52. fejezet
"Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban."
(Rob)
Hagytam, hogy Kris magamra hagyjon, túl messze úgysem mehetett. Már azt hittem, mindenre emlékszik. Azaz… Reggel, amikor felébredtem és nem volt mellettem, aztán a zaj a fürdőben – egyértelműen arra utaltak, hogy valami történt. Utána pedig megláttam a gyógyszereket a kezében. Elvesztettem a fejem, és azonnal megszabadultam tőlük. Pedig így utólag visszagondolva, csupán egyetlen szemet láttam a tenyerébe öntve. Talán csak a feje fájt. De akkor azt hittem, eddig bírta csak nélkülük. A tévedésemre úszás közben döbbentem rá. Jobban kéne bíznom benne. Hiszen nem emlékszik. Nyilván gyötri a gyógyszerek okozta kábulat hiánya, de akkor sem kellett volna rögtön azt feltételeznem, hogy direkt kutatott valami után.
Aztán kérdésekkel nyaggatott, amiből megint csak arra következtettem, hogy nem emlékszik semmire. Illetve… arra igen, hogy megkötöztem. De ez előző reggel volt, egyik józanuló pillanatában. A többit, minden mást mégis elfelejtett. Hajlandó voltam válaszolni néhány kérdésére, de nem akartam elárulni az összes dolgot, azt akartam, hogy ő maga jöjjön rá sorban mindenre. Úgy éreztem, ennek most jött el az ideje. Fel kellett készülnöm rá, hogy ha visszajön, hogyan fog velem viselkedni mindannak tudatában, amit eltitkoltam előle. Ha visszajön…
De még egy óra múlva sem mutatkozott. Úgy döntöttem, megkeresem, de előbb bekapcsoltam a mobilomat, hogy megkérdezzem Bradtől, mit sikerült intéznie velünk kapcsolatban. Első körben végig kellett hallgatnom egy hegyi beszédet a felelőtlenségemről, aztán arról, hogy rendes esetben milyen büntetés jár egy emberrablásért.
- A férje keresteti már? – kérdeztem aggodalmasan.
- Hatóságilag nem – felelte Brad, amin rendesen meg is lepődtem. Majd hozzátette: – Engem viszont megtalált. Tudja, hogy Kristen veled tűnt el. – Elhűlve hallgattam, ahogy beszámol a beszélgetésükről. Alex tisztában volt vele, sőt, szinte várta ezt, hogy „elraboljam” a feleségét. De részleteket nem közölt Braddel. Azt üzente vele, hogy szeretné majd egyszer személyesen elmondani nekem az indokait. Mindenre.
Biztos voltam benne, hogy nem hagyom ezt annyiban. Akármi is lesz köztünk Kristennel a majdani végkifejlet, Alex nem úszhatja meg, amit vele tett. Habár én megúsztam… – jutott eszembe. Ellenem nem tettek feljelentést… De azért mégiscsak más a két eset! Még akkor is, ha szinte ugyanaz. Mint a ketten Krist bántottuk. Mégis abban bíztam, hogy én talán még kaphatok egy esélyt. Kivéve, ha szerelmem most döbben rá a nem is olyan régmúlt titkaira… Mert akkor végem.
Még gyorsan megnyugtattam Bradet, hogy minden rendben velünk, és hamarosan visszatérünk, de a turné végéig már biztosan nem – hazudja továbbra is, amit kitalált, vagyis azt, hogy autóbalesetet szenvedtünk és magánklinikán lábadozunk. A gondjaimnak azonban nem volt itt vége. Megemlítette Carrie-t, aki valahogyan megneszelte, hogy ismét New Yorkba készülök, és mivel csak Braddel találkozott ma a városban, amikor a stábbal odautaztak, egyből érdeklődni kezdett felőlem.
- Carrie-nek is mondd, amit a többieknek – feleltem kissé ingerülten. – Nem érdekel, mit akar. Most nem vagyok ott és kész. – Tényleg csak az hiányozna, hogy Carrie is bekavarjon még az életembe. Pedig megtette, de ezt ekkor még nem sejtettem. Brad mindenesetre megígérte, hogy el fogja intézni, ne aggódjak. Megköszöntem, és nemcsak ezt: a diszkrációját és a barátságát szintúgy.
Miután befejeztük a beszélgetést, és kikapcsoltam a mobilom, megfordultam, hogy végre Kristen keresésére induljak, de nem volt rá szükség. Velem szemben állt, a szobám ajtajának támaszkodva, és zaklatottan méregetett.
