“Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet “dönteni”,
csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek…
Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen…
s akkor minden olyan egyszerű és természetes.”
(Kristen)
Miután Rob elviharzott a forgatásról, egyedül kellett szembenéznem Dan és a többiek fürkésző pillantásaival. A rendező ráadásul meg is szidott, miért hagytam, hogy Rob csak úgy lelépjen.
- Mit kellett volna tennem? Az ágyhoz láncolni? – szálltam vele vitába.
- Például! – helyeselt Dan, majd visszafordult a telefonjához. Rám ügyet sem vetett többet. Ehelyett cseppet sem kedves üzenetekkel bombázta Rob rögzítőjét.
Az öltözőmbe somfordáltam, felöltöztem, és leültem gondolkodni. A stáb tehát tudja, mi van köztünk. Nyilván nincs kivétel. De ha eddig valaki nem is tudta, az iménti fejvesztett jelenet alatt kétségtelenül nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogyan is érzünk egymás iránt. Azaz… Mégsem teljesen ugyanúgy. Hisz Rob állítólag szerelmes belém, én viszont… Magam sem tudtam, mit érzek. Egy pillanatra szabadon eresztettem a lelkem elnyomott részét, és bevallottam magamnak, hogy engem sem csak a testem vágyai hajtanak felé. Sőt, a szívemet tán már régebben meghódította az ajándékaival, a kitartásával. A testem szavának pedig már amúgy sem tudtam volna sokáig parancsolni.
Alex viszont még nem tudja. Nagyon szerettem volna, ha nem is tudja meg soha, de Rob azt akarta, hogy valljunk színt, mondjuk el neki. Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam. Szerencsére nem keresett senki, ezért tovább tudtam töprengeni, mit is tegyek.
Ha nem mondom el Alexnek, félő, hogy a fülébe jut. Elvégre vannak itt olyanok is a forgatáson, akiknek nem érdekük ezt magukban tartani, sőt! Micsoda címlapok kerekednének belőle... Ha viszont elmondom, azzal a házasságomat teszem kockára. Erre akkor kellett volna gondolnom, amikor New Orleansban odaadtam magam Robnak – jött a belső figyelmeztetés. Persze, de akkor még csak egyetlen éjszakával számoltam, sosem hittem volna, hogy több lesz belőle, azt meg pláne nem, hogy érzelmileg is megérint.
El kell mondanom Alexnek. Alexnek, akit szintén szeretek. Egy napja sincs, hogy az ő karjaiban feküdtem. És élveztem is. Bár volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, vége az életemnek, de elővigyázatosan figyelt a védekezésre. Ha sejtette is, hogy amint ő lelép, más karjaiban kötök ki, még egyszer velem akart lenni, mielőtt kiszáll a képből. De annyira nem volt kegyetlen, hogy egy csúf kis ajándékot hagyjon bennem maga után. A szeretkezésünk végére viszont már ez sem érdekelt volna. Addigra sikerült velem elfeledtetnie Robot. És meg is bántam, hogy valaha odaadtam magam másnak.
Hosszan figyeltem, ahogy a gépe a levegőbe emelkedik. A csók, melyet búcsúzóul adott, meglehetősen végérvényesnek tűnt. De akkor még nem értettem, miért. Amikor utána visszamentem a szállodába, jobban hiányzott, mint eddig valaha, és ezt Rob előtt sem voltam képes kellően eltitkolni. Tudtam, hogy érzi, valami bajom van, mire kiböktem, hogy micsoda. Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy én sem értettem magamat. Alexszel azóta nem kerültünk intimebb közelségbe, mióta New Orleansba repültem. Mindig történt valami, ami ezt megakadályozta. Most viszont, hogy megtörtént, mintha kettészakították volna a szívemet. Az egyik vele elrepült, a másik viszont itt maradt Robbal. A vérzést viszont nem sikerült csillapítani, és bánatomban kiböktem titkos kedvesemnek, hogy mi is történt a reptéren. Ő érthető módon nem volt ettől elragadtatva.
A bánata olyannyira kézzel fogható volt, hogy hirtelen a szívem iránta érző fele kerekedett felül, és az előzőleg kért „ma éjjel csak bújjunk össze” kijelentésemmel ellentétben arra vágytam, hogy szeressen. Én még nem voltam képes kimondani. Ő viszont megtette, mikor azt hitte, hogy már alszom. És előtte is… kielégített ugyan, és akármennyire is biztos lehettem benne, hogy ő is akar engem, visszafogta magát, és csak „összebújt” velem.
