"Vannak dolgok, amelyeket megállítani,
és vannak dolgok, melyeket siettetni nem lehet.
A szerelem azt jelenti, hogy képes vagy várni."
(Rob)
Elképesztő dühös voltam Krisre. Egy teljes héten át áltatott! Az igaz, hogy egyszer sem vallott szerelmet, de a mosolya, a csókjai, az érintése mind azt sugallták, hogy érez irántam valamit. Képtelen voltam elfogadni, hogy mindez hazugság volt. A világ legtehetségesebb színésznőjét tisztelhettem benne, ehhez kétség sem fért, de amit akkor érzett és mutatott felém, amikor együtt voltunk, az igenis boldogság volt. És egy kezdődő szerelem.
Tudtam, hogy ha Alex visszatér, őt fogja választani, de ez az egy hét kevés volt a jelek szerint, hogy meggyőzzem arról, maradjon velem. Elfogyott az időm.
A szerep szerint, amelyet ma játszanom kellett a kamerák előtt, őt győzködöm róla, hogy hagyja el értem a férjét. A dühöm ellenére is hiteles volt az alakításom. Talán nem is játszottam, hanem az igazi érzéseimet soroltam el neki. Legszívesebben a valóságban is ezt tettem volna, de tudtam, hogy azzal semmire sem mennék. Ő is remekelt - majdnem elhittem, hogy tényleg szenved. A nap végére beadta a derekát. Csak nem nekem. A szerepbeli szeretőjének csupán.
A szünetekben igyekeztem kerülni, és tervet szövögettem arra vonatkozólag, amit reggel mondtam neki. Még nincs vége, nem lehet vége! Nem is sejtettem, mivel tartja Alex ennyire sakkban. Az egész helyzet ellentmondásos volt. A férje azt mondta, ha mással látná boldognak, akkor azonnal elengedné. Talán vele kellene beszélnem? Elvetettem a gondolatot, mielőtt megfogalmazódott volna. Hülyén jönne ki, ha én kérném arra, hogy a kedvemért dobja ki Kristent. Emellett nem is igazán hittem benne, hogy tényleg megtenné. Ki akarna tőle megszabadulni?
Fájdalmasan sajgott a szerelem a szívemben. Brad is észrevette, de nem piszkált miatta. Az ő társaságába menekültem egész nap Kristen elől. Féltem, hogy ha most akarok cselekedni, akkor valami olyasmit teszek, amit később megbánok. Viszont egyre közeledett az este, amikor már nem lehetünk kettesben. Kivéve, amikor majd elviszi a cuccait tőlem. Hacsak nem akadályozom meg valahogy.
Felé pillantottam. Kissé arrébb álldogált tőlem, a rendezővel beszélgetett éppen. Mintha megérezte volna a tekintetemet, ő is rám nézett, de gyorsan lesütötte a tekintetét és elfordult. Hogy romolhatott el minden ilyen hamar? Megint ugyanoda lyukadtam ki: mi az, amiért ennyire ragaszkodik a férjéhez? Egyetlen okot találtam, amit viszont nem akartam elfogadni: még mindig szereti. Annak ellenére, hogy az én karjaimban volt az elmúlt csodás napok alatt, a szíve nem az enyém. És ha így van, nem tehetek semmit.
Végtelenül elkeseredtem, de Dan „színpadra” szólított, így magamra vettem a remény álarcát, és visszabújtam a szerepembe. Újabb gyötrelmes órákat kellett kiállnom a kamerák előtt.
Mivel Brad hozott minket reggel, ő is vitt vissza a szállodába bennünket, amikor véget ért a forgatás. Idejövet vártam, hogy Kristen elmondja, mit akart tőle Alex. Kérdezni nem mertem. De csak az első jelenet előtt árulta el. Most pedig alig fél óra múlva visszaérünk. Ki kellett használnom az alkalmat. Ha a szívére nem is tudok hatni, akkor a testében még talán lehet egy kis bizalmam.
Eddig némán ültünk, ő is szótlanul bámult ki az ablakon, de kérdően felém fordult, amikor egy gomb megnyomásával felhúztam a térelválasztó falat a kocsiban. Nem tétováztam aztán, magamhoz rántotta, és vadul csókolni kezdtem. Legnagyobb megdöbbenésemre viszonozta. A kezével a hajamba túrt, és remegő ajkakkal ízlelte az enyémet. Búcsúcsók érzete volt az egésznek, de én komolyan gondoltam, amit reggel mondtam neki.
- Nincs vége – suttogtam, amikor egy percre elváltunk egymástól, hogy levegőt vegyünk.
- De igen – súgta vissza. A tekintete fájdalmat tükrözött.
- Nem – nyögtem, és ismét csókolni kezdtem.