- Már tudom, hogy miért nem akartál lefeküdni velem tegnap – mondta halkan. Ezt alig mertem elhinni. Vagyis azt sejtettem, hogy rájött, és emlékszik, mi történt, de azt kevésbé fogtam fel, hogy ezek ellenére is félelem nélkül áll itt előttem. Meg egyáltalán: hogy visszajött ide.
- És nem rossz neked, hogy… – kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nem – felelte színtelen hangon. – Megértem, hogy találtál valaki mást, aki… kevésbé zűrös, mint én… – Fogalmam sem volt róla, miről beszél. Szóhoz sem nagyon jutottam. De beszélt ő helyettem is. – Megérdemled a boldogságot – lábadtak könnybe a szemei. – Minden jót kívánok nektek, őszintén! – Ezzel megfordult, és a szobájába ment.
Én még percekig próbáltam kitalálni, miből hiszi azt, hogy van valakim. Soha egyetlen szóval nem tettem említést neki senki másról. Mert nem is létezett más, amióta ismertem. Nem állt össze a kép, úgyhogy fogtam magam, és utána mentem. A szobája csak résnyire volt nyitva, könnyedén belöktem. Kris az ágy közepén feküdt, picire összehúzta magát, karcsú testét a csendes zokogás rázta.
Leültem mellé, de amikor észrevett, elküldött. Nem túl úrinőhöz méltóan.
- Nem hagylak itt, ezt muszáj tisztáznunk! – vitatkoztam, mire ő is belelendült.
- Tisztáznunk? – sziszegte dühösen. – Nincs mit tisztáznunk. Te sem felelsz egyenesen az én kérdéseimre, én miért tisztázzak veled bármit is?
- Kris! Nyugodj meg. Nincs más nő az életemben, csak te – igyekeztem minél higgadtabb maradni, amíg beszéltem. De már a feltételezés is képtelenül hangzott. Hogy akarhatnék mást őutána? Teljességgel kizárt!
- Na és Carrie?
- Carrie? – csodálkoztam. Hogy jutott vajon eszébe pont ő? Meg is kérdeztem tőle, de mielőtt végigmondtam volna, felrémlett, hogy az utolsó forgatási napom előtti éjszakán sajnos volt vele egy hibás döntésem. És róla beszéltem az imént Braddel. – Semmi sincs köztünk Carrie-vel.
Szerettem volna végleg lezárni a témát, de Kristen még mindig maga alatt volt. Valahol örültem annak, hogy ezek szerint érdeklem – ha csupán ennyire is –, de azzal még mindig nem voltam tisztában, hogy ő mit érez, most, hogy emlékszik… De emlékszik egyáltalán? – gondolkodtam el. Az előbb nem amiatt támadott, ami velünk történt, hanem Carrie miatt. Magamban felsóhajtottam. Megint nem vagyunk túl a nehezén.
- Hol jártál? – kérdeztem, részben, hogy eltereljem a figyelmét, részben, mert érdekelt.
- Gondolkodtam – vont vállat még mindig sértetten. Normális esetben mulattatott volna a felesleges féltékenység, amit produkált, de ez nem volt normális eset. Igenis sok forgott kockán.
- És mire jutottál? – faggattam tovább kedvesen. Szerettem volna megsimogatni, magamhoz húzni, megnyugtatni. Egy csókkal. Esetleg kettővel. Vagy millióval, ha annyi kell. Biztosítani róla, hogy senki mást nem akarok rajta kívül. De nem tehettem addig, amíg nem tudom, hányadán állunk.
- Nem tudom – suttogta.
- Mit nem tudsz? – lepődtem meg.
Erre rám nézett, a könnyei nedves csíkot hagytak az arcán. Az egyik kezem ösztönösen mozdult, és gyengéden letöröltem.
- Eltűnt… – Sejtettem, mit ért ezalatt. Még mindig nem emlékszik. – Segíts! – remegett meg aztán a szája széle. A tekintetében kétségbeesés lapult. Szinte éreztem. – Kérlek, segíts! Mondd el, mi történt!
Megrettentem. Tényleg azt akarja, hogy kimondjam? Nem lennék rá képes. Ha ő nem tudja visszaidézni… Talán rávezethetném valahogy – töprengtem. Ezúttal nem válna be, ha megcsókolnám, ebben az elmúlt éjszaka után biztos voltam. De lehet, hogy mégis annak kellett lennie az utolsó éjszakánknak, az utolsó szeretkezésünknek…
Míg ezen gyötrődtem, Kris felült, és közelebb húzódott hozzám.
- Miért vagyunk itt? Miért érzem magam ilyen… zavartan? Miért nem emlékszem? Mi történt, ami… – jöttek sorban a kérdései. Mindre felelhettem volna, mert ismertem a válaszokat. Nem láttam az arcát, mert azt a mellkasomra tette, de a fájdalma a bőrömön át sugárzott felém.
