57. fejezet
"Nincs annál rosszabb, mint várni, anélkül,
hogy tudná az ember, mi fog történni.
A képzelőerőnk kegyetlenebb bármely rabtartónál."
(Rob)
Ennyi lett volna az esély, amit nemrég kaptam? Kristen mégis meggondolta magát és el akar menni? Nem találtam más magyarázatot sem a telefonra a kezében, sem pedig a közeledő helikopterre, amely már pont leszálláshoz készülődött a ház mögötti pályán.
- Nem foglak elengedni! – döntöttem hirtelen. Ki van zárva, hogy a férje csak úgy elvigye, és tovább tömje azzal a halálos szarral.
Ami furcsa volt, és egy pillanatra kizökkentett a dühöm, valamint az azt kísérő kétségeim közül, az a csodálkozás volt Kristen arcán. Érdeklődve indult az ajtó felé, de mielőtt odaért volna, megragadtam a karját, a szobámba húztam, azon belül pedig a fürdőbe. A tiltakozása ellenére rázártam az ajtót, aztán kisiettem a géphez.
Egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy fordítva kellett volna csinálnom – előbb megnézni, ki jött ide, aztán intézkedni Kristennel kapcsolatban –, mert bár a helikopter idegen volt, Seth és Brad szálltak ki belőle. Valamint egy kiskutya, de az elszaladt a pálmafák irányába.
Megkönnyebbültem, hogy nem Alex érkezett, de meg is ijedtem, hiszen biztosan nem ok nélkül jöttek ide.
- Szóval itt rejtegeted a madárkát! – kiáltotta Brad, majd a kezembe nyomta a dobozt, amit magával cipelt. Most tűnt csak fel, hogy Seth-nél is van egy, és a ház felé igyekszik vele.
- Annyira szerettem volna, ha te sem tudod, hol vagyunk – sóhajtottam fel, de hiába álltam volna neki dühöngeni, már késő volt.
- Megfenyegettem Seth-et, hogy kirúgom, ha nem hoz magával – árulta el vigyorogva. Közben elértünk a házig, ahol leraktam a dobozt a hátsó ajtó mellé. – A gépe bedöglött, egy másikat kellett szereznünk – tette hozzá, megoldást szolgáltatva az egyik engem foglalkoztató kérdésre.
- És te mit akarsz, ami ilyen halaszthatatlan? – néztem rá aggodalmasan. Seth közben szorgosan rakodta be a magukkal hozott újabb hétnyi élelmiszer ellátmányt, pedig még bőven maradt az előzőből is.
- Csak a hogylétetekre voltam kíváncsi. Hívtalak is, de nem vetted fel. Hol van a foglyod? – nézett körül.
- Bezártam a fürdőbe – árultam el kelletlenül. Ezzel Bradbe rekesztettem a szót.
- Hogy… – nyögte aztán. - Te… Mi a fenét művelsz? - kezdett kiabálni velem, amint magához tért.
- Nyugodj meg! Tudom, mit csinálok!
- De… Oké. Tegyük fel, hogy tisztában vagy vele, mit csinálsz. De azt is tudod vajon, hogy ezt a valamit miért csinálod?
- Nem engedhetem vissza a férjéhez – adtam homályos választ. Persze ez újabb kérdéseket generált Bradben.
- Olyanról már hallottam, hogy valakinek elveszi az eszét a szerelem, de te az élő, elmebeteg példa vagy erre – bókolt egy kicsivel később. Az arca nem hagyott kétséget afelől, hogy komolyan is gondolja, amit mondott. – Ez így nem jó, Rob. Nagyon nem jó.
Felsóhajtottam.
- Tudom, hogy bízhatok benned – kezdtem. – De most mégis meg kell kérdezzem.
- Persze, hogy bízhatsz! – vágta rá. – Mi a fene folyik itt?
Két mondatban összefoglaltam neki, mit tett Kris férje. Azt egyelőre nem ecseteltem, hogy én mit tettem, de Brad nem volt hülye. Éppen ezért alkalmaztam. Rákérdezett, hogy és engem miért utál Kristen.
- Miből gondolod, hogy utál? – jöttem zavarba.
