39. fejezet

...
39. fejezet

"Milyen hangot ad ki a szív, amikor szétrobban a gyönyörűségtől,

amikor valakinek a látványa úgy tölt el, ahogyan

az étel, a vér és a levegő sosem lenne képes,

amikor azt érzed, hogy ha van egy pillanat,

amiért meg kellett születned, akkor ez az?"

(Rob)

Tévedtem. A háború véget érni látszott. Vagy csak fegyverszünetet kötöttünk. Kristen nem hozta elő többet a témát, így kerek egy hétig teljes nyugalomban és szerelemben voltunk. Az sosem derült ki, hogy a bárban megismert csaj miért jött át még azon az éjszakán, amikor… sok minden történt, mert Brad sikeresen távol tartotta tőlem. Elvégre egy személyben a testőröm is volt. Adam megkapta a méltó büntetését – kirúgták, így a meglevő felvételekből tervezték összevágni az ő jeleneteit, de többet nem voltak hajlandóak forgatni vele. Ez Kristen számára és az én számomra is könnyebbséget jelentett.

Az egyetlen dolog, ami zavart, de nem tettem róla említést, az az volt, hogy Alex egyre sűrűbben hívogatta Krist telefonon. Előfordult, hogy az éjszaka közepén. Tény, hogy volt némi időeltolódás Bali és Miami között, de bosszantott, hogy nem bírja ezt figyelembe venni. Egy idő után biztosra vettem, hogy direkt csinálja, hátha sikerül neki pont egy olyan pillanatban megzavarnia bennünket – ami eddig szerencsére nem következett be –, de Kristennel erről nem lehetett beszélni. Úgy védte, mint egy anyatigris a kölykét.

Mikor már egy hete voltunk ebben a paradicsomi környezetben, és tényleg immár békében és szerelemben, elérkezettnek láttam az időt, hogy feltegyek Krisnek egy kérdést. Tisztában voltam vele, hogy nemet is mondhat rá, sőt! Mindenre felkészültem lelkiekben, de úgy voltam vele, hogyha meg sem próbálom, akkor soha az életben nem kapok választ!

Épp szabadnapunk volt, amelyet a parton töltöttünk, illetve a második napon általam felfedezett kis öbölben úszkálgatva – szerelmeskedve –, és napozva, amikor elhatároztam, hogy valami különlegessel lepem meg kedvesemet, hátha pozitív irányba dől majd a mérce a döntése pillanatában. Az én javamra természetesen.

Még reggel megkértem Bradet, hogy intézkedjen. Egy hangulatos, romantikus vacsorát terveztem a tengerparton, távol a tömegtől, ahol csak mi ketten leszünk. Meg is szervezte, így már csak oda kellett csalnom valahogyan Kristent. Ami korántsem volt olyan egyszerű, szerelmem ugyanis egész este rettentő feszült volt valamiért. Többször kérdeztem, hogy mi a baja, de mindig kitérő válaszokat adott. Arról nem volt tudomásom, hogy ma már beszélt volna Alexszel, de nem zárhattam ki azt a lehetőséget sem, hogy vele történt valami.

- A férjed? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább. Most is egyfajta révületből riasztottam ki szerelmemet, aki ijedten rám pillantott.

- Mi van vele? – kérdezte.

- Ő a baj? Rosszabbul lett? – érdeklődtem kelletlenül. Mostanra inkább a saját… „barátnőmnek” tekintettem őt, nem pedig valakinek, akit a férje várja odahaza. Nem a szeretőm volt, hanem a szerelmem. A kedvesem, akinek most igenis nyomta valami a szívét.

- Nem, semmi ilyesmi – rázta a fejét, így nem lettem okosabb. Utána viszont rám mosolygott, amivel nemcsak a szívemet élesztgette fel, és varázsolta nyugodttá, hanem a testem is reagált a látványára. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy vacsorázni kéne indulnunk és nem az ágyba, így inkább elfordultam, és magamra kaptam egy inget, a hőség ellenére is csak azért, hogy alkalomhoz illően legyek felöltözve.

Kristen nem bíbelődött ennyit, csak magára tekert egy hosszabb szoknyát, és egy vadító bikinit húzott alá. A zsebembe tettem a legfontosabb kelléket, amely reményeim szerint szintén befolyásolni fogja a végső döntésében, majd a kezemet nyújtottam felé. De meg sem látta. Ekkor leguggoltam elé, mivel az ágyon ült, és magam felé fordítottam a fejét.