- Kris…
- Mondd el, kérlek! – pillantott fel rám. – Nem kérek tőled soha többé semmi mást, csak az emlékeimet – könyörgött. A szívem is beleszakadt, amikor újabb percek elteltével bólintottam. Utána azonban mégsem bírtam megszólalni. Nem tudtam, hol kezdjem.
Valószínűsítettem, hogy attól az éjszakától kezdve törlődött ki az agyából minden. Másnap már talán a férje által adott gyógyszerek miatt. Mégsem volt szívem a legelejével indítani.
- Az utóbbi hetekben turnéztunk – nyögtem ki kezdetnek.
- Már elkezdődött a promóciós körút? – kérdezte döbbenten.
- Igen. – Hagytam, hogy ezt eméssze egy percig, aztán vettem egy mély levegőt, és folytattam: – Los Angelesben volt az első állomás. Ott találkoztunk először, miután… szakítottunk.
- Ez még megvan – motyogta.
- Az is, hogy mindketten elmentünk a házunkba? – A hangom nem akart engedelmeskedni, olyannyira nem vágytam, hogy megtudja az igazat.
- Igen… Ott lefeküdtem, és elaludtam – mondta. Így történt. Szinte előttem volt a jelenet. Felébresztettem. Aztán ki akartam dobni. Végül… megerőszakoltam. – Mi a baj? – Észre sem vettem, hogy meglátta rajtam a kínokat, melyeket újra átéltem. Egy elmebeteg pillanatig azt kívántam, bárcsak Alex engem is megkínált volna azzal a szerrel, hogy ne emlékezzek. – Mi történt ott?
- Bántottalak.
Kimondtam. Halkan, egyetlen szóba sűrítve a lelkiismeret-furdalásomat, a bűntudatomat és önutálatomat. Kristen nem szólt egy szót sem. Kinyitottam a vallomás első szótagjakor lehunyt szemeimet, és az ő hitetlenkedő tekintetével találtam szembe magam.
- Nem, te sosem bántanál – suttogta. Láttam rajta, hogy el is hiszi, amit mond. De az igazság sajnos az volt, hogy tényleg bántottam. – Veszekedtünk? – kérdezte. Úgy tűnt, próbál visszaemlékezni, de nem ment neki.
- Nem egészen.
- És utána? Mi történt utána? – lépett túl a dolgon. Ennyivel. Bántottam, amit nem hisz el, és kész?! Most én magam voltam zavarban. Tudnia kellene…
- Utána… Már semmi nem volt ugyanaz – próbáltam visszaterelni a figyelmét arra, ami a házunkban történt. Még mindig közösnek tekintettem. Akármilyen rossz is volt visszagondolnom rá. Azóta sem adtam el, bár többször eszembe jutott, főleg így, tele keserű kísértetekkel.
- Rob – nyögött fel ekkor Kris. – Miért nem bírsz kicsit konkrétabb lenni?
- Mert neked kell visszaemlékezned – feleltem, majd kibontakoztam a karjaiból, és elhagytam a szobát.
A konyhába mentem. Kristen nem jött utánam. Tudtam, hogy kegyetlenség volt így otthagyni, sőt, szívtelenség, de engem már az is megviselt, hogy egyáltalán ennyit elárultam. Nem akartam még gyorsabban vágni magam alatt a fát. Így is hasadozott az ág, amelyen egyensúlyoztam.
Figyelemelterelésképpen nekiálltam ebédet készíteni, hisz már jócskán elmúlt dél. Kris viszont még akkor sem került elő, amikor befejeztem. Bepillantottam a szobájába, hogy enni invitáljam, de időközben elaludt. Lassan közelebb léptem az ágyhoz, majd leguggoltam mellé, és sokáig csak szerelmesen bámultam őt. Most megtehettem, hogy szabadjára engedem az érzelmeimet. Most nem látta. Még ettől is megrémülne, úgy gondoltam, így jobbnak láttam eltitkolni. Bár már késő – jutott eszembe. Előző éjjel én is bevallottam neki. Egy picit azért örültem neki, hogy még nincs tisztában a valósággal. A valódi múlttal. Így lehetne még egy esélyem. Legalább egy kis ideig. Mielőtt robban a bomba. Mert azt biztosra vettem, hogy nagy lesz. És utána minden összeomlik. Az összes álmom és vágyam, ami vele kapcsolatos. Mint egy kártyavár…
Addig azonban önző módon ki akartam használni a helyzetet. Befeküdtem mellé az ágyba, a hátához simultam, és magamhoz öleltem. Sokáig hallgattam a lélegzetét, mely egyenletesen törte meg a szoba csendjét. A tenger halk morajlása hallatszott be kintről. Egy mámoros pillanatra azt mertem képzelegni, hogy éppen nászúton vagyunk. De ez csak egy bódult téveszme volt. Hogy is lehetne valaha annyira szoros kötelék közöttünk? Egyetlen szó volt a válasz: sehogy.