- Ha nem utálna, nem kéne bezárnod. Ő akarna veled maradni. Önként. – Most mégsem bántam volna, ha hülyébb egy kicsit. Elmondtam neki, hogy haragszik rám, mert bántottam.
- Hogy üthettél meg egy nőt? – akadt ki rögtön.
- Nem ütöttem meg… – Elfordultam, nem akartam látni a megvetést Brad arcán, amint egymás mellé rakja az információmorzsákat. Elég volt magam iránt éreznem ezt.
- Bazd meg – suttogta, amint leesett neki.
- De már bocsánatot kértem és… Nem tudom… – próbáltam mentegetni magam.
- Te nem vagy normális – méregetett hitetlenkedve. – Tényleg azt hiszed, hogy lehet még nála esélyed ezek után? – Rossz volt kimondva hallani a saját kételyeimet és félelmeimet. Mégis ebben reménykedtem, igen. Hogy valahogyan sikerülhet egyszer majd elfeledtetnem vele.
Nem válaszoltam. Egy darabig. Aztán inkább tereltem a szót.
- Minek akartál idejönni? Ha csak azért, hogy lásd, életben vagyunk-e, akkor mehetsz is, mert amint látod, igen. – Bár én még szerettem volna kérdezni tőle ezt-azt, de kezdett idegesíteni.
- Alex még mindig nem tett semmit. Ez volt nekem gyanús, de tőle nem akartam megkérdezni, mi a franc van – magyarázta. – De most már tudom. – Felsóhajtott, mint aki bánja, hogy egyáltalán megszületett. – És meg akartam tudakolni, mikor szándékszol visszatérni a kultúrába. Ez lehet, hogy egy paradicsom, de a közönség már hiányol. És a firkászok is egyre többet ólálkodnak akörül a klinika körül, ahol állítólag talpig gipszben fekszetek.
- Oldd meg – vontam vállat. – Még maradunk.
- De meddig, Rob? – Éreztem, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Én beláttam, hogy nem lehet könnyű helyzetben, de én sem voltam abban.
Mielőtt felelhettem volna, megjelent mellettünk Seth, és elmutogatta, hogy zajokat hall a fürdőből, de bemenni nem próbált. Elárultam neki, hogy ki az, mire elvigyorodott, és feltartotta a hüvelykujját. Ezek szerint emlékezett Krisre, bár ő még ájult volt, amikor idehoztuk.
Nem tudtam pontosat mondani Brad kérdésére, mert fogalmam sem volt, Kristen meddig akar még itt maradni. Alig fél órája még attól féltem, a férjét csődítette ide, mert máris el akarja hagyni a szigetet – és engem is –, de tévedtem. Bár… az a telefon ott volt a kezében. Lehet, hogy tényleg vele beszélt? – kérdeztem magamtól, de választ nem tudtam rá adni. Egyelőre. A mobil ugyanis még mindig nála volt.
Seth indulni készült – reméltem, hogy nem egyedül fog távozni, hanem viszi magával Bradet is. És végre mellém állt a szerencse: vitte.
Biztosítottam róla még, hogy mi tényleg jól megleszünk, de meg is fenyegettem, hogy kirúgom, ha el meri árulni bárkinek, hol vagyunk, majd megköszöntem a falazást, hisz neki köszönhetően mindenki úgy tudja még mindig, hogy „csak” balesetünk volt, aztán elbúcsúztunk. Sokáig néztem a gép után, majd a ház felé fordultam.
Most jön a neheze… – gondoltam. Vettem egy mély lélegzetet, és besétáltam, egész a fürdőig. Alighogy kinyitottam, Kristen rontott ki rajta, félrelökött engem, majd villámló szemekkel méregetett, és látszólag alig kapott levegőt a méregtől.
- Ne haragudj! – próbáltam bocsánatot kérni, bár érzésem szerint hasztalan. Most ha lehet, még az eddiginél is jobban utál. – Nem akartam, hogy elmenj – tettem hozzá, hátha meghatja. De nem.
- És ehhez be kellett zárnod a kurva fürdőszobába?! – jött meg neki is a hangja. – Nem lett volna elég… elhinned, amikor azt mondtam, maradok?!