Brad egyszer csak megállt, de még korai lett volna visszatérnünk a szállodába, ezért előreszóltam neki, mi a gond.
- Csak úgy sejtem, van még egy kis megbeszélnivalótok – felelte. – Én addig sétálok egyet. New Yorkban gyakoriak a dugók.
Ezután kiszállt az autóból, és a sötétített üvegen át láthattuk, hogy tovább lépdel. Befelé senki nem látott, azt hihették, hogy csak ideparkolt valaki. Mellesleg épp egy bevásárlóközpont parkolójának a külső részén voltunk. Újra Kris felé fordultam.
- Nem lehet vége! – ismételtem. Könyörögni nem állt szándékomban, csak a tényeket ismertetni.
- Rob… - nyögte, de valamiért úgy éreztem, kezd megtörni az ellenállása.
- Mondd el nekem, hogy miért! – követeltem. – Most azonnal tudni akarom, mi az, ami miatt nem tudod elhagyni? – Rosszul tettem fel a kérdést, ugyanis pont azt a választ kaptam, amit a legjobban fájt hallanom.
- Mert szeretem.
A szeme igazat tükrözött, mégsem hittem el neki.
- Nem szereted – jelentettem ki egészen biztosan magamban. Nem törődtem azzal, hogy a fejét rázza, miszerint nincs igazam, és közbeszólni sem engedtem. – Ha szeretnéd, nem töltötted volna velem az elmúlt hetet. Nem feküdtél volna le velem a múltkor New Orleansban. És nem éreznél semmit, amikor ezt teszem – simítottam a kezem a combjára, majd egyre feljebb.
- Ez csak… vágy – nyögte elakadó lélegzettel.
- Ez nemcsak vágy – tiltakoztam. – Mit érzel irántam, Kristen? – Tudni akartam végre az igazságot.
- Semmit – hazudta ennek ellenére.
- Mit érzel, amikor szeretkezünk? – tértem át intimebb témára. Erre nem mondhatta, hogy semmit, sőt, semmit nem felelt. – Élvezed – adtam meg magamnak a választ. Nemet sem mondhatott. Pontosan tudtam, hol és hogyan érjek hozzá, hogy csillagokat lásson a gyönyörtől.
Vetettem egy pillantást a távolban egy padon ücsörgő Brad felé, majd úgy gondoltam, itt az ideje egy kis „harcnak” Kristenért. Elsőként az ölembe húztam. Ideje sem volt tiltakozni, a tarkójánál fogva tartottam a fejét miközben megcsókoltam. Reggel még farmert, most viszont egy félhosszú szoknyát viselt, amely máris felcsúszott a combjain. Csak egyetlen másodpercig állt ellen, majd visszacsókolt. Ujjaim a lábán végigsimítva a feneke felé közelítettek, majd a bugyijába férkőztek. Mindig elképesztett azzal, milyen hamar képes benedvesedni. Most sem volt ez másként. Tüzelő ágyéka könnyedén fogadta be az ujjaimat.
El akart húzódni, és eltolni magától, de a kezem még mindig fogva tartotta a tarkóját, enyhén a hajába is markoltam, hogy figyelmeztessem, semmi esélye. Nem küszködött tovább. Megadta magát. Máris! Kezei egy pillanat múlva már az övemen jártak, de meggondolta magát, és csak végigsimított a nadrágba szorult férfiasságomon. Felnyögtem, amikor meg is szorította.
- Ez csak szex – suttogta, mikor eleresztettem egy pillanatra.
- Akkor hívd annak, de kellek neked – feleltem ugyanolyan halkan.
- Nem – tagadta még most is, de közben megfeszültek az izmai testébe rejtett ujjaimon.
- Valld be – követeltem.
Hangosan nyögött és levegőért kapkodott élvezete pillanatában. A vállaim az ingemen át is csaknem vérző sebeket szereztek a körmei által.
- Kristen…
- Igen – kiáltotta végre, de nem tudtam kiélvezni a győzelmemet, ugyanis most ő csókolt meg forrón, igézően.
Elengedtem a haját, és szabaddá vált kezem a mellei felé tapogatózott. Igyekeztem óvatosan bánni a blúzával, amikor lassan kigombolgattam. Ujjaim még mindig benne voltak, hajszolva őt a következő orgazmus felé, mely remegéséből ítélve igen közel lehetett. A felsőjét széttártam rajta, és örömmel láttam, hogy ma is az egyik általam vásárolt fehérneműt viseli. Alighogy ajkaim összezárultak a mellbimbóján, a teste megfeszült, sikoltása zene volt a füleimnek.
