43. fejezet

...
43. fejezet

"Egy szó, ami hirtelen szíven talál,

Elég, hogy összetörve, némán félreállj.

A tengernyi gond között nincs semmi jó,

Sorsod a hullámok közt vergődő hajó...

S mert a célodtól oly messze jársz,

Egy nap úgy döntesz, végleg kiszállsz."

(Rob)

Nem volt már semmi keresnivalóm New Yorkban. A szívem összetört abban a motelszobában. Fogalmam sem volt róla, Kristen hogy jutott vissza a szállodába, vagy egyáltalán hova mehetett, mert Brad a kocsiban várt, amikor én is összeszedtem magam annyira, hogy felöltözzek, és emberek közé merjek lépni.

- Ez gyors volt? Hol van…? – kezdte, de a tekintetem láttán inkább elhallgatott. Jobban is tette. Nem tudtam, mit tennék szívesebben: lemészárolnék valakit, lassan, hadd szenvedjen, vagy saját magamat akasztanám fel. Miért tette?! És egyáltalán… Hogy tehetett ilyet?

Most már nemcsak az elvesztése okozott gyötrelmeket, hanem az is, hogy a megkérdezésem nélkül döntött a közös gyermekünk sorsáról. Az úton végig azon gondolkodtam, mennyire reménykedtem ebben a babában, míg nem volt velem. Amióta elmondta, hogy gyanítja, állapotos, azóta azon drukkoltam, bár az lenne. És bár tőlem. Megkaptam. Csak ő még ezt is elvette. A szívemet is, hogy aztán a sárba tapossa. A lelkem pedig örökre kihunyt – legalábbis most úgy éreztem.

A hotelban egyenesen a szobámba mentem csomagolni. Azt még nem tudtam, hova megyek, de innen el, jó messzire – így terveztem. Los Angelesbe nem akartam „hazamenni”, ott minden csak rá emlékeztetne. Már épp az utolsó bőröndöt cipzáraztam, amikor kopogtak az ajtón. Úgy gondoltam, Brad az, ki más lehetne, de tévedtem: Carrie állt előttem.

- Mit akarsz? – vetettem oda neki rosszkedvűen. Ráébredtem, hogy akármi történt is tegnap éjjel, Kristen már napokkal ezelőtt megölte a gyermekünket. Ha legalább élveztem volna az előző éjszakát! Nem, akkor is így fájna – döbbentem rá. És akkor sem lettem volna képes élvezni.

- Elutazol? – nézett körül Carrie a nappaliban. Félreálltam az ajtóból, amit nyitva hagytam. Belépett. Nem válaszoltam neki a nyilvánvalóra. Pakoltam tovább. – Akkor hiába kérnék bocsánatot a tegnapért? – Nem értettem, miért akar bocsánatot kérni, végtére is… én is benne voltam. De nem számított. Már ez sem. Semmi. Egy pillanatra sem fordultam felé, úgy kérdeztem meg, miről beszél. – Láttam tegnap Kristent… – kezdte. Ekkor viszont már minden sejtem arra koncentrált, hogy mi lesz a folytatás. – Amikor a liftnél voltunk, ott állt mellettünk…

Az ing kiesett a kezemből.

- Hogy mondod? – bámultam Carrie-re. Nem ismételte meg, csak szomorúan és bűntudatosan pislogott rám. Ezek szerint alig pár méteren múlt minden! Ha tudom, hogy ott van, hogy mégis megérkezett… Talán másként alakul minden… Közben pedig dehogy: Kris már előbb elintézte a gyereket. – Az mindegy volt már akkor – mondtam Carrie-nek, és tettem is tovább a dolgom.

- Akarod, hogy beszéljek vele? Elmondom neki, hogy semmi sem történt köztünk!

- Felesleges – morogtam rá sem nézve. – Már elmondtam neki.

- De ha szerelmes beléd…

- Nem az, Carrie! – vetettem oda neki.

- Én nő vagyok Rob, és láttam a barátnőd szemeit. Ismerem az ilyen nézést. Meg az a tekintet, amivel megölt engem… Szeret, higgy nekem! – erősködött, de nem törődtem vele. Ha szeretne, nem gyilkoltatta volna le a kisbabánkat.

Nem akartam tovább beszélni Kristenről, aki már rég nem volt a "barátnőm", se senkim, sőt, semmi másról sem, ezért megkértem Carrie-t, hogy most menjen el – épp, mint előző éjjel.

