24. fejezet

...
24. fejezet

"Enyhül a fájdalom,

ha szóba lehet önteni,

s ha rokonszív is együtt érzi azt."

(Kristen)

Alex a megérkezése napján két kérdéssel várt a szobánkban.

- Az orvosok fél évet adtak még nekem – közölte előbb érzelemmentesen, miután egy boldog csókkal üdvözöltük egymást a viszontlátás örömére.

Nem tudtam eldönteni, hogy melyikőjük miatt volt bűntudatom, amikor jólesőnek éreztem a csókot. A férjem miatt, amiért nem sokkal ezelőtt hagytam, hogy egy másik férfi tegye velem ezt és még mást is; avagy Rob miatt, akinek akarva-akaratlanul egyre nagyobb darabot adtam a szívemből. Mindkettejüket szerettem. Mindkettejüket tiszta szívemből. Csakhogy amíg az, amit Rob iránt éreztem, testi vágyból alakult lassacskán szerelemmé, addig a férjem iránti szerelemnek hitt érzések is átváltoztak valami erősebb kötelékké. Épp ezért döntöttem úgy, hogy Alex mellett maradok, amíg csak lehetséges. Robot sem akartam elveszíteni, de tudtam, hogy egyszerre nem kaphatok meg mindent. Egyszerre nem is lenne fair velük szemben.

Ezeken gondolkodtam egész nap, a szálloda felé jövet mégsem voltam képes ellenállni Rob csókjainak és érintéseinek. Most pedig vegyes bűntudatomat szerelemmel leplezve vártam Alex kérdéseit. Az nem volt újdonság, amit az imént mondott, tudtam, hogy mennyi időt szán még neki az élet, legalábbis jó esetben és az orvostudomány megállapítása szerint.

- Mit gondolsz, képes volnál csak velem lenni ebben a fél évben? - tette fel az első kérdést.

A hangjában olyan bizonytalanság és enyhe félelem vibrált, amit még eddig soha nem tapasztaltam vele kapcsolatban. Mindig erős és határozott volt annak ellenére is, hogy milyen betegségben szenvedett. Sosem hangoztatta ugyan, de amikor kettesben voltunk, akkor is tökéletesen egészségesként viselkedett. Csak a közelebbi kapcsolatunk kezdetén aggódott miattam, de egy pillanatig nem problémáztam azon soha, hogy mivel is sújtja a sors. Nem ítéltem el a fiatalkori tetteiért, megpróbáltam mellette állni mindenben. Ahogy most is, amikor azt kellett látnom, hogy a férfi, aki mindig egyféle védelmező szerepet játszott az életemben, lassan megtörik a betegsége súlyosbodása miatt. Nem kellett színlelnem azt, mennyire megvisel ez engem is. A szerepem túlnőtt rajtam. Valódi könnyek csordultak ki a szemem sarkán. A válaszom is őszinte volt és azonnali.

- Igen.

A világ két legfontosabb szava mindig szívig hatoló érzelmeket volt képes kiváltani. Jelen pillanatban egy rövid igen hozta meg Alex számára a megkönnyebbülést, amely nemcsak az arcvonásain tükröződött, hanem az egész, eddig feszült testtartása felengedett. Megint magához húzott, és megköszönte, amiért őt választottam.

- Fél év és szabad vagy – hallottam, ahogy a hajamba suttog. A szívem egy része darabokra tört ugyan Rob miatt, de biztos voltam benne, hogy helyesen cselekszem. Hogy is tagadhatnék meg tőle ennyit? Csupán fél év… aztán vége. Megérdemli, hogy ezt a hátralevőt boldogan töltse. És én elhatároztam, hogy amennyire csak képes vagyok rá, boldoggá fogom tenni ezt az időt a számára.

Újra potyogni kezdtek a könnyeim, most már sűrűbben. Alex is észrevette, és gyengéden letörölgette.

- Szeretlek – súgtam mosolyogva könnyeim fátylán keresztül.

Ő azonban most nem viszonozta úgy a vallomásom, mint ezelőtt mindig, helyette mintha elgondolkodott volna valamin.

