69. fejezet
"Gyötör, hogy nem engedsz magadhoz közelebb.
Érteni igyekszem az okokat, ami igen nehezen megy...
Ennek ellenére csordultig vagyok telve reménnyel,
Mely lehet, hogy hiábavaló, de kétlem, hogy valaha feledem
Mindazon szívbemarkoló órák emlékét, mit a karjaidban tölthettem."
(Rob)
Az elmúlt órák csodái után fájdalmasan néztem végig, ahogy Kristen öltözködni kezd.
- Mennem kell – mondta hűvösen. Nem tartóztathattam. Amióta engem elhagyott, és visszament a férjéhez, csak ennyi jutott nekem belőle: néhány röpke pillanat, ameddig megfeledkezhetek az életemről, és újra átélhetem vele azt a mostanra már csak illúziót, ami nekünk valaha egy kis időre megadatott. A szerelmet.
Nehéz volt őt visszaszereznem, legalább ennyire, legalább a szeretőmnek. Mert többet már nem érzett. Vagy gondosan titkolta. Másfél héttel a szakításunk után újra találkoztunk, persze nem véletlenül. Ő a férjével volt egy partin, amelyre én is hivatalos lettem, amint megtudtam, hogy Kris is ott lesz. Szomorú, egymást figyelő percek után sikerült vele kettesben maradnom.
- Kris, beszéljük meg! – könyörögtem neki az erkélyen. Néhányan még voltak idekint, ezért suttogtam.
Felém fordult, aztán lerakta a pezsgős poharát a korlátra. A tekintete arról árulkodott, hogy kész, vége, nincs több esélyem.
- Nekünk nincs többé megbeszélnivalónk.
- De még mennyire, hogy van! – feleltem határozottan, és közelebb léptem. Ő is hátrált, de a korlát megállította. Rátámaszkodtam a teste mellett, mire remegni kezdett. – Kérlek… Hiányzol!
- Hagyjuk ezt, Rob! – hunyta le a szemeit. Megcirógattam az arcát, mire ismét kinyitotta őket, én pedig belefulladtam azok smaragdtengerébe.
- Legalább próbáljuk meg – suttogtam egyre közelebb hajolva az ajkaihoz. – Újra. Kérlek! Tudom, hogy még nem felejtettél el. – Erre olyasmit mondott, amivel újabb sebeket okozott a szívemen.
- A testem még reagál rád, igen, de a szívemet többé nem adom. – Éppen azt akartam pedig. Ha viszont a teste az enyém lehet, talán idővel meglágyítom a szíve körül a falat, amelyet ő maga épített fel ellenem – gondoltam.
A számmal végigsimítottam az ajkain. Azok megremegtek, a lélegzete elfúlt, én pedig megcsókoltam. Az érzés felülmúlhatatlan volt. Már tizenegyedik napja kerestem erre az alkalmat, de az első hétben csak amiatt gyötrődtem, amit megtudtam róla: újra együtt van Alexszel. Aztán beszélni akartam vele, de mindannyiszor elutasított. A hívásaimra végül már nem is válaszolt. Fel sem vette a telefonját, még akkor sem, mikor titkos számról hívtam. A házába pedig nem engedett be.
Carrie alaposan tönkretette az életemet, és a kapcsolatunkat is. Főleg most, miután vele is folytattam egy beszélgetést éppen ezen a napon. Már nem volt kétséges, hogy feleségül kell vennem. Nemcsak a gyerek, egy másik adu is volt a kezében. Nem akartam, minden porcikám tiltakozott ellene, hogy ne azt a nőt vegyem el, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, de mégis rákényszerültem. Az ő érdekében.
