42. fejezet
"A tűz kihunyt, csak a füstje száll,
s Te újra szabad vagy! Repülj, vándormadár!
Hogy engem megöltél,
ezért ne törd magad,
én mégse kívánom halálodat.
Eredj a pokolba és éld világodat!"
(Rob)
Piszkosul bosszantott az, amit Kristen tett. A forgatókönyvet vagy átíratta, vagy csak házi videót akart a nyilvános megalázásomról. Utólag tudtam meg, hogy az első verzió a helyes. Nemcsak Dan gratulált ugyanis az élethű alakításomért, hanem a stáb többi tagja is. Egyúttal el is búcsúztak tőlem. Már a jelenetünk elején sejtettem, de csak ekkor döbbentem rá igazán, hogy Kristen több szempontból is lapátra tett. Kirakott az életéből, valamint a filmből. Már akkor biztos voltam benne, hogy tud Carrie-ről, amikor közölte, hány órakor érkezett meg a szállodába. Nem volt kétséges, hogy látott bennünket. És minden bizonnyal eléggé félre nem érthető helyzetben.
Előző éjjel besokalltam. A kétségbeesés, a reménytelenség és az elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írtam, hogy rábólintottam Carrie ajánlatára, miszerint ne unatkozva töltsük az éjszakát külön, hanem érdekesebben együtt. Tényleg úgy gondoltam, hogyha csak átmenetileg is, de elfelejthetem mindazon gyötrelmeket, melyeket Kris okozott. És persze amelyeket én okoztam magamnak a folytonos gondolkodással.
Felhívtam Carrie-t a szobámba, de már a hotel halljában igyekeztem ráhangolódni. Majdnem nyolc hónapja nem kívántam más nőt Kristenen kívül, de be akartam bizonyítani magamnak, hogy ha ő képes lefeküdni a férjével, akkor nekem is sikerülhet mással. Egyetlen problémám volt csak. Carrie nem rendelkezett Kris ízével és illatával. Meg egyébként is. Ő nem volt, de soha nem is lehetett volna az a nő, akiért forrt a vérem. A teste, a csókjai egyáltalán nem hordozták magukban azt a varázst, amit Krisben úgy szerettem.
Valahogy mégis feljutottunk az emeletre, de ott meggondoltam magam. Itt minden rá emlékeztetett, és nemcsak azért, mert nálam voltak a csomagjai.
- Menjünk inkább hozzád – javasoltam Carrie-nek, aki időközben kigombolta az ingemet és a mellkasomat csókolgatta éppen.
- Ha az ágy miatt, nem muszáj ott csinálnunk – súgta. Ujjai már a nadrágomat oldozták, de még korántsem kívántam. Elhúzódtam tőle, majd hátráltam egy pár lépést.
- Ez mégsem fog menni, Carrie – közöltem vele sajnálkozva, holott egyáltalán nem bántam. Utáltam volna magam utána.
- Ugyan, el tudom feledtetni veled Kristent – mondta erre. A szavai, illetve csak az utolsó, ami szerelmem neve volt, tökéletes hidegzuhanyt jelentettek amúgy sem lángoló vágyaimra. Carrie mégis közelebb lépett, közben ledobálta a ruháit, majd taszított rajtam egyet. Egyenesen a hátam mögötti kanapéra huppantam. Ő az ölembe ült, és ismét csókolgatni kezdett. A ruhája alatt nem viselt semmit, így már csak én voltam túlöltözve.
Azzal, hogy az imént kimondta Kris nevét, nemcsak hogy lelohasztotta eleve negatív hozzáállásomat, de ezzel ellentétesen fel is szította a kedvem, mert mikor lehunytam a szemem, Kristent láttam magam előtt. Az pedig csak dobott ezen, hogy egy női test melegét éreztem magamhoz simulni.