- Igazad van, bocsáss meg! – Nem vágott hozzám válogatott sértéseket, pedig szinte vártam. Kérdéseim viszont nekem is akadtak. Beléptem a fürdőbe, és elvettem a polcról a mobilomat. Legalább nem törte szét. – Kivel beszéltél telefonon? – Ez kizökkentette a dühéből. Úgy tűnt, összezavarodott egy kicsit, mert elfordult, és az ablakhoz lépdelt.
- A férjemmel – felelte kelletlenül, mégis mintha már máshol járnának a gondolatai. Aztán fogta magát, és kiszaladt az ajtón.
Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, utána siettem. A látványtól földbe gyökerezett a lábam. Bradék itt felejtették a kiskutyát, akit láttam velük együtt kiszállni a gépből. És a kis dög éppen Kristent csavarta az ujjai – vagy inkább a lábacskái – köré. Olyan régen láttam őt jókedvűen nevetni, hogy egészen belefeledkeztem a látványba. Kiültem a lépcsőre, és csak néztem, ahogy az apró jószággal játszadozik.
Önkéntelenül elmosolyodtam, és a szerelem felgyújtotta a szívem. Nem engedhetem el többé – ezt éreztem. De ő el akar majd menni. Kizárt, hogy velem maradjon. Minden reményem hiábavaló. Milyen szerencsés is az a kiskutya. Brad. Fogtam a telefont, amelyet az előbb magammal hoztam, és tárcsáztam is.
- Itt hagytátok a blökit – közöltem vele, amint felvette.
- Ja, azt úgy találtuk a reptéren, ott kóborolt szegény. Megtarthatjátok. – Szinte láttam, ahogy vigyorog, miközben ezt mondja. Nem válaszoltam, kinyomtam a hívást, és tovább figyeltem Krist a kutyussal fel-alá szaladgálni a parton.
Féltékenységet éreztem. Egy rühes dög sokkal könnyebben megnevetteti őt, mint én! Ez hallatlan! Meg különben sem tarthatjuk meg! – győzködtem magam. Bár… az eb szemmel láthatóan Krist választotta gazdijául, nem engem. Elfintorodtam a gondolatra. Ők egymásba szerettek, én meg hoppon maradtam.
A követező pillanatban mégis meglepő dolog történt. Kris lehajolt a kutyához, valamit mondott neki, megsimogatta a fejét, majd felém mutatott. A dög rám nézett, majd nekiiramodott. Alig hittem el, hogy Kristen rám uszította! Már álltam volna fel, hogy elmeneküljek, mielőtt megtámad, de gyorsabb volt nálam. Az ölembe vetette magát, a vállaimra lépve hanyatt döntött, és nyalni kezdte a nyakamat. A váratlan ostrom miatt először nem bírtam leszedni magamról, de végül sikerült. Felemeltem az apró jószágot, aki tovább ficánkolt a kezeimben, és nyüszögéssel adta a tudtomra, hogy semmi baja velem, csak engedjem már el.
Leraktam, mire sértetten Kristenhez vonult, aki időközben közelebb lépett hozzánk.
- Ő hogy kerül ide? – kérdezte még mindig vidámsággal a hangjában, majd letérdelt a homokba a kutyus mellé, és dögönyözni kezdte. Ennek következtében mindketten egyre koszosabbak lettek. Elgondolkodtam rajta, hogy kitiltom őket a házból, de inkább befogtam a számat. Nem szerettem volna egy újabb roham részese lenni.
- Bradék felejtették itt… – feleltem kábán, belefeledkezve a mosolyába. Még így is bódítóan hatott rám, pedig nem is nekem szánta. Hanem a dögnek! Ez téboly, hogy lehetek féltékeny egy kutyára?! Bradnek igaza volt… nem vagyok normális. Elvette az eszemet a szerelem. De legalább Kris boldogabbnak látszik. Még akkor is, ha csupán a szőrmókot szereti, és közben tovább utál engem.
- Brad? Ő jött az előbb? – nézett rám egy másodpercre kíváncsian.
- Igen.
- Miatta nem kellett volna bezárnod – fintorgott rám. Igaza volt, de nem tudhattam.
