61. fejezet
"Eltűnődöm, mennyit vártam Rád... hosszú évek, több mint gondolnád,
eltűnődöm, mennyit álmodoztam én, s mi eddig álom volt, most mind enyém!
Nem az az igazi fájdalom, mitől könnyes lesz a szem,
hanem amit magunkban hordozunk, titokban, csendesen..."
(Kristen)
Reggel korábban ébredtem fel, mint Rob – volt egy sejtésem, miért. Gyakran kaptam rajta, hogy engem nézeget alvás közben, biztos most is ezt csinálta, és később aludt el, mint én. Ez aranyos dolog volt tőle, mint oly sok minden más is. Most úgy döntöttem, rajtam a sor. Felé fordultam, olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam, és figyelni kezdtem. Egyből megdobbant a szívem, amint megpillantottam.
Elképzelésem sem volt róla, hogy történt, de sikerült visszatérnie közénk a régi hangulatnak. Én azt hittem, nem leszek képes elviselni többé normálisan az érintését, de az első szeretkezésünk alkalmával már csupán a vágy bolondított meg, nem a félelem. Annyira tudta, hogyan és hol érjen hozzám, hogy elveszítsem a józan eszemet, hogy azóta a nap minden percében ismét lobogott köztünk a tűz, és kiolthatatlannak látszott.
Ennek azonban volt egy hátulütője. Megint – napjában többször – eszembe jutottak a múltkor érkezett házaspár női tagjának a szavai. Azaz csak egy. Bár nem beszéltünk közös nyelvet, egyetlen szót mondott, amit minden nyelven megért az ember. Én is így voltam vele. egyszerre járt viszont át a hallatán a félelem, az öröm… a kétségbeesés… és még jó pár hasonló ambivalens érzés. Mert ha igaza van, az csak tovább bonyolítaná a dolgokat. Meg is rémültem. Már majdnem azt hittem, hogy döntöttem, de ez megváltoztatta a helyzetet.
Egyelőre mégsem akartam töprengeni rajta, amíg biztossá nem válik – vagy nem válik –, úgyhogy igyekeztem nem gondolni rá. Lassan megpróbáltam kikúszni Rob karjaiból, de rögtön szorosabban ölelt, ahogy eltávolodtam tőle, és visszahúzott magához. Felsóhajtott, és álmában kezdett el csókolgatni. A vérem azonnal pezsegni kezdett, mert a keze is elindult a testemen, és a fenekemen végigsimítva megállapodott a combjaim között. A lábaink összefonódtak, így kissé elnyíltak az enyémek. Úgy tűnt, még mindig alszik, miközben simogatni kezdett, de sajnos azonnal reagáltam – benedvesedtem – az érintésére, ez pedig ébresztő hatással volt rá. Kinyitotta a szemét, és azonnal megcsókolt, miközben közelebb tolta a csípőjét hozzám, és oldalas helyzetben belém hatolt.
Őt sem kellett jobban felizgatni, a lélegzetem is elakadt, miközben kitöltötte a bensőmet.
- Hova akartál szökni? – nyögte akadozva, amikor elszakadtak az ajkaink. Nem akartam neki bevallani, hogy egy kis egyedüllétre vágytam, hogy át tudjak gondolni néhány dolgot – erre ugyanis nem volt lehetőségem, holott épp emiatt akartam a szigeten maradni –, mert már rég másra vágytam. Őrá.
- Sehová – feleltem, és erősen belékapaszkodva segítettem a mozgásban, végül megragadta a csípőmet, hanyatt döntött, így kényelmesebben a dereka köré tudtam kulcsolni a lábaimat, és fogadni egyre hevesebbé váló lökéseit. A szája végigsimított a nyakamon, a melleimen, és mialatt tovább mozgott bennem, csókokkal borított be mindenütt.
A vég viszont hamar eljött, és ezúttal mindkettőnk számára. Szerelmem felnyögött, majd megdermedt, és a saját élvezetem pillanatában éreztem meg az övét is magamban felbuzogni. Megint az a szó jutott az eszembe, amin az imént gondolkodtam. De Rob szemeibe nézve elfelejtettem. Ilyenkor elhittem, hogy csodák léteznek – hiszen ki lenne képes egykori megerőszakolójával ilyen hevesen és odaadóan szerelmeskedni? Néha még eszembe jutottak a borzalom pillanatai, de sosem olyan intenzíven, hogy beárnyékolja a mostani kapcsolatunkat.