Reggel mégis egymáséi lettünk, és ezzel most ő űzte ki belőlem Alex emlékét. A forgatáson pedig… Elvesztettem a fejem. Csak őt láttam, éreztem, ízleltem és tapintottam, nem érdekeltek az emberek. Annyira kívántam, hogy ha nem tettük volna meg, mostanra szénné égtem volna a vágytól. Dan szerencsére kiküldte a többieket, de a szavai alapján nem állt le a felvevőgép, így van rólunk egy csinos kis anyag, amit ráadásul fel akar használni a filmhez.
Elindultam, hogy megkeressem és lebeszéljem erről, de meglepetten láttam, hogy már dél is elmúlt, és senki nincs sehol. Egy arra kódorgó operatőrtől kérdeztem meg, hova tűnt mindenki.
- Mára lőttek a forgatásnak, holnap folytatjuk.
Ezek szerint hiába gubbasztottam az öltözőben, ennyi erővel haza is mehettem volna. Miután álcába öltöztem, fogtam egy taxit és visszavitettem magam a szállodába. Első utam Robhoz vezetett, de nem nyitott ajtót. Ekkor a saját szobámba mentem, és megkérdeztem a portától, hogy látták-e ma már, de csak reggel, mikor elment.
Lezuhanyoztam, hogy kissé kitisztuljon a fejem, majd felvettem a köntösömet, és befeküdtem az ágyba. Szívesen elbujdostam volna valahova jó messzire, hogy ne kelljen szembenéznem se a férjemmel, se Robbal, de tudtam, hogy nem tehetem. És igaza is volt, el kell mondanom Alexnek.
Remegő kézzel nyúltam a telefon felé, a könnyeim már akkor potyogtak, mikor még csak arra vártam, hogy felvegye.
- Szia, szívem, hogyhogy ilyen korán hívsz? – szólt bele kedvesen.
- Csak… ma előbb elengedtek minket – feleltem, gondosan takargatni igyekezvén a hangom elcsuklását, de Alex már túl régóta ismert.
- Mi a baj? – kérdezett rá rögtön.
Megköszörültem a torkom, és szólásra nyílt a szám, hogy egyszerűen kibököm, de nem ment.
- Hiányzol – sírtam a fülébe.
- Kris… mi történt? – kérdezte megint, egyre komolyabb hangon.
- Valami… Tettem valamit – suttogtam.
Alex hallgatott, várta, hogy folytassam, de nem voltam rá képes. Aztán megszólalt, és legnagyobb döbbenetemre és rémületemre azt mondta ki, amit nekem kellett volna.
- Lefeküdtél vele, igaz? – Nem jutottam szóhoz. Levegőhöz is csak alig. – Tudok róla egy ideje – folytatta szomorúan. – De meg szerettem volna várni, hogy te mondd el. Láttam, hogy néztek egymásra, amikor azt hiszitek, senki nem figyel. Arról is tudok, hogy neki adtad el a házadat, ahol már többször is együtt voltatok. Meg arról, hogy amikor megérkeztünk New Yorkba, és én a bárba mentem, az első útja a szobádba vezetett. A póker éjszakáján is feljöttem, de nem találtalak…
A szívem a torkomban dobogott. Ennyire átlátszó voltam és egyértelmű? Vagy figyeltetett? De ez már mindegy volt… Tudja – ez a szó visszhangzott a fejemben.
- Csak azt nem tudom, most mit csináljak veled – szólalt meg ismét. – Ha biztos lehetnék benne, hogy boldog vagy vele, akkor máris beadnám a válási papírokat. De nem vagyok az… Gondolod, hogy boldoggá tudna tenni, Kris? – tette fel a kérdést fájdalmasan.
Pillanatnyilag egy lelki roncsnak éreztem magam. Testileg nemkülönben. Hallottam Alex hangján, mennyire rosszul érinti a dolog. Eddig ő is titkolózott. Most viszont már neki sem kellett takargatnia az érzéseit.
- Nem – suttogtam. És komolyan így is éreztem. Alex mellett akartam maradni… míg a halál el nem választ. – Nem tudna – nyögtem kétségbeesetten.