Közben kihordtam az összes csomagomat a nappaliba, és elővettem a mobilomat, hogy felhívjam Bradet, indulhatunk.

- Sajnálom, Rob – mondta Carrie búcsúzóul. Elgondolkodtam egy pillanatra. Miért nem őt választottam? Már a kezdet kezdetén… Ő sosem várt tőlem semmit, és beleszeretni sem tudnék soha… Ergo nem lennének lelki- meg szívfájdalmaim.

Elhárítottam a bocsánatkérését, de még vagy ötször elmondta, mielőtt elment végre. Brad ugyanakkor érkezett.

- Hova megyünk? – kérdezte már az autóban.

- Ahova kapunk jegyet – feleltem. Örültem, hogy most nem kérdezget, és nem akadékoskodik, nem hiányzott még az ő okoskodása is.

Londonba indult a legközelebbi gép, amelyre még helyet is sikerült gyorsan szereznünk, mert reggel mondták vissza valakik. Ott lakott a családom. Talán jót fog tenni egy kis környezetváltozás, és amúgy is régen láttam őket – gondoltam. Nem töprengtem sokáig. Megvettük a jegyeket, és felszálltunk a repülőre. Úgy éreztem, egy életnyi magány vár rám…


(Kristen)

Rob nem tagadta, hogy lefeküdt Carrie-vel. Nem hibáztathattam érte. Itt a motelban már szembeszökőbb volt a fájdalma, amit ő érzett miattam. Egyetlen óráknak tűnő másodperc alatt döbbentem rá, hogy mit tettem. Hogy énmiattam romlott el minden. Mert nem adtam neki elég reményt. És most már késő.

Késő, mert az elhatározásom, miszerint Alex mellett maradok, akár felgyógyul valamelyest, akár nem, végleges volt. De ezzel csak még több gyötrelmet okoznék Robnak a jövőben, és általa magamnak is. Ő végig sokkal többet áldozott bele ebbe a kapcsolatba, mint én. És sokkal többet érdemelt volna annál, mint amit én adni tudok neki. Meg kellett tehát adnom neki a lehetőséget arra, hogy – most, Carrie-vel, vagy később valaki mással – megtalálja a boldogságot. Úgy döntöttem, véget vetek mindennek, ami köztünk van.

De visszatartott. Önző módon akartam az utolsó ölelést, amit majd megőrizhetek az emlékeimben. Megkaptam. Utána viszont mennem kellett. Rob még ekkor is megpróbált marasztalni, de ha eszembe jutott, mennyi kín vár még ránk, ha most nem tartok ki az elhatározásom mellett, akkor új erőt éreztem a saját halott szívemben arra, hogy kimondjam megint: „Vége, Rob!”. De mindhiába.

Ekkor már csak az az egyetlen embertelen lehetőségem maradt, hogy olyasmit mondok neki, ami alapján egy életre meggyűlöl. És akkor hamarabb ki is gyógyul belőlem. Legalább ő boldog lehet…

Azt hazudtam neki, hogy mégis terhes voltam. De beteg nem, így csak tőle lehettem az. A dermesztő fagy, ami a szavaimra közénk telepedett, szinte tapintható volt. De a tervem sikerült. Rob hagyta, hogy elmenjek.

Amint kiléptem a motelszobából, a főépület felé mentem, hogy hívjak egy taxit. Gyorsan a szállodába vitettem magam, ahol a szobámba zárkózva sírtam vörösre a szemeimet. Tisztában voltam vele, micsoda kegyetlenség, amit hazudni voltam kénytelen. Rob legalább annyira – ha nem jobban – szerette volna ezt a babát, mint én. Eleve terhes sem voltam, de a neki mondott hazug szavaim… Biztos lehettem benne, hogy egy életre elintéztem magam nála. De hiszen pont ezt akartam elérni. Ilyen áron viszont…

Alex a lehető „legjobbkor” hívott fel most. Egyből feltűnt neki, hogy valami nem stimmel.

- Végleg szakítottunk – sírtam neki a telefonba. Nem érdekelt, mit fog gondolni, amiért így kimutatom előtte, milyen fájdalmat élek át emiatt.

- Te vagy ő? – kérdezte Alex néhány pillanatnyi hallgatás után.

- Én – suttogtam.