Kedvesem nem eresztett, bennem és fölöttem maradt, végigpuszilta az arcomat, majd felemelte a fejét, és rám nézett. Úgy tűnt, mintha mondani szeretne valamit, legalábbis a tekintete ezt sugallta, de végül csendben maradt. És újra megcsókolt. Nem kellettek a szavak.
Miután a délelőttöt az ágyban töltöttük, erőgyűjtés szempontjából a partra invitáltam. Vittünk magunkkal némi gyümölcsöt, és a homokba egy plédet terítve rögtönzött pikniket varázsoltunk. Mellettünk hullámzott a tenger, de csak enyhén – azóta nem tombolt vihar a szigeten, amióta a lelkünkben sem. Rob teletömött szőlővel, majd mikor rákérdeztem, miért, nevetve azt felelte, hogy a vágyaim növelése céljából.
- Nem akarom, hogy megunj – magyarázta csodálkozó tekintetem láttán. – A szőlő pedig köztudomásúan afrodiziákum – tette hozzá huncut mosollyal.
- Szóval nem elég, amit kapsz? – incselkedtem vele, és tettetett felháborodással pillantottam végig rajta. Aztán oda nyúltam, ahol a vágyai máris összpontosulni látszottak.
- Ahh… de igen – nyögte. – Csak… belőled sosem elég. – A szőlő magára maradt, ismét egymásba feledkeztünk.
Utána a karjaiban heverve arra gondoltam, tényleg örökre itt kellene maradnunk. Itt minden olyan tökéletes, békés, csodás, és szerelmes. Átrendeződött bennem az életem, most már tudtam, ki a fontosabb a számomra, de attól tartottam, ez csak az „összezártság” miatt van így. Vissza kellett volna mennem a civilizációba, jobban mondva haza, hogy kiderítsem, valóban így van-e. Mégsem mertem ezt megemlíteni neki, mert féltem, hogy téves következtetéseket vonna le.
Rob viszont nem volt hülye és vak sem: rájött, hogy valami nyomja a szívem.
- Elmondod, min töprengsz olyan sokszor? – kérdezte most is halkan. Nem néztem rá, miközben nemet mondtam. Ezzel megbántottam, mert az engem cirógató keze eltűnt rólam, és a teste is megdermedt.
- Ne haragudj, de…
- Oké. Kris… – kezdte, de megakadt. Aztán hanyatt fordított, a szemembe nézett, és félresimította az arcomból a hajamat. Vett egy mély lélegzetet, és megint azt láttam rajta, mint reggel, amikor úgy tűnt, mondani akar valamit. – Szeretnél visszamenni, igaz? – kérdezte suttogva.
Láttam a bánatot a szemében, és ez volt az, amit jobb lett volna elkerülni. De végül is… Előbb vagy utóbb el kellett jönnie ennek a pillanatnak, miért ne essünk túl rajta inkább előbb? – tettem fel magamnak a kérdést.
- Lenne egy-két elintéznivalóm – feleltem. Rob tekintete még jobban elkomorult, és felült. Már nem ért hozzám, hiányzott. Én is felültem, de nem húzódtam közelebb, ahogy a testem vágyta volna. Nem nézett rám, a vízben játszó Bonbont figyelte.
- Szólok Bradnek, hogy küldje ide a helikoptert – mondta végül. A hangjából kihallatszott, mennyire nem szívesen tenné ezt, de ha én úgy akarom, akkor tényleg felhívja. Hálás voltam neki ezért, de…
- Ne – kértem. Kíváncsian pillantott rám. – Még maradjunk egy kicsit. – Nemcsak miatta akartam így. Magam miatt is. Féltem visszamenni.
- Nem vagy fogoly, Kris – szólalt meg újra. – Az lesz, amit te szeretnél. – Ez annyira lemondóan hangzott felőle, mintha máris beletörődött volna, hogy nem őt választom. A fejét elfordította, így nem láthattam, mit érez valójában, de színész volt, bármikor el tudta rejteni a fájdalmait. A valódiakat legalábbis. Ahogy én is. Például most.
- Még maradjunk egy kicsit – ismételtem. Az örömével már más volt a helyzet. Az őszinte volt. Az enyém szintúgy.
Ezúttal már közelebb mertem húzódni, és puszikkal borítottam a vállát, a karját, miközben a kezem a hasára rebbent, és cirógatni kezdtem. Elmosolyodva hagyta magát kényeztetni ezután, de mielőtt túlságosan felhevültek volna a vágyai, engem döntött hanyatt a pléden, hogy lakmározhasson a testemen. Mindenütt. Nemcsak az ujjai, a nyelve is túljóleső borzongásokat idéztek elő bennem, forráspontig hevítve a vágyaimat, míg végül nyöszörögni és könyörögni nem kezdtem azért, hogy teljesítse már a kívánságunkat. Megtette.