- Mehetünk – mondta, és fel akart állni, de én már túlságosan aggódtam érte ahhoz, hogy csak úgy elengedjem. A derekára tettem a kezem, és nem hagytam felállni. – Mi az? – nézett rám kíváncsian. Most valóban itt volt velem lélekben is, de nem tudtam, meddig marad, így ki akartam használni az alkalmat, hogy hátha talán mégis elárulja, mi nyomja a szívét.

- Szeretném, ha elmondanád – kértem halkan.

- Mit?

Ekkor már elszakadt a cérna, mely az idegeimet volt hivatott gúzsba kötni egy ideje. Felpattantam, és idegesen járkálni kezdtem.

- Látom, hogy valami bajod van, de megőrjít, hogy nem tudom, mi az! – kiabáltam vele szinte. Aztán rájöttem, hogy nem így kéne viselkednem. – Bocsáss meg! Csak aggódok... Talán… – gondolkodtam a lehetséges magyarázatokon, de egyik kevésbé tetszett, mint a másik. – Talán elkaptad a férjedtől a vírust? – hozakodtam elő a legdurvábbal, ami véleményem szerint történhetett. De csak egy döbbent pillantást kaptam cserébe.

- Nem! – állította szerelmem határozottan. – És nincs semmi más bajom, Rob. Menjünk, azt mondtad, szeretnél mutatni valamit – mosolyodott el ismét. Egy pillanatra ki is zökkentett ezzel. Biztosan fogalma sincs róla, milyen gyönyörű – sajdult bele a szívem a látványába.

Megfeledkeztem a kérdéseimről, mikor odalépett hozzám, és az ingem alá dugta a kezét. Nem gomboltam be, könnyű dolga volt. Az érintése tűzbe hozott. És látszólag őt is, mert az ajkai máris a felsőtestemet kezdték becézgetni. Az ujjai pedig a nadrágom dereka alá siklottak.

- Nincs túl meleged? – kérdezte ártatlan tekintettel.

- Szénné éget a vágy irántad – vallottam be. Az övemet ekkorra már sikeresen kioldozta, és a nadrágom gombjain matatott éppen. Még nem állítottam meg.

- Akkor miért nem maradunk inkább itthon? – ereszkedett térdre előttem. Az ujjai gyorsabbam mozogtak, mint a felfogóképességem. Már azokkal simogatott körbe. A nadrágom fogalmam sem volt, hogy került le rólam.

De amikor a nyelve megérintett, már nem is érdekelt. Megadóan dőltem az ajtónak, és hagytam, hogy tegyen velem bármit, amit csak a fantáziája diktál. Ezt nem kellett neki mondanom, egyre hevesebben izgatott anélkül is. Többször végighúzta rajtam a nyelvét, hogy aztán teljesen a szájába vegyen. Fenomenális érzés volt abban a lágy, húsos barlangban létezni arra a pár pillanatra. Kimondhatatlanul – sőt, már már túlzottan – élveztem, amit művel, így mielőtt elengedtem volna magam, elrántottam a fejét, és talpra állítottam. Utána helyet cseréltünk, azzal a két különbséggel, hogy én nem térdeltem le elé, és az ajtó felé fordítottam.

Csak egy mozdulatomba került lerántani róla a szoknyát, a bikinije alsó részével együtt, majd végigsimítottam csábítóan kidugott fenekén, combjain, hogy közéjük kerülve egyetlen határozott mozdulattal elmerüljek benne. Kristen felsikkantott, amint tövig beléhatoltam, a háta megfeszült, kezei az ajtó anyagát kaparászták. Én sem élveztem kevésbé az érzéseket, melyek elárasztottak. Végre ismét egyek voltunk – ilyenkor éreztem csak igazán, hogy ő az enyém.

A derekába és a csípőjébe markolva húztam magamhoz és toltam távolabb, ahogy a mozgásom megkívánta. És az persze egyre sebesebbé vált a gyönyör közeledtével. A gerincemben éreztem, hogy máris szétrobbanok, de visszafogtam magam addig, amíg meg nem éreztem szerelmem testében lüktető gerjedelmemen az ő apró, mégis erős szorításait élvezete következtében. Ekkor löktem rajta még néhányat, és a megkönnyebbülés pillanatában mintha a nevét kiáltottam volna.