- Azt hittem, te hívtad ide Alexet – árultam el korábbi feltételezésemet.
- Miért hívtam volna ide? Azt sem tudom, hol vagyunk. – Hallottam a hangján a döbbenetet, majd a nemtetszést. Nem világosítottam fel a sziget szélességi és hosszúsági fokairól, ehelyett az első kérdésére figyeltem fel inkább.
- Attól féltem, mégis el akarsz menni – vallottam be halkan. Ki akartam használni, hogy végre – még ha a kutyának köszönhetően is – szinte emberien, mondhatni „barátian” kommunikálunk. Szinte kezdtem megkedvelni a dögöt. Egyébként is szerettem a kutyákat, csak az nem tetszett, hogy ezt itt azonnal a szívébe zárta a nő, akiért elepedtem.
- Nem. – Ennyi reakciót kaptam. Semmi magyarázat, hogy miről beszélt vele telefonon, semmilyen konkrétabb megerősítés, hogy tényleg itt fog maradni… Csak egy nem. Letettem arról, hogy faggatni kezdjem, inkább tovább figyeltem őket, ahogy játszanak.
Kicsit később – miután elszaladtak valamerre a tenger felé – a konyhába mentem, hogy megnézzem, mivel tudnánk etetni a nyakunkon maradt potyautast. Kutyakaját nem találtam a kamrában, de amikor a dobozok tartalmát pakoltam a helyére, felfedeztem egy-két konzervet. Gondolatban átkozni kezdtem Bradet – pontosan tudta, hogy itt fogja felejteni, akármit is hazudott nekem később. Több doboznyi konzervet találtam ugyanis. Megint felhívtam.
- Azt a dobozt véletlenül pakolhatta ki Seth a gépből, de én ártatlan vagyok! Még akkor vettük a kutyának, amikor nektek bevásároltunk. Akkor még úgy volt, hogy velem jön haza. – Nem hittem neki, de már mindegy is volt. Kris megkedvelte. Marad. Közöltem ezt Braddel is, aki egy cseppet sem bánta a dolgot, sőt. Örült, hogy jó gazdihoz került. Engem egyúttal el is tiltott tőle. – Legalább valaki tényleg szeretheti végre azt a lányt, anélkül, hogy tönkretenné az életét. – Nem estek jól a szavai, akármennyi igazság is volt bennük.
A délután hátralevő részét magányosan töltöttem. Kristen valahol a parton sétált, játszott új barátjával, én meg magamra maradtam. Néha láttam őket felbukkanni, de csak ittak néhány korty vizet, és már mentek is. Az öröm csak úgy sugárzott róla, ami engem is boldogabbá tett, mégis… Zavart, hogy nem én váltottam ki belőle ezt. Csak remélni mertem, hogy este talán jut egy kis ideje rám is. Meg szerettem volna tudni végre, miről beszélt a férjével.
Készítettem vacsorát, és naplementekor a tornácon vártam, hogy Kristen végre felbukkanjon. Kisvártatva jött is, nyomában a blökivel.
- Bonbonnak fogom hívni! – újságolta vidáman. Aztán rám pillantott. – Persze csak ha megtarthatom… – bizonytalanodott el, még meg is torpant a lépcső alján. Mosolyogva bólintottam.
- A tiéd – feleltem, majd felálltam, hogy kihúzzam neki a széket. Ez mégsem volt jó ötlet, mert nem moccant. Gyorsan a helyemre ültem, hogy ne kelljen túl közel kerülnie hozzám, majd falatozni kezdtem. Büszke voltam magamra, mert egész jól sikerült az étel. Seth egy szakácskönyvet is elrejtett az egyik dobozban, rajta a felirattal: kezdőknek. Szerencsére tényleg úgy volt leírva minden, mintha egy analfabéta akarna konyhaművészkedni, úgyhogy simán megértettem, mit akarnak.
Kris közölte, hogy előbb gyorsan kezet mos, majd beszaladt a házba. Kettesben maradtam a testőrével. Volt egy olyan érzésem, hogy ezentúl, ha akarnék sem mehetnék a fogadott gazdája közelébe. Csúnya harapásokkal lennék tarkítva ugyanis, ha ilyesmire vetemednék. Ebből pedig inkább nem kértem. Egy percig farkasszemet néztünk Bonbonnal. Ő nézett félre előbb, amikor megjelent imádatunk tárgya, és leült.