Most mégis élvezettel szívtam be kedvesem tiszta virágillatát, és élveztem azt, hogy hozzá bújhatok. Egészen addig, míg nyöszörögni nem kezdett, majd rá pár másodperccel már rémülten vergődött a karjaimban. Csitítani próbáltam, de nem ébresztettem fel. Valami rémeset álmodhatott, mert egyre hangosabban zihált. Arra gondoltam, hogy ha most azt álmodja, mert a tudata mégis engedelmeskedett az akaratának, és emlékezni kezdett… akkor ezek az utolsó perceim. Mégis ennek az ellentettjét cselekedte, amikor felriadt.
Először csak a mellére helyezett kezemet fogta meg, és összekulcsolta az ujjainkat. Utána a szájához húzta a kezem, és megpuszilta.
- Köszönöm – súgta.
- Mit? – érdeklődtem csodálkozva. Nem tettem semmit. És nem is értettem.
- Hogy itt vagy velem. – Erre nem tudtam mit felelni. Nekem természetes volt, csak az ő részéről voltak kétségeim.
- Ezt nem kell megköszönnöd – hárítottam a szavait óvatosan. Megbántani sem állt szándékomban.
Ezután lassan felém fordult, de továbbra is átöleltem. Kristen a szemembe nézett, majd a számra, és lassan felém hajolt. Még kissé feszült volt az iménti álmai miatt, de amikor megcsókolt, mérget mertem volna venni rá, hogy nem jutott eszébe semmi, a jelenlegi boldogságomat befolyásoló tényező.
Az ajkai lágyan cirógatták a számat. Amint a nyelve végigsimított, tűzbe borultam. Rögtön úgy éreztem, hogy ha akarnám, sem tudnám most abbahagyni ezt. Óvatosan visszacsókoltam, nem szerettem volna megijeszteni a szenvedélyemmel. Ő viszont mohón meg is harapott kissé, mire csodálkozva pillantottam rá. A tekintetében pajkos vidámság gyúlt. Szerettem ezt. És őt magát is. Nagyon.
Egyetlen mozdulattal hanyatt fordultam őt is magammal emelve, így a testem fölé helyezkedhetett. A csípőm két oldalán térdelt, de rögtön ki is használta a helyzet adta előnyeit, és alaposan hozzádörgölőzött már nemcsak ébredező, hanem igencsak éber és vágyódó testemhez.
A mellbimbói végigcirógatták a mellkasomat, miközben fölém hajolt. A nyelvünk még nem vált el, csak sokára mondtunk ideiglenes búcsút egymásnak, mikor Kris úgy gondolta, hogy kínozgatni fog egy kicsit. Örömmel hagytam, és boldogan fogadtam becéző ajkai lágy érintését. Nemcsak csókokkal, hanem simogatásokkal is tarkította a bőröm, ahogy végighaladt rajtam, és miután megszabadított a nadrágomtól, először csak a kezével érintette meg már lüktetve fájó szervemet. Ettől is szinte a mennyekben éreztem magam, a cirógatása szinte felülmúlhatatlan hatással volt rám, annál már csak az volt kegyetlenebb gyötrelem, mikor az ajkait és a nyelvét éreztem meg végigsiklani lángoló testemen.
Nem bírtam nyögések nélkül megállni, amit művelt velem. Ha az emlékeit el is felejtette, azt nagyon jól tudta, hol és hogyan érjen hozzám, hogy azzal az őrületbe kergessen. De nemcsak magamnak akartam az örömet. Édesebb lett volna osztozni rajta. Egy halk „kérlek” meg is tette a hatását. Kris megint fölém helyezkedett, de amint a csókja újra a számat érte, felültem, vele az ölemben, és a nyakát kezdtem el végigízlelni a nyelvemmel. Alighogy elértem a mellbimbóit, melyek mér keményen várták az érintésemet, szerelmem nyöszörögni kezdett, körmei a bőrömbe mélyedtek.
Nem volt sok időm kiélvezni a teste ízeit, mert máris benyúlt kettőnk közé, és egy kicsit megemelkedve magába vezetett. Utána visszaereszkedett rám. Most már én sem kaptam levegőt, minden porcikámmal őt éreztem magam körül. Apró izmai azonnal reagáltak a jelenlétemre, és bár még el sem kezdett mozogni, tovább fokozta a gyönyörömet.
