68. fejezet
"Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk,
mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem.
Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel,
és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád.
Nincs bennem keserűség a történtek miatt.
Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt,
igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk.
Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz,
és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket."
(Kristen)
Kimerülten nyúltam el az ágyon, miután – az utóbbi órák alatt nem először, de végre mindennél teljesebben – sikerült kielégülnöm. A szeretkezésünk csodás volt, de mégsem az igazi. Hiába próbáltam, hiába igyekeztem a gondolataimból is elűzni azt, ami történt, nem sikerült. Rob hiányzott. Nagyon. Hiányzott a mosolya, és az a szerelem, mely a sok nehézség ellenére kibontakozott közöttünk. Immár nélküle kellett tengődnöm a halvány, szerelemtelen hétköznapokban. Nem voltam egyedül, de mégis... Ő nagyon hiányzott.
Még csak röpke három hét telt el azóta, hogy eljöttem a szigetről. Hátra akartam hagyni mindent, ami vele kapcsolatos, mert tudtam, hogy ha így cselekszem, akkor kevésbé fog fájni, mintha vele maradnék. Nehéz volt. Az eljövetel is és a szakítás is. A leginkább nehéznek mégis az bizonyult, hogy tudtam, nem tölthetjük együtt többé minden szabad percünket. Sőt, egyáltalán nem lehettünk szabadok. Majd’ megőrjített a tudat, hogy egy másik nő is az ő gyermekét hordja a szíve alatt.
Éppen tegnap láttam az újságokban, hogy immár valóban eljegyezték egymást, és egy hét múlva összeházasodnak – ezt Rob nyilatkozta személyesen. Gondoltam, azért akarták ilyen hamar, hogy Carrie-n ne látszódjanak a terhesség jelei, mikor menyasszonyi ruhát húz. Borzasztó volt látnom a közös képet róluk és a cikket, holott előzőleg már tudtam róla, hogy így fog cselekedni. Vagyis csak sejtettem, mert ő ugyan azt mondta a szigeten, nem fogja elvenni, még akkor sem, ha én szakítok vele, de a jelek szerint valamiért meggondolta magát. Nem rohantam hozzá magyarázatot követelni, inkább lenyeltem a fájdalmamat – melyet azóta is elfojtani igyekeztem –, és valamilyen szinten tiszteltem ezért. Érthető módon nem akarta, hogy a gyermeke apa nélkül nőjön fel.
Nem lepett meg a döntése. Végül nem engem választott. Egy ideig még reménykedtem, hogy rögtön – maximum pár napon belül – utánam jön, ahogy ígérte, hogy harcoljon a szerelmünkért, hogy újra együtt lehessünk, de... Nem így történt. Tény, hogy a bennem fogant csöppségről nem sejtett semmit, de nem is akartam, hogy tudjon róla. Neki könnyű volt apukát szereznem – visszatértem Alexhez. Nekem ő jelentette a családot... akármi is történt kettőnk között.
Először megdöbbent, főleg, amikor közöltem vele, hogy terhes vagyok. Akkor leült, és meghallgatta az egész sztorit. És ezúttal nem követelte, hogy vetessem el a kicsit, épp ellenkezőleg. Biztosított róla, hogy mindenben a segítségemre lesz, és ha akarom, a nevére veszi Rob gyerekét. Csak azért nem mondtam neki erre határozott nemet, mert láttam, hogy feldobja a gondolat, vagyis az, hogy ha nem is vér szerint, de talán lehetne egy utódja. Még a gyógyszereket is kidobta, amelyeket egy ideje „kezelés” címszóval szedett. Mintha az életkedve tért volna vissza…
A leszokása viszont nem ment zökkenőmentesen. Miután a vallomásom után ő is elmesélt mindent, végig vele voltam; egy teljes hétig szenvedett az elvonási tünetektől. De akárhányszor rám és a még lapos hasamra nézett, erőt merített belőle és nem adta fel. Lenyűgözött az akaratereje. Mára már szinte teljesen jól volt, sőt, ezúttal tényleg alávetette magát egy kezelésnek. Én kísértem el oda minden reggel. Még jól is jött mindez, legalább nem a saját lelki bajaimmal voltam elfoglalva. Amelyekből szép számmal akadt.