Férjem érezte rajtam, mennyire magam alatt vagyok, ezért a tiltakozásom ellenére közölte, hogy máris ideutazik. Igyekeztem lebeszélni, de ő volt a határozottabb. Alig négy óra múlva megérkezett. Addigra már kiszáradtak a könnycsatornáim, erőtlenül hevertem csak az ágyban. Alex a karjaiba vett, és most már miatta is gyűlöltem magamat, amiért ezt tettem vele.

- Sajnálom – szipogtam, és el akartam tolni, hogy hagyjon egyedül szenvedni, de nem engedett. Velem maradt. Nem szólt semmit, mégis éreztem a benne dúló érzelmi viharokat.

Később kiszedte belőlem, hogy mivel sikerült így magamra haragítanom. Elmondtam neki.

- Te nem vagy normális, Kris! – veszekedett velem ő is aztán. – Hogy mondhattál ilyet neki?!

Döbbenten bámultam rá. Nem értettem, miért van így kikészülve. De nem is érdekelt, ugyanezeket már én is hozzávágtam a saját fejemhez. Most már maximálisan késő volt. Estére összeszedtem magam annyira, hogy hagyjam, Alex lecipeljen az étterembe, hogy vacsorázzak valamit. Csak piszkálgattam az ételt, és ezt ő is észrevette. Amióta elmondtam neki, mivel sikerült megutáltatnom magam Robbal, megvetően nézett rám. Én is magamra.

- Megkérdeztem a recepción, már elutazott – mondta ráadásul, hogy rúgjon belém egyet. Bár ezt sejthettem volna. Minek maradna itt? A filmmel kapcsolatos tervek is megváltoztak. Hála nekem.

Előre rettegtem a holnaptól, amikor majd megint Adammel kell forgatnom, és ezt meg is osztottam a férjemmel. Megkérdezte, miért tartok így Adamtől. Ekkor elmeséltem neki a Balin történteket. Erre megint kikelt magából.

- És miért nem jelentetted fel? – nézett rám hitetlenkedve.

- Nem akartam címlapra kerülni – feleltem.

- Kristen… – csóválta meg erre a fejét, majd vett egy mély lélegzetet és magához ölelt. – Ott leszek veled, ha bármivel próbálkozna, akkor hívjuk a rendőröket – ígérte. Hálás voltam, hogy legalább ő nem taszít el magától.

Másnap, egy álmatlan éjszaka után semmi kedvet nem éreztem felkelni az ágyból. Élni sem. Alex még aludt. Nem akartam felébreszteni, ezért olyan halkan másztam ki az ágyból, amennyire csak tudtam, de mégis sikerült zajt csapnom, amire felriadt. És remegve a fürdőbe sietett. Én meg aggódva utána, csak magára zárta az ajtót, így nem tudhattam, mi történt, míg elő nem jött.

- Jól vagy? – kérdeztem rettegve.

- Persze, minden rendben – mosolygott rám. Most már tényleg úgy festett, mint aki jól van, de az a remegés nem volt normális – legalábbis így gondoltam.

- Csak elkezdtük a kezelést, és ez a mellékhatás – nyugtatgatott.

Nem hittem neki. Egész nap rajta tartottam a szemem, és még kétszer ismétlődött meg. Olyankor mindig eltűnt. Mégsem firtattam, mi a baj, de elhatároztam, hogy igenis kiszedem belőle majd egyszer. Addig viszont, ha javul az állapota, nem zaklatom.

Adam szerencsére leszállt rólam, és mivel több intim jelenetünk sem volt, az elkövetkező napokban nem kerültem vele semmiféle szorosabb kapcsolatba. Egyetlen csók volt, amit váltanunk kellett, azaz „eljátszanunk, mintha”, de ez sem volt az igazi, és többször fel kellett vennünk a jelenetet.

Amikor épp nem a munkával töltöttem a forgatásból hátralevő két hetet, akkor Rob miatt gyötrődtem. Hogy vajon mi lehet vele? Vajon Los Angelesbe ment? Ezt kizártnak tartottam. Alex kérés nélkül nézett utána, merre hallottak róla vagy látták utoljára, de semmilyen infót nem tudott meg sehonnan. Ennek örültem is valamelyest. Azonnal oda akarnék menni és a bocsánatért könyörögni, ha tudnám a tartózkodási helyét. Az egyedüli fix, amiről tudtam, az a filmünk promóciós dátuma volt. Egy hónap múlva.

