60. fejezet

-..
60. fejezet

A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék.

Ha valaki egyszer megkérdezné,

része vagy-e az életemnek,

csak ránéznék, elmosolyodnék, és azt felelném:

"Igen, a legjobb része."

 
 
(Rob)

Az elkövetkező napok csodálatosan teltek. Csak néha vetett féltékeny árnyékot az örömömre az, amikor Kristen Bonbont részesítette előnyben velem szemben. Ennek ellenére viszont boldogok voltunk. Én mindenképpen, és szemmel láthatólag ő is kivirult. A viharok is elkerülték a szigetet, épp úgy, mint szerelmünk borús fellegei a köztünk levő csodát.

Egyszer riadtam csak meg, amikor egy hajót láttam közeledni, de aztán rájöttem, hogy csak a takarítószemélyzet érkezett, mint ahogy szokott is, kéthetente. Már több mint egy hete itt tartózkodtunk, öt nap pedig gyönyörben telt. Féltem, hogy az idegenek megjelenése arra készteti majd Kristent, hogy lassan vissza kellene térünk a civilizációba, de nem így történt. Kedvesen beszélgetett velük – kézzel lábbal, ugyanis nem értettek egymás nyelvén.

Vidáman figyeltem, amint kedvesem a házaspár távozása előtt még gyorsan elmagyarázza a hölgynek, hogy szüksége lenne legközelebb egy-két női holmira is. Az idősebb asszonyság mindentudóan mosolygott, de amikor engem észrevett, kicsit elkomorult a tekintete. Aztán mondott valamit Krisnek, mire ő is elsápadt. De újabb mosolyt kényszerített magára, és végül hosszan integetett a távozó hajó után.

- Miről beszéltetek? – érdeklődtem aggódva, amikor visszasétált hozzám. A kutya a lábaimnál feküdt, de felugrott, és vidáman csaholva szaladt szerelmem felé, mielőtt az odaért volna hozzám.

- Csak annyit mondott, vigyáznom kéne… – motyogta halkan, a házi kedvenc buksiját simogatva.

- Vigyáznod? – értetlenkedtem.

- Igen, veled – mosolyodott el, sőt, bele is pirult, miközben rám nézett.

- Velem? – hökkentem meg még jobban.

- Azt állítja, nagy nőcsábász vagy! – szűkítette össze a szemeit, így mért végig.

- Ez nem igaz – tiltakoztam halkan. Nem árultam el Krisnek, hogy személyesen még sosem találkoztam ezekkel az emberekkel, és a nő valószínűleg az előző tulajra gondolhatott, mert más jutott eszembe.

Szerettem volna minden félreértést előre tisztázni.

- Amióta megismertelek, nem volt más nő az életemben – vallottam be. – Az ágyamban sem – tettem hozzá, mire szívem szerelme elfintorodott.

- Ez azért nem egészen így van – morogta, és leült nekem háttal a veranda legfelső lépcsőjére. Ekkor eszembe jutott, mire gondolhat. Carrie. Nem kezdtem el ecsetelni, hogy vele sem az ágyban… Istenem, miért voltam akkor annyira hülye?! Talán minden másként alakult volna, ha akkor türelmesebb vagyok. De kár volt már ezen gyötrődnöm. Felálltam a székből, eloltottam a cigimet, és Kris háta mögé ültem. A karjaimba húztam annak ellenére, hogy egy kicsit megmerevedett az érintésemre. Nem kívántam felhánytorgatni, hogy ő majd’ minden éjszakát a férje karjaiban töltött, sőt, azután is többször lefeküdt vele, miután mi úgymond „összejöttünk”, mert nem tartottam fair dolognak.

- Sajnálom, ami történt, mindent – súgtam a nyakába. – Szeretlek. És senki más nem számít rajtad kívül – tettem hozzá.

Egy kissé engedett a feszültsége. Megsimogatta a karomat, amelyet a dereka köré fontam, és hátradőlt a mellkasomra.