Az ajkain éreztem a saját ízemet, amikor fölém hajolt, és miközben a magáévá tett, a nyelve is a számba hatolt. Igyekeztem minél közelebb nyomni hozzá a csípőmet, hogy mindennél mélyebben fogadhassam a lökéseit, melyek a csillagokba repítettek. Végigkarmoltam a hátát, amint elértek a gyönyör első hullámai, ő viszont még nem végzett. Egymás szájába zihálva hajszoltuk tovább a mámort, egyre gyorsabban és erőteljesebben, mégis elodázva a pillanatot, amely végül mégis bekövetkezett. Neki először, nekem ismét. Mégsem váltunk rögtön ketté – szerettem ezeket a perceket. Rob átfordult velem, úgyhogy most ő feküdt hanyatt, én pedig így kényelmesen ráfekhettem, hogy a mellkasán pihegve szedjem össze magam.
Csak lassan tisztult fel az agyamról a vágy köde, amely ellepte a tudatomat. Szerelmes tekintettel rápillantottam kedvesemre, aki szintén még éppen csak téregetett magához, de boldogan viszonozta a mosolyomat. Teljesnek éreztem magam. És gondtalannak…
(Rob)
Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. Csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Vagy inkább reménykedtem benne, hogy minél később… De Kris nyíltan a tudomásomra hozta, hogy – az ő szavaival élve – „van egy-két elintéznivalója”. Mit tehetek én? Nem tarthatom itt fogva életünk végéig, bármennyire is szeretném. Hagytam hát dönteni, ő erre közölte, hogy maradni akar még egy kicsit. Ezzel az egy kicsivel új esélyt kaptam, melyet azon nyomban ki is használtam, hogy mind teljesebben a tudomására juttassam, hogy érezte magát velem az elmúlt majdnem két hét során. Az én meglátásom szerint jól. Sőt, nagyon jól! De ez korántsem jelentette azt, hogy úgy döntött, velem marad. Rejtegetni kényszerültem az érzéseimet, csupán a vágyaimat engedhettem szabadjára. Szerencsére már régóta nem rezzent össze a közelemben, amit szintén annak tudtam be, hogy valamit mégis érez irántam. Csak ez az egy-két elintéznivaló aggasztott még az iménti szeretkezésünk után is.
Még mindig rajtam feküdt, még mindig egyek voltunk. A testét simogattam, aminek következtében újra és újra megremegett. Nemcsak kívül. Önkéntelenül vagy direkt, de időnként a hüvelyizmait is összeszorította körülöttem. Én ilyen nővel még soha nem találkoztam. Képes volt úgy felizgatni, hogy tulajdonképpen meg sem moccant közben. És mégis újra megkívántam. Ő is észrevette a változást a teste mélyén, mire felemelte a fejét a mellkasomról és hitetlenkedve rám pillantott. Elmosolyodtam, amit jókedvűen viszonzott, majd játszani kezdett.
Sikerült pillanatok alatt újra megkeményítenie, miközben végig a szemembe nézett. Nem kevés önuralmamba került megállnom, hogy ne kezdjem el mozgatni magamon, de a levegőt egy ideje már nem vettem szabályosan. Mégis ő nyögött fel előbb, aztán – végre! – megmoccantotta a csípőjét. Lassan, gyilkos tempóban csinálta, és nem csak a ránk vetülő nap sugarai miatt éreztem úgy, hogy menten elégek, hanem miatta is. Elképesztően pontosan tudta, mivel képes az őrületbe kergetni. Nemegyszer támadt olyan gondolatom, hogy ha engem választana végül, biztos, hogy végkimerülésben haláloznánk el néhány éven belül. Micsoda élvezet lenne!
Akárcsak ebben a pillanatban is az, hogy időnként gyorsabb tempóra vált.
Kristen volt a nő, akit nekem teremtettek. Ebben egyre biztosabb voltam. Időközben a mellkasomra támaszkodott, a combjai a csípőmet szorították satuba, és a fejét hátravetve ringatta magát fölöttem. A mellbimbói merevre izgatása után az egyik kezem odavezettem, ahol beléolvadtam, hogy segítsek neki a csúcsra szárnyalni. Alighogy megérintettem a legérzékenyebb pontját, felsikkantott, rám nézett, és lihegve megállt.