- Akkor mit tegyünk? – sóhajtott fel. – Folytatod tovább titokban, vagy… őt akarod dobni?
Fogalmam sem volt, hogy képes ezt így megvitatni velem, de valahol hálás is voltam, amiért rám bízza a döntést. Ebből is éreztem, hogy ő igazán szeret engem, ellentétben velem, aki szeretem ugyan, de ha igazán szerettem volna, nem teszem ezt vele.
- Véget vetek neki – mondtam halkan. A szívem Rob felé húzó fele sajogni kezdett, de elnyomtam magamban.
- Szereted őt? – tette fel a legkínzóbb kérdést, mellyel új sebek keletkeztek rajtam.
- Téged szeretlek – suttogtam.
- Nem megyek vissza hétfőn – mondta ekkor. – Adok egy kis időt nektek, hogy… meg tudjátok ezt beszélni. – Tiltakozni akartam, hogy ha lehet, mielőbb legyen újra velem, de rájöttem, hogy ez a büntetésem: magamnak kell átélnem mindezt és egyedül. – Egy hét múlva repülök csak oda újra.
Alex elhatározását nem tudtam volna megmásítani, így meg sem próbáltam. Nem is beszéltünk másról. Üzleti ügyekre hivatkozva elbúcsúzott, én pedig megint magamra maradtam a gondolataimmal. Próbáltam feldolgozni a tényt, hogy Alex mindvégig tudta. Most pedig felajánlotta, hogy akár titokban is folytathatom, ha akarom. Ez annyira elképesztett, hogy majdnem felnevettem. Hogy folytathatnám így, hogy mindenről tud?! Tényleg véget kell neki vetnem, ebben most már biztos voltam.
Alex volt az egyetlen ember a világon, egy biztos pont, ahova kötődhettem, akire akármikor számíthattam. Mikor a szüleim tizenhét éves koromban meghaltak autóbalesetben, ő vett magához, ő volt a gyámom is egy ideig, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az évek során nemcsak barátokká lettünk, hanem annál sokkal több alakult ki köztünk, mely odáig vezetett, hogy végül hozzámentem feleségül, pedig tudtam, milyen beteg. Mégis, az évek során, amíg együtt éltünk, megtanultam kezelni ezt, és ő is megtanulta, mit hogyan tegyen annak érdekében, hogy ne ártson nekem. Soha egyetlen pillanatig nem féltem tőle, mert tudtam, hogy a helyén van az esze. És a szíve. Vele tényleg boldog voltam. Nemcsak amióta elvett, már azelőtt is…
Adjam ezt fel Robért? Robért, akivel a szex jó ugyan, és ha akar, tud romantikus is lenni, emellett a világon a legjobban csókol, de mégis… Szinte nem is ismerem. Tudtam, hogy nem is adom meg neki a lehetőséget, hogy ez megváltozzon, de azonnal kellett döntenem az imént a telefonban. Nem szerettem volna időt kérni, mert úgysem jutnék semmi okosabbra. Az azonnali döntésem szerint pedig róla kell lemondanom azért, amit valóban szeretnék. Alexért. Én voltam az egyetlen - az orvosait leszámítva persze -, aki tudta, mi a baja valójában. A sajtó sem neszelte meg még eddig, és a bizalom, amellyel megajándékozott, szintén arra motivált, hogy viszonzásként mellette legyek a bajban. A baj újabban egyre sűrűbben jelentkezett. A szívem és a lelkiismeretem külön-külön sem birkóztak volna meg azzal, ha most magára hagyom.
Döntöttem.
Elszántan letöröltem a könnyeimet, és a szívem fájdalmával mit sem törődve igyekeztem összeszedni magam. Időközben sötétedni kezdett. Sokáig ültem még az ágy kellős közepén, mígnem meghallottam csapódni a szomszédos ajtót. Rob megjött. Akárhol is volt ma egész nap, most van itt az idő, hogy közöljem vele, mire jutottam. Felvérteztem magam nyugalommal, valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve a nyakamba akasztottam a tőle kapott gyémántos nyakláncot, hogy erőt adjon, és további habozás nélkül léptem ki a folyosóra.
- Engedj be, kérlek – szóltam, miután bekopogtam hozzá.
