rob előtt mégis sikeresen lepleztem. Fél évet kapott a férjem a hátralevő életéből. Hat hónap… Elkeseredni nem akartam még miatta, tudtam, hogy ha visszajön, akkor úgyis visszamegyek hozzá. Nem akartam, hogy magányosan kelljen meghalnia. Mivel mindenfajta kezelést elutasított, mondván, megérdemli a sorsát, mert fiatalon ő szúrta el, nem volt remény.

Ha ma reggel nem telefonált volna, akkor is közlöm Robbal a döntésemet. Ez a dolog az imént az autóban egy amolyan búcsúféle volt. Legalábbis jó darabig. Bár kételkedtem benne, hogy várna rám, amíg Alex… amíg fel nem dolgozom az özvegységemet. Nem tudtam nem viszonozni a csókját, a vallomását is csak alig. Utána viszont elmondtam neki, mi a helyzet. A baj nevének kiejtése után viszont olyan rémületet láttam az arcán, amelyet még soha.

Brad közben beszállt a kocsiba, és indított. A választófal viszont fent maradt. Szerencsére. Így nem hallotta, miről beszélgetünk.

- Te is…? – kezdte Rob, de félbeszakítottam.

- Nem. Én nem vagyok beteg – igyekeztem megnyugtatni. – Mindig ügyeltünk rá, hogy ne legyenek véletlenek. Nemcsak a szexben. Akárhányszor megvágta magát, elzavart a közelből is – magyaráztam tovább, hogy megnyugtassam, őt nem fenyegeti semmilyen veszély. – Pedig az alvadt vér már nem fertőz… - motyogtam, majd kibámultam az ablakon.

Fel kellett készülnöm az Alexszel való találkozásra. Ezt könnyebbnek gondoltam, mint a Robbal való szakítást. Abba a szívem is belesajdult. A férjem miatt azonban örültem. Boldognak akartam látni a fennmaradó fél évben. Ehhez pedig tényleg arra volt szükség, hogy mindenki mást mellőzzek az életemből. Azt ugyan még nem tudtam, hogy mennyire leszek erős Robbal szemben, ha ilyesmi helyzetbe kerülünk, mint az imént kettesben az autóban, de reméltem, hogy tartja magát az ígéretéhez, miszerint csak barátként lesz mellettem. Így is egyértelműen kísértést fog jelenteni, mégis… Ha nem csábítgat, talán meg tudom állni, hogy amíg Alex él, én se közeledjek felé. Utána pedig… meglátjuk.

Lassan megérkeztünk a szállodához. Brad a földalatti parkolóba hajtott, onnan pedig egyenesen fellifteztünk az emeletünkre. Rob egész végig nem szólt hozzám. Azt fontolgattam, hogy bocsánatot kérek, bár magam sem tudtam, hogy pontosan miért is, de a folyosóra lépve ő fogta meg a karomat és húzott magához. Szorosan öleltem át, hisz nem tudhattam, lesz-e valaha még egy ilyen alkalom.

- Sajnálom – szólalt meg végül ő. – Mindent. És én kérek elnézést, amiért… beléptem az amúgy sem könnyű életedbe. – Érződött a hangján, milyen nehezére esik kimondani a szavakat, sőt, úgy éreztem, nem is sajnálja annyira. Én sem sajnáltam. Tiltakozni akartam, de ekkor felemelte a fejét és rám nézett. – Itt leszek, ha szükséged van rám – ígérte szomorkás mosollyal.

Könnybe lábadt a szemem, de elnyomtam a sírást, most nem volt szabad ilyesmit éreznem. Mégis kimondtam:

- Szeretlek! – de csak magamban, némán.

Rob még megcirógatta az arcom, adott rá egy szigorúan baráti puszit, majd elhúzódott tőlem, és a szobájába lépett. Még fél percig csak bámultam utána, aztán csukódott a liftajtó, mire felrezzentem, és én is a szobám felé indultam, Alexhez.


(Rob)

Két szó volt csak, amit Kristen halkan ejtett ki a száján, mégis mintha bombát dobtak volna le a közvetlen közelemben. HIV pozitív.