- Igazad van. Semmi más nem számít, csak a most… és az itt… és mi ketten… – Nem nyugtattak meg a szavai. Furcsa érzések jártak át. Talán már döntött? – tépelődtem. Csak még nem meri, vagy nem akarja megosztani velem, hogyan… Én is féltem rákérdezni.

Puszikat leheltem a nyakába, és egészen addig folytattam, amíg fel nem nyögött. A derekát ölelő kezemmel végigsimítottam a combjain, egyre feljebb, míg fel nem gyűrtem a rajta levő pólót egészen az öléig. Nem viselt alatta mást, ezt is csak a látogatóink miatt vette magára, de egyébként folyton meztelen volt – folyamatos életben tartva ezzel a vágyaimat iránta. A lábai közé furakodtam ujjaimmal, és tapintani vágytam azt a pontját, amellyel az eszét vagyok képes elvenni egy kis időre. Nem akartam, hogy gondolkodni kezdjen.

- Te vagy… a mindenem – suttogtam, tovább csókolgatva a nyakát, miközben egyelőre nőiessége külső területeit simogattam. – Az életem. – Nem akartam őt befolyásolni a döntésében, csupán szerettem volna, ha tudja, mit jelent a számomra. – A szerelmem…

Kris egészen sajátosan: nyöszörgéssel válaszolt a szavaimra. Végighúztam a nyelvem a fülcimpáján, majd lágyan megharaptam, erre viszont szisszenéssel felelt. Aztán kissé felém fordult, és megcsókolt. Az ujjaimat épp akkor tűntettem el benne, amikor a nyelvem a szájába hatolt. A nyögései a kezem mozgásának ritmusában sokasodtak, míg végül megszorította az ujjaimat és olyat sikított, hogy a kutya, amely eddig döbbenten szemlélte gazdája kéjes vonaglását a karjaimban, most felvonított, aztán elmenekült.

Megtartottam szerelmem testét, várni akartam a folytatással, amíg kifújja magát – közben persze tovább cirógattam a selymes redőket a lábai közt –, de ő másként határozott. Eltolta magától a kezem, felállt, lekapta magáról a pólót, majd szemből az ölembe helyezkedett. A combomon ült egyelőre, karjait a nyakam köré fonta és egyelőre a nyelvemen gyakorolta, hogyan fogja – reményeim szerint – szopogatni egy másik testrészemet, mely már az eddigiek hatására is fájóan lüktetett a nadrágomban. Ezt Kris is kiszúrta, úgyhogy az egyik kezét végighúzta a felsőtestemen, a hasamnál már a körmeivel csinálta ugyanezt, majd hanyatt döntött a veranda padlóján és egész testével hozzám simult. Főleg az ujjai igyekeztek sikeresen az őrületbe kergetni. A mennyországba képzeltem magam, ez mégsem csupán vágy volt: hisz éppen ott voltam.

Én is tovább izgattam mindenütt, ahol értem, de jelenleg ő volt domináns pozícióban, így ő diktálta az iramot is. Ajkai, miután elhagyták a számat, a nyakam irányába kalandoztak tovább, majd még lejjebb. A köldököm környékén történhetett, amikor az ujjai a nadrágomba férkőztek és a simogatása lassan, de biztosan lerombolta az önuralmam határait. Felnyögtem, de a kínzásom még nem ért véget. Szabaddá tette mostanra már csaknem megkövült szervemet és az ajkai közé vette.

És igen, eljátszotta rajta azt, amit korábban a nyelvemmel művelt. Leszámítva azt a mozzanatot, amikor egészen a torkáig engedett. Most én vergődtem őalatta tehetetlenül és tökéletesen kiszolgáltatva, de egy pillanatig sem bántam. A könyökömre támaszkodtam, és félresimítottam a haját, hogy lássam, amint eltűnök benne. Látványnak sem volt rossz, sőt! Na de érzésnek… Túlságosan is élveztem. Le kellett állítanom, mielőtt késő és a szájába robbanok, nyújtani akartam ugyanis a gyönyörteli perceket.