Kihúztam belőle az ujjaimat, és a számhoz emeltem a kezem. Élvezettel nyaltam le róla gyönyörének nedveit, amit megbabonázva figyelt. Aztán elkapta a csuklóm és ő is megkóstolta magát. Amint a szája körbezárta az ujjamat, mindennél hevesebben megkívántam. Kijjebb csúsztam az ülésen, őt pedig elfektettem a maradék helyen. Szerencsére Brad tudta, hogy szeretem a tágas kocsikat, így kényelmesen elfértünk. A szoknyájával nem kellett bajlódnom, mert már rég a dereka körül tekergett.
A mellei végigcsókolgatása után lejjebb vettem az irányt, és combjai közé kerülve félrehúztam a bugyiját. Ezúttal a nyelvemet küldtem felfedezőútra nőiessége mélyére, melyet újabb nyögésekkel kísért. Egyre hevesebben nyaltam, életemben nem kóstoltam még ilyen zamatot, órákig képes lettem volna csak az ízében élvezkedni. De a farmerem szűksége figyelmeztetett, hogy azonnal eresszem szabadon a szenvedélyemet.
Míg számmal kényeztettem Kristent, kioldottam az övem, de csak a legszükségesebb mértékig bontottam ki magam a kellemetlenné váló szorításból. Szerelmemet a combjainál fogva húztam addig, míg feneke az ülés szélére került, majd a lábai közé térdeltem, és eltűntettem magam a létező legizzóbb oázis kellős közepén. Amint tövig eltűntem benne, egy pillanatig csak az érzést élveztem, majd mozogni kezdtem. Kris a könyökére majd a tenyerére támaszkodva fogadta a rohamomat, mellyel ki akartam elégíteni. És meggyőzni, hogy igenis szüksége van rám. Akár visszamegy a férjéhez, akár nem.
Ettől a gondolattól újra elöntött a düh. A derekát szorosan tartva, állatias morgások közepette nyársaltam fel újra és újra, minden lökéssel mintha mélyebbre hatoltam volna a testében. A hasára tettem a kezem, hátha megérzem magamat a lágy húsfalon keresztül, de csak az élvezetre tudtam koncentrálni. Ő is hátravetett fejjel tolta hozzám mind közelebb a csípőjét, mígnem úgy megszorított rejtett izmaival, hogy számomra is megdöbbentően azonnal lőttem tele a bensőjét.
Remegve hanyatlott hátra az ülésen, én pedig fölé borultam. A légszomjat kockáztatva csókoltam meg, de ő ellenkezés nélkül viszonozta. Nyelvünk most lágyan simult össze, csak az érzést élvezve, nem vadul, mint az imént, inkább szerelmesen. Ebből merítettem reményt és bátorságot ahhoz, hogy ki merjem mondani a következő szavakat:
- Valld be, hogy szeretsz is – kértem aztán szaggatottan suttogva.
Kristen rám nézett csodazöld szemeivel, megnyalta az ajkát, és mialatt elegendő levegőt próbált magába szívni, halkan megszólalt.
- Mire lenne az jó? – Ezer meg egy indokot tudtam volna felsorolni kapásból, miért is lenne jó, ha kimondaná, de mielőtt elkezdtem volna, folytatta: - Ettől még semmi sem változik. Alexszel fogok élni.
- De emiatt nem kéne véget vetni ennek… ami köztünk van. – Nem voltam képes viszonynak nevezni, mert ez több volt annál. És ha már ilyen görcsösen ragaszkodik a férjéhez, azt is hajlandó lettem volna elviselni, hogy örök második maradok, csak ne legyen végérvényes a döntése velem – velünk – kapcsolatban.
- Rob… Nem tehetem meg vele – kezdte, de ezúttal én szakítottam félbe.
- Már megtetted! – mutattam rá. – Nem is egyszer. Legutoljára alig pár perce. – Tudtam, hogy kegyetlen vagyok, a szemei is ezt sugallták, mégis tudni akartam a valós indokokat. Miért nem teheti meg vele? - Mondd el, miért nem akarod elhagyni! – parancsoltam. A hangomra összerezzent, de láttam rajta, hogy most - talán most! - válaszolni fog. Előbb azonban mocorogni kezdett alattam. Kihúzódtam belőle, és visszarendeztem magam a ruháimba. Ő is így cselekedett, majd egészen az ablakig húzódott előlem, de még nem kezdett beszélni. Utána csúsztam az ülésen.
- Kérlek, hadd értsem meg. Ennyit megérdemlek. Vagy nem?
Újra rám nézett, a szemeiben könnyek csillogtak.
- Alex meg fog halni. Nem kezelteti magát, és egyre többször van nagyon rosszul – bökte ki visszafojtott hangon. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangjában vagy a tekintetében van-e több fájdalom. Vagy bennem. Ezt is imádtam benne. Az önfeláldozását. Mert lehet, hogy már tényleg nem szereti Alexet, akármit is állít, de így, ilyen helyzetben tudtam, hogy hiába könyörgök, valóban nem fogja őt elhagyni. A hír letaglózott. Erre nem voltam felkészülve.