Rob. Főleg ő… Borzalmas volt az élet nélküle. Bár nem tegnap volt, mégis pontosan emlékeztem az utolsó órákra, melyeket a szigeten töltöttünk…
Életem addigi legnehezebb döntését kellett meghoznom. Nem akartam elbőgni magam, ehhez viszont az kellett, hogy távolabb kerüljek Robtól, legalább ameddig össze nem szedem magam annyira, hogy képes legyek higgadtan végigcsinálni a helyzetet. Ennek érdekében fel akartam állni az öléből, hogy ne érjen hozzám, mert azzal – ha csak átmenetileg is – meg tudta volna változtatni a véleményemet. Ekkor már nem rám, hanem maga elé bámult a semmibe, de amikor megpróbáltam kisiklani az öleléséből, utánam nyúlt és visszarántott magához.
- Nem engedlek el – súgta szívbemarkolóan. Már ismét rám figyelt, nem a gondolataiba mélyedt.
- Kérlek! – nyögtem, de erősebb volt. Pont, mint akkor. Most mégsem féltem, nem látszott dühösnek, inkább végtelenül szomorúnak.
- Ez nem változtat semmin – próbált győzködni, de én mégis úgy sejtettem, ezzel minden megváltozik. Carrie nem fogja annyiban hagyni a dolgot, én pedig nem akarom egy szerelmi huzavona kellős közepette megszülnöm a gyermekemet. – Nem hagyom, hogy csak úgy elmenj!
- Nem csak úgy, Rob. Én… Ez nekem így nem fog menni – vallottam be. A tekintete elkomorult. Ő lehet, hogy tudná így folytatni a kapcsolatunkat, de én nem voltam erre felkészülve. Hiába gondolkodtam rajta napokig, hogy talán mégis… de nem.
- Szeretlek, Kris – ölelt magához még szorosabban. – Nem akarlak elveszíteni!
Fájt a szívem, mert a saját gyötrelmemet láttam rajta, és hallottam a hangján. De nem változtattam meg a döntésemet.
- Sajnálom – tértem ki a csókja elől, miközben majd’ megszakadt a szívem, aztán kibontakoztam a karjaiból. Ezúttal nem tartóztatott. A házba, azon belül a saját szobámba mentem, amit napok óta nem használtam.
- Kristen – hallottam szerelmem hangját az ajtóból. Nem mertem odapillantani, féltem, hogy mit látnék. – Kérlek, gondold meg magad! – nyögte, mire újból a szívembe mart a fájdalom, és vérezni kezdett.
- Sajnálom – súgtam ismét, és elkezdtem összeszedegetni a cuccaimat. Válogatás nélkül dobáltam mindent a bőröndbe. Minél előbb el akartam tűnni innen, amíg van hozzá elég erőm.
Rob némán nézte végig, ahogy csomagolok, de végül meg kellett kérnem egy szívességre. Kissé kelletlenül fordultam felé, és megkeményítettem a szívem, mikor rápillantottam. Nem volt elég. A lelkem is töredezni kezdett a látványától.
- Ne csináld ezt velem, kérlek – mondta halkan.
- Kölcsönadnád a mobilodat? – kérdeztem, de engem is megdöbbentett a saját hangom. Nyugodt volt, mégis tisztán érződött belőle a kín, amely éppen szenvedéseimet sugallta.
- Nem! – rázta meg a fejét. – Nem engedlek el!
- Ne nehezítsd meg, kérlek – nyöszörögtem, és kinyújtottam a kezem a telefonjáért.
- Kris… – lépett ekkor közelebb. Egészen az ágyig hátráltam előle, nem akartam, hogy megérintsen, mert tudtam, hogy akkor véget ér az ellenállásom.
Mégis megtette. Felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Elfordítottam a fejem, és lehunytam a szemeimet, de ekkor a tarkómon éreztem az ujjait – közelebb húzott magához, és a száját éreztem a bőrömön. Majd a nyelvét az ajkaimon. Azok megremegtek, és elnyíltak.
- Nem lehet így vége – suttogta két csók között. – Nem hagyom, hogy eltűnj az életemből! – Ezúttal már viszonoztam a csókját. Forróan és szenvedélyesen fonódtunk össze, de mikor gombolni kezdte volna a blúzomat, elhúzódtam.