Kris remegve dőlt az ajtónak, a teste fényesen izzott előttem. Végigcsókoltam a vállát, és a nyakát, majd a fejét félrefordítva ajkait kezdtem el ízlelgetni. Szaporán kapkodtuk a levegőt, és nekem személy szerint a torkomban dobogott a szívem, de ő is így lehetett ezzel. Lassan kihúzódtam belőle, majd magam felé fordítottam.

- Szeretlek – súgtam, és újabb csókokért hajoltam fölé. Viszonozta mind a vallomásomat, mind pedig a szám becézgetéseit. Nehezen engedtem csak el, mikor eszembe jutott, hogy mit terveztem ma estére. Bár elkésve nem voltunk sehonnan, szerettem volna mielőbb választ kapni a kérdésemre. Amely igen döntő fontosságú volt, legalábbis ami engem illetett.

Visszarendeztük a ruháinkat, de ezúttal már ing nélkül szándékoztam megjelenni az „ünnepélyes” vacsorán, abban bízva, hogy míg odaérünk, kellően lehűlnek a kedélyeim. De ez persze nem így történt. Kristen elfeledte az aggodalmait, akármik is voltak azok, és boldogan táncolt mellettem a homokban, egészen közel a vízhez, mely időnként annyira kicsapott, hogy a kisebb hullámok is majdnem a térdünkig beborítottak bennünket. Aztán odaértünk. Kedvesem meglepve szemlélte az egyetlen asztalt közvetlenül a tenger mellett, melyen illatos vacsora várta, hogy elfogyasszuk egy üveg bor társaságában, a hangulatvilágítást pedig gyertyák tucatjai biztosították az asztalon és akörül is.

- Ez a te műved? – fordult felém Kris hitetlenkedve.

- Mondjuk úgy, én voltam az ötletgazda – hárítottam a teljes elismerést. – Brad pedig a kivitelező – vallottam be. Az említett személy viszont szerencsére nem volt jelen, hogy szerelmem örömében osztozzon, így rám hárult ez az igen hálás feladat. Nem fogadtam kelletlenül a köszönet-csókokat, épp ellenkezőleg.

A vacsora alatt minden olyan volt, mint régen, azaz a ma esti furcsaságok előtt, melyek Kristen viselkedését jellemezték. Egyelőre nem is akartam szóba hozni, hátha megint visszaesik abba a tanácstalan állapotba, amelyből én sem tudtam kirángatni – hisz nem osztotta meg velem, mi a gond. Mikor elérkezettnek láttam az időt, elővettem a zsebemből a dobozt, amibe a legfontosabb meglepetést rejtettem, de egyelőre nem emeltem fel a kezem, így minden titok az asztal takarásában maradt.

Ekkor viszont megállt Kris kezében a kiskanál, mellyel a desszertet fogyasztotta. És lehervadt a mosoly az arcáról. Emellett gyanúsan kerülte a tekintetem. Meg sem kellett említenem a gondjait: vagy gondolatolvasó volt, és kitalálta, hogy mi járt a fejemben egy perccel azelőtt, vagy magától jutott megint eszébe minden.

Szóltam hozzá, de csak sokadjára emelte rám a pillantását.

- Mondd el… – kértem már szinte könyörögve. Fájdalmat láttam villanni a szemeiben, amelyeket elűzni kívántam inkább, mint megfejteni, de erre nem volt lehetőségem.

- Nem akarom elrontani az estét – suttogta ekkor. Ezek szerint most már elmondaná, csak az estét nem akarja tönkrevágni – összegeztem magamban. Ez reményt adott, hogy most, ha ügyes vagyok, akkor sikerül kiszednem belőle, mi van. Igyekeztem. És nem is hiába… bár ekkor még nem sejtettem, hogy amit mondani fog, az mindent befolyásolhat.

- Kérlek, bízz bennem – mondtam neki, mielőtt szólásra nyitotta a száját.

- Azt hiszem… – kezdte, de elbizonytalanodott. Bátorítóan rámosolyogtam. Belül azonban remegtem a feszültségtől. Mi lehet az, ami ennyire megviseli, hogy szinte sokkot okoz neki? A következő pillanatban megtudtam. – Lehet, hogy terhes vagyok – suttogta.