Egyelőre nem hoztuk nyilvánosságra a dolgot, én magam akartam elmondani Krisnek – persze az okokat mellőzve, nem akartam ugyanis, hogy megsejtse a valódi indokaimat –, de nem hagyott alkalmat, most pedig már csak az ajkai ízére tudtam figyelni, mely elvette az eszemet. Kézen fogtam, és mivel úgy láttam, rá is hasonló hatást gyakorolt a csókunk, átvezettem a mulatozó tömegen, egyenesen az egyik emeleti szobába. Egy ismerősöm házában tartották a bulit, ezért tudtam csak beszökni ide. Most pedig…
Magunkra csuktam az ajtót, és kissé bódult tekintetű szerelmem felé fordultam.
- Kris… – kezdtem volna, de a számra tette az ujjait, így inkább hallgattam. Abban bíztam, közli, hogy meggondolta magát, és még mindig szeret, de nem ez történt. Egy percig csak nézett rám, tűnődve, majd a nyakam köré fonta a karjait, és izzóan megcsókolt. Már nem érdekelt semmi más, csak az, hogy ismét a karjaimban tarthatom. Ennyit sem mertem remélni az elmúlt kínokkal teli napok alatt. Nagyon hiányzott az érintése, az illata, a mosolya, a csókja, minden: ő maga.
Miközben sebtében levetkőztettük egymást, nem szakadtak el az ajkaink. Utána éppen csak eljutottunk az ágyig, amelyre rádőlve gyengéd cirógatások közepette tettem a magamévá. Az egész testem megremegett a gyönyörtől, amint végre ismét az ő tüzét érezhettem magam körül. Mivel partin voltunk, idegen szobában, ráadásul a férje még lent szórakozott, nem volt túl sok időnk egymásba feledkezni, de a pár percig tartó gyönyörteli pillanatok mégis megérték a lebukásveszélyt.
Kristen a nevemet sóhajtotta fájdalmasan, mikor elértük a beteljesülést, de az ajkaira tapasztottam a számat, hogy ne tudjon mást mondani. Nem akartam, hogy elrontsa a varázst, amely – ha csak kis időre is – közénk költözött. Megint. Újra szeretőkké váltunk.
Gyötrelmes volt ebbe belegondolnom. Csak ennyi. Ahelyett, hogy szerelmesen lennénk együtt továbbra is, boldogságban. Nem volt más választásom, immár nem követelhettem tőle többet annál, mint amit végül is megkaptam az imént. Ha csupán így, de legalább együtt maradhatunk. Ez is több volt annál, amit egy órája még reméltem.
- Mikor találkozhatnánk? – kérdeztem, mialatt szerelmem már a ruháját igazította vissza.
- Nem jó ötlet ezt megismételni, Rob – próbált kiábrándítani, de nem hagytam magam. Miután én is helyére igazítottam az öltözékem, odaléptem hozzá, és a cseppet sem meggyőző ellenkezése ellenére magamhoz öleltem.
- Tudom, hogy több már nem jut nekünk – kezdtem bele fájdalmasan. Most kellett volna bevallanom, hogy elveszem Carrie-t, de nem bírtam. Nem jöttek a számra a szavak. – De legalább ezt ne tegyük tönkre. Legalább ennyi hadd maradjon.
- Néha egy kis alkalmi szex? – nézett rám erre gúnyosan. Én nem alacsonyítottam volna le ennyire azt, ami az imént történt, de be kellett látnom, hogy ez tényleg csupán az volt. Pont, mint a kapcsolatunk elején. Részemről továbbra is mély szerelem, amely az egyetlen szalmaszálba – az „alkalmi szexbe” – kapaszkodik, hogy ne veszítsem el őt végleg. Ha csak ennyit kaphatok már tőle, akkor elfogadom. A semminél jóval több. És talán idővel a szerelmét is vissza tudom nyerni majd. Bár nem lesz könnyű, mivel másvalakivel kell együtt élnem, laknom, és várnom a gyermekemet. Nem pedig vele.
- Igen – feleltem a kérdésére. A tekintete ekkor gúnyosról fájdalmasra változott.