- Ezt ne! – kértem. – Képtelen vagyok így… veled maradni – tettem hozzá. Megint elsötétült a tekintete. Tudtam, hogy valami hatásosat kellene mondanom, például olyasmit, hogy nem szeretem, de ez hazugság lett volna.
Mintha csak kitalálta volna a gondolatomat, feltette a kérdést.
- Szeretsz engem, Kristen? – Az ő tekintete azt tükrözte, hogy ő engem igen. Nem válaszoltam. Ebből tudhatta, mi lenne a szó, amit kimondok. – Akkor próbáljuk meg…
- Szerinted meddig tarthatna? – szakítottam félbe. Ezúttal ő nem válaszolt. – Amíg meg nem születik a gyereked? Vagy amíg el nem veszed Carrie-t?
- Nem fogom elvenni! – ráncolta a szemöldökét. Szerettem volna hinni neki, de nem sikerült. – Kris, téged akarlak feleségül venni! Gyere hozzám – motyogta a végét.
Sajgó szívvel ingattam a fejemet.
- Sajnálom, de nem – súgtam. Ekkor újra magához rántott, a ruháimat szinte tépte rólam lefelé, és az ágyra húzott, hogy tettekkel is megkíséreljen meggyőzni. Már akkor elolvadtam, amikor ujjai a nőiességem közelébe értek, és felnyögtem, mikor meg is hódította.
A gyönyöröm – szinte fájdalmasan – azonnal sújtott le rám, mire ő is ledobálta a ruháit, és míg én elaléltan hevertem a lepedőn az előbbiek hatására, visszafeküdt mellém, és centiről centire végigcsókolta a testemet. Remegtem az érzésektől, melyek átjártak, de egy hang a fejemben arra figyelmeztetett, hogy nem így terveztem a dolgok alakulását. Tiltakozni viszont már nem volt erőm. És nem is akartam. Minden korábbi gondolatom semmivé foszlott, mikor Rob fölém helyezkedett, és gyengéd csókok közepette belém hatolt. Végre megint egyek voltunk. Utoljára…
Szenvedélyes ölelésünkre mégis árnyékot vetett a tény, amely immár visszavonhatatlannak tetszett. Carrie és a gyermeke. Rob gyermeke. Az enyémre igyekeztem nem gondolni, mert tudtam, hogy így lesz a jó. Eltűnök majd valami ismeretlen kisvárosban, ahol a világra hozom, és nem kell a nyilvánosság zaja elé tárnom az egész sztorit, mely őket is érintené. De elsősorban a kicsit, aki még egyelőre bennem lapul. Ismerve a sajtót, az egész életünket szétcincálnák, ízekre szednék, mi pedig meggyűlölnénk egymást. Ettől akartam megkímélni a szituáció összes szereplőjét.
Majd. Most viszont elsősorban mégis arra figyeltem, hogy végső mámoromat Robbal is megosszam, igyekeztem tehát legalább olyan boldoggá tenni, amilyenné ő varázsolt engem. A beteljesülésünk pillanatában megremegtem, ő is hangosan felnyögött, majd csókkal próbálta újjáéleszteni a szerelmet, mely egyetlen pillanatra sem szűnt meg létezni bennem iránta. Mégis eltoltam magamtól, mikor helyreállt a légzésem és a szívverésem. Vagyis… utóbbi szinte holtra halkult.
- El kell most mennem – mondtam szaggatottan.
- Kris, ne! – kérte ismét kétségbeesett hangon. Megértettem, hogy mit jelent neki, ha most elhagyom, de nekem is gyötrelmes volt. De meg kellett tennem. Lelki szemeim előtt lebegett a botrány, ami kitörne, ha ezt megneszelné a sajtó – mármint az én gyermekemet. Carrie beelőzött és nyert – gondoltam keseregve. Holott senki nem tudott a kisbabámról – és nem is akartam, hogy megtudják –, mégis… vesztettem. És ennek megfelelően kellett cselekednem.
Rob zihálva nézte végig, ahogy felöltözködöm. Utána felé fordultam, és újra elkértem a mobilját. Elfordította a fejét. Nekem kellett megkeresnem. Felemeltem a nadrágját, és kivettem a zsebéből. Billt hívtam, Alex segédjét.