Egy teljes hónap tudatlanság várt rám tehát, mert arra mérget mertem volna venni, hogy ő nem fog keresni engem. Miért is tenné? Tényleg örökre sikerült megbántanom. Sőt, ez még csak az enyhébbik kifejezés. Valószínűleg meggyűlölt. Ahogy én is magamat. De én választottam ezt, el kellett viselnem, és együtt élni a fájdalommal. Jobb így – szajkóztam magamnak naphosszat, de nem lett jobb. Egy cseppet sem.

Alex előtt próbáltam leplezni az érzéseimet, csak amikor éjjelente magához ölelt, önkéntelenül sírtam magam álomba. Ő mégis türelmes volt. Nem követelt tőlem olyasmit sem, amihez nem volt kedvem, bár nem volt nehéz dolga: semmihez nem volt. A forgatás befejeztével Miamiba mentünk, hogy folytathassák rajta a rejtélyes kezelést, amelyről szinte semmit nem tudtam. A remegése viszont megszűnt – biztos ennek köszönhetően. Minden nap eltűnt három órára, és mintha hatott volna a dolog: ahogy teltek a napok, egyre jobb kedve lett.

Tudtam, hogy ez annak is köszönhető, hogy már ismét csak vele voltam. Ez az egyetlen örömöm volt, semmi egyéb. Hiányzott Rob. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. A mosolya, a közelsége… Már csak egyetlen dologban reménykedtem: hogy tényleg megtalálja azt a nőt, aki úgy szereti majd, ahogy azt megérdemli. Kínzott, hogy nem én leszek az, de ezt is én határoztam így. Most nyelnem kellett.

Már már képes voltam mosolyogni, amikor kerek három héttel a szakításunk után megláttam őt egy címlapon. Alex sok külföldi újságot szokott olvasni, ezt Angliából rendelte. Rob egy vacsorán vett részt, és nem volt egyedül. Órákig bámultam a fényképet. Egy csinos, szőke lánnyal volt. Monicának hívták. Semmit nem mondott a neve. A cikkből megtudtam, hogy egy jótékonysági rendezvény volt, amin együtt részt vettek, és a csaj egy londoni jótékonysági szervezetnél dolgozik. Nem lettem boldogabb, amikor máris egy párként emlegették őket. Azaz csak megtippelték, hogy együtt lehetnek, mert úgy össze voltak bújva egész este. Erről szerencsére nem közöltek le képeket.

Az internetet és az újságosokat messze elkerültem ezután. Nem akartam tudomást szerezni az új – feltehetően kiegyensúlyozott – kapcsolatáról. Csupán az zavart, hogy ilyen hamar megvigasztalódott. De ezen nem kellett volna csodálkoznom. Nyilván mielőbb el akart felejteni mindent, ami velem kapcsolatos. A jelek szerint jó irányba haladt.

Ahogy Alex javulása is. Egyik hétvégén kitalálta, hogy utazzunk haza, mert részben üzleti ügyei volnának L.A.-ben, másrészt pedig otthon is körül kéne néznünk, minden rendben van-e. Így tettünk. A hétvégéből viszont egy teljes hét lett – különös módon az ő unszolására. Nem értettem, miért akar még maradni. De közeledett a körutam első időpontja is, mely ugyanitt lett volna, így én is feleslegesnek tartottam végül átrepülni a kontinenst, hogy aztán úgyis vissza kelljen jönnöm.

- Így nem tudjátok folytatni a kezelést – kifogásoltam mégis, arra bíztatva, hogy legalább ő menjen vissza Miamiba, de nem akart.

- Csak pár napról van szó – védekezett. – És egyébként is nálam vannak a gyógyszerek. Utána ha továbbutaztok, én is megyek vissza oda. – Már most zavart, hogy hetekig nem láthatjuk egymást. Féltettem őt.