A legelső gondolatom engem is megdöbbentett: mi van, ha Kris is halálos beteg? A rettegés, hogy elveszíthetem – nemcsak mint a szerelmemet vagy a szeretőmet, hanem mint ember, megszakadhat az élete –, keményebben sújtott le rám, mint második és többi gondolatként felmerülve az, hogy esetleg én is megfertőződtem általa, mivel most is, és amióta ismerem, mindkettőnkkel szeretkezett. Velem gumi nélkül ráadásul. Hogy Alexszel hogyan, arról nem voltak fogalmaim, de rákérdezni sem mertem. Nem is akartam firtatni az együttléteiket, annyira nem érdekeltek a részletek.

Sőt, az sem számított volna, hogy nekem is átadja a kórt, csakis az zakatolt az agyamban, hogy őt ne! Kizárt, hogy neki is csak kevés ideje maradjon az életre. Amikor végül rákérdeztem, hogy ő is beteg-e, azt felelte, mindig vigyáztak. Elmesélte, de szerencsére nem túl részletesen, hogyan is viselkedtek ezzel a dologgal kapcsolatban. A lényeg viszont megmaradt bennem: neki semmi baja! A megkönnyebbülés több hullámban árasztott el, a helyébe mégis inkább csak beletörődő nyugalom költözött egy pár pillanat után. Egész eddig aggódtam, idegeskedtem, és kerestem az indokokat, miért nem akarja elhagyni a férjét. Most, hogy kibökte, nem volt – nem lehetett! – több ellenvetésem ebben a kérdésben, holott tudtam, hogy épp most veszítem el őt. És lehet, hogy végérvényesen…

Majd’ beleszakadt a szívem a gondolatba, de nem akartam önzően a saját vágyaimra gondolni. Még mindig úgy gondoltam, hogy a barátja maradok. A szívéről ugyanezzel a lendülettel mondtam le. Az még a férjéé marad hosszú ideig. Most viszont arra van Krisnek a legkevésbé szüksége, hogy összekuszáljam körülötte a dolgokat. Meg kell húzódnom a háttérben, és bár szenvedni fogok, amikor őket látom együtt, ezt az érzést most félre kell tennem.

Időközben visszaértünk a szállodába, de ott nem tudtam azonnal elengedni őt. Bocsánatot kértem, hogy tudatlanul – bár honnan tudtam volna? – megzavartam az életét, és megígértem, hogy ha kellek neki, akkor bármikor szívesen látom. Hálás tekintetében könny csillogott, ezért inkább gyorsan a szobámba zárkóztam, hogy megemésszem az elmúlt órák történéseit. Lezuhanyoztam, majd kiültem az erkélyajtóba egy doboz cigi és egy üveg whisky társaságában. Figyeltem az éjszaka zajait. Vagyis főleg New York zajait. Közben pedig gondolkodtam.

Most nem tértem ki a kocsiban való együttlétünkre, amely csodás volt, csak épp a pillanatnyi hangulatomhoz nem passzolt. Azt próbáltam meg elképzelni, hogy milyen érzés lehet mindez. Tudni, hogy meg fogsz halni… Nem, nem bírtam elképzelni. Együtt éreztem Alexszel, de főleg Kristent sajnáltam. Főleg azért mert baromi nehéz lehet neki így együtt élni valakivel. Bár az is igaz, hogy ő választotta ezt magának. Erről nem beszélt, de volt egy olyan érzésem, hogy nagyon is jól tudta, kihez megy hozzá két évvel ezelőtt. Tiszteltem érte, hogy ilyen jó tudott lenni egy olyan emberrel, aki nem is remélhetett volna szebbet az élettől, mint azt, hogy ő a felesége legyen.

Egész éjjel járt az agyam. A cigit meg sem bontottam, a whiskybe bele sem kortyoltam egész idő alatt. Azt tudtam, hogy mit kell tennem, csak a kivitelezésre kellett magamat felkészítenem. Hogy ezentúl semlegesen álljak hozzá a nőhöz, aki elrabolta a szívemet. Fogalmam sem volt, sikerülni fog-e, de muszáj volt megtennem mindent annak érdekében, hogy legalább én ne nehezítsem meg most az életét. Az életüket. Az is lenyűgözött valahol, hogy Alex, tudva azt, mi van köztünk, mégis el tudná őt engedni. Ez lehetett volna az egyetlen reményem arra vonatkozólag, hogy együtt maradhassunk, de túlságosan mély részvétet éreztem most iránta ahhoz, hogy elé álljak, és megkérdezzem, még mindig úgy gondolja-e, ahogy akkor mondta nekem a póker éjszakáján. De nem éltem a reménnyel.