- El tudnád küldeni értem a helikoptert? – kérdeztem tőle. Rob felnyögött, de nem néztem rá, míg beszéltem. – Igen, visszamegyek – feleltem Bill kérdésére. Megígérte, hogy máris szól a pilótának. – Köszönöm. – Miután befejeztem a hívást, visszaraktam a készüléket Rob nadrágjának zsebébe, majd ismét felé fordultam. Ekkorra már felvett egy nadrágot, és most alig egyméternyire állt tőlem, elkeseredett arckifejezéssel.
Nem szólt egy szót sem, de nem is bántam. Nekem sem volt több mondanivalóm. Az túl fájdalmas lett volna. El akartam menni mellette, hogy kivigyem a szobából a csomagomat, de elkapta a karom, és ezzel megállított.
- Nem tudom megváltoztatni a véleményed? – kérdezte halkan.
- Nem – suttogtam. Elengedett, így tovább haladhattam. A bőröndöt a hátsó kijárat elé raktam, majd visszamentem a verandára, hogy onnan figyeljem a hamarosan érkező helikoptert.
Még éreztem a bőrömön Rob csókjait, érintését, a testét a testemben… De nem gyengülhettem el. Még akkor sem, amikor kijött hozzám, és leült velem szemben. Nem néztem rá, nem bírtam elviselni a tekintetét.
- Találok valami megoldást – szólalt meg kis idő múlva. Rápillantottam, de aztán lemondóan megcsóváltam a fejem.
- Ne is keress – feleltem. Ezután megint sokáig nem szólalt meg. Bonbonra néztem, aki mintha csak érezte volna, mire készülök, szomorú szemekkel a lábamhoz telepedett, egyik lábát a lábfejemre rakva. Lehajoltam, hogy megsimogassam, majd számomra is váratlanul Robra néztem.
- Magaddal viheted – mondta. Kitalálta a gondolatomat. És ekkor fordította el rólam a tekintetét először. És egészen addig nem is fordult vissza felém, amíg meg nem hallottuk a helikoptert a messzeségben. – Kris – szólalt meg ismét könyörgő és szenvedő hangon. Nem bírtam tovább könnyek nélkül.
- Érts meg! – esedeztem én is. – Ez így nem menne…
Felálltam, és amint a gép elhúzott a fejünk felett, a ház háta mögé indultam. Bonbon követett. Rob is.
- Szeretlek – szólt megint, amikor felemeltem a csomagomat. A helikopter leszállt, a pilóta kinyitotta nekem a fülke ajtaját.
Visszapillantottam szerelmemre, és szótlanul, csakis a szemeimmel viszonoztam a vallomását. Aztán elmosolyodtam, könnyeimen keresztül még egyszer utoljára végignéztem rajta, majd elindultam. Hazafelé.
Alighogy betettem a csomagomat a gépbe, karok fonódtak körém, és magához szorított. Miért nem hagyja, hogy elmenjek? – gyötrődtem. Ez így még rosszabb… Felé fordultam, a kezeim közé vettem az arcát. A szemeiben könnyek csillogtak, de egyben elszántság is.
- Utánad megyek – mondta határozottan. NE! – akartam kiáltani, de csak egy ingatag fejcsóválásra futotta az erőmből. – Nem így lesz vége a szerelmünknek. – A csókja ezen szavaknak megfelelően volt tele érzelmekkel. De utána elengedett. Beemeltem a gépbe Bonbont, majd én is utána szálltam.
Egészen addig néztem Rob szemeibe, míg még elég közel voltunk hozzá emelkedés közben. Utána azt figyeltem, ahogy – mintha mágnes húzná – követi a helikopter ívét a part irányába, végül megállt a víz szélén, és onnan figyelte, ahogy távolodom. Annyira magányosnak látszott, mint amilyen nyomorultnak és aljasnak én éreztem magam. Megint megszakadt a szívem, amiért otthagytam. Amiért elhagytam. Pedig tudtam, hogy neki sem könnyű. De abban reménykedtem, hogy majd egyszer, tán csak évek múlva, de megbocsátja, amikor majd elmesélem neki, hogy csakis a bennem növekvő gyermeke lelki és nyilvánosságmentes biztonsága miatt cselekedtem úgy, ahogy.