Carrie lejjebb csúszott az ölemben, majd teljesen kiszabadított a nadrágomból. Utána már csak azt éreztem, hogy a szájába vesz. Nem láttam, a szemeim még csukva voltak. Elhitettem magam, hogy Kristennel vagyok, és így elég gyorsan működőképessé váltam. Felnyögtem, mikor képzelt szerelmem a keményre izgatásom után újra az ölembe ült és magába vezetett. Megragadtam a derekát, hogy besegítsek a mozdulataiba, és bár a józan eszem azt súgta, hogy rosszul cselekszem, már csak a gyönyörre áhítoztam.
- Megmondtam, hogy sikerülni fog – zihálta viszont ekkor Carrie. Az ő szempontjából rosszul tette, az enyéméből viszont józanító hatással bírt az elsuttogott mondat.
Kinyitottam a szemeimet. Visszatértem a valóságba. És minden valaha volt vágyam buborékként pukkant szét.
Nem túl finoman lerántottam magamról Carriet, félretoltam, majd felálltam és visszagomboltam a nadrágomat. Kicsit későn, de sikerült végre felfognom, hogy ez egyrészt nem old meg semmit, másrészt pedig ő nem Kris.
- Menj el – szóltam hátra a vállam fölött, de egy ideig még hallottam Carrie lihegését. Majd ruhasuhogást. Akkor sem fordultam meg, amikor nyílt és csukódott az ajtó.
Kiléptem az erkélyre, rágyújtottam. A csillagokat szemlélve átkoztam azt, aki kitalálta a szerelmet, aztán azt, aki a fájdalmat, Ádám és Éva is sorra került, mivel ők tapasztalták meg elsőként a testi vonzódást, végül a papok, a számukra bűnös, alkohol iránti vágyaik miatt. Méghogy misebor…
Mire ezzel megvoltam, már magamat is gyűlöltem, mert az előbb saját magamnak és neki tett ígéretemmel ellentétben megcsaltam Kristent. Bár csak részben, mert ő előbb hagyott magamra, valamint nem élveztem Carrie-t, a szó egyik értelmében sem. De ettől még megtörtént. Elmentem lezuhanyozni, hogy lemossam magamról a rossz emlékeket, majd lefeküdtem, és hajnalig gondolkodtam, miért történt minden így, ahogy. Nem jöttem rá.
A forgatáson már akkor sejtettem, hogy baj van, amikor Kristen hűvös, szenvtelen hangon közölte, mikor érkezett. Akkortájt mentünk fel Carrie-vel az emeletre. A közönye elárulta, hogy igenis látott minket. A szövegem szerint örülnöm kellett volna, hogy engem választott – legalábbis a filmben. Amikor a mímelendő szex helyett viszont igen egyértelműen izgatott fel, majd vezetett magába, feltámadt bennem a remény. Nem tenne ilyet, ha annyira utálna, mint amennyire mutatni igyekszik – gondoltam.
Utána mégis folytatta a magára vett szerepet. És nem a film kedvéért, hanem mert tényleg így érezte. A döbbenet és a fájdalom egy időben mart belém. Ő az öltözőbe vonult. Én is így tettem, miután Dan közölte, hogy már nincs rám szükség a továbbiakban. Kristennel viszont még nem végeztem. Nem hagyhattam, hogy így legyen vége. Vége… A szó is tőrként hasított a szívembe. De nem hagytattam!
Épp taxiba akart szállni, amikor elraboltam. Megkértem Bradet, hogy keressen valami semleges helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Persze a „nyugodt” csak a külső körülményekre volt értendő. Kizártnak tartottam, hogy a köztünk zajló párbeszéd is az lesz. Láttam Krisen a rémületet, amikor a kocsimba tuszkoltam, és elindultunk ki tudja, hova. Brad végül egy motelnél állt meg, és már nyújtotta is a kulcsot. Nem kérdeztem, honnan van az neki, és egyáltalán, miért vett ki itt is szobát, holott a hotelben van neki egy. Elvettem tőle csupán, majd Kristen karját megragadva a kulcson jelölt szoba felé vezettem és miután kinyitottam, szinte belöktem rajta.