- De őt is szereted – mondta aztán. Fogalmam sem volt, hogyan jutott erre a következtetésre, hiszen eddig sosem mondtam ki ezt sem előtte, sem Rob előtt. Sokáig tartott, mire felfogtam, hogy ez nem kijelentés vagy ténymegállapítás volt a részéről, hanem a második kérdése. Nem akartam neki hazudni.

- Igen – bólintottam, és elszégyelltem magam, amiért megtettem. Nemcsak azt hogy most beismertem, hanem hogy beleszerettem valaki másba, aki nem a férjem.

- Jó – felelte viszont Alex. Döbbenten néztem a szemeibe. Semmiféle megbántottság nem volt benne, ami normális lett volna hasonló esetben. Inkább mintha még tovább oldódott volna a hangulata.

- Jó? – kérdeztem vissza értetlenkedve. Még sírni is elfelejtettem.

- Igen, mert így lesz, aki vigyázzon rád, amikor én már… nem teszem. De addig is…

- Szakítottam vele – vágtam közbe gyorsan.

- Tudom. És köszönöm – hatódott meg, de megráztam a fejem, hogy kiűzzem a gondolataim közül a másikat, aki a szívem felét birtokolta, és a férjem felé fordítsam minden figyelmemet. Sikerült is, az este során szerencsére normálisan tudtunk viselkedni egymással. Mintha soha nem történt volna semmi.

Miután lezuhanyoztam, már Rob érintései sem perzselődtek tovább a testemen. Így valamivel könnyebb volt, de a gondolataimból nem tudtam teljesen kizárni őt. Alexszel kellemes hangulatban megvacsoráztunk a szobánkban, majd korán lefeküdtünk. Engem érzelmileg viselt meg a nap, Alex pedig eleve nem volt túl jó színben. Emiatt aztán csak szorosan összeölelkeztünk a takaró alatt, és magunkra húztuk az álom öntudatlanságának csodáját.

A másnap borzalmas volt. Rob előző nap még megértő volt, most azonban sütött róla a fájdalom. Hiába igyekeztem, képtelen voltam nem tudomást venni róla. Ennek ellenére amennyire tudtam, kerültem őt a szünetekben, épp elég szenvedést hozott mindkettőnknek a forgatás. Jobban mondva mindhármunknak, hisz Alexnek kellett végignéznie a mi gyötrelmeinket is. Az egyik pihenő alatt Rob ráadásul inni is elkezdett, ezzel tovább rontva az amúgy is rossz kedvemet. Szerencsére Dan azonnal visszazavarta a szállodába.

Este már a férjem előtt sem tudtam titkolni az érzelmeimet, akármennyire is szerettem volna. Közölte velem, hogy bízik bennem, de legyek szíves megkeresni azt a „szerencsétlent”, és valahogy próbáljam megnyugtatni, mert így csak további kínokat állunk majd ki napról napra, jelenetről jelenetre. Belül kicsit mertem csak repesni, mikor a keresésére indultam. A bárban találtam rá, jó pár üveg társaságában. A legtöbbjük üres volt.

Dühös voltam Robra, amiért az ígérete ellenére így viselkedik, de ahogy lassan közeledtem felé, felfogtam, hogy alapos oka van rá: a szerelem. Amely engem is éltetett iránta, most azonban elfojtási fázisban tartottam a felé irányuló érzelmeimet. Ki tudja, meddig… Megpróbáltam hatni rá józanésszel, anélkül, hogy felfedtem volna ezeket iránta. Nagy nehezen sikerült is. Azt ígérte, türelmes lesz. Egyetlen ölelés erejéig magamhoz engedtem, de aztán visszamentem Alexhez a szobámba és megmondtam neki, hogy minden el van intézve. Pedig dehogy volt. Egész éjjel álmatlanul feküdtem férjem ölelő karjaiban, mégis rajta járt az eszem. Magam előtt láttam a sebzett tekintetét, melyet a nap során igen sokszor volt módom megismerni. Azért fohászkodtam, hogy másnapra heverje ki a megbántottságát, és viselkedjen úgy, ahogy ígérte. Ezzel mindkettőnk számára megkönnyítené a dolgokat.