Először azt hittem, nem értem jól. De a bejelentés azonban még az én kérésemnél is sokkal döbbenetet fakasztóbb volt. Én csak szimplán arra akartam rávenni, hogy ha innen visszatérünk, és ha vége a még három hetet felölelő forgatásnak, akkor költözzünk össze L.A.-ben. Egy kulcsot rejtett a dobozka, az ő régi házához. De ez… Hogy gyermeket vár? Az én gyermekemet? Egyszerre öntött el az öröm és a kétségbeesés. Nem találtam szavakat. Lélegezni is elfelejtettem. Csak bámultam szerelmem zavart szemeit, és hozzá hasonlóan sokkot kaptam.


(Kristen)

Zuhanyzás közben utánaszámoltam, és súlyosan rá kellett döbbennem, hogy a vérzésem már a második ciklust hagyta figyelmen kívül. Ha ezt vettem alapul, akkor viszont nemcsak Rob lehetett az apja a lehet, hogy máris bennem növekvő kis életnek. Vele körülbelül két hónapja ismerkedtem meg közelebbről, de persze nem volt kizárt, hogy őtőle van a pici. Vagy Alexé, aki esetleg mégsem vette észre egyik alkalommal, hogy kiszakadt a gumi…

Az egyetlen dolog, amit nem értettem, az a fogamzásgátlóm valószínűsíthető hatástalansága volt. Hiszen szedtem… Bár volt, hogy megfeledkeztem róla, mert vagy Alex miatt voltam kiborulva, vagy Rob vette el a maradék józan eszemet. Egyik sem volt megfelelő mentség arra, hogy miért nem vettem be mégis, és a lényegen sem változtatott. Gyermeket várok. De vajon kitől?

Ez az egész többszörösen is a padlóra küldött. Ha Alex a gyermekem apja, akkor én is megfertőződtem a foganás pillanatában, és általam Rob is. És lesz egy kisbabám, aki eleve megpecsételt sorssal jön a világra. Ez volt a rosszabbik verzió. Az éppen csak jobb viszont az, hogy Rob az apja, de ezt alapos kivizsgálás nélkül nem tudhattam. Orvoshoz azonban majd otthon akartam elmenni, ahhoz, akihez mindig is jártam.

Eltitkolni nem akartam, és valószínűleg nem is tudtam volna Rob elől, aki egész este faggatott, hogy mi bajom van, de egyrészt nem tartottam „bajnak”, inkább egy állapotnak, másrészt pedig fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam el neki. Hiszen még az sem biztos, hogy tőle van. Vagy hogy egyáltalán, igazam van-e. Kicsit tanácstalannak éreztem magam, mert meg kellett volna kérdeznem Alexet, biztosan mindig minden rendben volt-e, de ha ezt megkérdezem tőle, akkor neki is el kellett volna mondanom, hogy mi a helyzet, ugyanis… a férjem még jobban kiborulna mindkét verziótól. De akár az övé, akár Robé, mindkettejüknek joga volna tudni…

És elhatároztam, hogy el is mondom. Robbal kezdtem.

A hallgatása, és a döbbenete magáért beszélt. Nem akarja. Ezt tudhattam volna. Ő engem akart, először amíg meg nem kapott, majd aztán azért, mert… belém szeretett? Ezt nap, mint nap bebizonyította. De egy kisbabát nem akar – kedvetlenedtem el. Én mindennél jobban vágytam rá, és ha már így alakult, eszem ágában sem volt elvetetni, kivéve… Nem tudtam volna most megmondani, mit tennék, ha kiderülne, hogy beteg. Kegyetlenség lenne úgy a világra hozni… De ezen egyelőre nem akartam töprengeni. Majd ha kiderült. Addig is…

Robra pillantottam, aki még mindig nem szólt egy szót sem. Tartottam tőle, hogy megfulladt, ugyanis levegőt venni sem hallottam.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle. Tudni akartam, mi a véleménye.

- Az enyém? – kérdezett vissza. Furcsa színezete volt a hangjának. Kételkedés? Remény? Beletörődés? Nem bírtam volna megmondani.