Ekkor megrettentem attól, mit is teszek. Hiszen nem akarom bántani. Épp ellenkezőleg. Szeretnék vele kibékülni.
- Mi a francot képzelsz? – sziszegte ő mégis felém mérgesen.
- Hogy én mit képzelek? Ki járatott le az egész stáb előtt? – vágtam vissza felújuló dühvel.
- Nem akarlak látni többé! – mondta ekkor szenvedő hangon. Mégis határozottan.
- Kristen – szóltam halkan. Ez a beszélgetés máris nem olyan irányba halad, amilyenbe szerettem volna – gondoltam.
- Nem érdekelsz sem te, sem a mondanivalód – vagdosta tovább hozzám a szavakat. – Inkább menj vissza ahhoz a lotyóhoz, és engem hagyj békén… – Egyedül a hangjában csendülő fájdalom tartott vissza attól, hogy tényleg így cselekedjek. Mármint, hogy visszavigyem. Carrie-vel semmiféle terveim nem voltak.
- Azt meg tudom magyarázni – kezdtem, de előbb más akartam tudni. – Tényleg emiatt akarsz szakítani? – kérdeztem. – Vagy Alex befolyásolt megint valamivel? – Tudni akartam, mire számíthatok.
- Ő… rendbe fog jönni – bólintott Kris határozottan. – Ha nem is teljesen, de kap még egy lehetőséget. Nemcsak hat hónapot. És én vele maradok. Az elmúlt pár nap alatt rájöttem, hogy őt szeretem – folytatta. Az előbb csak a lélegzetem akadt el, most viszont már a szívverésem is akadozott. – Miattam csinálja… – A könnyei csorogni kezdtek. És a legfájóbb az volt, hogy őszintének tűnt a hangja.
- Nem szereted – feleltem szent meggyőződéssel. – Engem szeretsz. – Ha nem így lenne, nem viselte volna meg, amit Carrie-vel kapcsolatban tudott meg.
- Már nem, Rob. Sajnálom.
Nem akartam hinni neki. Ez nem múlhat el egyik pillanatról a másikra!
- Mi történt? Mi változott, ami miatt most ezt hazudod? – szegtem neki sorban lelkemet nyugtalanító kérdéseimet, és közelebb léptem, de a tekintete megakadályozott abban, hogy megöleljem, és eloszlassam benne ezt a sok hülyeséget, amit összehord.
- Tagadod talán, hogy megdugtad azt a csajt tegnap? – nézett rám kíváncsian. Aztán várt. Nem válaszoltam. Tehát tényleg ez a baj… Nem egészen úgy, ahogy ő képzeli, de megtörtént. Sajnos. Még mindig utáltam magam miatta. De nem tagadhattam.
- Engedd, hogy megmagyarázzam… – kértem végül, de csak dühös legyintést kaptam cserébe.
- Teljesen mindegy már, Rob. Megmagyarázhatod, de… Én is lefeküdtem a férjemmel. Valójában jogom sincs, hogy megsértődjek azon, hogy te is ezt tetted valaki mással – nevetett keserűen. – És én nem fogok mentegetőzni emiatt. Kvittek vagyunk – mért végig megvetően, de a saját maga iránti undorát szintúgy láttam rajta. Ez adott okot még a reményre. Ha bűntudata van, akkor még érez irántam valamit. Akármilyen hevesen igyekszik tagadni. Ekkor azonban mégis megcáfolta a látszatot. – Nem megy ez nekünk. Felejtsük el egymást! – mondta ki a végszót, és az ajtó felé indult. Én még dermedten álltam pár másodpercig, majd utána léptem. Az ajtóra tenyerelve akadályoztam meg, hogy kinyissa. Ott álltam mögötte. Akarva és akaratlanul is fellobbant iránta bennem a vágy. Magamhoz öleltem a derekánál fogva.