Alig mertem elhinni, amikor ez tényleg bekövetkezett. Alex nem tartott velem reggel, mert valami más elintéznivalója akadt, de azt mondta, később benéz majd a forgatásra. Rob csodálatosan viselkedett, de nekem csak tovább fájt miatta a szívem. Délutánra olyannyira kikészültem a lelkemet feszítő érzések sokaságától, hogy nem tudtam visszafojtani a bánatomat. Szerencsére egyedül voltam a lakókocsimban, így szabad folyást engedhettem a könnyeimnek.

Amire – illetve akire – nem számítottam, mégis ekkor lepett meg. Rob belépett hozzám, és vállalva a kockázatot, hogy Alex esetleg szintén most toppan be, vigasztalni kezdett. Azt mondta, nem kell választanom kettejük között. Először megijedtem, hogy talán már nem is akar engem, de a következő szavai megcáfolták ezt: azt kérdezte, lehet-e szerintem köztünk valaha normális párkapcsolat. Egyértelműen nemet válaszoltam. A normális az szimpla és átlagos. Unalmas. Ami köztünk van, volt és remélhetőleg lesz, ha a sors is úgy akarja majd, arra egyik jelző sem mondható. Nem lesz normális! Mindenféle értelemben rendkívüli lesz.

Bevallottam neki, mit érzek iránta. Az arcára ülő hitetlenkedést lassan váltotta fel az öröm. Tudtam, hogy most sok minden megváltozott ezzel a vallomásommal – köztünk is, és rajtunk kívül is –, de azt is éreztem, hogy egyúttal semmi sem változott. Most, hogy engedtem a gyengeségemnek, és színt vallottam, már biztos lehettem abban, hogy Rob velem marad annak ellenére, hogy nem lehetünk együtt. Túl kétségbeesett voltam most Alex miatt ahhoz, hogy Robtól is búcsút kelljen mondjak. Ehhez gyenge voltam. És egyelőre a férjem elvesztésére kellett felkészítenem a lelkemet.

Erre volt időm bőven. Egész héten csak a kamerák előtt találkoztam Robbal. Most, hogy tudta, én mit érzek őiránta, valahogy mintha lenyugodott volna. Azt láttam rajta a távolból, hogy nem kifejezetten örül neki, amikor Alexszel lát engem, de nem csinált sem jelenetet, sem kifogást nem emelt a dolog ellen. Hálás voltam neki, amiért nem teszi még nehezebbé a helyzetet, de tudtam, hogy szenved. A forgatáson a jelenetek alatt próbáltam neki elmondani, mit is érzek. Mikor kimondtam, hogy „szeretlek”, a tekintetemmel súgtam meg neki, hogy ezt nem a szerep mondatja velem, az mellékes, hogy több kamera rögzíti. Ő pedig megértette. Megmaradtunk tehát annál, hogy a pillantásunk beszélt helyettünk. Másra nem is volt lehetőség.

A hétvégére ajándékba kapott egy napra Los Angelesbe utaztunk Alexszel, mert jelenése volt az egyik ottani orvosánál. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy vele megyek, csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam megbeszélni ezt Robbal. Nyilván csalódott volt, hogy még ekkor sem tudunk egy illedelmes öt percre összefutni mondjuk a hotel halljában egy köszönés erejéig. Bocsánatot akartam kérni tőle, majd ha visszaérkezem. Ez viszont máshogy alakult, mint terveztük.

Alex már napok óra érdekesen vette a levegőt, de nem panaszkodott. Most viszont, talán a repülés miatt, vagy bármi más okozta, de alighogy földet értünk otthonunk városában, olyan rosszul lett, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Ahova beszállították, az az orvosa is a kórházban volt éppen, akivel találkoznia kellett volna. Soron kívül megvizsgálta, és tüdőgyulladást diagnosztizált. Hirtelen én sem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez mit jelenthet, de még nem voltam rá felkészülve. Még nem akartam elveszíteni, erre még… nem voltam felkészülve.