Tovább izgattam, és ő is engem. Most megint nem mozgott, de minden rándulását tökéletesen a magaménak éreztem. Az orgazmusa az én szívemet is megakasztotta egy végtelen, gyönyörű pillanatra, majd a remegése csillapultával belém mélyesztette a körmeit és ismét mozogni kezdett, de ezúttal nem lassú, észveszejtő ritmusban, hanem célzottan úgy, hogy engem is kielégítsen. Nem telt sok időbe, mire elérte, amit akart. Aztán reszketve borult fölém, és csókkal is megpecsételtük az előbb történteket.
Váratlanul viszont felhők kezdtek gyülekezni fölöttünk az égen. Kris megborzongott a hűvös szélfuvallattól, és szorosabban bújt a karjaimba. Végül nem volt más választásunk, elváltunk egymástól, és visszasétáltunk a házba. Bonbon kivételesen bejöhetett, mert nem akartuk, hogy ronggyá ázzon odakint az aprójószág. Kris az előszobába terítette a kutya plédjét, mire az okosan helyet is foglalt rajta, és nekiállt aludni.
Mi a magunk részéről mindenekelőtt lezuhanyoztuk magunkról a homokot, majd további szerelmes pillanatokkal tűzdelve nekiálltunk ebédet készíteni. Imádtam ezeket a perceket, ilyenkor olyanok voltunk, mint egy boldog házaspár… Ez a gondolat nem először fordult meg a fejemben, de mindannyiszor elhessegettem. Túl nagy reményt keltett bennem. Egyelőre azonban kizártnak tűnt, hogy valaha azok lehetünk, bár egyszer már terveztem megkérni a kezét. Azóta viszont sok minden történt velünk. És egyelőre abban sem lehettem biztos, hogy velem marad-e végül.
Sikerült eltitkolnom Kristen elől a gondolataimat, melyeket aztán ki is zártam inkább a fejemből, és rá figyeltem. Mire befejeztük az ebédet, el is vonultak a felhők, mire szerelmem közölte, hogy elmegy sétálni egy kicsit a kutyával. Nem tartóztattam, bár szívem szerint vele tartottam volna. De igaza volt: nem hagytam neki időt a gondolkodásra, folyton kisajátítottam, most be kellett érnem tehát azzal a csókkal, amit a távozása előtt adott. A verandán sörözgetve figyeltem, ahogy távolodnak, a kis eb vidáman ugrált és szaladgált a lábai körül.
Kihasználtam az alkalmat, amíg nincs a közelben, és én is felhívtam végre Bradet. Az utóbbi napokban egyre több hívást próbált kezdeményezni felém, csak lehalkítottam a mobilomat, hogy ne zavarja meg a békés idillt, amely közénk költözött Kristennel, és igazándiból nem is érdekelt semmi egyéb rajta kívül.
- Csak hogy végre előkerültél! – kiabált velem Brad, amint felvette a hívásomat.
- Mi az az eget rengetően fontos? – kérdeztem egyelőre higgadtan.
- A sajtó megneszelte, hogy nem vagyok a klinikán, amivel beetettem őket, és égen-földön benneteket keres az összes rohadt firkász, valamint Dan és a magánnyomozói. – Azt nem értettem, hogy a rendezőnek miért hiányzunk annyira, de nem is foglalkoztatott igazán. Másvalaki viszont annál inkább.
- És Kris férje? – firtattam. Brad nem válaszolt. Sokáig. – Mit nem akarsz elárulni?
- Nos, emiatt is kerestelek. Egyre többször érdeklődött, hogy mit tudok, mikor szándékozol elengedni…
- Nem tartom fogva, Brad! – tiltakoztam. És ez igaz is volt. Bár a segítségem nélkül Kristen nem jutott volna haza, de… Még nem akartam, hogy menjen, és látszólag ő sem sietett. Azaz… reggel már megemlítette, hogy lenne dolga, de végül maradni akart.
- Alex ezt nem tudja. És érthető módon hiányzik neki a neje…
- Érthető módon? – akadtam fenn ezen már én is. – Egyáltalán nem érthető az, amit vele tett!
- Arról se feledkezz meg, hogy te mit tettél… – hívta fel a figyelmemet a saját hibáimra. Lenyeltem egy káromkodást, és inkább nem reagáltam erre. Tudtam jól, sőt, pontosan tisztában voltam vele, de azt már lezártuk. Kris is lezárta… legalábbis szerintem.