Egyrészt féltem, hogy közben meggondolta magát, másrészt pedig hogy vehettem volna el egy haldoklótól az utolsó lehetőséget, hogy amíg él, boldogan éljen? Még maximum fél évig, és nem tovább… Gyötrelmes fél évnek néztünk elébe mindhárman. Alex eleve azért, mert ha tényleg folyamatosan romlik az állapota, akkor nem lesz könnyű átvészelnie ezt az időszakot. Kristennek azért, mert végig kell majd néznie, ahogy a férje szenved, és végül belehal. Nekem pedig azért, mert azt kell végignéznem, hogy Kris is beleőrül majd abba, amit át kell élnie így.

Amiben biztos voltam, az az volt, hogy nem fogom magára hagyni. Ha csak egy barátra lesz szüksége, vagy valakire, akik kitöltheti a tehetetlensége miatti dühöt, akkor is mellette leszek. A háttérbe húzódva persze, de előjövök, ha hív. Igen, ez lesz a legjobb, amit tehetek – győzködtem magam hajnalig. Persze hiába, de ezt akkor még nem tudtam...

Aztán felvirradt a másnap reggel. Újra elmentem zuhanyozni, hogy a mostanra rám telepedő álmosságot kimossam magamból, majd felöltöztem, és Bradet vártam, hogy elvigyen a forgatásra. Jött is, ahogy szokott, de valamiért megdöbbentette a kinézetem.

- Mi a fenét csináltál egész éjjel? Ittál?

- Egy kortyot sem – feleltem fintorogva, pedig talán azt kellett volna. Csak félő volt, hogy akkor átkopogok a szomszéd lakosztályba, hogy magammal hurcoljam ide Krist. Borzasztó volt nélküle tölteni az éjszakát. Kínzó és magányos egyben.

- A sminkesek nem fognak örülni neked – morogta még az orra alá pillanatnyilag egyetlen barátom, de nem vágtam vissza, igaza volt. Reggel én is alig ismertem magamra a tükörben.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy ráadásul sokkterápiának voltam kitéve. Amint megérkeztünk a helyszínre – ma is külső felvételeket forgattunk –, egyből kiszúrtam szerelmemet Alexszel. Megpróbáltam elkerülni őket, de Kris belépett utánam a sminkes kocsiba, és leült mögém. Nem láttam, az illatát éreztem csupán, és a léptei neszéből tudtam, hogy ő az. Míg Connie azon dolgozott háborogva, hogy eltűntesse a karikákat a szemem alól, életem elsőszámú értelme meg is szólalt.

- Hogy vagy, Rob?

Ez a halk kérdés is olyan érzelmeket pendített meg bennem, hogy szinte beleremegtem.

- Jól – feleltem higgadtan. Elvégre színész voltam.

- Alex… – kezdte volna, de most nem voltam még képes a férjéről beszélni.

- Ne most, Kris – szóltam rá. Sejtettem, hogy megbántom őt, de nem volt szándékos. Csak ösztönös védekező reakció. Tudtam, hogy ha még sokáig lesz a közelemben, akkor nem fogok törődni a sminkes jelenlétével, és elkezdek neki esedezni azért, hogy gondolja meg magát. Pedig ez ellent mondott a bűntudatomnak, amit nem akartam fokozni, így megkértem, hogy most távozzon. Utána viszont már csupán pár percem volt, hogy rákészüljek a jelenetre, amelyben meg is kell csókolnom őt. Minden erőmet összegyűjtve léptem végül mellé a kamera elé.