- De igen, megy! – suttogtam a nyakába borulva. Éreztem megremegni, ami újabb esélyt láttatott velem valahol a távolban. – Te el tudnál felejteni? – kérdeztem halkan. A kezemet felcsúsztattam a mellére. A blúza alatt rögtön megkeményedtek a mellbimbói, a lélegzete pedig elfúlt. – Látod? A tested nem hazudik…
- Miért nem vártál még egy kicsit? – sírta el magát ekkor. Abbahagytam az izgatását. Visszaraktam a kezem a derekára, és magam felé fordítottam.
- Ne haragudj – suttogtam, miközben átöleltem. – Sokat ittam, te nem jöttél és nem is értesítettél… Úgy éreztem, elveszítettelek… – vallottam színt fájón.
- És ezért kellett rögtön az ágyba cipelned az első nőt, aki az utadba akadt? – próbált eltolni magától, de szorosan tartottam, így nem sikerült neki.
- Elküldtem – mondtam ekkor. Ez igaz is volt. – Mielőtt bármi komolyabb történt volna… – tettem hozzá a teljesség kedvéért. – És egyáltalán nem élveztem. Nem te voltál az ugyanis… – Kristen némán, folydogáló könnyekkel hallgatott végig. Az arca a mellkasomhoz simult. De nem ölelt vissza. – Szeretlek – próbáltam a szívemmel is hatni rá.
Ekkor felemelte a tekintetét, és fájó pillantását az enyémbe fúrta.
- Én nem szeretlek. Vége, Rob. – mondta ki megint a sebemre savat öntő szavakat. Végső kétségbeesésemben megcsókoltam. Vadul, kiéhezetten, holott nemrég szeretkeztünk – még ha az kamerák kereszttűzében is történt. Az ajtónak szorítva próbáltam tettekkel meggyőzni, hogy igenis szükségünk van egymásra.
- Kérlek – súgtam, mikor egy percre elengedtem, hogy levegőhöz jussunk. – Mondd, hogy ez nem igaz… – könyörögtem, de nem mondta. Újra megcsókoltam. Ekkor már viszonozta. És az érintéseimet is, saját hallgatásának tökéletes cáfolataként.
Nem akartam tovább vesztegetni az időt, úgyhogy magamhoz emeltem, és az ágyig meg sem álltam vele. Miután ráfektettem, fölé hajoltam. A combjai maguktól kulcsolódtak a csípőm köré, és a kezei úgy simogattak, amiből egy halott is kiérezte volna a vonzalmat. Carrie-vel ellentétben neki azért sem kellett külön erőfeszítéseket tennie, hogy felélessze a testem. Már azóta vágytam rá, mióta az ajtónál magamhoz húztam.
- Szeretlek – súgtam halkan a fülébe, mielőtt a számat az ajkaira tapasztottam, nehogy a válaszával elrontsa azt az örömömet, hogy a karjaimban tarthatom. Még egy kis ideig… Volt egy megérzésem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, de ez a gondolat csak fokozta a kétségbeesésemet. Meg akartam győzni róla, hogy az lehetetlen. Nem teheti!
Ennek érdekében először is végigcsókoltam a nyakát, és a blúzát kioldva a mellei felé vettem az irányt. Szótlanságunkat ezután csak a sóhajaink és szerelmem nyöszörgése telítette varázslattal. Egy idő után már esze ágában sem volt tiltakozni. Hanyatt döntött – pont, mint a forgatáson – és ő kerekedett fölém. A csókjai mindenütt perzselték a testemet, úgy éreztem, hogy belehalnék, ha most állna meg és hagyná abba, amiben már nyakig vagyunk. De nem tette.