Hallottam némi neszezést, de nem nyílt ki az ajtó. Tudtam, hogy megbántva érzi magát, és meg is van sértődve, de volt egy adum, hogy előcsalogassam.
- Elmondtam neki… – közöltem az ajtóval – bár ez nem volt egészen igaz, mert Alex mondott ki mindent, de a lényeg szempontjából ez mindegy volt –, mire Rob majdnem kitépte azt a helyéről. Csodálkozva, és hitetlenkedve, tán némi örömmel a tekintetében nézett rám. – Bemehetnék? – kérdeztem, bár féltem, hogy nem jó ötlet újból a közelébe menni. Túl veszélyes. Mégis beléptem mellette, mikor félreállt.
Hallottam, hogy Rob becsukja az ajtót. Lehunyt szemekkel fordultam felé, karjaimat összefontam a mellkasomon. Érzékeltem, hogy elém lép, a teste ugyanis mágnesként vonzotta az enyémet. Mégsem bírtam megmozdulni. Ő tette meg. Egy könnyed érintés szállt végig az arcomon. Kinyitottam a szemem és az ő aggódó tekintetével találkoztam. Már nyitottam a számat, hogy kimondjam az ítéletet, amikor megszólalt.
- Nagyon dühös volt? - kérdezte.
Alex egyáltalán nem volt mérges, így megráztam a fejem tagadásképpen. Rob elmosolyodott a győzelme biztos tudatában. Holott még csak nem is sejtette, mit akarok vele közölni. A mosolya viszont kizökkentett. Az önző énem szólalt meg ekkor bennem. Mi lenne, ha még egyszer, utoljára ihatnék a csókjából? Tovább is fűztem a gondolatot: mi lenne, ha még egyszer, utoljára érezhetném az érintését? Mi lenne, ha egy kis ideig még vele élvezhetném a csodát? Aztán úgyis mindenemet visszaadom Alexnek… Egy hét. Maximum ennyi lehet a miénk. A semminél mindenképpen több.
Tudtam, hogy ezek szerint szembeszegülnék a férjemnek tett ígéretemmel.
Újra döntöttem. Visszamosolyogtam rá, tettem felé egy tétova mozdulatot, majd végigsimítottam a mellkasán. A szívére fektettem a tenyeremet. Ugyanazt az ütemet száguldotta, mint a saját dobbanásaim. Rob megfogta a kezem, végigcsókolta az ujjaimat, majd összefűzte az övéivel és az ajkaimhoz hajolt.
Bódító csókja a lelkemet is simogatta, nemcsak a testemet. Azt vártam, hogy mielőbb megszabadít a köntösömtől és a hálóban - vagy legalább itt helyben - teljesíthetjük be szerelmünket, ehelyett azonban egészen másképp cselekedett. A karjaiba vett és az erkélyre vitt, majd velem az ölében leült az egyik székbe. Meglepetten néztem rá, mire a fejünk fölé mutatott.
- Ezt láttad már? - kérdezte. Követtem a tekintetét és elámultam. Milliónyi ragyogó csillag szórta ránk a fényét. Csak most tudatosult bennem, hogy a hotel legfelső emeletén vagyunk. New Yorkban ilyen szépet még soha nem láttam, sőt, álmodni sem mertem. És ő most megosztotta velem.
Rápillantottam, de ő eddig sem a csillagokat nézte, hanem engem. Egy hét – zakatolt az agyamban. A szájára tévedt a pillantásom, és mivel az összes hátralevő másodpercet ki akartam élvezi, odahajoltam hozzá egy csókért. Olyan gyengéden viszonozta, hogy a könnyeim is majdnem kicsordultak. Utána mégis egyszerűen a karjaiba zárt, és tovább figyeltük az éj zajait. A szívverése a fülem alatt dobbant erősen, határozottan. Hittem, hogy értem dobog. Még egy ideig az enyém is őérte.
Mielőtt ismét eszembe juthatott volna, hogy mennyi időnk is van vissza együtt, ezúttal ő emelte fel a fejem, hogy ránézzek. A szeme tükrözte mindazt az örömet, amit én is éreztem legbelül. Most ő csókolt meg, majd a hálóba vitt, hogy órákon keresztül csak a testünk szavának engedelmeskedve adjuk át magunkat a szerelemnek.
....