A forgatókönyv szerint épp azt közölte, hogy már el is hagyta a férjét. A szerepem megkövetelte, hogy most magamhoz húzzam, boldog mosollyal hajoljak fölé… de azt nem, hogy megengedjem magamnak látni a szemében a szomorúságot. Sem pedig a vágyat. Mégis mindkettő benne tükröződött. Lehunyt szemmel csókoltam meg. Addig tudtam tartani magam, amíg fel nem nyögött, mikor a nyelvem a szájába hatolt. Elszakítottam magam az ajkaitól, és a rendezőre pillantottam.

- Bocs, vehetnénk még egyszer?

Túlságosan ösztönösen jött a mozdulat, de ezután már ügyeltem rá, hogy véletlenül se legyen igazi a csókunk. Dan viszont vesztemre éppen azt akarta.

- Kicsit élethűbben! – parancsolt rám a következő szünetben. Krisre pillantottam, aki valamivel odébb ácsorgott Alexszel. Éppen önkéntes bemutatót tartottak abból, hogyan is kéne nekem megcsókolnom őt. Nem bírtam nézni két másodpercnél tovább.

- Majd megpróbálom – morogtam oda Dannek, majd Brad felé siettem, aki rögtön nyújtotta is a cigis dobozomat. – Némi szesz nincs a zsebedben? – kérdeztem tőle ingerülten, de csak egy sajnálkozó vállvonogatást kaptam válaszként. – Akkor szerezz, szükségem van rá! – követeltem.

A szünet negyedórás volt. Az utolsó három percben jutottam csak alkoholhoz. De mind a hármat azzal töltöttem, hogy a tequilás üveget ürítettem. Nem érdekelt, hogy kellemetlen ízem lehet, mikor eztán a kamera elé léptem, hogy magamhoz húzzam Kristent és megcsókoljam, végre olyanra sikeredett, amilyent a rendező akart. Szerelmem a szerepe szerint cselekedett: forrón visszacsókolt. Megint felnyögött, mire visszamorrantam, és újból vadul falni kezdtem az ajkait. Édes nyelve elűzte a számból az alkohol ízét, és át is vette a helyét nyomban. Dan ekkor lefújta a felvételt, de nem bírtam leállni. Kezdett hatni a tequila is. Brad lépett oda hozzám, hogy leszedjen Kristenről, aki ekkorra már el akart tolni magától, és tiltakozóan nyöszörgött.

- Mi a büdös franc volt ez? – támadt rám Dan, amikor végül eleresztettem őt.

- Csók. Igazi. Ezt akartad, nem? – néztem rá pimaszul. Éreztem, hogy egyre zsibbadtabb lesz az agyam a félüvegnyi pia elfogyasztása miatt, és kissé szédülni is kezdtem.

- Oké, mára ennyi volt a jelenetetek, vegyünk mást – döntött egy percen belül, majd miután mindenki elment a környékünkről, odalépett hozzám. – Tudom, hogy szar, amiért a férjét választotta. Hidd el, tudom, mert volt már egy ilyen esetem. De kérlek, az ilyesmit... – bökött a Bradtől elkobzott üvegem felé. – Tartogasd a hotelbe. Nem akarlak még egyszer részegen itt látni. Most pedig tűnj innen.

Pedig még nem is vagyok elég részeg – akartam mondani, de csak vigyorogtam rá, majd hagytam, hogy Brad odébb cibáljon.

- Te tényleg hülye vagy, öregem! – kaptam meg tőle is. – Mire volt ez jó?

- Hagyj már békén – vetettem oda neki, és berogytam a kocsi hátsó ülésére. Brad is beszállt, és elindult, nyilván vissza velem a szállodába. Nem érdekelt. Míg megérkeztünk, a maradék tequilát iszogattam, és folyton az ülést bámultam. Itt voltunk együtt utoljára Kristennel. Még egy napja sincs. Azt hittem, könnyebb lesz. Előző éjjel a sötétség leple alatt sokkal egyszerűbb volt elhatározni, hogy távol tartom magam tőle, és csak barátként tekintek rá, mint nappal meg is valósítani. Az tette a pontot az i-re, amikor Alexszel láttam őt a szünetben.

A hotelben elbúcsúztam Bradtől, és a szobám helyett a bárba mentem. Még csak kora délután volt, mégis folytatni akartam az ivászatot. Tudtam, hogy ha lerészegedek – ahogy tegnap is kellett volna –, akkor egyrészt át tudom kínlódni az éjszakát, másrészt másnap eszemben sem lesz hasogató fejfájással közeledni felé.