Végtelenül lassan ereszkedett rám. Nőiessége tűzforró barlangja lágyan fogadott magába, hogy aztán csupán testünk együttes remegésével éljük át a maximális egység pillanatát. Végigsimítottam a combjain, majd felültem, de kérnem sem kellett, máris csókkal fogadott. Az íze varázslatosabb volt, mint eddig bármikor bármi. Nem tudtam elszakadni tőle. De beteljesülni vágytam – közben pedig nyújtani is a pillanatot. A kétféle kívánság egyféleképpen tudott csak létrejönni.
Hanyatt fordítottam és miközben szorosan tapadtunk egymáshoz, óvatosan mozogni kezdtem benne.
A nyögései a szívemig hatoltak, hogy ott bombaként robbantsák szét az érzéseimet. A tűzijáték is megjelent valahol a képzeletemben, melyet szerelmem kiáltással üdvözölt, és megreszketett alattam. Vele együtt léptem a boldogság mezejére. Utána sem voltam képes elereszteni. Szüntelen csókok közepette igyekeztünk lecsillapodni, bár még most is úgy éreztem, hogy nem teljesen kerek minden. Talán amiatt, amit Kris tekintete tükrözött felém. Nem akartam benne meglátni az elhatározását. De hiába csuktam be a szemem, kimondta.
- Ez nem változtat semmin. – Fizikai kínokat okozott a hangjában megbúvó kegyetlen őszinteség. Tényleg így gondolta. Nem akartam elfogadni, hogy csak ennyi volt. Balin még annyira tökéletes volt (majdnem) minden. Miért teszi most ezt velem?
- Kérlek! – néztem rá. – Ne mondd ezt!
A fájdalom maga alá gyűrt. Hagytam, hogy Kristen eltoljon magától, és kimásszon az ágyból. Szorongva figyeltem, ahogy öltözni kezd. Rám sem nézett, mikor utána az ajtóhoz lépett.
- Kris – suttogtam, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. Megtorpant, és félig felém fordult.
- Vége, Rob.
Még mindig nem bírtam ezt felfogni. Villámgyorsan felkeltem, és odaléptem hozzá. Már azt is eldöntöttem, ha kell, akkor még ezerszer visszahurcolom az ágyba és addig nem engedem ki belőle, míg be nem látja, hogy szükségünk van egymásra. Akármilyen fájóak is a körülmények. Akartam őt! Mindennél jobban…
- Nem, nincs vége! – mondtam, és ismét magamhoz öleltem.
Nem ölelt vissza.
- Tudok olyat mondani, hogy te magad kívánd, bárcsak ne is ismernél… – motyogta ekkor alig hallhatóan, kissé elgondolkodva. Megrémített, de valamiért azt éreztem, csak blöfföl.
- Kizárt! – tiltakoztam, de bennem rekedt a szó, amikor a szemembe nézett, és mégis kimondta. És igaza lett…
- Terhes voltam, de nem Alextől… – Már erre is megfagyott az ereimben a vér. De folytatta. – Ő mindig vigyázott rám…
- Voltál? – nyögtem. A világ szépen lassan, de precízen összeomlott körülöttem.
- Pár napja, mikor Los Angelesben voltam, elvetettem.
Most már a romok alatt voltam magam is. Eleresztettem, és hátráltam egy lépést. Nem bírtam ránézni. Akkor ezért volt olyan furcsa a telefonban. Mégis ránéztem. Nem magyarázatot vártam, hanem... magam sem tudtam, mit. Cáfolatot. Vagy megerősítést, hogy most csak viccelt. Nem akartam elhinni, hogy elvetette a közös gyermekünket, főleg hogy a megkérdezésem nélkül. Egy végtelen pillanatig tényleg úgy éreztem, bárcsak soha ne találkoztunk volna.
- Sajnálom – tette hozzá érzelemmentesen. Most értettem csak meg, amiről meg akart győzni. Már nem szeret. Vagy talán soha nem is szeretett.
Végignéztem, ahogy kilép az ajtón, de már nem tartóztattam. Félig meghaltam. A gyermekünkkel együtt…
...