Aztán csak némán bámulta a tányérját.
- Mi az? – kérdeztem. Gyanús volt, hogy nem nyúl a villájáért. – Nem raktam bele semmit, az nem az én stílusom – közöltem vele, mire felpillantott. A tekintete rögtön elkomorult, már nem csillogott benne az iménti vidámság. – Bocs. Ezt nem kellett volna. – Elment az étvágyam. – Nem beszélhetnénk meg? – kérdeztem gyötrődve.
- Most nem – felelte elutasítóan, amivel nem tett boldogabbá, de el kellett fogadnom. Ezután belekóstolt az eledelbe, és az első falat után szinte pillanatok alatt tűntetett el mindent a tányérjáról. – Ez isteni volt! – dőlt hátra aztán a székben.
Az ajkai körül a jól ismert és általam rajongott mosoly játszott. Egy másodpercre a tekintetünk is összekapcsolódott. Megállt a világ. Bonbon vakkantása oszlatta el a gyönyörteljes pillanatot. Kris figyelme rá terelődött.
- Öhm… Neki mit adjunk? – nézett rám kíváncsian.
- A konyhában már ott van egy tálban neki is a kaja – válaszoltam, mire eltűntek mind a ketten. Kris kihozta az említett kis tálkát, és lerakta a veranda másik végébe.
- Valamilyen ágy is kéne neked… – motyogta aztán, míg az eb habzsolni kezdett. Szerelmem visszament a házba, és egy rongyosabb takaróval tért vissza. Összehajtogatta és lerakta egy védettebb sarokba a tornácon.
Valamiért azt hittem, be fogja engedni maga mellé az ágyba, de elégedettséget éreztem, amikor rájöttem, hogy mégsem! Vidáman szedtem le a terítéket, és a konyhába vittem, hogy elmosogassak. Már a kezemet töröltem, amikor meghallottam Kris a hangját a hátam mögött.
- Köszönöm a vacsorát – mondta halkan. Megfordultam. Ott állt az ajtóban, és láthatóan zavarban volt. Nyilván összekuszálódtak az érzései. Megértettem. Nekem is furcsa volt az új, jókedvű Kristen, bár határozottan jobban tetszett, mint a búskomor. Még akkor is, ha ezt egy négylábú váltotta ki belőle. – És azt is köszönöm, hogy Bonbont sem zavartad el.
- Szeretem a kutyákat. Vele sincs bajom – feleltem. – Csak ő nem bír engem – tettem hozzá, majd megfordultam, hogy a vacsora maradékát a hűtőbe tegyem. Én is zavarban voltam. Most, hogy a házőrző nem volt itt mellettünk – köztünk –, nem tudtam, hogyan hozzam szóba azt, amire kíváncsi voltam. Végül újra megfordultam, és egyszerűen kiböktem. – Miről beszéltél a férjeddel?
Kris az ajkába harapott, majd elsápadt. A szemét is lehunyta, és az ajtófélfának dőlt. Megijedtem, hogy valami baj van, hogy rosszul érzi magát – nem csodáltam volna, egész nap a parton volt a kutyával, napszúrást is kaphatott –, ezért odaugrottam hozzá, hogy elkapjam, ha össze találna esni, de mielőtt megérintettem volna, rám nézett. Leengedtem a kezeimet.
Fájdalmat tükrözött a tekintete. És dühöt. Tudtam, miért érzi ezeket. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán még bírja ép ésszel.
- Jól vagy? – kérdeztem.
Aprót bólintott, majd vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:
- Megkérdeztem, miért tette… azt velem.
Kíváncsi voltam, de türelmesen megvártam, amíg összeszedi magát annyira, hogy kifejtse. A rossz érzések addig is maróan kavarogtak a gyomromban. Kicsivel korábban már majdnem megláttam feléledni a reményt, de most... Ha Alex még jobban befeketített előtte, akkor tényleg végem…
És gondoltam, kíváncsiak vagytok az ebre :D
Íme Bonbon:
..