- Most az nem számít – feleltem. – Szóval, mit tudsz a férjéről? – faggattam tovább. Nem tetszett az előzőleg használt hangszín, amivel lerázott ezzel kapcsolatosan.
- Nem fogsz örülni… – kezdte.
- Elmondtad neki, hol vagyunk? – tomboltam. – Ezt nem hiszem el…
- Nem én mondtam el neki – védekezett Brad.
- Ha nem te, akkor mégis kicsoda? – Alighogy feltettem a kérdést, eszembe jutott, hogy Kristen egyszer felhívta. És azóta ki tudja, még hányszor.
- Lenyomoztatta, honnan kapta a múltkori hívást a feleségétől – erősítette meg a gyanúmat Brad.
- És ezt miért csak most mondod? – Remegni kezdtem, nemcsak a dühtől, hanem a tudattól is, hogy ezek szerint… lehet, hogy vége mindennek. Vége a nyugalomnak, a boldogságnak.
- Mert most méltóztattál visszahívni. De még épp időben…
- Ezt hogy érted? – A rettegés egyre hevesebben tépázta a szívemet.
- Nemsokára odaérnek…
- Mi?! – kiabáltam.
- Körülbelül egy órája szállt fel a… – befejeztem a hívást, így már nem hallottam, honnan indultak. Nem is érdekelt.
Szóval akármelyik pillanatban itt lehetnek. Az eget kezdtem el fürkészni és „visszasírtam” a vihart. Ha még tombolna, akkor nem közelíthetnék meg a szigetet, és időt nyernék… De így… Egyetlen dologban bízhatok: hogy Kristen közli Alexszel, hogy itt marad velem, és elküldi őt. De mennyi ennek az esélye vajon? Egy a millióhoz… vagy még kevesebb – keseredtem el.
Nem tudtam, merre ment pontosan Kris, így nem indultam utána. Idegölő percek következtek. Éppen megláttam kedvesemet felém futni a part irányából, nyomában a kutyával, amikor meghallottam a helikoptert.
Kristen háta mögé pillantottam az égre, aki előbb odaszaladt hozzám, és átölelt. Automatikusan visszaöleltem, de nem bírtam levenni a szemem a lassan egyre nagyobbá váló pontról, amely a levegőben közeledett. Ő is meghallotta, és odanézett. Ahogy közelebb ért, megdermedt a karjaimban.
- Ez Alex gépe – motyogta halkan. A hangjából kihallatszott a meglepetés, a csodálkozás… és az öröm. Én nem jutottam szóhoz. Levegőt is alig kaptam. A félelem szorongatta a torkomat. – Hogy kerül ide? – ámuldozott szerelmem.
Nem árultam el neki, mit tudok. Némán figyeltük a továbbiakban, ahogy a gép a ház mögötti leszállópálya felé közelít. Nem kellett messze mennünk, hogy végignézzük a landolást, majd azt, ahogy Kristen férje kiszáll a gépből, és vár…
Én is vártam. Az idő viszont megállt.
Rápillantottam a nőre, akit az életemnél is jobban szerettem. Most kellett döntenie.
Ő még a férjét bámulta elhűlve, majd felém fordult.
- Rob… – kezdte tétován. Félelmet láttam az ő szemeimben is. És még valamit… Nem akartam értelmezni, mit, de az agyam hamarabb cselekedett: sajnálatot. A szavai is ezt támasztották alá. – Ne haragudj, de… beszélnem kell vele.
Kényszerítettem magam, hogy elengedjem, ne tartsam görcsösen a karjaimban. Ő még ölelt engem, de aztán mégis inkább a mellkasomon majd az arcomon simított végig, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókoljon. Nem viszonoztam. Most kifejezetten fájt minden érintése.
Szomorúan a szemembe nézett, majd az ajkába harapott, és elfordult. A keze után kaptam.
- Ne hagyd, hogy megint elkábítson – kértem. – Csak ennyit kérek. Vigyázz magadra, ígérd meg!
- Visszajövök, Rob… – mondta erre, de láttam rajta, hogy nem biztos ebben. Nem mondta ki, én viszont már tudtam, mi a választása. Kiolvastam a szemeiből. És nem tehettem semmit. Két héten át győzködtem. Tettekkel, és szavakkal. Ő pedig döntött. Egyértelmű volt, hogyan. Feladtam a harcot.
- Nem fogsz – ráztam meg a fejem egy kissé. – Vigyázz magadra, Kris – kértem ismét, majd elengedtem, és a házba indultam.
Nem akartam végignézni, ahogy elmegy vele. És engem itt hagy… mindörökre...
...