Sorban döntöttem magamba a töményebbnél töményebb szeszeket, mikor arra lettem figyelmes, hogy egyre többen gyűlnek körém. Beindult az éjszaki élet. Egy boxba vonultam az elfogyasztásra váró üvegeimmel, ott pedig az asztalra könyökölve vártam, hogy az agyam a logikus gondolkodás szintje alá tompuljon a segítségükkel.

Percek vagy lehet, hogy órák teltek el így. Nem néztem a tömeget, nem láttam senkit, mégis egyszer csak úgy éreztem, figyelnek. Felemeltem a fejem, és Kris csalódott tekintetébe ütköztem. A pultnál állt, és a kiszolgáló tekintetét követve talált rám. Egyenesen felém indult. Ezt túl veszélyes volt. Most nem éreztem magam beszámíthatónak. Ő mégsem félt tőlem. Nem félt sosem senkitől és semmitől. A világon a legbátrabb csajba szerettem bele – mosolyodtam el büszkén. Ő viszont kicsit dühösen lépdelt felém, de egyben némi bánatszerű is végigsuhant az arcán, míg mellém nem ért.

- Leülhetek? – kérdezte mindezek ellenére kicsit zavartam. Odabiccentem a velem szemben levő fotel felé. Bele is huppant, majd picit előredőlt, és beszélni kezdett. – Rob… Én tudom, hogy most neked is nehéz…

- Gyere vissza hozzám! – kértem halkan, de figyelmen kívül hagyta. Tudtam, hogy másnap örülni fogok ennek, most viszont már nem voltam kellőképpen beszámítható.

- De emiatt ne tedd tönkre magad, kérlek! – fejezte be az imént elkezdett mondatát. Próbáltam értelmezni a szavait. De hát nem teszem tönkre magam – akartam felelni, de csak több mély levegővétel lett belőle. Mire is kért? Hiszen csak szórakozom… és igyekszem felejteni. – Fontos vagy nekem, és rossz nézni, ahogy szenvedsz. De most nem lehetek veled… és nem maradhatok itt sem – mondta végül, és indulni készült.

Átnyúltam az asztal fölött, és megragadtam a karját, mire kissé felszisszent. Rögtön elengedtem, és fájdalmas tekintettel méregettem egy pár másodpercig.

- Tudom – nyögtem a saját magam számára is váratlan józansággal. – Ne haragudj, megpróbálom visszafogni magam – ígértem. Bármit megígértem volna, ha ezáltal nem taszít el magától. Amit most megérdemeltem volna, mert itt sajnáltatom magam ahelyett, hogy a meglevő bajait tovább tetézem a hülyeségeimmel.

Elszégyelltem magam, és lemondóan hátradőltem ültömben.

- Nem akarlak téged is elveszíteni – tört ekkor fel belőle. Reménykedve ránéztem, bár tudhattam volna, hogy is érti ezt. – Próbálj meg türelmes lenni, kérlek… – esedezett.

Kiléptem a boxból és közelítettem felé. Míg végül a testünk összesimult. Remegve kapaszkodott belém. Arcomat a hajába temettem, és elsuttogtam neki, mit érzek iránta.

- Türelmes leszek – fogadkoztam aztán, bár arról sejtelmem sem volt, meddig tart majd ez az elhatározásom is. Reméltem, minél tovább. Addig is az ehhez hasonló ölelésekkel kell beérnem – tudatosult bennem, mire még szorosabban öleltem. Most nem ellenkezett, mint a forgatáson. Sőt, az ajkát egy pillanatra a nyakamhoz érintette. Felemeltem a fejem, hátha megkönyörül rajtam, és legalább egy csókkal enyhíti gyötrelmeimet, de ekkor kisiklott a karjaim közül, és magamra hagyott azzal a kósza reménnyel, amelyet a teste közvetített felém.

Még nincs vége, türelem – ismételgettem magamban. Nem bírtam tovább a bárban, ezért én is felmentem valahogy a szobámba, ahol pillanatok alatt mély, nyugtalan álomba merültem.

...