De ráhagytam, mert az tényleg teljesen mindegy volt, hogy én szenvedek. Egyik nap – pontosabban a promo nyitópartija előtti nap délutánján – lementem Malibuba, hogy a tengerparton kikapcsoljam az agyamat, de minduntalan Rob lebegett a lelki szemeim előtt. És a tekintete, amikor elmondtam neki a bődületes hazugságot. Önként kezdtek el hullani a könnyeim, amikor az utolsó „beszélgetésünkre” gondoltam, ott a motelben. Jobban fájt, mint hittem, és hétről hétre egyre jobban.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyötrelmeket kell majd nekem is kiállnom nélküle. És biztosra vettem, hogy Monica ide vagy oda, ő is szenved. Ha nem is miattam – mert engem utál –, akkor az általa igaznak hitt magzat halála miatt. Már bántam, hogy ehhez a módszerhez folyamodtam, de akkor és ott jó ötletnek tűnt.

Este mentem csak haza. Alex még nem volt otthon, legalábbis erre következtettem abból, hogy nem volt a kocsija a ház előtt. Nem volt kedvem egyedül lenni, úgy döntöttem, addig megyek egy kört a városban. Percekig – vagy órákig – tartó keringés után valahogy kilyukadtam a régi házam előtt. Egy kicsit távolabb parkoltam le, és odasétáltam. Ugyanolyan volt, mint azelőtt. Talán csak a bokrok nőttek meg a kertben. De látszólag lakatlannak tűnt.

Próbaképpen bepötyögtem a régi kódot a kapunál elhelyezett biztonsági szerkezetbe. Halk kattanás jelezte, hogy még nem változtatta meg senki. Körülnéztem az utcán és beljebb léptem. A bejárati ajtóval ugyanilyen könnyen „elbántam”. A házba lépve földbe gyökerezett a lábam az emlékektől. Minden pillanattól, amelyben ugyanitt Robbal szerepeltünk. Az összes felsejlett előttem, kivétel nélkül. Vissza tudtam idézni, milyen volt az első közös idejövetelünk a vacsora után, amikor Alex váratlanul elutazott. Rob csak kicsivel előtte tudta meg, idefele jövet, hogy én vagyok a tulaj, akitől meg akarja venni a házat. De ez a tény nem tántorította el a szándékaitól. Egész éjjel szeretkeztünk.

Lassan a hálószobába lépdeltem. Minden ugyanúgy volt itt, mint azelőtt. Az ágyra nézve újabb képsorok peregtek a szemeim előtt. Aztán mindez elhomályosult. Rájöttem, hogy a könnyeim miatt. Letöröltem őket, és leültem az ágy szélére. Tudtam, hogy nem kéne itt lennem, mert csak sót szórok a saját magam által ejtett sebeimre. Sőt. Tekintve, hogy másnap kellett megjelennie az egykori filmes csapatnak itt L.A.-ben egy estélyen, arra – főleg az első újratalálkozásra – kellett volna felvérteznem magam ahelyett, hogy itt kesergek. Mégsem voltam képes elmenni. Még nem.

Elnyúltam az ágyon, és végiggondoltam az egész kapcsolatunkat. Eleinte nem vettem komolyan őt. Utána már elhittem az érzelmeit és viszonozni is tudtam. De megbántottam. Nemcsak azzal, amit a gyerekünkről mondtam, hanem azzal is, hogy előtte hogyan bántam vele. Nem szépen. Magam sem tudtam akkoriban, hogy milyen hosszú távra terveznék vele, ha nem lenne Alex, de nem is mertem ilyesmin gondolkodni, hiszen ott volt a férjem, akinek a döntései ellenére is vele akartam maradni, legalább részben. Ez viszont Robnak okozott mérhetetlen fájdalmakat. Mostanra talán kiheverte úgy-ahogy.

Nem akartam vele másnap találkozni. És egyúttal alig vártam, hogy találkozzunk. Azt nem tudtam, itt van-e már a városban, de úgy sejtettem, hogy igen. Ide viszont nem jött… Biztos szállodába ment, mert utálja ezt a házat. Ezen sem csodálkoztam. Talán vissza kéne vásárolnom tőle – töprengtem. Akkor legalább egy kicsit megőrizhetnék magamnak az emlékeinkből . Úgy döntöttem, majd másnap, amikor óhatatlanul találkozunk, megkérdezem tőle – ha hajlandó szóba állni velem.

A kilátástalanságtól megint rám törtek a kellemetlen érzések. Az érzelmeim vegyessége pedig lassan felőrölte az idegeimet. De legalább a sírásom abbamaradt. A párnák pedig kényelmesek voltak.

Elszenderedtem.

Azt már nem hallottam, amikor nyílt a bejárati ajtó…

...