Kris ekkor felemelkedett, és fölém guggolt. Nemcsak spontán széttárt lábakkal, hanem az egyik kezével végigsimított a mellein, a hasán, majd az ujjait pár mozdulatnyi cirógatás után saját nőiességébe dugta és nyöszörögni kezdett. Ez még izgatóbb momentum volt, de nem hagyhattam, hogy önmagát elégítse ki, ezt én akartam. Megragadtam a csuklóját és elrántottam onnan a kezét. Ezután a csípőjénél fogva magamra húztam. Olyan könnyedén siklottam belé, mintha a sors ollója éppen egymásra szabott volna bennünket.

Kris a veranda korlátjába kapaszkodva mozgott rajtam, az imént magába mártott ujjait pedig a számhoz emelte. Örömmel nyalogattam le róla testének nedveit, mialatt őrjítő köröket írt le a csípőjével, de olyanokat, hogy megint meg kellett ragadnom, ezúttal a derekánál fogva, nehogy máris végem legyen. Ennek következtében teljesen elvesztem benne. Az izmai ütemes feszülését mégis éreztem, de felülve legalább megcsókolhattam. Ajkai hasonló, ám kicsit más ízzel bódítottak el a lehetetlennél is jobban, mégsem annyira, hogy ne legyek tisztában vele, mi történik velünk.

A szél sem bírta elfújni a sóhajainkat, melyek a beteljesülés közös közeledtével eltelítették a környezetünket, nekünk pedig nem volt szégyellnivalónk. A gyönyör pillanatában szorosan kapaszkodtunk egymásba, csókunk tovább mélyült, légzésünk szaporábbá vált, és csak a tűzijátékot érzékeltük magunk körül.

A fények áttetszővé válásával megláttam magunk felett a kéklő eget, a tengert, melyen megcsillantak a napsugarak, és volt egy gondolatom: örökké itt kellene maradnunk. Egy teljes percig adtam át magam az érzésnek, aztán visszatértem a valóságba. Nem fog örökké tartani. Csupán addig, míg el nem megyünk innen. Jobban mondva, amíg Kristen el nem akar majd menni innen.

- Bárcsak örökre itt maradhatnánk – suttogta a vállamra dőlve. Majd puszilgatni kezdte a nyakamat. Megint. Elmosolyodtam.

- Szeretnéd? – kérdeztem halkan. Az imént éppen azokat a szavakat használta, melyeket én is gondolatban. Szinte félelmetesnek tűnt, hogy alig egy héttel ezelőtt még abban sem voltam biztos, hogy szívesen szóba áll velem, ha megtudja az igazat, most pedig nemcsak a szerelmét élvezhetem megint, hanem itt akar maradni… velem?... mindörökre…

- Jó lenne, de nem lehet – súgta halkan, majd felsóhajtott, és kibontakozott a karjaimból. Felállt, végignézett rajtam, mire a szemeiben ismét valami más – kevésbé szomorú dolog – csillant, aztán az ajkaiba harapott, megnyalta a szája szélét, és hátat fordítva a tenger felé szaladt.

Bonbon előkerült valahonnan a bozótból, és utána iramodott, de én értem utol előbb. A derekánál fogva kaptam el és szorítottam magamhoz. A szám az ajkait kereste, és bár sosem tudtunk betelni egymással, több percnyi képszakadás után visszatértünk a valóságba, és kézen fogva szaladtunk be a tengerbe, hogy ott folytassuk a szerelmi játékot, melyet soha nem voltunk képesek megunni.