Átrendeződtek bennem a dolgok. Visszaültem a saját térfelemre. Emésztgettem, hogy számomra nincs remény. Ő viszont még ennél is összetörtebbnek tűnt. Fogalmam sem volt, hogyan vigasztalhatnám most meg. Hirtelen tört rám a sajnálat minden és mindenki iránt. A szerencsétlen időzítésem miatt, azzal hogy beléptem Kristen életébe, a sors kegyetlensége miatt, amely belekényszerített engem ebbe a beteljesíthetetlen szerelembe és Kristent meg Alexet is sajnáltam valahol.
- Amikor hozzámentél, már tudtad? – kérdeztem halkan.
- Azt, hogy beteg, azt igen. De csak mielőtt idejöttünk, akkor derült ki, hogy nagymértékben súlyosbodott az állapota az elmúlt hetekben. És már nem is lehet rajta segíteni.
Elszégyelltem magam. Én itt sírdogálok a szerelmi bánatom miatt, és Kristenéért könyörgök, miközben neki – a férjével vagy anélkül – napról napra meg kell küzdenie egy ilyen szituációval. Én is elvesztettem már a szüleimet, de az mégis más volt együtt élni valakivel, és végignézni a szenvedését.
- Én… nem tudom, mit mondjak – vallottam be. Egyértelműen nem hazudott annak érdekében, hogy kitérjen a válasz elől, sőt, annyira ismertem is már, hogy ilyenben sosem viccelne, én viszont kellemetlenül éreztem magam.
Előkotortam a zsebemből a cigimet, és végiggondoltam a dolgokat. Legalábbis megpróbáltam. Egy beteg férjjel nem tudok versenyezni. És az igazat megvallva nem is akartam. Kristent viszont annál inkább. Képes lennék kivárni, amíg… Ez a gondolat annyira kegyetlenül hangzott még a saját agyam korlátai között is, hogy inkább elhessegettem. Abban biztos voltam, hogy ha az kell, én várok rá, akár az idők végezetéig is. De addig…?
- Szeretnék veled lenni – kértem. – Jobban mondva melletted – néztem rá. Ő lemondóan, szomorúan, és tovább sírdogálva pislogott felém. Meghoztam a döntést. – Ha másként nem, akkor barátként.
Az utolsó mondatom csaknem ugyanannyira döbbentett meg mindkettőnket.
- Képes lennél rá? – kérdezte egyszerre hitetlenkedve és reménykedve.
Nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
- Ha mást is szeretnél, tudod, hol találsz – feleltem kacsintva, majd visszaváltottam komolyságra. – Miben tudok segíteni? – ajánlkoztam, bár csodálkoztam magamon. Hisz épp most adtam vissza Kristent a férjének. Hirtelen tudatosult bennem, mit jelent ez. Nem ölelhetem magamhoz éjjelente, nem gyönyörködhetek naphosszat a mosolyában, nem csókolhatom meg akkor, amikor akarom, és nem lehetek vele a nap minden percében.
Alex fogja mindezt tenni. Aki annyira még nem lehet a halálán, mert az elutazása előtt együtt voltak házastársi közelségben is – jutott eszembe a kínzó gondolat is. Minden bizonnyal ezt követően is fognak. Én viszont éppen az imént mondtam le erről is. Leidiótáztam magam, persze nem mondtam ki fennhangon, de már késő lett volna visszaszívnom a szavaimat. Kristent mégis meghatotta.
- Szükségem van rád, Rob… De most nem hagyhatom magára – mondta, amely szerelmes dallam volt a fülemnek és a szívemnek, mégis vérzett a lelkem, mert ki tudja, meddig nem lehet szabad a szerelmünk. Az, hogy szüksége van rám, mégis kárpótlást nyújtott valamelyest.
- Megértem – feleltem beletörődő sóhajjal. Végül is, többet kaptam így is, mint amennyit reggel még remélni sem mertem. – Menjünk a szállodába.
Kiintettem Bradnek, hogy jöhet, de amíg még nem ért oda hozzánk, feltettem a kérdést, amely azóta foglalkoztatott, amióta Kristen kimondta a halálos beteg címszót. Elvégre Alex sem sokkal idősebb nálam… Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet vajon az, amiben ilyen fiatalon belehalhat az ember. Ekkor még nem tudtam, hogy ezt jobb lett volna nem firtatni.
- Mi baja van a férjednek?
Kris csak egy pillanatig habozott, mielőtt kimondta azt, amire soha nem gondoltam volna.
- HIV pozitív.
...