Alex estére az eszméletét is elveszítette. Gépekkel kellett lélegeztetni, mert félő volt, hogyha az agya nem kap elég oxigént, súlyos károsodást szenvedhet. Egész éjjel mellette virrasztottam, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Hajnalban csodával határos módon mégis valahogy felébredt. A könnyeimen keresztül alig láttam az arcát, de a szeme még azon át is csillogott rám. Azonnal orvosért rohantam, aki közölte, hogy a nehezén sajnos még nincs túl, sőt, a váratlan megbetegedés miatt az a fél év is lecsökkenhet, de az jó jel, hogy nem maradt tartós kómában. Minden egyes szó újabb sebet ütött a szívemen. Megállás nélkül zokogtam, ezt nem vártam volna ilyen hamar. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

Alex jelezte az orvosnak, hogy mondani szeretne valamit, ezért egy percre mozgathatóvá oldották rajta a maszkot, amelyen át a levegőt kapta. Amint lehetővé vált számára a beszéd, megszorította a kezem, és a karját lassan felemelve letörölte a könnyeimet.

- Szeretlek – súgta rekedten, görcsös zihálások közepette. – De menj vissza New Yorkba. – Hevesen megráztam a fejem tiltakozásképpen, de ő tovább erősködött. Bár elég gyengén. Végül beleegyeztem, de csak hogy megnyugtassam, és ne kínlódjon tovább a beszéddel. Magamban elhatároztam, hogy valahogy szabadságot kérek a filmesektől, mert nem fogom kibírni mérföldekre innen, miközben Alex ennyire rosszul van, és ki tudja… meggyógyul-e ebből valaha.

Foglaltam jegyet az első gépre, de így is két órát késtem a forgatásról. Gépiesen mondtam a szövegemet, és játszottam a boldog szerelmest, de Rob aggódó tekintete sejtette velem, hogy tudja, történt valami. Csak ő vette észre, hogy nem vagyok épp a legjobb formában. Dant megkérdeztem, hogy gond lenne-e, ha pár napra elutaznék, de erre tombolni kezdett, hogy mit képzelek én magamról; meg sem jelenek időben és még le is akarok lépni napokra?!

Nem árultam el neki, hogy Alexszel szeretnék lenni, azt gyanítottam, ez sem hatná meg, akkor pedig mi köze van hozzá, hogy beteg a férjem? Semmi… Az öltözőmben engedtem csak szabadon a könnyeimet. Rob talált rám, és azonnal a karjaiba vont. Ez most mindennél többet jelentett a számomra. Elmondtam neki, mi történt, de nem mutatott egy csepp kárörömet sem, együtt érzett. Emiatt még jobban szerettem, de most a férjem volt az, akire koncentrált a szívem. Rob egész estig nem moccant a közelemből, kivéve, mikor Brad visszavitt minket a hotelbe.

A szobám előtt búcsúztunk el. Legszívesebben megkértem volna, hogy ne hagyjon most egyedül, mert megőrülök, de önző dolog lett volna a részemről ilyesmit kérni tőle. Képtelen lettem volna viszonozni neki bármivel is. Kihasználni pedig nem akartam a kedvességét. Egy ideig…

Miután elbúcsúztunk, lezuhanyoztam, és felhívtam a kórházat, hogy megmondják, hogy van a férjem. Közölték, hogy az állapota változatlan, és ha nem javul, akkor komoly gondok lehetnek. Meg sem mertem kérdezni, miféle gondok. Úgy éreztem, tényleg meg fogok őrülni, ha nem teszek valamit. Eddig tudtam csak visszafogni az önzőségemet. Most azonban elszántan léptem az ajtóhoz. Robé előtt csak egy pillanatig haboztam, mielőtt bekopogtam volna. Azonnal ajtót nyitott.

- Gyere be – mondta halkan, és félreállt az útból. Megfogadtam, hogy nem sírok többet előtte, éppen elég gyötrelmes lehet neki anélkül is, de amint az ajtót becsukta, majd magához húzott, a könnyeim önkéntelenül bukkantak fel a szemem sarkában. Ő óvatosan a karjaiba vett, és a hálóba vitt, de ezúttal csak azért, hogy kényelmesebben tudjon vigasztalni.

- Sajnálom – szipogtam percekkel később, mikor nagyjából elapadtak a könnyeim. Félig a testén feküdtem, ő inkább ült, a hátát a támlának vetve, és némán várta, amíg megnyugszom. Örültem, hogy nem bombázott értelmetlen közhelyekkel, miszerint minden rendbe lesz és hasonlók. Csak várt. Ahogy mással kapcsolatban is kértem.