- Felejtsd el! – mondta kicsit sem biztatóan, de én mégis reményt merítettem abból, ahogy az előbb átölelt. És némileg őt is visszaszereztem az imént. Még egy forró csókra magamhoz rántottam, mikor már indulni készült, de aztán hagytam, hogy kibontakozzon a karjaimból és elmenjen.
A szavai ellenére alig vártam a másnapot, amikor pár órára ismét a magaménak tudhatom. Mert szándékomban állt megint megkeresni, és valahogy elintézni, hogy újabb pillanatokra akkor is együtt lehessünk.
Így ment ez immár lassan három hete. Minden második éjszakán eljött hozzám a szállodába, ahol laktam. Azzal indokolta, hogy Alexnek is szüksége van rá, úgyhogy ha tetszik nekem, ha nem, nem fog velem aludni például, vagy bármi mást csinálni. És azt sem minden éjszaka. Alkalmankénti szex – csakugyan ennyit jelentettem a számára. Nekem ellenben már az is örömet okozott, hogy a semmi helyett legalább ezzel a két szóval illette újabban az együttléteinket. Amelyek ennek ellenére csodálatosak voltak. Még mindig ki tudtam elégíteni, ehhez nem fért kétség, és néha a gyönyör pillanatában lehullt róla az álarc: olyankor szerelem ragyogott a tekintetében.
Egyedül ezekért a másodpercekért éreztem értelmét az életemnek, így az együtt töltött rövid órák alatt igyekeztem őt minél többször a csúcsra juttatni. A viselkedése szenvedélyes volt, de csak az ágyban. Meg a fürdőszobában, egy taxi hátsó ülésén, éttermi mosdókban… De azon kívül hideg volt és közömbös. Hiába kértem bocsánatot tőle tucatnyiszor a Carrie-vel elkövetett ballépésemért, nem enyhült meg a szíve.
A közös jelzővel illetett házunkat végül megtartottam, de nem voltam képes belépni oda, úgyhogy az első napokra inkább hotelbe, majd pedig egy apartmanba költöztem. Most is itt voltunk. A sajtóhiénák mindenütt jelen voltak, így nagyobb volt a kockázat a lebukásra Kris férje és Carrie előtt, aki ezzel kapcsolatban szintén kért tőlem ezt-azt. Mindannyiunk érdekében muszáj volt elfogadnom, hogy nincs választásom.
A gyermek, aki „menyasszonyom” hasában növekedett, végképp nem tehetett semmiről, de Kristent is óvni akartam. Más kiutat pedig nem találtam. El kellett vennem. Előző nap jelentettem be hivatalosan is a dolgot, vagyis, hogy egy hét múlva összeházasodunk. Ezt is Carrie kedvéért tettem, a megállapodásunk része volt. Azt szerencsére nem követelte, hogy le is feküdjek vele, legalábbis egyelőre. Már most gyűlöltem a gondolatot, hogy egyszer talán majd akarni fogja. Biztos voltam benne, hogy nem leszek képes megtenni. Egyetlen porcikám sem kívánta.
Kristent annál inkább. Ma egész nap attól rettegtem, hogy nem fog eljönni hozzám, ahogy szokott, éppen a megjelent cikk miatt. De időben érkezett, és a beszélgetést mellőzve mámoros órákat éltünk át egymás karjaiban. És most éppen menni készült. Gyötrődve néztem végig, ahogy felöltözik, de nem bírtam magamban tartani a kérésemet, mely ilyenkor mindig kikívánkozott belőlem.
- Maradj velem legalább reggelig – mondtam halkan, még mindig az ágyban fekve.
- Nem – felelte. Rám sem nézett közben. Annyira hiányzott, nemcsak napközben, hanem éjszakánként is. Jól emlékeztem, milyen volt őt a karjaimban tartani, amikor aludt. Az mindig egy kis plusz meghittséget varázsolt közénk.