- Nem tudom – feleltem őszintén. – Még az sem biztos, hogy terhes vagyok, csak… kétszer is kimaradt…

Hirtelen szomorúság tört rám. Szerettem volna, ha rajtam kívül más is örül egy kicsit ennek a gyermeknek. A potenciálisabb apuka viszont még mindig nem tért magához, vagy egyszerűen csak nem akart. Zavart a hallgatása. Megbántam, hogy elmondtam neki. És hirtelen könnyek kezdték csípni a szememet. Felálltam az asztaltól, és lassan a tenger felé sétáltam. Térdig belegázoltam a vízbe, bár szívesebben meg is mártóztam volna, hogy egy kis úszással vezessem le a feszültséget, amely a gyomromat remegtette az utánaszámolás óta. Még Rob sem tudta teljesen eltűntetni belőlem a félelmet, amikor indulás előtt szeretkeztünk.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve – miután visszapillantottam még mindig sokkosan ülő szerelmem felé – ledobtam magamról a szoknyát, és mivel bikini volt rajtam alatta, nem tétováztam tovább: beljebb merészkedtem a hűs, lágy hullámokkal mozgó vízbe. Máris lenyugodtam valamelyest, de nem akartam túl messzire úszni, nehogy szem elől tévesszem a gyér parti fényeket. Ezeket egyedül az asztalra és köré rakott gyertyák szolgáltatták. Ma este is meghatott Rob figyelmessége, szinte minden napra kitalált valami romantikusat, amivel a kapcsolatunkat próbálta boldogabbá tenni. Ezerszer megbántam a múltkori kirohanásomat, már másnap, jobban mondva hajnalban rájöttem, hogy igaza van; ha akarnánk, sem tudnánk távol maradni egymástól. Ahhoz túl mélyen ivódtunk bele a másikba.

Gyakran pillantottam kifelé, de egy idő után már nem láttam ott Robot az asztalnál. Még rosszabb kedvem lett – biztos visszament a kunyhóba, mert látni sem bír. Tehát jól sejtettem: nem akarja ezt a talán-gyereket, és lehet, hogy ezek után engem sem. Ez újabb sokként ért. Egyre beljebb szeltem a habokat, mikor egyszer csak karok ragadták meg a derekamat.

- Meg akarod ölni magad? – sziszegte szerelmem dühösen a fülembe, miután magához húzott.

- Nem! – feleltem. Fogalmam sem volt, hogy juthat ilyen az eszébe. A szívem a torkomban dobogott a váratlantól. Nagyon megijesztett, nem számítottam rám hogy utánam jön. De megtette, és most szitkozódva mentett ki a vízből. Akkor döbbentem rá az éjszakai fények csalfaságára, mikor rájöttem, hogy ahol vagyunk, ott az ő lába sem éri a talajt. Túl messzire jöttem. – Ki tudok úszni, engedj el – kértem, de nem eresztett, amíg nekem megfelelő mélységű – vagyis derékig érő – vízbe nem értünk.

Ott talpra állított, de még ekkor is engem ölelt.

- Mégis mit képzeltél? Hogy éjszaka úszod át az óceánt? – Nem értettem, miért veszekszik velem, de nem volt kedvem felvenni a kesztyűt. Inkább eltoltam magamtól, és kifelé lépdeltem. Ő követett, és hajtogatta a magáét. Hogy ez milyen veszélyes húzás volt, mert meg is fulladhattam volna, görcs áll a lábamba, magával ragad egy áramlat, vagy felfal egy cápa… Ez utóbbi lehetőség hallatán felnevettem.

- Az megkönnyítené az életemet – morogtam, de nem elég halkan, ugyanis meghallotta. Megint elkapott, most a karomnál fogva, és magához rántott a már csak bokáig érő vízben.

- De az enyémet nem! – közölte komoly hangon. A tekintete a számra siklott. Azt vártam, kívántam, hogy csókoljon meg, azzal mondja el, hogy mégsincs ellenére, ha esetleg úgy alakul, hogy apa lesz, de nem tette. Felsóhajtott, aztán elfordult, és kiment a homokban hagyott ruháinkig. Megvárta, amíg én is magamra tekerem a szoknyámat, majd visszaindult a kunyhónk fel.

Nem akartam még visszamenni a négy fal közé, féltem az előttünk álló beszélgetéstől – úgy sejtettem, azóta már átgondolta, mit szeretne. És hogy ezt hogyan fogja nekem előadni… Tartottam tőle, hogy bejönnek a megérzéseim, és azonnal véget vet a kapcsolatunknak. Ennek ellenére lassan utána lépdeltem. Nem is sejtve, mi vár rám, ha megérkezünk…

...