Sokkal később kifeküdtünk a partra, hogy a nap sugarai alatt töltődjünk fel. Úgy éreztem, szükség lehet még az energiánkra. Ennek érdekében a házba osontam Kris elől, aki elszundított a fövenyen. Előbb még felállítottam felette egy napernyőt, hogy ne égjen szénné, majd Bonbonnal a nyomomban a ház felé indultam. A szakácskönyvnek megint nagy hasznát vettem, bár az első kísérletbe beletört a bicskám. Ezt a négy lábon járó konyhamalacunk díjazta a leginkább. Ő kapta ugyanis az odakozmált példányt. Aztán nekiestem megint. Sosem hittem volna, hogy egy ostromállapotú konyhát és egy kikészült szakácsot eredményez egy rakott csirke elkészítése. A takarítást nem akartam elvállalni, de elnézve a parton heverő nőt, akiért minden porcikám dobogott, úgy döntöttem, nem szúrok ki vele ennyire.

Éppen végeztem a mosogatással, amikor a konyhába lépett, a levegőbe szimatolt, majd úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül felült a pultra, és magához húzott. Nem álltam ellen.

- Ezt mind te csináltad? – kérdezte elámulva az asztalon elterülő finomságok láttán.

- A konkurenciám is besegített – hárítottam a kizárólagos dicséretet.

- Bonbon? – lepődött meg, de nem hagyott fel a szám puszilgatásával.

- Öhöm – nyögtem, és megelégelve a könnyed játszadozást, szorosabban tapasztottam a számat az ajkaira. – Fel kéne venned valamit, amíg megetetlek – javasoltam, miután nagy nehezen elszakadtam tőle.

- Miért? – súgta csábítóan. – Nem tetszem így? – incselkedett, miközben a keze már a sebtében magamra kapott nadrágom elején csúszkált. Fel és le…

- De… – nyögtem. – Tetszel. Nagyon is, de így elfogy minden erőnk a továbbiakra…

- Nem érdekel, kívánlak – felelte egyszerűen.

Ismét megcsókoltam, majd a lábai közé vezettem a kezemet, és cseppet sem meglepve érzékeltem, hogy nem szükséges túlságosan vesződnöm a felizgatásával. Szerencsére… Most nem bírtam volna ki addig, csak ha nagyon muszáj. Így viszont elég volt kiszabadítanom magam a nadrág fogságából, és a combjait széttárva, kissé fel is emelve elfektetni szerelmemet a pulton, hogy aztán mélyen belemerüljek teste lagúnájába.

Heves mozgással igyekeztem beteljesíteni a vágyainkat, testünk egy ritmusra rezzent, Kris nyögései pedig visszhangoztak a konyha csempéin. Folyamatosan simogattam közben a melleit, a lábait, a fenekét, mígnem éreztem a várva várt borzongást, ezért elkezdtem odafigyelni kedvesem mámorának pillanatára, mely, miután bekövetkezett, magával vonta a sajátomat is. Reszketve öleltem magamhoz, majd felemeltem anélkül, hogy elhagytam volna a testét, és a hálón át a fürdőszobába vittem.

Még mindig egyek voltunk, amikor magunkra nyitottam a zuhanyt, és egy ideig akkor is, mikor elkezdtük megmosdatni egymást. Végül mégis eltávolodtunk, hogy be tudjuk fejezni. Utána nem hagytam magam ismét elcsábítani, elhatároztam, hogy csak azért is megetetem őt, ha már ennyit vesződtem az étellel. Mázlim volt: ízlett neki. Mégis másfajta éhség kínzott, ugyanis csak egy törölközőt volt hajlandó a teste köré csavarni, ezzel bolygatva meg ismét az érzékeimet.

Mire kisebb-nagyobb csókok közepette sikerült befejeznünk a vacsorát, a nap is eltűnni készülődött a horizonton. Bonbonnal a nyomunkban, kéz a kézben indultunk el a tengerparton, időről időre megállva, hogy lecsókoljuk a szerelmet egymás ajkairól. Olyan boldog voltam, hogy sokszor azt hittem, álmodom. De nem álmodtam. Nagyon is igazi volt minden. Ezt részben önkéntes vendégünknek köszönhettem, hiszen a kutya volt az, aki először mosolyt csalt Kris arcára, és valamilyen szinten ő repesztette meg körülötte azt a falat, amely már szinte áthatolhatatlannal sejlett a számomra.