Ő azonban sosem maradt velem. Mikor megkapta, amit akart, fogta magát és elment.
- Szeretlek – vallottam be az érzéseimet, de erre már nem is vártam a reakciót, eddig rendszerint figyelmen kívül hagyta. Nem úgy most!
Megdöbbentem, amikor villámló tekintettel rám förmedt.
- Nem szeretsz!
- De igen! – feleltem éledező… reménnyel? Talán, bár kételkedtem benne, hogy sikerülhet végre kicsikarnom belőle némi viszonzást ezen a téren. Igazam lett, de az, hogy végre kommunikál velem a szexen kívül, mégis némi okot adott a bizakodásra.
- Ha szeretnél, nem tennéd ezt velem! – Fogalmam sem volt, mire gondol pontosan.
- Tudom, hogy a szigeten mást ígértem – kezdtem magyarázatot adni az egyik lehetséges verzióra. – De változott egy-két dolog… Muszáj elvennem Carrie-t, nincs más választásom – mondtam anélkül, hogy bővebben kifejtettem volna, miért nincs. Azt még neki sem mondhattam el.
- Rendben, hagyjuk is inkább – legyintett. – Lesz apja a gyerekednek… – mondta még, majd indulni készült. A bejárati ajtónál értem utol.
- Miért nem maradsz itt velem? – firtattam újra, miközben az ajtóra támaszkodva megakadályoztam, hogy kilépjen.
Kris felém fordult, de a szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni. A válasza viszont újfent megdöbbentett.
- Mert nem akarok megint beléd szeretni.
(Kristen)
Tisztában voltam vele, hogy ezzel kiadtam magam, de Rob nem jutott szóhoz – ezt a pillanatot használtam ki arra, hogy kiszökjek a lakásból. Nem követett, bár nem is tudott volna – míg én felöltöztem, ő meztelenül jött utánam az imént. A kocsimig szinte futva tettem meg az utat, majd belevágódtam, és minél gyorsabban el akartam tűnni innen. Amíg le tudom győzni a kísértést, hogy tényleg vele maradjak.
Még én is emlékeztem, hogy milyen volt vele éjjelente összesimulni, csak úgy, minden nélkül feküdni egymás karjaiban. De most, hogy elveszi azt a ribancot, nem akartam lelkileg újra túlságosan belebonyolódni ebbe a… kapcsolatba. Már ha lehet ezt annak nevezni – gondoltam. Nem voltak róla sejtéseim, miért gondolta meg magát, de a tény, hogy mellette döntött, arról adott számomra bizonyítékot, hogy engem mégsem szeret annyira, mint mondta. Meg persze nyilván a gyerekre is gondolt, aki semmiről nem tehet. Főleg arról nem, hogy úton van. Ezt Rob csak saját magának köszönhette.
De már mindegy volt. A szerelmem nem szűnt meg iránta, viszont ebben az új helyzetben – meg fog nősülni – tényleg nem tehettem mást, mint azt, hogy ha már úgysem tudom a vágyaimat kordában tartani iránta, legalább a lelkem és a szívem maradjon ép egész. Na meg a józan eszem. Sokszor szívesen megosztottam volna vele a titkomat, de azzal tényleg csak jobban összekuszáltam volna mindent. Egyikünk életét sem akartam megnehezíteni. Így láttam helyesnek. Alexszel majd felneveljük ezt a babát, ők pedig… élhetnek boldogságban.
Rob minden korábbi elhatározásom ellenére megrepesztette a magam köré növesztett védőfalat, és azon áttörve el tudta érni, hogy a testem újra remegjen érte. Néhány éjszaka együtt… Ennyit még én is a magaménak akartam, amíg lehetséges. Amíg nem látszik a terhességem. A szerelmet viszont igyekeztem kizárni ebből a viszonyból. Fájt, hogy ide jutottunk azután a csoda után, ami a szigeten még jellemezte a kapcsolatunkat, de ez is több volt a semminél. Már nem akartam magam távol tartani tőle, csak korlátoztam azt, hogy mennyit engedek meg magamnak velünk kapcsolatban. És azt is, hogy neki mennyit engedek. Pont, mint az elején – mosolyodtam el szomorúan. Akkor is titkolni kényszerültünk az érzelmeinket, és most is.