- Nem kell bocsánatot kérned – súgta, majd közelebb hajolt, de csak a halántékomra adott egy puszit. – Ha szeretnél, itt maradhatsz éjszakára… – kezdte aztán, de mielőtt félreérthettem volna, gyorsan hozzátette: – Aludni.

Tudtam, hogy most igenis kihasználom őt, de képtelen lettem volna egyedül maradni egész éjjel, mert biztosan azon járt volna az agyam, amire gondolni sem akartam egyelőre. Még látni akartam élve a férjemet. Ennek ellenére megfontoltam a választ, mielőtt döntöttem.


(Rob)

- Köszönöm – felelte Kristen. Ezek szerint velem marad! A szívem repesni kezdett, bár tisztában voltam vele, hogy nem miattam marad itt, hanem mert szüksége van valakire, aki segít neki túljutni ezen. Amikor bekopogott, elnyomtam magamban a vágyat, mert tudtam, hogy nem a szex miatt jön át hozzám. Nem is lettem volna képes kihasználni a gyengeségét. Ahhoz túlságosan szerettem. Tiszteletben tartottam az érzéseit, melyek most nem felém irányultak. Ez fájt, de teljességgel érthető volt, hogy miért van így.

Amikor felajánlottam neki, hogy aludjon velem, nem gondoltam volna, hogy belemegy, de mégis úgy döntött, marad. Annyira szerettem volna legalább megcsókolni, hogy tudassam vele, rám bármikor bármiben számíthat, és nem várok érte köszönetet, de nem tettem, nehogy félreértse. Ehelyett lejjebb csúsztam az ágyon, hogy kényelmesebben össze tudjunk bújni.

Kristen a mellkasomra hajtotta a fejét, a derekamon volt a keze és az egyik lába az enyémre fonódott. A szívem hevesen vert a közelségétől. Az ő testét csupán a köntöse próbálta fedni – de én már tudtam, mit rejt –, rajtam pedig csak egy boxer volt. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy elfojtsam a vágyaimat. Amikor viszont úgy gondoltam, már sikerült álomba cirógatnom, szabadjára engedtem a fantáziám. De csak egy pillanatra, utána megszidtam magam, hogy gondolkodhatok olyasmin, ami most cseppet sem helyénvaló. Szerelmem mostanra már lenyugodott testére pillantottam, melyet nemrég még rázott a zokogás, némán szerelmet vallottam, és azon kezdtem el gondolkodni, mit tehetnék annak érdekében, hogy valahogy segíteni tudjak neki. Körülbelül egy óra múlva már tudtam, mit kell tennem. De a kivitelezéssel meg kellett várnom a reggelt.

Addig is megpróbáltam aludni. Már majdnem sikerült, amikor Kris váratlanul elkezdett szaporán lélegezni, majd riadtan felült, és a mellkasára szorította a tenyerét.

- Mi baj? – ültem fel én is. Erre rám pillantott, a szeme rémületet tükrözött. Azt gyanítottam, csak rosszat álmodott, de rá is kérdeztem. Mikor aprót bólintott rá, újra magamhoz öleltem, és lágy ringatással kíséreltem meg eloszlatni a félelmeit.

Karjai szorosan öleltek, és már vártam, hogy ismét elkezd sírni, de ahelyett valami egészen más történt.

A keze, mely a mellkasomon feküdt, megmozdult, a körmei belém fúródtak egy pillanatra, majd ujjai a nyakamra, onnan a tarkómra siklottak. Szerelmem felemelte a fejét, a kintről beszűrődő félhomályban ezüstként csillogott a tekintete, miközben felém hajolt, majd megcsókolt.

Egész testemben megborzongtam az ajkai érintésétől. Minden porcikám kívánta ezt, sőt, a folytatást is, de a józan eszemnek engedelmeskedve úgy döntöttem, ebben most nem veszek részt. Nem akartam, hogy bármit is megbánjon. Elhatározásommal ellentétben viszont nem toltam el magamtól. Nem is húzódtam hátra. A fejem sem fordítottam félre. Hanem megcirógattam az arcát, és forrón visszacsókoltam.

..