Az idő viszont telt. Reggelente amiatt rettegtem, hogy ez lesz az a nap, amikor közli, hogy vissza akar menni. Az első mosolya általában eloszlatta a félelmeimet, a szeme csillogása pedig elhitette velem, hogy eszébe sem jut ilyesmi. Ennek ellenére sokszor láttam elgondolkodva bámulni a tenger felé, amikor azt hitte, hogy nem figyelem. Velem, és a kutyával viszont továbbra is úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne. Ezt az állapotot akartam fenntartani nála. Ennek érdekében napról napra eltűntem egy kis időre – persze a blökivel a nyomomban, akit valószínűleg Kris „kért meg”, hogy tartsa rajtam a szemeit –, hogy szebbnél szebb kagylókat kutassunk fel szerelmemnek. Már egész szép kis gyűjteménye volt belőlük. És az öröme minden alkalommal felhőtlen volt, sosem unott, amikor megleptem velük.

Túl szép volt minden. És túl boldogok voltunk. Ez egyszerre tartotta bennem a lelket, és gyötörte is a szívemet, hiszen ahogy múltak a napok, egyre közelebbinek éreztem a végét. Próbáltam vele nem foglalkozni, és sikerült is – amikor Kristen a közelemben volt. A nélküle eltöltött pillanatokban azonban már most hiányzott mindez, amit itt kell hagynunk, amint úgy dönt.

Erre viszont nem került sor egyelőre. Az álomszerű csoda folytatódott. Egyik este bágyadtan ringatóztunk a pincéből előtúrt és két pálma közé kifeszített függőágyban, amikor nem bírtam tovább, és meg akartam róla bizonyosodni, hogy jól érzem, amit érzek.

- Jól érzed magad itt? – kérdeztem halkan Kristől.

Sokáig nem válaszolt, már azt hittem, elaludt, amikor felemelte a fejét a mellkasomról, de az állát visszatámasztotta rá, és az arcomat kezdte el fürkészni.

- Miért kérdezed? – firtatta.

- Csak tudni szeretném, hogy mit csinálok jól – mosolyogtam rá. De ez túl beképzelten hangzott, így korrigáltam: – Vagy rosszul.

- Jól érzem magam – mosolygott vissza, és egy pár puszival is alátámasztotta. – És semmit nem csinálsz rosszul – tette hozzá. Ezt egy csók követte. Majd még egy… A továbbiakban nem beszéltünk. 

A házba érve viszont újra feltámadtak a kétségeim. Vajon meddig tarthat még? Kris álmosan pislogó szemeibe nézve viszont eltűnt minden reménytelenségem, és amint a karjaimba zártam, a félelmeimet is mintha a szél fújta volna el. Ő az enyém. Most. Akármeddig is tart, megbocsátotta, amit tettem, és túllépett rajta. Azt az első újra-együttlétünk óta nem mondta ki ugyan, hogy szeret, de éreztette. Minden érintése, csókja és sóhaja magába foglalta. Hasonlóképp viszonoztam.

Megvártam, amíg elalszik – mostanság rémálmai sem voltak. Sőt, inkább többnyire mosolygott. Szerettem nézni, amikor öntudatán kívül teszi ezt. Ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy rólunk álmodik. Ahogy most is. Talán megint átéli ezt a csodás napot, amely már a sokadik volt ebben a földi paradicsomban, mely csak az első két-három itt töltött napon tűnt pokolnak, de azt követően… Minden ábrándomat felülmúlta.

Most már biztosra vettem, hogy jó ötlet volt idehozni. Akármit is hoz a jövő, legalább a miattam érzett rettegéséből és a gyógyszerek iránti függőségéből sikerült valamelyest kigyógyulnia, és ha másért nem is, már ezért megérte.

Szorosabban öleltem magamhoz, és boldog sóhajjal hajtottam én is álomra a fejem, nem sejtve, miféle meglepetéseket tartogat még a holnap.

...