Egyedül Alex tudta, min megyek keresztül, bár nem szívesen vallottam be neki, hogy a szakításunk ellenére valamilyen szinten időnként még mindig együtt vagyok Robbal, de megértette. Elképzelésem sem volt, hogyan, vagy egyáltalán: miért csinálja, miért segít nekem, miért támogat, de kapóra jött, hogy mellettem van. Néha elundorodtam magamtól, amiért ismét kihasználom mindkettejüket, de Robnak nem volt elég erőm ellenállni, Alexet pedig nem akartam magára hagyni. Most tényleg reménykedett, kizárólag a gyermekem miatt. Nem vehettem hát el tőle.
Mire hazaértem, a férjem már aludt. Egyenesen a szobámba mentem, hogy lezuhanyozzam. Bonbon már ott szunyókált az ágyam végében. Alex szerencsére nem ellenezte, hogy megtartsam, bár nem tolerálta, hogy a házba is behoztam, de azt mondta, amíg nem az ő ágyát szemeli ki fekhelyként, addig nem rakja ki.
A bőrömön még éreztem Rob csókjait, érintéseit, és egy végtelen pillanatig szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Miért teszem ezt?! – kérdeztem magamtól. Válasz nem érkezett. Tényleg inkább ki kellett volna szállnom az életéből. Végleg. Erre a következtetésre jutva új erőre kaptam, de tudtam, hogy ez csak két napig fog tartani. Amíg majd megint el nem indulok hozzá, hogy újabb gyönyörteli órákban részesítsük egymást. Előre borzongtam a gondolatra az élvezettől.
Egyelőre mégis a saját szobámba mentem, és lefeküdtem. Álom nem jött a szememre, így ébren vártam meg a hajnalt, az időközben felébredt kutyussal játszva. Ő volt a másik kis társam a bajban. Mindig jobb kedvre hangolt. Alex reggel bejött hozzám, az ágy szélére ült, és a takarón át megsimogatta a hasamat. Hagytam, hogy fölém hajolva egy puszit is adjon a számra, majd mosolyogva néztem, hogy annak ellenére, vele is milyen szemét vagyok, örömittasan simogassa a jövendőbeli pocakom még nem látszó helyét.
- Hogy vagytok ma reggel? – érdeklődött izgatottan.
- Jól – feleltem kissé zavarban. Tudtam, hogy tudja, hogy nem voltam itthon az éjszaka egy részében.
- Bírod még? – kérdezte aztán halkan, észrevéve a hangulatváltozásomat.
- Nehezebb elengednem, mint gondoltam – mondtam neki zavartan. Nem kívántam részletezni, így is furcsa volt, hogy néhai férjemmel vitatom meg az éppen aktuális, meglehetősen kusza, zavaros, és bonyolult szerelmi életemet.
- Ha akarod, bármikor eltűnhetünk – ajánlotta már nem először. Néhányszor felvetette, hogy utazzunk el a világ végére, ahol senki nem ismer, és kezdjünk új életet. Csakis az én érdekemben persze. Elképesztett, hogy még erre is képes lett volna értem. De én még maradni akartam. Megráztam a fejem, és a kezére simítottam a tenyeremet.
- Köszönöm, de inkább lassan szoktatom le magam róla… – mosolyodtam el enyhén célzatosan. De nem bántottam meg vele. Visszamosolygott, bár némi fintor is vegyült a vonásaiba.