Visszatértem a valóságba, a jelenbe, elhúzódtam korábbi gyönyöreim okozójától, felkeltem az ágyról, és a konyhába mentem, hogy igyak valami frissítőt. Los Angelesben most is meleg, fülledt idő volt, mint mindig. A legutóbbi film miatti turné befejeződött, és most pihenhettem. Volt mit átgondolnom. Elsősorban a kapcsolatomat Alexszel. Most, hogy végeredményben újra együtt voltunk, nem kellett bujkálnom a nyilvánosság elől. Egyelőre… Addig biztosan nem, amíg el nem kezd majd gömbölyödni a pocakom.
Rásimítottam a tenyeremet, és a két nappal ezelőtti ultrahangvizsgálatra gondoltam. Most körülbelül két hónapos lehet a magzat. Vagyis jól sejtettem; akkor fogant, amikor Rob megerőszakolt. Lesokkolt a tény, ennek ellenére örültem neki, hogy így alakult. Egyetlen borzalmas alkalom volt csupán, és mégis... gyönyörű a gyümölcse! Az orvosom szerint ráadásul makkegészséges. Ez a kis csöpp élet tartotta bennem a reményt. Én pedig a férjemben – jobban mondva az ex-férjemben –, mivel nem akartam, hogy újra hitelesítsük a kapcsolatunkat. Ő felajánlotta ugyan – jobban mondva ismét megkérte a kezem –, mikor túljutott a szenvedélybetegsége legnehezebb leszokási állomásán, de nemet mondtam.
Én megbocsátottam neki, amit ő tett velem a saját érdekemben, ő pedig rám bízta az életét. Vagy inkább a gyermekre, aki bennem növekedett. Tőle függött immár Alex gyógyulása. Nem tudtam rá úgy tekinteni, mint régen, mégis szerettem őt, és ennek emlékére igyekeztem jó „felesége” maradni – de nem papíron. Felállítottunk pár szabályt az együttélésünkre vonatkozóan, és egyelőre tartottuk is magunkat hozzá. Most csak arra kellett gondolnom, hogy minél jobban vigyázzak rá és magamra, hogy mindketten közösen várjuk ezt a kis lényt, amelynek még hét hónapja volt vissza a világra jöveteléig. Sokat fohászkodtam érte, hogy Alex érje meg ezt a hét hónapot. Vagy még többet. A remény csekély volt, de nem adtuk fel.
Robnak viszont továbbra sem állt szándékomban elmondani. Főleg most, hogy egy hét múlva nősülni fog. Ezúttal is – mint időnként, sőt, sokszor – belém hasított a fájdalom, amit az elvesztése okozott, de lenyeltem a könnyeimet, és elnyomtam a késztetést, hogy azonnal valljak be neki mindent. Nem tehettem.
Felsóhajtottam, még egyszer megsimogattam a hasam egyelőre még mindig feszes bőrét, majd visszamentem a hálószobába. Leheveredtem az ágyra, és hagytam, hogy régi-új párom ismét a csillagok felé repítsen. Fájdalmas tekintetéből és bánatos sóhajából arra következtettem, pontosan tudja, hogy min illetve kin gondolkodtam az imént, de alighogy viszonoztam a csókját, elűztem belőle a feltámadó kétségeket.
Simogatása lassan felélesztette bennem a tüzet, amelyet egy perce még örökre kihunytnak éreztem, de a testem meghazudtolta az elmémet, mellyel tagadni akartam – és szóban tagadtam is – mindazt, amit érzek iránta. Először csókkal kényeztetett végig, egyetlen porcikámat sem hagyta ki. Utána az ujjai cikáztak a bőrömön fel- és alá, felborzolva ezzel az összes érzékemet. Alig bírtam elrejteni a szenvedélyem hangjait, mikor belém hatolt. Egy könnycsepp is kicsordult a szemem sarkán. Megint az elvesztett szerelmemet sirattam.
Lágy, lassú, majd heves és gyors ritmusban szálltunk ismét a fellegekbe. A körmeimet belemélyesztettem a bőrébe, mire megállt egy pillanatra, a szemembe nézett, és megcsókolt, miközben tovább mozgott bennem. Igyekeztem minél szélesebbre tárni a lábaimat, hogy mind jobban magamba fogadhassam.
Bár nem akartam, mert ezzel kockáztattam, hogy megtudja, amit titkolni szándékoztam – azaz az iránta való érzéseimet –, a gyönyör pillanatában mégis önkéntelenül is a nevét formálták ajkaim: Rob!
...