Az, hogy újra együtt vagyunk, a létező legteljesebb közelségben, olyan heves érzéseket keltett bennem, hogy komoly nehézségekbe ütközött a szenvedélyem visszatartása, de Kris vágyainak előtérbe helyezését tartottam fontosabbnak. A teste érintéseimre adott válaszai minden képzeletemet felülmúlták. Pontosan éreztem minden rezdülését, minden összehúzódását. Többször végigcirógattam, szerettem volna, ha érzi, mennyit jelent nekem. Ő is hasonló gyengédséggel viszonozta mindezt, még többet is adott, mint amennyit én igyekeztem neki nyújtani.
A szerelem hevében ismét kiteljesedtünk, mozgásunk tovább szította a vágyainkat. Kris a végső pillanatokban a vállamba karmolt, az átéltek okozta zihálása a legszebb zene volt a füleimnek. Csókunk tükrözte mindazt, ami egy idejű kielégülésünk másodperceiben elárasztott bennünket. Azt kívántam, bárcsak így maradhatna minden, bárcsak soha ne térnének vissza az emlékei, bár mindörökre élhetnénk ezt az álmot, amely az imént valósággá varázsolódott.
Hanyatt dőltem, őt pedig magamra vontam. Nem bírtam elszakadni tőle; amikor egyek voltunk, olyankor az egész világot pezsegni éreztem. Kris rám pillantott, csillogó szemeiből boldogságot olvastam ki. Furcsa volt ez ahhoz képest, hogy egy napja még mennyire szenvedett, de egyben örömmel töltött el a tudat, hogy – ha csak rövid időre is – sikerült eloszlatnom a démonait. Ilyenkor mindig láttam pislákolni a reményt, hogy lehet még közös jövőnk ebben az életben.
- Nem megy – nyögte váratlanul. Megrémültem egy kicsit, mivel a tekintete enyhén szenvedő volt. Nem tudtam, mi válthatta ki ezt nála.
- Mi nem megy? – kérdeztem aggodalmasan.
- Az érzelemmentesség – suttogta. Amióta a szigeten voltunk, már nem először mondta, vagy éreztette velem, hogy szeret, és az ilyen pillanatokban, mint amilyen ez a jelenlegi is volt, el tudtam hinni neki. A kapcsolatunk kezdete óta még összesen nem mondta ki ennyiszer, pedig volt idő, amikor csupán ennyit szerettem volna hallani, semmi mást.
De ő most nem tudhatta, mi akadályoz meg benne engem, hogy önfeledten viszonozzam mindezt. Féltem, hogy amit érez, átcsap majd az ellentettjébe, amint emlékezni kezd. Bár talán könnyebben venné már, mintha az előző nap során rémlett volna fel benne, hisz mióta megint tudatánál van, tapasztalhatta, hogy nem akarom bántani. Akkor sem akartam.
- Nekem sem – reagáltam halkan az előbbi közlésére. Úgy döntöttem, felvállalom az érzelmeimet, lesz, ami lesz. Jól tettem, mert Kristen mosolya mindent megért és mindenért kárpótolt. Egyelőre.
Még egyszer utoljára megmártóztam a boldogságban, majd óvatosan leemeltem őt magamról, az ágyra fektettem. A szemeim és az ujjaim egyszerre simogatták végig a testét, majd az arcát. Utána adtam neki egy futónak induló, de mégis szerelemízű csókot, amit ő repetázni szándékozó intenzitással viszonzott, de mégis inkább lefejtettem magamról a karjait. Csodálkozva várta, hogy miért tettem ezt.
- Elmondom, amire nem emlékszel… – kezdtem, de megakadtam. Végül kerülő úton ugyan, de belevágtam: rákérdeztem, tudja-e még, hogy mi volt a rémálma a múltkor. Vagy most, mielőtt felébredt volna. Volt egy olyan érzésem, hogy ugyanaz az emlék kínozta a tudatalattiját.
- Bántottál – sápadt el. Erre számítottam. Gyötrődve néztem végig, hogyan rakja össze az álmát azzal a tettemmel, amelyet ugyanezen szóval jellemeztem neki a délelőtt során. Még jobban szenvedtem, amikor félelem lobbant a szemében, és reszketve eltolt magától. – Nem álmodtam. Tényleg megtörtént… – suttogta, miközben az ágy végébe húzódott, minél messzebb tőlem.
Úgy éreztem, most pecsételődött meg a sorsom.
....