- Igazad van – bólintott Alex. – Csak szép sorjában. – Ezután közölte, hogy a reggeli készen várja az ebédlőben, hogy elfogyasszuk. – Nem engedem, hogy éheztesd a picit – tette hozzá szigorúan. Nekem semmi étvágyam nem volt, de az ő kedvéért levonultam, és engedelmesen megettem a felét annak a hadseregnyi adagnak, amit elém rakott.
- Láttam tegnap az újságcikket – kezdte halkan, amint befejeztük, és már a teámat kortyolgattam. Nem kellett részleteznie, melyik irományra gondol. – Féltelek, Kris – tette hozzá, amikor meglátta a szemembe gyűlő könnyeket, melyeket persze rögtön letöröltem, mégsem elég gyorsan.
- Rendben vagyok. Tényleg! – győzködtem őt is és magamat is.
- Aznap pont nem leszek itthon – mondta ekkor váratlanul. Én pedig megijedtem. Hogy fogom kibírni egyedül?
- Nem mehetnék veled? – kérleltem, de csalódnom kellett.
- A klinikán nem engedik meg, hogy családtagok is ott legyenek. – Már egy hete le volt fixálva, hogy három napra be kell feküdnie a kezelés miatt, de akkor még nem tudtuk, hogy Rob esküvője is pont azon napok egyikére esik. És így, hogy nem lehetek Alexszel, amikor… arra gondolni sem akartam, mi fog történni azon az éjszakán. A nászéjszakájukon…
Igyekeztem elhessegetni a gondolataimat, és visszaterelni a figyelmem a problémára.
- Oké. Nem lesz gond, majd kibírom valahogy… – próbáltam megnyugtatni az aggódó Alexet. Minden lelki eerőmre szükségem volt ehhez.
- Biztos? Még átrakathatom egy másik időpontra.
- Ne! – ráztam a fejem ellenkezve. Nem akartam, hogy megtörjön az elhatározása. – Tényleg rendben leszek – bizonygattam. Kelletlenül, de végül nem tiltakozott. Őszintén örültem neki, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy valamelyest, ha gyógyítani nem is tudják, de legalább szinten tartsák a mostani – amúgy meglehetősen leromlott – egészségi állapotát. A hangulata viszont napról napra javult – hála a kis jövevénynek, akivel ma kontrollra kellett mennem ahhoz a magánorvoshoz, akit busás fizetség fejében titoktartásra köteleztünk a várandósságommal kapcsolatban.
Alex most is elkísért, mint legutóbb. Jó volt látni rajta az örömet, ahogy a monitoron hullámzó pacákat nézte. Néha sajnáltam, hogy neki nem lehet soha saját gyermeke. És az ilyen pillanatokban, mint amilyen ez a mostani is volt, arra törekedtem, hogy érezze a sajátjának. Hazafelé menet még meg is köszönte, hogy engedem neki mindezt.
- Azért rossz lehet, hogy nem a valódi apjával osztod meg ezt az élményt – tette hozzá.
- Rossz – feleltem. – De majd a felesége részesítheti ilyesmiben – fordultam el, hogy ne lássa, mennyire érzékenyen érint a téma.
- Ne haragudj! – kért rögtön bocsánatot, majd közelebb húzódott hozzám az ülésen, és míg haza nem értünk, a karjaiban tartott.
Az egész nap nyugalomban telt, otthon pihentem, többnyire kint, a medence mellett a kertben. Alex türelme határtalan volt az irányomban, azt is szó nélkül tűrte, amikor közöltem vele, hogy ne tartson velem, mert egyedül szeretnék lenni, és lehetőleg nem akarom, hogy bárki zavarjon ebben. Kivéve Bonbont. A kiskutyus vígan hancúrozott körülöttem a fűben, de a medencét nagy ívben elkerülte.
Én viszont nem. Éppen kimásztam a vízből pár percnyi úszkálás után, amikor a kérésem ellenére hangokat hallottam a ház irányából. Odapillantottam, és rögtön elakadt a lélegzetem az érkező láttán.
...
